A keresett kifejezés:

99. fejezet

Szomorkásan elmosolyogta magát, mikor észrevette, hogy elakadt a lélegzetem.

- Miért olyan fontos most ezt? Én jól érzem magam így. – szinte hangtalanul beszéltem.

- Lényegtelen, hogy miért fontos. Nem kell, hogy mindennek legyen oka. Egyszerűen csak így érzem. – éreztem, hogy a pulóverem szorosabbá vált a derekam mindkét oldalán. Zavartan pillantottam le, és láttam, hogy ökölbe szorított kezei között van a felsőm.

- Nem tudlak követni… - motyogtam, és valóban összezavarodtam.

- Lehetetlen alak vagyok, nemde? – felnevetett. Felnéztem újra az arcába…a szeme nem nevetett. Még mindig ugyanolyan furcsán csillogott.

- Az előbb még szinte tomboltál…most pedig…tulajdonképpen most nem tudom eldönteni, hogy te őrültél meg vagy én. – vallottam be, és reszkető hangom halkan elnevettem magam. Lehunyta a szemeit éppen abban a pillanatban, ahogy nevetni kezdtem. A kezei felengedtek, az egyik óvatosan átölelt a kabátom alatt, míg a másikkal megsimogatta az arcom.

- Nehéz téged mással látni. – mondta végül vonakodva.

- Téged sem jobb más nőkkel látni. – meggondolatlanul csúszott ki ez a mondat a számon. Erős visszhangja volt a délutáni veszekedésünknek, amit semmiképp sem akartam folytatni.

- Ez hízelgő. – megrándult a szája széle és lesütötte a szemét. Egyszerre rendkívül idiótának éreztem magam, hogy magam mellett lógatom a kezeimet, ezért a mellkasára tettem mindkettőt, és ugyanúgy mint ő az előbb, én is ökölbe szorítottam a kezeimet. Finoman magam felé húztam.

- De hé!...Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, nemde?

- Tudod, elég vicces, hogy te akarsz belém lelket önteni. Pont te. – sóhajtott fel.

- Előbb utóbb fordul a kocka. – mondtam mosolyogva, és kicsit balra dőltem, hogy elkapjam a tekintetét. Már nem volt olyan ködös a tekintete…sokkal inkább éber.

- Mit akart Daniel?

- Fontos ez? – elhúztam a számat.

- Felháborodtál rajta, ezáltal nekem fontos.

- Nem akarom, hogy rosszabbul érezd magad emiatt. Egyáltalán nem számít, hogy mit mond.

- Nem érzem magam rosszul attól a gondolattól, hogy kellesz neki. Teljes mértékben megértem őt. És…leginkább sajnálom is őt, amiért már nem lehetsz az övé.

- Mostanában sokszor meglepsz a szavaiddal… - motyogtam elképedve.

- Nem nagy meglepetés…hatalmas kincs vagy Nora. – ismét végigsimított az arcomon.

- Sosem mondtad ezt még nekem… - suttogtam meghatottan, és éreztem, hogy örömkönnyek gyűlnek a szemeim sarkában. Elengedtem a pulóverét, és a karomat a dereka köré fontam. Az arcomat a vállába fúrtam, ő pedig felsóhajtott.

- Furcsa ezt hallani, de azt hiszem most kezdelek igazán megismerni. Most kezdelek igazán értékelni. Másfél hete minden napomat veled tölthettem…egy új arcodat mutattad meg nekem. Komoly voltál, megfontolt, és…

- …és szerelmes. – jegyeztem meg gyerekes hangon, mire Rob halkan felnevetett.

- Nos, ezt csak remélni mertem. – a hajamon éreztem az ajkait. Nem csak egy pillanatig…ugyanúgy rejtette ő az arcát a hajamba, mint én a sajátomat az ő vállába. Eddig sosem éreztem azt, egyetlen pillanatban sem, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Mindig többnek tartottam őt magamnál. Felnéztem rá a megismerkedésünk óta. Vicces, de tényleg kislánynak tűntem mellette…most pedig ő tekint engem értékesebbnek. Kincsnek.

Melegség öntötte el a szívemet…végre hozzá tartozhattam. Eddig azt hittem elég ha szavakkal fejezem ki a hozzátartozást…nem számítottam erre az új, erőteljes érzésre.

- De tudod… - folytatta hírtelen, színtelen hangon – most, hogy rájöttem, mekkora érték vagy…így még rosszabb a tudat, hogy valamit elrontok benned. Hogy miattam nem élhetsz nyugodtan. Félek magammal rántani az őrültségbe…még mindig félek, mert akármennyire is akarlak, nem foglak tudni megvédeni ettől.

- Nem érdekel. – ráztam a fejem, és felemeltem a fejem a válláról, hogy a szemébe nézhessek.

- Ne mondd, hogy nem érdekel. Délután is valósággal sokkot kaptál.

- Az volt az első alkalom. Most már tudom, mire számítsak.

- Sosem tudod, mire számíts… - rázta a fejét.

- Amíg itt vagy nekem, hogy segíts, addig nem érdekel. Veled minden könnyebb. – mondtam őszintén. A válaszomban burkoltan céloztam rá, hogy mennyire szükségem van Őrá.

Most rajta volt a sor, hogy meghatódjon.

- Szeretlek. – mondta végül egyszerűen, szikrázó mosoly mellett. Most én simítottam végig az ő arcán, majd a kezeim meg is állapodtak ott.

- Én is szeretlek. – suttogtam elfúló hangon. Lábujjhegyre ágaskodtam, ő pedig az enyémnek támasztotta a homlokát.

Egyáltalán nem siettük el a pillanatot. Nem is lett volna értelme…nehéz lett volna azt a rengeteg érzést belesűríteni egyetlen csókba, amit akkor éreztem.

Mindössze az, hogy ott volt velem, hogy egyre csak szorosabban ölelte a  derekamat, hogy az ajka az állam vonalát súrolta, már ez felcsigázott annyira, hogy szaggatottan vegyem a levegőt. Ott és akkor úgy éreztem, ezért a pillanatért érdemes volt megszületnem.

Aztán egy pillanatra összeértek az ajkaink…tényleg nem volt több egy pillanatnál, de a szaggatott lélegzetvétel hírtelen átcsapott felületes zihálásba, és önkéntelenül, no meg persze véletlenül megkarmoltam az arcát. Ettől az ő lélegzete akadt el. A testem szinte teljesen nekifeszült az övének…még így pulóveren keresztül is éreztem, hogy milyen őrült hévvel dobog a szíve. Az alsó ajkamba haraptam a gondolattól, miszerint én dobogtattam meg az Ő szívét. Teljesen magával ragadott az érzés, így képes voltam feladni az idilli pillanatot.

Mintha egy fuldokló, aki a víz alól feljőve, szinte félőrülten levegőért kapkod, én ugyanúgy szinte félőrülten húztam magamhoz közelebb az arcát, és elégedetten sóhajtottam fel, amikor az ajkaink találkoztak. Szívszaggató édességgel mozogtak együtt. Fogalmam sem volt, hogy mitől volt ennyire különleges számomra ez a pillanat. Elvégre…szerettem a csókjainkat. Mindegyik mély nyomot hagyott bennem, mert mindegyiknek volt oka. Mindegyikben volt kérdés, válasz, érzés és jelentés. De ezt ugyanúgy nem tudtam hasonlítani egyikhez sem, csakúgy, mint az előzőket.

Legjobban a szerelmes csókjainkat szerettem…talán ez az egyetlen amit az utóbbi időben a legtöbbször éreztem. De ez nem pontosan olyan volt. Ebben a szerelem mellett ott volt a bizonytalanság, a féltés, a kötődés, a szenvedély, és a komoly szándék. Leírhatatlan, elmondhatatlan. Nincs rá pontosan kifejező szó.

Meglehetősen hosszúra nyúlt ez a csók is. Ha ketten voltunk, és volt rá okunk, hajlamosak voltunk megfeledkezni minden egyébről a világon. Olyankor csak ő volt, meg én. Mi.

És én imádtam ezt az érzést…őrjítő volt, de édes volt a kínzás. Mindent feladtam volna azért, hogy időtlen időkig érezhessem, ahogy az ő ajka az enyémmel lassan együtt mozog. Megborzongtam azokban a pillanatokban, amikor megfeledkeztünk magunkról, olyan hévvel és szenvedéllyel csókoltuk egymást, amikor egyik pillanatban szinte biztos sem lehettem benne, hogy az ajkaink valóban összeérnek, aztán a következő pillanatban szinte satu módjára találnak egymásra…

Aztán persze jött a valóság. A csók véget ért, az idő újra elindult körülöttünk. Szédelegve bújtam az ölelésébe, és szinte késztetést éreztem, hogy a nyakába csókoljak egyszer, kétszer…

- Ne, kérlek. – ugyanúgy elgyengült, mint én, ez hallatszott a hangján. A szavai mást mondtak, mint amit akart valójában. A kaján vigyoromat elrejtettem előle, de a tudat – és az érzés – hogy a nadrágja egy pillanat alatt kellemetlenül szűkké vált számára, kecsegtető jókedvvel töltött el.

- Talán vissza kéne mennünk. – jegyeztem meg, amikor sikerült lebirkóznom a vigyoromat.

- Talán… - értett egyet kelletlenül. Felnéztem az arcába…a szemei villogtak, és élénken csillogtak. Mosolyognom kellett megint, majd megint az övének nyomtam az ajkaimat, igaz most csak futólag. Közben a kezemmel az övé után kutattam. Mikor megtaláltam, reflexből kulcsoltuk őket össze, és meglepődtem, hogy nem húzta el a kezét.

- Elvégre éjjel van. A paparazzik is alszanak nemde? – válaszolt mosolyogva a kérdő tekintetemre, majd elindult visszafelé. Büszkén mosolyogva mentem utána, és egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetemet az összekulcsolódó ujjainkról.

*****

Köszönöm szépen a leveleket, és a kommenteket (K)

delirium@index.hu

Látom foglalkoztatott téma a 100. fejezet. :) Egy pezsgőbontást megér, nemde? :)

xoxo <3

98. fejezet

Egy másodpercnyi megrökönyödött pillantást engedélyeztem magamnak, aztán tétován Rob felé fordultam. Szükségtelenül erősen fogta a korsója fülét, és gyilkos tekintettel sújtott le a poháralátétre.

Mindenki észrevette a hírtelen hangulatváltozást, kivéve Bent. Ő még mindig ugyanúgy mosolygott, mint mikor idejött.

- Na hát én nem akartam igazából zavarni, csak gondoltam ideköszönök. További jó szórakozást. – hírtelen azért mégis zavarba jött, amikor a tekintete megakadt Kate derekán, ahol ott pihent Taylor keze. Gyorsan elkapta a tekintetét, és elindult vissza Danielhez. Nem tudtam nem észrevenni azt a gunyoros pillantást, amit Kate küldött Robnak vigyorogva, aki ettől némiképp felengedett, és Ben után fordult.

- Ő az? – kérdezte végül, mikor visszafordult.

- Igen. – mondta Kate egyszerűen, és bólintott mellé.

- Én mondom, ez hihetetlen. Úgy látszik, nem telhet el egy hét sem Daniel nélkül. – sóhajtott fel Rob keserűen. Nem kerülte el a figyelmem, hogy amióta Ben idejött, egyszer sem nézett rám, egyszer sem beszélt közvetlenül hozzám. Csak úgy a levegőbe mondogatta a dolgait.

- Ez csak egy véletlen egybeesés. – mondtam, mire ő megvonta a vállát. Egy pillanatig elgondolkoztam rajta, hogy ezzel a mozdulattal a témát akarja ejteni, vagy engem akar lerázni. Nem esett túl jól még a feltételezés sem.

Nem reagáltam semmit a gesztusára, csak tehetetlenül körbenéztem. Ash megértően megszorította a kezem, Kellan pedig nem is foglalkozott velem. Szinte kancsalítva olvasta az itallapot, nem túl sok sikerrel.

- Elnézést. – motyogtam, és felálltam az asztaltól. Mikor a vállam hozzáért Robhoz, mind a ketten összerándultunk. Szinte kellemetlen érzés volt…pedig előtte sosem volt. Hírtelen akkora lett a feszültség kettőnk között, mint délután. Szinte megszilárdult a levegő…rá tudtam volna támaszkodni.

A ránduláson kívül semmi jelét nem adta annak, hogy különösképp izgatná az a kérdés, hogy hová megyek éppen. Ez még jobban elkeserített.

Elsiettem a mosdó felé, noha semmi dolgom nem volt ott. Fellélegeztem amikor becsukódott mögöttem az ajtó. Lehunytam a szemeimet, és hallgattam a kintről beszűrődő zajt. Vártam a robbanást.

- Szia Nora! – erre a két hangra reflexből kipattantak a szemeim. Rachel és…Kim? Lehetséges volna, hogy tényleg Kim van itt? Úgy látszik mindenki megunta Londont…

- Sziasztok. – a hangom egy kicsit hisztérikusan csengett. Úgy éreztem magam, mintha csak a gimnázium lánymosdójába mentem volna be. Szinte már vártam, hogy valahonnan feltűnjön Jane és Natalie…csak, hogy teljes legyen ez a szép négyes fogat. Az „öribarik”…ők csak így hívták magukat.

- Mi a helyzet Nora? Régen nem láttalak…amióta Daniel kidobott. – láttam Rachel arcán, hogy élvez minden egyes kiejtett szót. Viszketni kezdett a tenyerem, inkább ökölbe szorítottam.

- Semmi extra. Dolgozom… - legyintettem lazán, miközben a tükörhöz sétáltam, mintha ellenőrizni akarnám a sminkemet – ami nem mellesleg olyan minimális mértékben volt rajtam, hogy aligha kenődhetett el…de hát értelmet kellett adnom az itt létemnek. Az ember nem megy be csak úgy unaloműzésképp egy mosdóba… - És veled?...Veletek?

Kim már nyitotta volna a száját, de Rachel megelőzte őt.

- Kim itt járja ki Los Angelesben ezt a szemesztert. Nálunk lakik…rettentő klassz. Daniel is élvezi.

- Képzelem… - elfojtottam egy horkantást.

- És, te most kikkel vagy itt, Nora? – el is felejtettem mennyire idegesítő a saját nevem öt másodpercenkénti időszakos ismétlődését hallani. Könnyen felejthető volt Rachel e tulajdonsága…

Egy pillanatig megfontoltam a válaszomat, de végül nem azt mondtam, amit csuklóból rávágtam volna, miszerint „néhány ismerőssel”. Nem…ennél azért érzékenyebben érintettek a csípős célzásai. Gúnyos mosolyra húztam a számat.

- Emlékszel még azokra az emberekre, akikkel a premieren ismerkedtél meg?...Nos, velük vagyok itt. A barátaim.

- Ezt nem mondod? – leesett az álla. – És, és mondd csak, itt van az a helyes fiú is? Robert Pattinson? – itt Kim szája maradt tátva.

- Természetesen. – bólintottam.

- Akkor mi most megyünk is Nora. – hírtelen Rachel jobbnak látta, ha kint tartózkodik…titkos szerelme látókörében. Ahogy csukódott mögöttük az ajtó, reménytelenül felsóhajtottam. Néha olyan mélyre tudok süllyedni…

A következő pillanatban már egyáltalán nem érdekelt, hogy hová süllyedtem, ám az, amit Rachel reakciója váltott ki belőlem, valahogy nem hagyott nyugodni.

Titkos szerelem…mennyivel voltam jobb helyzetben mint Rachel? Talán csak egy arasznyival. Hisz…én sem mehettem végig az utcán nyugodtan azzal az emberrel, akit szeretek. Nem tehettem meg.

Még egy ideig farkasszemet néztem magammal, aztán rájöttem, hogy semmi értelme annak amit csinálok, így hát kimentem a mosdóból. Futólag az asztalunk felé pillantottam. Aztán megcsapta a fülemet egy részeg hang, és a színpad felé fordultam. Kellan és Ash jókedvűen dőltek össze, mint kocsma előtt a kerékpár, és mellé ütemen kívüli szöveget szavaltak, vagy épp énekeltek. Nem bírtam ki nevetés nélkül.

Végül elindultam a pult felé – eszemben sem volt rögtön visszaülni az asztalhoz, noha ott már oldottabb volt a hangulat.

Kértem magamnak egy erősebb fajta koktélt, és amíg vártam rá, hogy elkészüljön, ide-oda bámészkodtam. Teljesen önkéntelenül néztem arrafelé, amerre megláttam Rachel virító hajszínét, és a szám tátva maradt meglepetésemben. Daniel nem csak élvezte azt, hogy Kim náluk lakik…tulajdonképp ki is élvezte a helyzetet. Meg Rachel és Ben igyekeztek diszkréten másfelé nézni, miközben beszélgettek, addig Dan és Kim szinte arcátlanul egymásnak estek. Ha mindig magamra gondolnék elsőként, akkor erre az egyszerű reakcióm az lenne, hogy ez a műsor nekem szól. De nem ilyen voltam, így egy pillanatig ledöbbenve néztem őket. Akár nekem szólt, akár nem…mindenesetre zavart. Meglepően zavart. Már éppen elindultam, hogy helyrerakjam őket, amikor hírtelen mosolyogva elhúzódtak egymástól. Kim kábán vigyorogva kortyolt az italából, Daniel pedig szinte rögtön felém nézett.

Semmi kétség…ez a kis előadás nekem szólt. Megvetően végignéztem rajta, aztán a pult felé fordultam.

- Jó estét a legszebbeknek. – szinte tudtam, hogy ide fog jönni.

- Hozzám beszélsz? – a hangom hűvös volt, akár akartam akár nem.

- Természetesen. – mosolygott, majd a kezét a derekamra rakta, és puszit nyomott az arcomra.

- Látom nem sokáig sirattál… - jegyeztem meg, és a fejemmel Kim felé böktem.

- Látom ez zavar téged.

- Menj szemészetre. – mondtam mosolyogva, majd felkaptam a koktélomat, és elindultam az asztal felé. Ahogy megfordultam láttam, hogy Rob minket néz, elképesztően nyugodt tekintettel. Daniel nem engedett el ilyen könnyen, és a karom után kapott. Láttam, hogy Rob felemelkedik a székből, és azt is, ahogy Taylor visszatuszkolja őt oda.

- Mi kéne? – kérdeztem türelmetlenül.

- Beszélgessünk egy kicsit. Talán az még belefér. Bár ahogy elnézem mindjárt szakad a cérna… - mondta, miközben Rob-ot méregette. Gúnyos mosolyt küldött neki.

- Abbahagynád? – csattantam fel hangosan, mire Rob küldött gúnyos mosolyt Danielnek. – Egyikőtök sem jobb a másiknál… - fortyogtam.

- Ezért vonzol mindkettőnket.

- Ugyan kérlek…te már egy másik légypapírra tapadtál. – intettem Kim felé.

- De azt is tudod, gondolom, hogy nem számít nekem semmit.

- Szegény lány. – legyintettem vigyorogva. Túl hízelgő volt ez a mondat, ahhoz, hogy mosoly nélkül kibírjam.

- Talán tudja, hogy kire vágyom. Ő csak próbál az lenni, aki egykor te voltál. Az őszinte, és hűséges társ.  – nyúlt, hogy megsimogassa az arcom, de ellöktem a kezét.

- Ne csábíts. – morogtam.

- Hiányzol Nora… - sóhajtott komoly arccal.

- Egész hatásos lenne ez a szöveg, az előbbi jelenet nélkül. – morogtam gúnyosan.

- Szükségem van rád. Még mindig szeretlek. – mondta csendesen. Az utolsó szótól úgy összerándultam, mintha áramot vezettek volna a testembe.

- Ne…ne mondj nekem ilyeneket… - megráztam a fejem, és ott hagytam.

- Csak az igazat tudom mondani Nora! – szólt utánam emelt hangon, mire majdnem mindenki minket nézett.

- Nem érdekel Dan! Egyszerűen csak nem érdekel! – még egy utolsó pillantást vetettem rá, aztán elindultam az asztalunkhoz. Rob ebben a pillanatban állt fel, és indult el a kijárat felé.

- Hová megy? – kérdeztem Tayloréktól türelmetlen hangon.

- Nem mondta. – válaszolták, mire én haragosan lecsaptam a poharamat az asztalra, aminek következményeképp a tartalmának a fele az asztallapon landolt. Felkaptam a kabátomat, és elindultam Rob után. Még épp megláttam, ahogy bemegy a szórakozóhely, és a mellette lévő épület közé. Habozás nélkül követtem. Hasonló helyiségben találtam magam, mint ahol az egyik bemutató után kerestem őt lélekszakadva. Akkor nem találtam meg…most nem menekült olyan elszántan. Azt akarta, hogy megtaláljam.

- Mi volt ez? – kérdeztem ideges kétségbeesett hangon. Nem válaszolt…csak nézett rám, lassan felém sétálva. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Lélekben már a védőbeszédemen agyaltam…

A szeme csillogott…furcsán nézett rám.

- Nem tudom meddig fogom ezt bírni… - mondta végül, én pedig szoborrá fagytam.

- Mit? – nyögtem, amikor megállt egészen közel hozzám. A tekintete bejárta az arcomat, a kezei óvatosan a derekamra csúsztak.

- Nem megadni neked azt, amit meg kéne… - egész halkan beszélt. Összezavart. Egy pillanattal ez előttiig azt hittem, besokall Daniel jelenlététől, és bejelenti, hogy nem mehet tovább. Ezzel szemben ő az én igényeim miatt aggódott…bár fogalmam sem volt róla, honnan jutott ez éppen most eszébe.

Ez mindenesetre nem sokáig foglalkoztatott, mert hamarosan másfelé terelődtek a gondolataim...

*****

ITT VAGYOK! :D

Ünnepélyesen hosszú résszel jelentem, hogy megérkeztem :) Köszönöm szépen a levelet Cintinek és mindenki másnak a kommentárokat :)

Klau nem tudom, honnan lehet letölteni a filmet, én férfiasan bevallom csak azt a bizonyos részletet láttam a filmből :D...De a neten meg lehet rendelni, és a kölcsönzőkben tényleg lehet kölcsönözni :)

Írjatok SOK levelet és kommentárt :)

delirium@index.hu

xoxo.

96 + 97. fejezet

- Sajnálom – mondta Rob csendesen.

- Tessék?

- Ezt az egész helyzetet. Sajnálom, hogy belekevertelek.

- Nem a te hibád. Igazán nem kell ezért bocsánatot kérned. Épp annyira nem tehetsz erről az egészről, mint bármelyik kollégád. A színészetet és a felhajtást meglehetősen nehéz szétválasztani. – motyogtam, mire ő nagyot sóhajtott. Még mindig az ablak előtt álltunk, vigasztalóan ölelve a másikat.

- Számíthattam volna erre. Máskor óvatosabb leszek.

- Ugyan már, nem szervezheted át az egész életedet miattam! Nem is hagynám. Minden úgy lesz, ahogy eddig. Én meg majd valahogy lenyelem a kérdéseiket.

- Tettek fel neked kérdéseket? – kérdezte meglepetten, és egy kicsit eltartott magától. Ez nem volt kedvemre, úgyhogy egy ideig nyújtózkodtam, hogy újra átölelhessem. Elmosolyogta magát, és újra magához vont.

- Néhányat. Elég ostobákat…

- Például?

- Hagyjuk. Nem is figyeltem igazán. Tényleg elég lényegtelenek voltak. – még én sem hittem el amit mondtam, ráadásul a hangom olyan hamisnak tűnt, hogy teljesen nyílván való volt…ejteném a témát. Ugyanakkor éppen ez volt az az ok is, ami miatt Rob ragaszkodott a válaszomhoz.

- Én azért hallanék párat abból, amit megjegyeztél. – felsóhajtottam, és egy pillanatig azt latolgattam, hogy megéri-e hazudni valami egészen érdektelen kérdést. De rövid úton rájöttem, hogy nem vagyok olyan jó hazudozó, hogy hasból kitaláljak egy csokor olyan kérdést, ami után joggal akadhatnék ki ennyire, mint amennyire most voltam. Így hát maradt az őszinteség, és a csendes sunnyogás a kínosabb kérdések előtt, alatt és után.

- Érdeklődtek…Daniel…felől. Meg a vele való kapcsolatomról…hogy a pénze miatt vagyok-e vele?...Hogy randizok-e Kellannal…vagy veled. Ilyesmi kérdések voltak.

Éreztem, hogy a mellkasa megemelkedik, ahogy beszívta mélyen a levegőt. Egy pillanattal később szinte morogva fújta ki.

- És te…mit válaszoltál?

- Természetesen semmit. Nem mintha abban a pillanatban egyáltalán meg bírtam volna szólalni.

- Ez azért eléggé zavaró… - motyogta, majd elengedte a derekamat, és arrébb sétált. Kis híján orra buktam, mert az egyik pillanatban még mellettem volt, és engem ölelt, aztán meg már fel-alá járkált a szobában. Megengedtem magamnak, hogy egy pillanatig dühös-kimértan nézzek rá.

- Hogy nem válaszoltam? – kérdeztem végül értetlen képet vágva.

- Nem az, hanem, hogy Danielről kérdeznek…

- Hiszen mindenki úgy tudja, hogy együtt vagyunk! – fakadtam ki keserűen nevetve.

- Igen, és pontosan ez az ami zavar.

- Mert nekem olyan jó érzés volt azt hallani, hogy randizol-e Kristennel. – jegyeztem meg gúnyosan.

- Ugyan, azt tudod, hogy úgysem igaz. – legyintett türelmetlenül.

- Honnan tudhatnám?

- Onnan, hogy minden szabadidőmet veled töltöm.

- Vele pedig a munkaidődet. – mutattam rá a tényekre, ő pedig megállt a járkálásban, és felém kapta a fejét.

- Nem bízol bennem?

- Paranoiás vagy. Mindössze annyit mondtam, hogy nekem ugyanolyan rossz érzés ezeket a kérdéseket hallanom, mint neked azt, hogy én Daniellel vagyok.

- De hisz amit rólam mondanak, az teljességgel lehetetlen! Kristennel csak jó barátok vagyunk, és különben is barátja van.

- Nekem is barátom volt, emlékszel? – jegyeztem meg, mire tehetetlenül dobbantott egyet a lábával.

- Abszolút alaptalan az a pletyka ami rólam kering. Viszont ami rólad, az… - elharapta a mondat végét, mert meglátta a hírtelen felvillanó fájdalmas arckifejezésemet.

- Nem hiszed még mindig, hogy végeztem Daniellel? – kérdeztem hűvösen.

- Én nem ezt mondtam.

- Nem, csak azt, hogy nem alaptalan. Mert akár igaz is lehetne.

- Igaz is volt. – bólintott.

- Szóval nem bízol bennem. – kezdtem nyers hangon.

- De igen, bízom benned.

- Akkor miről beszélünk most? Miért veszekszünk? – tártam szét értelmetlenül a karomat.

- Én nem akartam veszekedni.

- Akkor meg válogasd meg a szavaidat. Nem akarok minden egyes utcai látogatás után egy ilyen beszélgetést rendben? Magasról teszek innentől arra, hogy ki mit mond, vagy mit kérdez. Nem érdekelnek a paparazzik mostantól. – mondtam eltökélten, ő pedig még mindig bizonytalanul méregetett. Nem úgy tűnt, mint akit meggyőztem. – És a továbbiakban ha késztetést érzel, hogy így nézz rám, ahogy most, akkor legközelebb már rám se nézz, rendben?

Egy feszült pillanatig egymásra meredtünk, és nagyon úgy tűnt, hogy nem képes változtatni az arcvonásain, vagy nem akar.

- Legjobb védekezés a támadás. – mondta végül furcsán érdes hangon, majd megrázta a fejét. – De igazad van. Szükségtelen a paparazzikon veszekednünk.

- Örülök, hogy belátod. – bólintottam, és tovább néztük egymást. Szinte fájt a kettőnk közötti közel háromméternyi távolság.

97. fejezet

Kezdett nevetségessé válni a hallgatásunk, és hogy időnként dühhullámot küldtünk egymás felé. Kívülről nézve eléggé komikusnak tűnhettünk. Ő lazított először. Én nem engedhettem volna meg magamnak, hogy én kezdjem a bocsánatkérést. Nem én nem bízok saját magamban.

- Sajnálom, rendben?

Csendben vártam, hogy folytassa. Remélni mertem, hogy ennyinél nem fogyott ki a szavakból.

- Nem szeretek veled veszekedni…ilyen értelmetlen dolgokon meg főleg nem. Gyűlölöm, hogy így nézel rám. Hogy egy pillanat alatt ilyen hideg leszel velem. Nem szoktam meg…nem is szeretném. És a fenébe is…gyere már közelebb. – a szavai ellenére ő előbb indult el felém, mint én felé. Szinte parancsszóra a mosoly visszatért az arcomra. Már előre felém nyújtotta a kezét, és amikor elérte a derekamat, türelmetlenül húzott magához. A kezem a hajába túrt, és összemosolyogtunk, mielőtt még az ajkaink egymásra találtak volna.

A nap hátralevő részében bár úgy tettem, mintha figyelnék a beszélgetésre, ami Kate Taylor Rob és köztem zajlott, igazából csak testben voltam ott. A gondolataim a közelgő esküvő körül jártak, és azon, hogy az után vajon lesz-e hasonló beszélgetésem Robbal, mint amilyen ma volt. Attól tartok elkerülhetetlen.

Este nyolc környékén átjött hozzánk Kellan és Ashley. Az új pubba csak később terveztük az indulást, ezért az időt beszélgetéssel, és filmnézéssel ütöttük el. Azért csak ketten jöttek, mert Kristennel és a barátjával csak ott helyben találkozunk. Kellan hozott magával egy halom filmet a kölcsönzőből.

- Remélem ezeket majd te magad fogod visszavinni, és nem hagyod itt a nyakunkra. – jegyezte meg Kate a kisebb toronyba felállított filmek felé mutatva.

- Visszaviszem, nyugodtság van. – legyintett szórakozottan, látszólag keresett valamit.

- Úgy gondoltad, hogy filmet is nézünk ma, vagy be kell érnünk a szép kölcsönzői fehér papíros borítással? Vizuális típus vagyok, de annyira azért nem, hogy egy filmcím elolvasása után a lelki szemeim előtt levetítsem a filmet. – jegyezte meg Taylor csípősen, mire Ash elfojtott egy vigyort. Gyanús volt.

- Hidd el nekem, amit most keres, annak majdnem minden pillanatát fel tudnád idézni.

Talyor csak összevonta a szemöldökét, és körbe nézett, hogy más érti-e a célzást. Tökéletesen értetlen tekintetekbe ütközött.

- Megvan! – kiáltott fel, és már a lemez benne is volt a lejátszóba. A tokot az asztalra dobta, és leült Taylor és Ashley közé. Mindannyian egy emberként néztünk a kövér betűkkel szedett sötétkék feliratra, ami a fehér borítón állt. Cápasrác és Lávalány kalandjai.

- Na ezt nem! – hördült fel Taylor, és már nyúlt volna a távirányító után, de Kellan egy hangos nevetés mellett elvette, mielőtt Taylor megkaparinthatta volna.

- A kölcsönzős szerint elég tuti film. Ő ajánlotta. – jegyezte meg Ash nevetgélve. Kate Rob és én teljes értetlenségben ültünk.

- Miért ne nézhetnénk ezt? – kérdezte Kate.

- Mert nem.

- Azért mert Taylor úgy pattog benne, abszolút hamisan és értelmetlenül énekelve, mintha zabszem lenne a fenekében. – jegyezte meg Kellan, és közben már szinte sírt a nevetéstől. Akaratlanul is mindannyian mosolyogni kezdtünk, a film közben pedig valósággal fetrengtünk a nevetéstől annál a jelenetnél, ahogy Taylor Cápasrác szerepében szorgalmasan ugrándozik, és egyre csak azt hajtogatja, hogy Dream dream dream…

Maximális jó kedvvel indultunk el az esti programunk helyszíne felé, és sikerült elérnünk, hogy Taylor is mulatságosnak találja a filmnézést azzal a megjegyzéssel, hogy ezentúl amikor így összeülünk, minden alkalommal valaki más régi filmjeiből szemezgetünk.

Amikor megérkeztünk a helyre – aminek, mint kiderült a neve Forty Monkey – már egy kisebb tömeg volt bent. Már jócskán közelítettünk fél tizenkettő felé, így persze elég sok félig-meddig lerészegedett fazonnal találtuk szembe magunkat. Néhányukban már volt elég mennyiségű alkohol ahhoz, hogy odajöjjenek és lepacsizzanak a srácokkal és beszéljenek velük pár szót. Különben elég rendesek voltak az emberek, mert nem nagyon akartak rajtuk, rajtunk lógni.

Egy ideig csak iszogattunk, és beszélgettünk. Még nem voltunk annyira feloldódva, hogy csak úgy felsétáljunk és fahangon énekelgetni kezdjünk a színpadon. Egy idő után Kellanból kitörtek a szokásos megjegyzései, és felvetette az ötletet, hogy esetleg Taylor előadhatná a délután látott film betétdalait. Amikor ezt a témát megunta rászállt Taylor, Kate és az én életkoromra, mondván, hogy nekünk még korai az alkoholfogyasztás. Néhány jól irányzott megjegyzéssel az ő túlkorosságát illetően sikerült befogni a száját.

Attól, hogy ez után milyen arcot vágott, nekünk támadt hírtelen jó kedvünk, ami egészen kitartott addig mindannyiunk arcán, amíg egy régen nem várt ismerős nem jött oda hozzánk.

- Sziasztok. – a hangra Kate olyan gyorsan fordult, hogy még talán a nyaka is belereccsent.

- Ben! – Kate és én egyszerre mondtuk ki a srác nevét, de teljesen eltérő hangsúllyal. Én szinte ijedt voltam, Kate pedig úgy mondta, mintha valami durva sértést akarna a fejéhez vágni.

- Én bizony. Mi a helyzet veletek? – kérdezte könnyedén, és nem is értettem, hogy tudott olyan szenvtelenül mosolyogni Kate-re, ahogy rám is. Ennél gátlásosabbnak ismertem Bent.

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem, meg sem hallva az ő kérdését.

- Én csak itt vagyok egy hetet. Jöttem meglátogatni az én jó öreg barátomat. – mondta nevetgélve, és félreállt, majd egy távolabbi asztal felé mutatott. Egy emberként fordultunk arrafelé.

- Ez nem igaz… - morogtam szinte csak magamban, amikor megláttam, hogy az asztalnál Daniel ül, és kihívóan, szinte majdnem flegmán vigyorog Robra, majd egy kedvesebb mosolyra váltva odaint nekem.

*****

Megjöttem :) Írjatok sok-sok levelet és kommentárt nekem! :)

Kelly, köszi szépen a levelet. Elég hosszú volt. (:

delirium@index.hu

A helyzet a következő lenne. Ez nektek gondolom rossz, de biztos aranyosak lesztek, és megértitek. A helyzet az, hogy holnaptól nem leszek itthon. Legkorábban 8 nap múlva jövök haza, de az is lehet, hogy csak 12 nap múlva. Ez persze azt jelenti, hogy nem tudok új részekkel jönni. 

De másfél hét múlva - najó, nagyon durván számítva két hét múlva - itt leszek megint, hosszú részekkel, hiszen már nem dolgozom, és kárpótollak titeket mindenért izgalmasabbnál izgalmasabb fejezetekkel. Gyanítom kíváncsiak vagytok, hogy mi fog történni ezen a "karaokee esten", az esküvőn, és a többi dologra is, amit egyenlőre még nem is sejtetek. Szóval kitartás, majd jövök! :)

 Addig is tényleg örülnék sok-sok levélnek. :D

XoXo. <3

:$

Sziasztok Kedveseim :)

Nagyon sajnálom de ma elég zűrös napom van, most értem haza munkából is...és még ezer dolgom van ma. Száz százalék, hogy ma nem tudok új részt írni. Most is öt percet kaptam hogy ezt begépeljem nektek. Holnap dupla rész. Ígérem.

u.i.: Nagyon-nagyon köszi a leveleket és a kommenteket. Aranyosak vagytok <33 :)

xoxo. N

95. fejezet

- Amíg a rövid cigi szüneteteket töltöttétek, éppen arról beszéltünk, hogy este elmehetnénk valahová közösen. – vetette fel Kellan mikor visszaértünk. Láthatóan nagyon örült, hogy visszajöttünk, mert Kate és Taylor elmélyülten beszélgettek, Kristen pedig unottan tologatta körbe-körbe a poharában maradt félig elolvadt jégkockákat. Mikor visszajöttünk felmosolygott ránk, és megrázta a fejét. Úgy látszik elgondolkozott valamin, vagy csak egyszerűen fáradt volt.

- És azt is kitaláltuk már, hogy hová. – jegyezte meg Taylor, folytatva Kellan szavait.

- És…hová? – kérdeztem

- Nyílt a közelben egy egész klassznak tűnő új pub. Minden csütörtök és péntek este karaokee est van. És mivel éppenséggel véletlenül péntek van…

- Ezért te véletlenül arra gondoltál, hogy véletlenül betévedhetnénk oda, igaz? – megmosolyogtam Kellan előadásmódját. Nagyon igyekezett úgy tenni, mintha ez tényleg egy szerencsés véletlen lenne.

- Pontosan.

- Akkor lassan szerintem el is indulhatnánk, mert a taxik már szerintem itt vannak. – jegyezte meg Kate, és a nyakát nyújtogatva próbált meg kinézni az utca felé…teljesen sikertelenül.

- Hívtatok taxikat? – kérdezte Rob meglepetten, közben a keze az asztal alatt megint az enyémet kereste. A többiek számára érthetetlen okokból mosolyogtam meg a tálca sarkát.

- Igen, mert órák óta itt ülünk, és van jobb dolgom is. – jegyezte meg Kate mézesmázosan mosolyogva Robra, aki erre egy nagyot pislogott, Kellan pedig horkantva felnevetett, de mielőtt kommentálhatta volna a megjegyzést Taylor gyorsan közbevágott.

- Nos, akkor megyünk?

Összeszedelőzködtünk, majd mustráló tekintetek által követve elindultunk a kijárat felé. Néhány rajongó megint odajött hozzánk, ezért Robbal automatikusan két lépést tettünk egymástól teljesen észrevétlenül.

- Kint találkozunk, rendben? – motyogtam oda Kristennek, mert ő tűnt a legelérhetőbbnek.

- Oké. – bólintott, majd szerény mosolyt villantott a felé irányuló kamerába. Rob felé néztem egy pillanatra, épp akkor ölelte át az egyik rajongóját egy pillanatra. Végig mosolygott amíg beszélgetett a lányokkal, és még akkor is beszélt, amikor lefényképezték őt, így minden bizonnyal nem egy kép készült róla nyitott szájjal. Átsuhant egy mosoly az arcomon, majd Kate nyomában kimentem a McDonald’s elé.

A paparazzik persze azonnal felismertek, és jó néhány képet ellőttek, miközben ostobábbnál ostobább kérdéseket tettek fel. A felét szinte meg sem hallottam, vagy ha mégis, akkor az egyik fülemen be, a másikon ki. Ám minden bizonnyal az egyik fotós eléggé jól tájékozott lehetett a magánéletemben – bár gőzöm sincs honnan – mert egy jól irányzott kérdéssel, nem tudtam tovább tettetni a süketségemet.

- Még mindig randizol Oliver Potts fiával? Mióta?  - ezt követték egy másik fotós kérdései.

- Sokszor látni titeket mostanában külön. Már mással randizol? – ez után csak egy megjegyzés jött.

- Elég jóban lettél mostanság Robert Pattinsonnal és Kellan Lutz-cal. Esetleg kettejük közül valamelyikkel randizol?

A döbbenet kiült az arcomra, és gyorsan hátat fordítottam nekik, és a járdára bámultam.

- Nora fordulj ide, kérlek, had csináljak rólad egy pár képet. – szólt oda egyikük. Épp ekkor jött ki Kristen és Rob egymás mellett, így a figyelem elterelődött rólam. Persze egyből elindultak a szánalmas kérdéshullámok.

- Randiztok?

- Mikor vállaljátok fel a kapcsolatotokat?

- Milyen érzés vámpírnak lenni?

- Robert, mindig azt mondod, hogy szingli vagy! Mikor jelented már be, hogy Kristen a barátnőd?

- Kristen, milyen érzés egy vámpírt megcsókolni?

- Robert, tényleg vámpír vagy?

Az említettek az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatták a fotósok felé. Szinte egyszerre húzták az arcukba a csuklyát, és vették fel a napszemüveget. Taylor és Kellan mögöttünk jöttek, de rajtuk csak egy-egy sapka volt. Kellan szemtelenül odavigyorgott a fotósoknak, Taylor pedig teljesen közömbösen viselkedett velük. Az ő kérdés hullámaikat meg sem hallottam, helyette inkább csak takartam az arcom. Nagyjából másodpercenként húsz fotó készült rólunk azt hiszem….

A taxikra még várni kellett egy-két percet, addig a fotósoknak hátat fordítva csendben mind a földet bámultuk.  Amikor megérkezett az első taxi Rob egyből megragadta Krsiten és az én karomat, és tolni kezdett minket az autó felé. Csendben mindketten beszálltunk, majd Rob utánunk mászott és bevágta maga mögött az ajtót. Kris közben egy ismeretlen címet mondott a sofőrnek, gyanítom a lakása címét. Tíz perc múlva a taxi lefékezett egy emeletes bérlakás előtt, Kris pedig elköszönt tőlünk estig, hiszen ő is jön velünk „mulatni”.

A taxi tovább indult az én lakásom felé, de sem Rob sem én nem szóltunk egy szót sem. Én balra, ő jobbra nézett ki az ablakon. Ő csak óvatosságból nem szólt semmit, én viszont a döbbenet miatt burkolóztam némaságba. Csendes kétségbeesésemben a kezeim ökölbe szorultak, és mereven néztem előre, jóllehet semmit sem láttam, csak a szemeimre boruló ködöt.

Mikor megérkeztünk Rob kifizette a taxit, és mögöttem bejött a lépcsőházba. A kelleténél erősebben nyomtam meg a lift hívó gombját, és feszülten sóhajtottam. Magamon éreztem Rob pillantását, ami már kezdett feszült lenni a hallgatásom miatt.

Szándékosan nem néztem rá, igyekeztem visszabirkózni a döbbenetet ami lassan túlnőtt rajtam. Nehezen ment.

A liftajtó csukódott mögöttünk, én pedig a hátamat a lift hátuljának vetettem. Rob felém nyújtotta a kezét, és gyengéden nézett rám. Ebből rájöttem, hogy minden az arcomra van írva, és mohón kaptam a keze után. Annyira most nem volt hideg odakinn, de a kezei mégis meglehetősen hűvösek voltak. Jól esett az érintése, amikor a felforrósodott arcomhoz ért. Még mindig nem mondtunk semmit, én pedig konok kitartással kerültem a pillantását. Helyette inkább a kabátja gallérjára bambultam. A lift egy zökkenéssel megállt, én pedig felsóhajtottam. Rob gyorsan homlokon csókolt, majd kinyitotta előttem a liftajtót.

A lakásajtó nem volt bezárva, tehát Kate és Taylor előbb ideértek. Amikor bementünk ők épp a konyhaasztalnál ültek, és pusmogtak valamiről, de amikor észrevettek minket rögtön elhallgattak. Mindketten kihúzták magukat, és elengedték a másik kezét.

- Sziasztok. – köszöntem színtelen hangon. Hallottam, hogy a hátam mögött csukódik az ajtó, megfordultam. Rob ekkor biccentett Kate-ék felé, majd felém nézett.

- A szobámban leszek, ha kell valami. – mondtam, majd elindultam. Alig 5 perccel később Rob már mögöttem állt, és velem együtt nézett ki az ablakon a borús égre.

- Mondd el.

Felé fordultam és felnéztem végre az arcába. Egy idő után szomorkásan elmosolyogtam magam, majd hozzábújtam. Szorosan ölelt át, és a hátamat dörzsölte. Az állát közben a fejemnek támasztotta. Az öleléséről egyből eszembe jutott, ahogy a rajongóit ölelte meg. Mennyivel másabb volt, mint ez…

- Most már minden rendben. – sóhajtottam, és hálából az ajkamat a nyakához nyomtam.

*****

Köszönöm a levelet Cintinek, és a kommentárokat is mindenkineek! :)

delirium@index.hu

xoxo.

94. fejezet

- Ezek egyre többen lesznek. – mondtam nyugtalanul, és zavartan lehajtottam a fejem, hogy a hajam eltakarja az arcomat.

- Talán átülhetnénk máshová… ahová nem tudnak utánunk jönni. – javasolta Taylor.

- Remek öltet. – vágtam rá, és már fel is pattantam a tálcámmal együtt. A többiek ráérősen keltek fel a helyükről, majd elindultunk egy eldugottabb helyet keresni.

- Itt most akkor ők fognak bámulni. – mutatott Kate egy halom izgatottan beszélgető és nevetgélő fiatal lányra. Annyi idősek lehettek, mint én, egyikük talán fiatalabb vagy épp idősebb. Amint megláttak minket, rögtön nevetgélni kezdtek, és lélekben már arra készültek, hogy miként fogják a srácokat vagy Kristent megszólítani… ugyanis kötve hiszem, hogy Kate és az én megjelenésem váltott volna ki ekkora hangulatváltozást.

- Ez elkerülhetetlen. – jegyezte meg kissé savanyú mosollyal mellettem Kristen. Eléggé látszott rajtam, hogy bepánikoltam egy pillanatra ettől a nagyfigyelemtől. Észrevettem, hogy Rob félig-meddig aggódó pillantásokat vet rám minden második pillanatban, mintha azt várná, hogy sikítva rohanjak el innen. Ennyire azért nem volt rossz a helyzet, mindössze talán elég új volt. Amikor leültünk az új asztalunkhoz, Rob addig szervezte az ülésrendet, amíg végül mellém nem került. Az asztal alatt megsimogatta a combomat, aztán összekulcsolta a kezét az enyémmel. Senki nem vette észre, így az sem szúrt senkinek szemet, ahogy szinte vágyakozva mosolyogtunk egymásra. Ennél többet nem tehettünk a minket körülvevő társaság miatt.

- Nem úgy volt, hogy csak este végzel? – kérdeztem csendesen, mert a lányok kezdtek közelebb araszolni, ahogy látták, hogy az étel lassanként elfogy a tálcákról.

- Előbb végeztünk. – mosolyogva megvonta a vállát, majd egy lemondó pillantást küldött a kezeink felé, ugyanis lassan elkezdtem kihúzni az enyémet az övéből. A lányok már majdnem mellettünk álltak, és épp egymást lökdösték, hogy ki szólítsa meg közülük a társaságunkat. Amikor odaértek eléggé bátrak lettek, de úgy tettek, mintha mi – vagyis Kate és én – ott sem lettünk volna. Szemrebbenés nélkül bazsalyogtak Kellan Taylor és Rob felé. Alig bírtam kontroll alatt tartani az arcizmaimat.

Egy perccel később már nagyban kérték az öleléseket, aláírásokat és közös fényképeket, nekem pedig a kezdeti morcos – mondjuk ki – féltékenységem tovatűnt. Elvégre annak idején én sem viselkedtem másképp…sőt.

- Hamar meg fogod szokni… - jegyezte meg Kristen mikor leült mellém. A srácok még beszélgettek a lányokkal.

- Tessék? Bocsáss meg, nem figyeltem… - zavartan megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon.

- Hamar meg fogod szokni…mármint a lányokat, és a fotósokat.

- Miért kéne megszoknom? – kérdeztem udvariasan mosolyogva.

- Ja, persze tényleg. Nos, remélem nem kínos ez neked, de volt egy kis szabadidőnk, és Rob elmesélte mi történt vele mostanában. Gyanítom te vagy az a bizonyos Nora, akiről mesélt nekem.

- Igen… - motyogtam és fülig elpirultam, mire Kristen elmosolyogta magát.

- Modellkedsz, igaz? – kérdezte. A válaszomból eljutottunk a Robbal való megismerkedésemig, és azon belül kisebb történetekig. Nagyjából negyed órán keresztül tudtunk beszélgetni hárman; Kate, Kristen és én. Tulajdonképp egész szimpatikusnak találtam őt. Mindenről megvolt a saját, egyéni véleménye, és nem tűnt úgy, hogy akár egy pillanatra is elfelejtené merre tart a világban. Mivel ez volt az első beszélgetésünk, így kissé feszélyezve éreztem magam a felszínes témák miatt, de a kínos csöndben maradások szerencsére elmaradtak.

Elég sokáig ott ültünk még, és idővel előjöttek a vicces forgatási sztorik, vagy épp a magánéleti baklövések. Tőlünk zengett az egész helyiség, hiszen olykor-olykor mind hangos nevetésben törtünk ki. Egy idő után felengedtem annyira, hogy az egyik nevetésem alkalmakor akaratlanul is Rob felé dőltem, ő pedig ugyanolyan ösztönösen karolta át a vállam, és puszilta meg a fejemet.

- Kikísérsz cigizni? – mormolta a fülembe, mire én mosolyogva bólintottam. Felálltam, majd Kristen és Kellan mellett eloldalazva vártam, hogy Rob is átmásszon a többieken.

- Persze, mintha itt sem lennénk. – legyintett Kellan vigyorogva, én pedig megráztam a fejem, és egy „te-már-úgysem-változol” mosolyt küldtem felé.

Rob az egyik biztonsági őrtől megkérdezte, hogy van-e valami elkerített vagy elkülönített dohányzóhelyiség, ahol nem kell attól tartania, hogy minden pillanatban fotósok hada dugja az orra alá a kameráját. Az őr kedves volt, és felajánlotta a személyzeti dohányzót, és biztosított minket róla, hogy senki nem fog minket zavarni, legyen az külsős, vagy belsős. Rob elégedetten bólintott, és udvariasan megköszönte a lehetőséget.

- Tudod, ezt nem sokan érnék el. – mutattam körbe a kis földszinti terasznak tűnő helyiségen. Rob már a cigijét gyújtotta, és elsőre szokás szerint többször egymás után szívott bele, aztán nagy fújással engedte ki a füstöt magából.

- Tudod, nem sok embernek kell a barátnőjével a nyilvánosság elől elbújnia. – mondta mosolyogva, és miközben megint beleszívott a cigijébe, a szabad kezével magához vonta a derekamat.

- A barátnőd lennék? – kérdeztem vissza, és a két kezemet a mellkasának támasztottam.

- Úgy vélem akár lehetnél az is. – motyogta, és egy pillanatra az enyémnek nyomta az ajkait.

- Szívesen lennék, azt hiszem. – a válláról felcsúsztattam a kezemet, majd a nyaka köré fontam őket.

- Akkor meg ne beszélj feltételes módban… - a másik kezét is a derekamra tette, de éreztem, hogy a tenyere nem ér hozzám, nyílván nem akart megégetni a cigijével. Ellenállhatatlanul vont magához, és finoman megcsókolt. Amikor erősebben húztam magamhoz, elmosolyogta magát, és játszani kezdett velem. Pusztán szórakozásból elkezdte felfelé húzni a pulóveremet.

- Mit csinálsz? – léptem el tőle nevetve, és megfogtam a kezeit, hogy ne húzhassa feljebb.

- Tilosban járok. – elragadóan mosolygott, én pedig egy pillanatig elmerültem a nevető szemeiben.

- Oké, ez így nem lesz jó. – motyogtam, és két látást hátráltam tőle. A hátam a falnak ütközött. Ő csak ott állt tovább, csendben szívta a cigijét, de közben egy pillanatra sem nézett másfelé, csakis a szemeimbe.

- Olyan régen pirultál el miattam. Hogy-hogy most mégis? – kérdezte végül.

- Mert így nézel rám. – mutattam felé.

- Hogy nézek rád? – felvonta a szemöldökét, a cigijét pedig elnyomta. Lassan felém sétált, kihívó, kacér pillantások közepette.

- Hát pontosan így. – zavartan mutattam megint felé.

- Te görcsölsz. Túl sokat…Látszik rajtad. Nem szoktál zavarba jönni attól, hogy rád nézek. – összevonta a szemöldökét, és méregetni kezdett.

- Most sem jöttem zavarba, csak…

- Csak?

- …egyenlőre nem tudom, hogyan legyek hozzád közel és távol egyszerre. Ez minden.

- Itt nem kell távol lenned tőlem. Nincs rajtunk kívül senki most itt.

- Tudom, és…én csak kicsit megzavarodtam ettől az új helyzettől. De megbirkózom vele.

- Biztos? – kérdezte kételkedve, és végigsimított az arcomon. – Lassíthatunk, ha gondolod.

- Lassítani?

- Nem kell nyilvánosan találkoznunk, ha ez még sok neked.

- Semmi bajom nincs a nyilvánossággal. Igazság szerint jobb is, mint folyton a lakásban lenni.

- Szóval nem szeretsz velem kettesben lenni. Oké, ezt is megértem… - legyintett szomorkásan, de a szeme mosolygott.

- Tudod, hogy nem úgy értettem. – oldalra billentettem a fejem és engesztelően néztem rá, ő pedig közelebb hajolt hozzám, és egészen rövid csókokat nyomott az ajkaimra. A mosoly az arcomon egyre csak szélesedett.

*****

Köszönöm szépen a leveleket és a kommenteket! :)
delirium@index.hu

xoxo.

93. fejezet

Hamar odaértünk az autószalonba, közelebb volt mint hittem. Ez első fél órában Kate és én felváltva „Úúú”-ztunk, és „Ááá”-ztunk, amikor egy-egy nekünk különösen tetsző modellt fedeztünk fel. Az eladó persze kéjesen mosolygott ránk az első perctől kezdve…de nem a szokásos volt a mosolya. Sütött rólunk, hogy ha bármit mond nekünk, mi azt el is hisszük, holott lehet, hogy tökéletes baromságot mondott. A második kocsi bemutatásakor már komolyan ostobának éreztem magam, amikor a lóerőkről, gyorsulásról, biztonságról, motorról, és egyéb – amúgy létfontosságú – témákat veséztünk ki. Futólag Kate-re pillantottam, aki ködös tekintettel bámulta az eladót, de semmi kétség, fogalma sem volt róla, hogy mit hall. Amikor a szimpatikus öltönyös fiatalember megállt egy szusszanásnyi szünetre, azonnal felmutattam a telefonomat.

- Megbocsát egy percre? – választ sem várva arrébb vonultam a szalon nagy üvegfalához. Velem szemben az alkalmazottak asztalai voltak, és mindegyik asztal mögött álló férfi érdeklődve méregetett. Zavartam húzogattam a pólóm alját lefelé, a tetejét meg felfelé, és megigazítottam a hajam. De a bámulás nem maradt abba. Zavartan kerestem ki Kellan telefonszámát a telefonkönyvemből, és közben csak némán imádkoztam, hogy a sajtótájékoztatónak már vége legyen, vagy Kellannak nem is kellett ma odamennie…egy szóval, hogy érjen rá most rögtön. Megnyomtam a tárcsázás gombot, és vártam, hogy a búgás helyett meghalljam Kellan hangját. Szórakozottan nézelődtem a férfiak mögötti képeket a falon. Reklámok, felhívások, egy-egy csúcsmodell óriás poszteren, és néhány más témájú kép. A képeken látszott, hogy magazinokból vannak kivágva vagy éppen kitépve. Kivétel nélkül mindegyiken üvegesen mosolygó, porcelán bőrűvé retusált szépségek voltak, akik a való életben egészen biztosan nem így néztek ki. Természetesen ezeken a képeken mindegyik lányon volt kellő mennyiségű ruhadarab. Egy ideig nézegettem a mosolyba fagyott lányok arcát, és ruháját, amikor hírtelen szörnyen zavarba jöttem, és egy pillanat alatt megértettem, hogy miért bámul minden férfi ennyire feltűnően. Az én képem is ott lógott a falon…még az első fotósorozataim egyikének néhány darabja. És én is ugyanolyan semmitmondó, kissé ostobának ható mosollyal néztem vissza magamra, mint a többi lány a többi képen. Egy pillanatra a nézőközönségemre villant a szemem, aztán zavartan hátat fordítottam nekik. Ez egy pillanattal később nem tűnt olyan jó ötletnek, hiszen ha szemből ennyire bámultak, akkor minden bizonnyal hátulról is alaposan szemrevételeznek majd azt pedig kifejezetten utáltam. Így hát fogtam magam, és arrébbsétáltam, miközben egyre türelmetlenebbül vártam, hogy valami történjen a vonal másik végén.

- Szia Nora.

- Ó, na végre. Szia. – szóltam bele megkönnyebbülten. – Mit csinálsz éppen?

- Ebédelni megyek, miért?

- Szóval, semmi sajtótájékoztató? Semmi ilyesmi? – kérdeztem, és már a mosoly ott ült az arcomon.

- Nem, nekem ma semmi ilyesmi. Majd csak holnap, mert…

- Nahát ez igazán nagyszerű. – fojtottam belé a szót. – Tudnál nekem segíteni?

- Miben? – óvatos lett a hangja, én pedig elnevettem magam.

- Itt vagyunk Kate-tel egy autószalonban, és nos, gőzöm sincs miről beszél az eladó… - ebben a pillanatban félbeszakította a magyarázatomat Kellan felcsattanó hangos nevetése.

- Nők…

- Szóval…kisegítenél?

- Persze, szívesen. De csak ha utána velem ebédeltek.

- Megfőztél. – mondtam nevetve. Gyorsan elmondtam neki az autószalon nevét és címét, majd letettem a telefont.

Nem telt el egész negyed óra, Kellan máris ott volt, a sarkában legalább öt lesifotóssal.

- Őket nem kértem, hogy hozd. – mutattam ki nevetve a paparazzikra.

- Levakarhatatlanok… - sóhajtott reménytelenül, majd mosolyogva megölelte először Kate-et majd engem. A fotósok az üvegre tapadva kattogtatták a gépeiket.

- Ez igazán szánalmas. – rázta a fejét Kate nevetve, majd színpadiasan a válla mögé vetette a haját.

- Na lássuk a medvét! – csapta össze a tenyerét Kellan, majd elindult az autók között. – De kis aranyos. – jegyezte meg csillogó szemmel, amikor meglátta azt a kocsit, ami után legutóbb érdeklődtünk egy koromfekete, metálfénnyel csillogó Mini Coopert. Végighúzta a kezét a kocsi oldalán, és hozzáértő szemmel nézett be az ablakon.

- Nekem is ez tetszik. Csak nem ebben a színben persze… - mondtam, majd kezdetét vette a diskurálás az eladóval. Kellannak elég jó kérdései voltak, és úgy láttam érti is a válaszokat, úgyhogy kicsit megnyugodtam.

- Milyen színre gondoltál? – kérdezte Kellan, miközben a kocsi prospektusát a kezembe nyomta.

- Sárgát szeretnék. – mondtam mire Kate felhorkantott. – Mi van?

- Elnézést, feliratot lehet igényelni az autókra? – fordult Kate az eladó felé.

- Természetesen, de ezt csak matricával tudjuk megoldani, ami persze vízálló, és szinte levakarhatatlan, nem hólyagosodik fel. Egyszóval tökéletes. – biccentett az eladó, Kate pedig üdvözülten mosolygott. Kellannal értetlenül összenéztünk.

- Rendben, akkor szeretnénk kérni a sárga autóra egy piros-kék betűszínű Family Frost feliratot. – mondta édes hangon. Nekem először le sem esett, hogy ezt miért mondta, és nem is értettem, hogy Kellan miért görnyedt egyszerre három felé a nevetéstől. Még az eladó is megmosolyogta ezt a beszólást.

- Ezt…én nem értem csak?

- Ugyan már Nora! Egy sárga autó?....Olyan, mintha egy fagyisautót vezetnél. – grimaszolt nevetve, én pedig sértődötten felhúztam az orromat.

- Nem lesz olyan mint egy fagyisautó. Ennek a kocsinak tekintélye lesz.

- Persze, tekintélyes sor fogja körülvenni, és mindenki fagyit akar majd venni tőled.

- Bolond. – morogtam.

Újabb fél óra elteltével már megvolt a konkrét elképzelés a kocsiról, aláírtunk pár papírt, átutaltam az előleget, és boldog vigyorral sétáltam ki  a szalonból, azzal az ígérettel, hogy két hét múlva már meglesz a saját kocsim.

Az ebédünk egyszerre volt mesés, és rémálomba illő. Pokoli volt, mert mikor megérkeztünk a legközelebbi McDonald’s-ba – Kellan társasága automatikusan vonta maga után, hogy gyorséttermekben ebédeljünk – a paparazzik ugyanúgy mintaszerűen tapadtak itt is az üvegre, mivel be nem jöhettek, amíg a fényképező a kezükben volt. Ennyit tudott tenni értünk a biztonsági szolgálat.

 Viszont egészen mesés volt, hiszen nem várt meglepetésként – bár gyanítom Kellan keze volt a dologban -, alig fél óra múlva csatlakozott hozzánk Taylor, Rob, és – bár még nem volt szerencsém vele beszélni, és csak a premieren láttam futólag. – Kristen. Az ő felbukkanásuk újabb fotós-hadat vont maga után, ami rövid időn belül elég kellemetlenné tette az ott tartózkodásunkat.

*****

delirium@index.hu

Szeretnék sook sook hosszú levelet kapni :)

xoxo.

Bocsi, bocsi :)

Sziasztok.

Ne kövezzetek meg, de ma nem teszek fel új részt. Eléggé fáradt vagyok (és még csak hétfő van...) és későn is értem haza. Nem akarom megint leírni, a "nem rakok fel összecsapott részt" című monológot, most csak azért írom ezt a bejegyzést, hogy szóljak, hogy csak holnap jelentkezem újra.

Nem mellesleg, köszi szépen a kommentárokat és a leveleket :)

pussz.

92. fejezet

Semmi sem tart örökké nemde? Akármennyire is szeretjük az adott pillanatot, akármennyire is kapaszkodnánk bele két kézzel is akár, hogy el ne múljon…az mintha kétszer olyan gyorsan tűnne tova. Most sem volt ez másként.

A következő reggelen kellemetlen zajra ébredtünk, mint a ketten. Rob telefonja olyan hangosan szólalt meg, hogy az első gondolatom – na jó, talán inkább a második, hiszen az első az a nőiességet meghazudtoló káromkodás sorozat összeállítása volt – az volt, hogy valaki – elég sok valaki – az ágy mellett áll, és fakanállal püföl egy nagy fazekat.

Az ébredésemet követő első öt perc sem lett a kedvenceim egyike, hiszen ha Rob telefonja ilyenkor, ilyen hangosan és ilyen sokáig csörög, akkor az csak fontos lehet. És ha már ott tartunk, hogy fontos, akkor az pedig minden kétséget kizáróan munkát jelent…ami pedig azt vonja maga után, hogy ezt a napot egyáltalán nem fogjuk együtt tölteni.

Hosszú percek után Rob keze – benne a telefonnal – az ágyra hanyatlott, ő maga pedig fáradtan nyöszörgött…

Aztán hírtelen rám heveredett, belőlem pedig kiszorult a szusz.

- Ne csináld már… - morogtam, és legurítottam magamról, majd sértődötten fordítottam neki hátat. Egy pillanattal később hideg levegő jött rám, aztán Rob kezei a derekamra fonódtak, ő pedig amennyire csak lehetett, hozzám bújt. Nem mondott semmit, csak a fülembe szuszogott, amitől mosolyra húzódott a szám. Mikor ezt látta a nyakamba csókolt.

- El kell menned, igaz? – kérdeztem, mire ő hümmögött. – Mikor jössz vissza?

- Nem utazom. Csak sajtótájékoztatóra megyek…de itt Los Angelesben. Úgyhogy estére végzek is.

- Ezt jó hallani. Különben meg azt hiszem nekem is haza kéne mennem így három nap után. Kate nem is tudja, hol lehetek ennyi ideig.

- Szerintem sejti. – mondta, majd egész testében megfeszült.

- Mit…csinálsz?

- Próbáltam diszkréten nyújtózkodni. – elnevette magát a mondat végére, én pedig addig fészkelődtem, míg sikerült szembe fordulnom vele.

- Szia. – kislányosan mosolyogtam rá, és megjátszottam, hogy zavarban vagyok tőle. Egész profin rezegtettem a pilláimat.

- Szia. – köszönt vissza szintén megjátszott visszafogottsággal. Közben én is átöleltem az ő derekát, mire ő hátrafordult, ennek következtében én pedig ráheveredtem. A két kezemmel megtámaszkodtam a vállai fölött, és farkasszemet néztem vele. A megszeppent vigyora egyszerre rettentő szemtelen lett, és a derekamról a fenekemre csúsztatta a kezét. Feltolt egészen addig, hogy az arcunk egy vonalba legyen és addig nyújtózott, amíg össze nem értek az ajkaink…

- Megjöttem! – kiáltottam el magam, és rögtön a nappali felé néztem. Abban a pillanatban el is takartam a szemeimet a kezemmel.

- Nora! – csattant Kate ijedt-meglepett hangja. – Mit…mit keresel te itt?

- Itt lakom. – mondtam nevetve, mert belegondoltam, hogy vajon most mi történhet a nappaliban. Minden bizonnyal Kate és Taylor – igen Taylor, mert hogy ő volt itt Kate-tel, és elég meggyőzően nyalták-falták egymást – most idegesen kapkodták magukra a felsőt, és szégyenkezve néztek egymásra, majd rám.

- Na jó, de…három napja nem is jöttél.

- Igen, mert Robnál… - kezdtem, miközben elindultam valamerre – reményeim szerint a konyhába. Biztosan nem tudtam, mert még mindig nem láttam semmit.

- Vigyázz!

- …voltam. AÚ! – ezek szerint nem a konyha felé tartottam, mert hírtelen lefejeltem valamit. Elkaptam a kezemet, és szomorkodva dörzsöltem a homlokomat, amit az imént a szekrénybe vertem. – Máskor szólhatnátok előbb. – feleltem, majd feléjük néztem. Abban a pillanatban kiült a kaján vigyor az arcomra. Két méter távolságra álltak egymástól, és még véletlenül sem néztek a másik felé. Olyan érzésem volt, hogy valami egészen kezdetlegeset zavartam meg, hiszen ők sokkal inkább zavarban voltak, mint én. Egy teljes percig némaság volt a szobában.

- Akkor…én most megyek. Így is…így is késésben vagyok. – mondta végül Taylor. Ő engedett fel először, és úgy tűnt már egyáltalán nincs zavarban.

- Csak nem sajtótájékoztatóra? – kérdeztem énekhangon. Az utóbbi három nap annyira feldobott, hogyha nem vigyorogtam, akkor énekelve beszéltem. Néha még saját magamnak is furcsa voltam.

- De. – nevetve fújta ki a levegőt, majd Kate-hez lépett, és homlokon csókolta. – Akkor este. – ezt már halkabban jegyezte meg, mire nekem átfutott a fejemen a gondolat, hogy egész nagy lesz a forgalom itt estére.

Kate bólintott, majd összemosolyogtak. Taylor elfordult tőle, nekem odakacsintott, majd egy pillanat múlva már ott sem volt.

- Hallgatlak. – mondtam vigyorogva abban a pillanatban, ahogy hallottam csukódni a lift ajtót.

- Nincs mit mondanom. – megvonta a vállát, de közben megmosolyogta a díszpárnákat.

- Mhmm.

- Tudod, hogy sokat találkozunk, és…

- És sokat beszélgettek, és bla bla bla. – bólintottam unottan, aztán felcsillant a szemem. – És azt is, hogy néhány csók elcsattant már köztetek.

- Igen…látod, nincs mit mondanom.

- De ez itt… - mutattam körbe a kanapén, arra a jelenetre utalva, ami az előbb fogadott. – Ez már nem csak egy csók volt. Igaz?

- Nem, nem az volt. – mondta vagy sóhajtás után.

- Francba, ez volt az első ilyen?

- Igen. – mondta kimérten.

- Nagyon utálsz? – grimaszoltam.

- Legközelebb, ha hírtelen beállítasz, adj valami jelzést, rendben? – kérdezte nevetve.

- Legközelebb ezt a hálószobádban intézd a zárt ajtók mögött. – mutattam rá.

- Kösz a tanácsot.

- Figyelj csak…mit csinálsz ma?

- Semmit. Péntek van. – mondta én önelégülten elnyújtózott a kanapén.

- Eljössz velem az autószalonba?

- Minek?

- Kitaláltam, hogy milyet szeretnék. Utána érdeklődnék.

- Hát…elmehetek éppenséggel.

Fél órával később már türelmetlenül topogtam a konyhában, és vártam, hogy Kate végre kész legyen. Hírtelen gondolat volt, hogy végre megvegyem az a kocsit amit már fél éve tervezek, most mégis egyre jobban belelkesedtem tőle.

*****

Köszönöm szépen a leveleket kellynek, Cintinek és Doronak, valamint csókoltatok minden kedves kommentelőt! :D

delirium@index.hu

xoxo.

91. fejezet

Nem nagyon siettem összekapni magam a nap hátralevő részében sem. Ráérősen álltam a zuhany alatt, miközben igyekeztem nem minden pillanatban vigyorogni, hisz lenyelni a habos vizet nem a legjobb élmény.

Miután nagyjából fél óráig húztam a zuhanyzást és a felöltözést, kicsoszogtam a konyhába, ahol Rob várt rám. Nem tudom, hogy csinálta, de tele volt energiával. Én még egy kicsit visszaaludtam, ő ez idő alatt teljesen összekapta magát, és nem kis megdöbbenésemre, még ebédet is csinált.

Odasétáltam hozzá, de nem az üres székre ültem, hanem az ölébe. Szó nélkül csúszott hátrébb, majd eligazított az ölében, és futólag megcsókolt.

- Mi ez? – kérdeztem bizalmatlanul, és a serpenyő felé mutattam.

- Rántotta.

- De…ez nem úgy néz ki, ahogy a rántottának kéne. – jegyeztem meg óvatosan.

- Mert ez nem szokványos rántotta. – már mosolygott.

- Hanem…milyen is?

- Kóstold meg rántotta.

- Remek, ettől most okosabb lettem. – mondtam sóhajtva, majd kiszálltam az öléből, és leültem vele szemben a székre törökülésben. Egyre szélesebben vigyorgott, akkor pedig egyenesen felnevetett, mikor meglátta az elszörnyedt arcomat. Ugyanis ez a rántotta…nyúlt. Szó szerint, mintha rágógumiból lett volna. Elvette a tányéromat, hogy szedjen nekem…és akkor egyszer csak a tányéromon landolt egy a csúzligumi kupac.

- Na jó, Rob. Mondd meg mi ez! – böktem a tányéromra.

- Anya rántottareceptje. Ez az egyetlen dolog amit sikerült megtanítania nekem rendesen…azt hiszem.

- Képzelem a többi hogy nézhet ki. – mondtam fintorogva, mire megint hangosan felnevetett. – Miért nyúlik…és miért ilyen fehéres?

- Azért nyúlik, mert sajt van benne. És azért ilyen fehéres, mert a sajtot tejföllel kell összekeverni. Azt ne mondd, hogy még nem hallottál róla.

- Nem én. – ráztam a fejem. A fintor eltűnt az arcomról, de továbbra is bizalmatlanul méregettem a tányérom tartalmát.

- Mire vársz? – pillantott fel rám.

- Arra, hogy te egyél belőle. És ha nem halsz meg tőle, akkor majd én is megkóstolom. – mondtam kedvesen mosolyogva, mire megrázta a fejét, és enni kezdett. Így telt el egy perc…ő evett, én meg némán néztem.

- Tudod…ez elég idegesítő szituáció. – jegyezte meg félig teli szájjal. – Amint látod, életben vagyok, szóval szerintem te is ehetsz. Vagy ha gondolod, van még egy kis száraz kenyerem, ha attól jobban megjön az étvágyad.

- Nem-nem. Jó ez nekem, köszönöm. – mondtam, majd félszegen a villámra nyársaltam egy falat rántottát. Rob megállt a mozdulatában, és engem nézett. – Ne nézz.

- Ugye, milyen idegesítő? – kérdezte mosolyogva, miközben én bekaptam a falatot. – Nos? – kérdezte, mikor már a második falatot nyársaltam.

- Ez…egész jó. – mondtam, mire elégedetten nevetgélt, és tovább evett. Igazából nagyon ízlett, de semmi kedvem nem volt agyondicsérni őt.

Amikor megebédeltünk, megint hozzáfogtunk a közös mosogatáshoz, bár most már képesek voltunk megállni, hogy a vizet egymásra borítsuk, azért a néhány tányér, evőeszköz, és a serpenyő elmosása így is háromnegyedórás programnak bizonyult.

- Tudod…ma valahogy megmozdulni sincs kedvem többször. – mondtam mosogatás után. Immár megint a hálóban voltunk, és egymás mellett feküdtünk az ágyon. Rob szórakozottan bámulta a plafont, közben a pólója alját csavargatta.

- Nem vár ránk senki, nincs több dolgunk ma. Azt hiszem ez megoldható. – motyogta, de látszott rajta, hogy teljesen máshol jár.

- Hahó! – megböktem, mire nagyot ugrott. – Min jár az eszed?

- Rajtad. – fordult felém, az arcán a jellegzetes félmosoly volt.

- Rajtam? Ez érdekel. – felültem és felé fordultam. Abbahagyta a pólója birizgálását, és a kezem után nyúlt. Összefonta az ujjainkat, egy ideig nézte őket majd mély lélegzetet vett, és ő is felült, de ő csak a felsőtestét fordította felém.

- Azon, hogy…ezek után hogyan tovább.

- Igen, ez valóban olyasmi, amit át kellene gondolnunk.

- A döntés rajtad áll. Én tőled függök. – mondta csendes komolyan.

- Nem szeretem, amikor ezt mondod. – lehajtottam a fejem, és játszadozni kezdtem a kezével. Csendben várta, hogy folytassam. – Úgy értem…ennek az egésznek nem az én döntésem után kell elkezdődnie, vagy befejeződnie. Ennek egyszerűen csak ki kell alakulnia. Nem fog változni azzal semmi, hogyha én most azt mondom, hogy a tied vagyok. – a mondatom végén már az arcomon simított végig a kézfejével, én pedig felkaptam a fejem. Mosolygott, és mintha…büszke lett volna.

- Tudod, ezt el sem hiszem, hogy pont tőled hallottam. Kezdesz éretten gondolkozni.

- Változom melletted. Napról napra. Azt hiszem, segítettél felnőni.

- Oké, ezt most hagyd abba, kérlek. – a kezét hírtelen elkapta az arcomtól, és elfordult tőlem. Szégyenlősen mosolygott.

- Miért? – közelebb másztam hozzá, és magam felé fordítottam a fejét.

- Mert zavarba hozol. – mondta, és csakugyan zavarban volt. Most először láttam őt – igaz csak halványan, és nyilvánvalóan tagadná, ha szóba hoznám – elpirulni.

- Csak őszinte vagyok. – mosolyogva megvontam a vállam, majd hosszú percekig némán meredtünk egymásra.

- El sem tudod hinni, már mióta várok ezekre, az őszinte pillanatokra. – mondta, majd hátradőlt az ágyon, és nyújtotta a kezét felém. A karja a fejem alatt volt, az enyém a mellkasán, így öleltük egymást. Muszáj volt az arcát néznem…nem akartam máshova nézni.

- Akkor, ha már az őszinte perceknél tartunk, volna itt még valami, amin már tegnap óta gondolkodom.

- Mondd.

- Tudod, anyáék esküvője két hét múlva lesz, Londonban. És…koszorúslány leszek. És, lehet, hogy őrültség, még maga a gondolat is, de szeretném, ha te lennél a párom. Viszont… - nagyot sóhajtottam – azt is tudom, hogy ez elég kockázatos. Egyrészt, mert szinte minden családtagom, ismerősöm lát minket együtt. És vannak köztük olyanok, nem is egy, aki közeli kapcsolatban áll a médiával. És, mivel mostanában sokak számára te vagy az ideál, az egyetlen, és a sérthetetlenül tökéletes, ezért szinte száz százalék, hogy kitudódna ez a dolog. Ráadásul, abban sem vagyok biztos, hogy ráérnél akkor, és tudom…tudom, hogy őrültség. Csak mindössze párszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne. Tudod, még sosem voltam esküvőn úgy, hogy az legyen a párom, akit szeretek.

- Mikor lesz? Mármint dátumra pontosan.

- Hát már igazából nincs egész két hét. Tizenhatodikán. Még tizenhárom nap…az amúgy egy szerdai nap. – mondtam, közben Rob elgondolkozó arcát figyeltem.

- Nem tudom fejből, hogy van-e aznapra valamim vagy nincs. De ha van is…akkor is lényegtelen. Mindent le lehet mondani… és ha lesz mit, akkor azt le is fogom. Szinte száz százalék, hogy ott leszek veled.

- Na és a pletykák?

- Eddig sem igazán olvastam őket, és eztán sem fogom sűrűn. – megvonta a vállát. – Mint már párszor mondtam, én téged féltelek. Nem attól tartok, hogy mi a legújabb őrültség, amivel hírbe hoznak. Nem számít. A te biztonságod…az már számít.

- Köszönöm. – mondtam hálásan.

- Nincs mit…egyáltalán nincs mit. – mondta mosolyogva, mire felemeltem a fejem, és az ajkaimat az övéhez nyomtam.

*****

Meglepetés. :) Ma előbb hoztam az új részt, mert este nem leszek itthon. Remélem tetszett :)

Nagyon szépen köszi a levelet Áginak és Cintinek :) És a kommentárokat is köszönöm mindenkinek.

delirium@index.hu

xoxo. N

90. fejezet

Másnap reggel borzalmas ébredésem volt. Nagyjából dél körül kezdtem egyáltalán magamhoz térni, és elég furcsán éreztem magam. Olyan érzés fogott el, mintha…rossz helyen lennék.

A szemeim kipattantak, és olyan gyorsan felültem, hogy el is szédültem. Szapora pislogás után sikerült megállapítanom, hogy biztosan jó helyen vagyok, de mégsem. Ugyanis egyedül feküdtem eddig a franciaágyon, de nem akárhogy. Keresztben, kezem lábam szétvetve. Tanácstalanul vakargattam a fejem, aztán kicsit jobbra fordítottam a fejem, és megláttam Rob két lábát…fenn az ágyon. Zavartan pislogtam, és a nyakamat nyújtogatva néztem végig rajta, de a derekánál tovább nem láttam. Ledobtam magamról a takarót, és kimásztam az ágyból. Csendesen megkerültem, de közben nem vettem le a szemem Robról.

Egy pillanattal később már szinte az öklömet tömködtem a számba, hogy visszafojtsam a kirobbanni készülő nevetésemet, ugyanis Rob mellkasa, a karjai és a feje egy az egyben lelógott az ágyról. Úgy nézett ki, mint amikor valaki az ágy szélére veti a nadrágját. A fele lent, a fele fent. Vicces volt, de rettentő édes. Egy-két pillanatig még mosolyogva néztem őt, aztán odasétáltam hozzá, hogy visszagurítsam az ágyra. Megfogtam a két karját, és megemeltem.

- Uhh. – egy kicsit megtántorodtam a súlya alatt, ezért kicsit túllőttem a lendületen, és Rob valósággal visszazuhant a párnák közé. Természetesen abban a pillanatban álmosan nyöszörögni kezdett, majd fél percen belül laposakat pislogva kinyitotta a szemét.

- Jó reggelt. – motyogtam bűntudatosan, majd visszamásztam mellé az ágyba, mert felemelte nekem a takarót, jelezve, hogy igazán visszamehetnék. Nem igazán válaszolt, csak morgolódott valamit, de fogalmam sincs mit. Amint befeküdtem elégedetlenül felmordult – úgy látszik ez is a reggeli kommunikálás egyik fajtája – és a mellkasához vont. Elmosolyogtam magam, és átöleltem a derekát, ő pedig a pólóm aljánál simogatta a hátamat, ami meglehetősen csiklandozott, és a hideg is kirázott tőle. Hogy elhúzódjak a kezeitől, szinte teljesen hozzásimultam az ő testéhez, mire halkan felnevetett. Felemeltem a fejem a mellkasáról, és felnéztem a mosolygós arcába. Várakozón nézett rám, mire megrándult a szám széle. Hosszú ideig néztem a szemeit, néha pedig az ajkait. Ilyenkor persze rögtön kihívóan felvonta a szemöldökét. A harmadik ilyen alkalom után hírtelen ötlettől vezérelve fogtam magam, és egyszerűen ráheveredtem. Egy ideig megint csak néztem őt, majd felültem, a lábaim behajlítva kétoldalt a csípője körül. Szórakozottan lépegettem az ujjaimmal a mellkasán föl és le, a kulcscsontjától, egészen a köldökéig. Itt már nem mosolygott…komolyan nézett rám. Nem közömbös komolysággal…szinte perzselt a tekintete. Lassan felült, és a háta mögött mindkét karjával megtámaszkodott. Elgondolkozva nézte az arcomat. A kezeim visszahullottak az ölembe, és egy pillanattal később előrébb csúsztam, és ráültem a csípőjére. Ettől mosoly suhant át az arcán, és mély lélegzetet vett. Elmélázva kezdtem a haját igazgatni, miközben láttam, hogy még mindig az arcomat figyeli. Azon gondolkoztam, hogy mennyire jól érzem magam. Különösen szabadnak, boldognak, és maximálisan elégedettnek. A legmerészebb álmaim egyikében éltem, de eszem ágában sem volt felébredni.

Amikor sikerült visszarángatnom magam a jelenbe, és ismét tudatosult bennem, hogy hol vagyok, én is a szemébe néztem. A lélegzetem elakadt, és a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett venni. Édesen nézett rám, nagy, őszinte szemekkel. Már nyoma sem volt az álmosságnak. A kezeim a vállára engedtem, majd lassan csúsztattam le őket a mellkasán. Felgyorsult a lélegzete, akárcsak az enyém. A kezeim már nagyjából félúton járhattak, amikor belemarkoltam erősen a szürke pólójába, és magam felé kezdtem húzni. Rövid időn belül találkoztak az ajkaink, és onnantól kezdve már nem kellett magamhoz vonnom őt. A kezeivel már nem támaszkodott a háta mögött. Azok már a derekamat ölelték, és egyre csak húzott magához. Csók közben mosolyra húzódott a szám, és tudtam, hogy ő is érzi. A kezeimmel már a pólója alját kerestem, és mikor megtaláltam, lassan húztam felfelé. A kezeit végighúzta a derekamon, és haladt a combom felé, majd vissza. A csók kettőnk között megszakadt, én pedig habozás nélkül vettem le róla a pólóját, és hajítottam el valamerre. Újra az ajkaihoz akartam hajolni, de a tekintete lebénított. Annyira…mély szenvedéllyel nézett rám, mint eddig még egyszer se. Remegő kézzel simítottam végig először az arcán, aztán az ajkán. Lehunyta a szemeit, és megcsókolta az ajkain lévő ujjaimat. Hevesen kalapáló szívvel hajoltam ismét hozzá. Lassan csókolt, nem úgy mint az előbb. Sokat számít ez most mindkettőnknek. Amolyan újrakezdés felé volt ez most. Nem volt határidő, nem kellett itt hagynia engem, én szabad voltam…és ami a legfontosabb: elképesztően boldog.

Elkezdett hátradőlni az ágyon engem pedig húzott magával, miközben ő is húzta fel a pólóm alját, igaz szükségtelenül lassan. Mintha tétovázott volna. Tudtam jól, hogy a tegnap este miatt.

Így hát elhajoltam tőle, és saját magam vettem le a pólómat. A hajam visszaesett a hátamra, a vállamra és a mellemre…szinte mindenemet eltakarta. Rob megint a kezére támaszkodva felült, de most az egyik kezével a hajamat igazgatta. Mindkét oldalt átvetette azt a vállaimon, és az arcomból is kisimította. Kapkodni kezdtem a levegőt ahogy a nyakamtól a csípőmig végigsimított rajtam. Csukott szemmel vártam az ébredést…még mindig nem hittem el, hogy tényleg itt vagyok.

Éreztem hogy közel hajolt hozzám, egész közelről hallottam a szapora légzését. Egy röpke pillanatig egy enyémnek nyomta az ajkait, mire kipattantak a szemeim. Fojtogató érzés fogott el, egy egészen különös kényszerrel párosulva. Akaratlanul, mélyen a szemébe nézve szaladt ki a számon.

- Én…én szeretlek. – elég silánynak tűnt ez a szó arra, hogy kifejezzem a jelenlegi érzéseimet, úgyhogy hozzátettem; - Nagyon szeretlek.

A szemei felragyogtak, és újból egy pillanatra találkoztak az ajkaink.

- Én is nagyon szeretlek. – mondta mosolyogva, mire nagyot dobbant a szívem, ugyanakkor össze is szorult. Nevetni akartam…egész nap mást sem akartam csinálni, mint hátravetett fejjel kacagni. Hangot akartam adni a boldogságomnak.

Egy pillanattal később az ajkaink már megint együtt mozogtak, és addigra már teljesen elkábultam, mire Rob gyöngéden a hátamra döntött az ágyon.

*****

Köszönöm szépen a leveleket Áginak, Dzseninek, kellynek, és Cintinek (L) :)

És természetesen a kommentárokat is nagyon szépen köszönöm! (:

delirium@index.hu

Írjatok. Pussz

89. fejezet

Az estém mégsem alakult olyan siralmasan, mint amilyennek eleve elképzeltem. Egyrészt, Rob barátai elég lazák voltak, és annak is külön örültem, hogy egyikőjük sem érzett késztetést, hogy a szilveszter éjszakáról kezdjen beszélni.

Sok témához igaz egy mukkot sem tudtam hozzászólni, és az esetek nagy részében csak csendben kuksoltam egy széken, és a poharam alját vakargattam, mégis egy pillanatig sem bántam meg, hogy végül nem játszottam el a nagy martírt. Akármelyik alkalommal összenéztem Robbal – néha csak egy pillanatra -, még akkor is láttam a szemében az örömöt. Mert örült neki, hogy ott voltam. Sokat jelentett neki.

Már elég késő volt, amikor Sam és a többiek úgy döntöttek, hogy ideje visszavonulniuk a hotelszobájukba, hiszen másnap reggel már indultak vissza Londonba. Mindannyian hosszan búcsúzkodtak Robtól, és a legjobbakat kívánták neki. Viszont nem tudtam visszafojtani a mosolyomat, amikor Sam tőlem köszönt el, és egy ölelésbe álcázva sok sikert, és kitartást kívánt nekem Robhoz.

Amikor végül becsukódott az ajtó a srácok mögött, Rob boldog mosollyal, nagyot sóhajtva dőlt neki az ajtónak. Jó ideig észre sem vettem, hogy engem figyel, amint a használt tányérokat vittem ki a konyhába, vagy az üres sörösüvegeket dobtam a szemetesbe. De amikor már percek óta nem mozdult, felé sandítottam, és láttam, hogy nevetgélve néz végig rajtam.

- Na most mi van? – megálltam és csípőre tettem a kezem. A mosoly már a szám szögletében bujkált.

- Jó volt nézni téged. – megvonta a vállát, és ellökte magát az ajtóhoz. A pakolást együtt fejeztük be, és mire teljesen végeztünk már majdnem éjfél lett. Az idő nagy részét persze a lakás kiszellőztetése vette el, de miután kezdtem komolyan rosszul lenni a bent terjengő füst és sörszagtól, Rob beadta a derekát, és hajlandó volt fél órán át vacogni, csak azért, hogy friss levegőhöz jussak. Általában meglehetősen utálok takarítani, de ezt most mégis rettentően élveztem. Közösen álltunk neki a mosogatásnak, amit annyira lelkesen csináltunk, hogy a végére a konyha már úszott a mosogatólében. Miután feltakarítottuk a vizet, a lakás már egészen rendben volt.

- Esküszöm, ez a lakás most éli a fénykorát. – jegyezte meg Rob miközben a homlokát vakargatva, tűnődve szétnézett az immár tiszta helyiségben.

- Ez rólad nem mondható el. – jegyeztem meg nevetve, amikor megláttam a hajában két papír fecnit, az egyik keze még könyékig habos volt, a másikban pedig ott lógott a poros törlőrongy.

- Szerintem teljesen átlagos. – mondta miután végignézett magán. – Vagy így talán nem tetszem?

- De. Mindenképp. – odasétáltam hozzá, és kivettem a hajától a fecniket, majd a kukába dobtam őket. Mikor újra felé néztem, a karját a derekamra fonta, és mosolyogva nézett rám. Jobb kedvem lett attól a gondolattól, hogy ma rengeteget láttam őt mosolyogni.

Magamhoz húztam és szorosan öleltem őt. Ennél jobban nem tudtam volna kifejezni magam.

- Köszönöm, hogy eljöttél. – mondta halkan, majd a nyakamba csókolt. Ettől persze kirázott a hideg és megremegtem. Hallottam, ahogy halkan kuncog, miközben az ajkai bejárták a nyakamat, majd az államat, és végül megállapodtak az én ajkaimon. Egy ideig önfeledten csókoltam vissza, de aztán belém hasított egy kellemetlen érzés, és ez után már nem tudtam igazán elengedni magam. A megismerkedésünk óta ekkor fordult elő először, hogy nem esett jól az a gyengéd jelzés, amivel Rob tudatta velem, hogy mit tervez az este hátralevő részében. Kifulladva hajoltam el tőle.

- Nem…ma nem megy. – hevesen ráztam a fejem, és nem mertem a szemébe nézni. Nem kellett emlékeztetnem a problémámra, tudta ő magától is. Egyszerre borzalmasan éreztem magam. – Ne haragudj.

- Semmi gond. – a hangja megnyugtatóan csengett, és már éppen elhittem volna, hogy csakugyan így gondolja, csakhogy felnéztem az arcába, ami egy másodpercig megvetést tükrözött. De aztán észrevette, hogy őt figyelem, és rendezte az arcvonásait. Megvillantott felém egy műmosolyt, majd homlokon csókolt, és a kezei lehullottak a derekamról.

- Haza mész ma este? – kérdezte végül közömbös hangon.

- Nem. Nem szeretnék. Veled akarok maradni. – mondtam határozottan, mire megrándult az ajka, én pedig fellélegeztem.

- Rendben. – mondta, majd elindult a hálószobája felé.

- Mondd el! – szóltam utána, és a hangom egyszerre kétségbeesett lett.

- Tessék? – megtorpant, és értetlenül nézett vissza felém.

- Én…én látom, hogy bánt. Beszéljük meg. Ne tartsd magadba kérlek. Rosszabb lesz idővel. Kérlek mondd el, mi bánt. Ne is tagadd mert látszik rajtad, hogy neheztelsz rám. – szinte könyörögtem már, mire ő megadóan sóhajtott, és visszasétált hozzám.

- Rád nem neheztelek. Egyáltalán nem, tényleg. – mondta őszinte, nagy szemekkel. – Danielre haragszom meglehetősen. Tudta nagyon jól, hogy mennyire befolyásolható vagy, és ha már csak egy pillanatig is habozol, ő kihasználja. Én sem tennék másképp. – mondta mosolyogva, és végigsimított az arcomon.

- Én…annyira sajnálom. – lehajtottam a fejem.

- Felesleges sajnálnod, már megtörtént. De ahogy látom, Daniel nem fogja egykönnyen feladni.

- Nem. Tényleg nem fogja. – suttogtam, miközben az emlékeim a délelőtti órákban jártak.

- És…könnyű dolga lesz? – kérdezte és felvonta a fél szemöldökét.

- Természetesen nem. – vágtam rá harciasan, mire Rob megpuszilta a számat.

- Nos, akkor nincs több kérdésem. – mondta, majd megfogta a kezem, és együtt sétáltunk át a hálóba.

*****

Köszönöm a levelet Cintinek, és a többieknek is a kommentárokat :)
delirium@index.hu

heyho.

88. fejezet

Dúlva-fúlva összepakoltam a lakásban, aztán a kabátomat és a papírjaimat felkapva kiviharzottam a lakásból. A liftben türelmetlenül doboltam a lábamon, és vártam, hogy leérjek a földszintre. Nem volt messze a ruhaszalon, ahol csináltattam anyámnak a ruhát, úgyhogy taxit sem volt érdemes hívnom. Legalább séta közben kiszellőztethetem a fejemet.

Menet közben nem kis ijedtségemre – ugye-ugye a rossz lelkiismeret – elém ugrott egy paparazzi, és a fejem búbjától egészen a cipőm sarkáig szinte mindent lefotózott rajtam. Unottan felsóhajtottam, és előkaptam a táskámból a napszemüveget, amit mostanában mindig magamnál hordok a borús idő ellenére is, hiszen elég sok időt töltöttem Robbal. Az utóbbi időben kezdtem beleszokni a kapucnis pulóverek világába, és abba, hogy szinte mindig sötétben járkálok – hála a napszemüvegnek, még azt a kevés napsugarat sem érzem meg, ami néha-néha kibukkan a felhők közül.

De azt egyáltalán nem szoktam meg, hogy az utcán fotózzanak. Meg kell hagyni, elég kellemetlenül éreztem magam emiatt. Mintha valami fontos ember lettem volna. Pedig semmi olyat nem tettem, amitől fontos lehetnék. Még akkor is rosszul érzem magam, ha egy-két ember közös fényképet szeretne velem készíteni, vagy egy aláírást kér. Nem nagyon értem mire fel.

Rövid úton – néhány tucat kép elkészítése után – sikerült leráznom a fotóst, amikor megérkeztem a ruhaszalonba.

- Martin? – kérdeztem meglepve, amikor megláttam, hogy éppen az egyik varrónővel beszélget.

- Nora, Kedvesem! – rögtön felém sietett, és boldogan megölelgetett. – Mi történt veled? Olyan kis sovány vagy. Eszel te rendesen? Te jó ég, milyen régen láttalak! Egészen felnőttél.

- Martin mindössze 2 vagy 3 hete nem találkoztunk. – motyogtam zavartan mosolyogva.

- Hát de ez idő alatt sok minden történhetett. Például…várj csak. Mit keresel te itt?

- Jöttem megnézni egy készülő ruhát.

- De mit akarsz te egy esküvői ruhaszalonba? – kérdezte értetlenül, majd egy pillanat múlva elakadt a lélegzete, és feltartotta a kezét, hogy ne mondjam meg. – Ennyire komoly a dolog?

- Bocsáss meg, de nem értelek. Mi komoly? – kérdeztem vissza nagyot pislogva.

- Hát a dolog…Daniel és közted. Megkérte a kezed? Összeházasodtok? – a kérdési záporoztak, miközben végignézett az ujjaimon, de egyiken sem talált eljegyzési gyűrűt. Az arca láttán hangosan felnevettem.

- Nem, Martin. Daniellel nem vagyunk jegyesek. Nem is voltunk és nem is leszünk. – ráztam a fejem mosolyogva.

- Nem hiszem én azt. Nagyon szeret az a fiú. Látszik rajta. – mondta, mire az én mosolyom megkövült.

- Martin…mi ma szakítottunk. – mondtam csendesen, mire Martin szemei kigúvadtak, és a szája elé kapta a kezét.

- Ne haragudj. Miért nem szóltál? Én csak itt fecsegek össze-vissza. Bocsáss meg. – mentegetőzött.

- Semmi gond. – legyintettem.

- És…tényleg. Akkor most Robert?...

- Martin, kicsit csendesebben ha kérhetlek. – suttogtam, és a közelben álldogáló varrónőre mosolyogtam.

- Ja, persze, tényleg. Szóval?

- Robbal…megvagyunk.

- Együtt?

- Martin ne idegesíts! Mondom, hogy ha szakítottunk Dannel, akkor mégis hogy a búbánatba lennék együtt Robbal? – habartam haragosan.

- Hát nézd…egy ideje már tart köztetek valami. Attól még hogy elismered-e vagy sem, szerintem együtt vagytok. – mondta mosolyogva.

- Úgy döntöttem, hogy a mondandód az egyik fülemen be, a másikon ki. – mondtam énekelve.

- De tényleg…mindig is odavoltatok egymásért. Miattad még feladta az anyakomplexusát is. – mondta nevetve, mire a gondolataim több mint fél év távolságban jártak. Épp az első találkozásunk napján neveztük el őt így. Azon, hogy azóta mennyi minden változott, nekem is nevetnem kellett.

- Hát igen…kölcsönösen változtunk mindketten.

- És nagyszerűen fogtok mutatni együtt…mert ugye…látunk még titeket együtt?

- Gondolom…igen. – mondtam sóhajtva, de rögtön ráncokba szaladt a homlokom.

- Mi a gond?

- Mi csak…csak egy kicsit összekaptunk. Vagy csak simán megértődött, én nem is tudom. – grimaszoltam.

- Majd megbékél.

- Igen, de hogy biztos legyek benne, innen megyek hozzá. Hogy bemutasson a barátainak…

- Nem tűnsz túl lelkesnek.

- Mert nem is vagyok az. – mondtam kelletlenül.

- És tudod…ez egész hivatalosnak hangzik. Legjobb barátoknak bemutatni egy lányt…eléggé félreérthetetlen.

- Szerintem is. Szóvá is tettem, és…ebből lett a probléma… – …egyik része. Ezt persze már csak magamban tettem hozzá.

- Furcsa.

- Az. De elmegyek…nem ér annyit az egész, hogy emiatt nehezteljen rám. Tudod…ezt most nem akarom elszúrni. – mondtam és mosolyra húzódott a szám.

- Egy-két nap kell neked vele nyugalomban. Fülig szerelmes vagy, ez látszik. – mosolyogva megsimogatta az arcomat.

- És te mit is csinálsz itt? – kérdeztem, hogy gyorsan tereljem a témát az érzelmeimről.

- Ez a munkám emlékszel? Ruhákkal foglalkozom. – jegyezte meg mosolyogva.

- Ja, igen, tényleg. Csak meglepődtem, hogy itt látlak.

- Eléggé el vagy varázsolva. – erre csak legyintettem, és megkerestem az előbb errefelé járkáló varrónőt, hogy megnézzem, hogy áll anyám ruhája. Az esküvőig ugyan még volt két és fél hét, de szerettem volna ha előbb megvan, így legalább emiatt nem kellett aggódnom.

Nagyjából háromnegyedórát töltöttem még a szalonban, kicsit beszélgettem Martinnal a munkáról és az időjárásról, aztán tapintatosan elnézést kérve sietősen távoztam. Ránéztem az órámra már fél nyolc felé közeledett az idő, úgyhogy igyekeznem kellett. Ez már nemigen tartozott a délutánba. Fogtam magamnak egy taxit, és útközben újra elkezdtem dobolni a lábamon. Úgy látszik új szokás van születőben…

Kifizettem a taxit, és miközben futottam fel a ház lépcsőjén, igyekeztem nem hasra esni a sötétben. Áldoztam néhány másodpercet az utcai világításért felelős társaságnál dolgozók édesanyjának megemlítésére, majd beléptem a liftbe, és idegesen vártam, hogy becsukódjon az ajtó.

Amikor megérkeztem szinte kirohantam a liftből, és egyből az ajtó felé indultam.

Amikor megérkeztem, mély levegőt vettem, és lassan fújtam ki. Bentről hangok szűrődtek ki. Egy halk gitár, beszélgetés, és hírtelen egy hangos nevetés. Rob nevetése. Futólag elmosolyogtam magam, és felemeltem a kezem, hogy bekopogjak. Megvártam amíg bent egy kicsit csend lesz, és csak akkor kopogtattam egymás után háromszor, gyorsan. Mindig így kopogtam. Amíg vártam, hogy nyíljon az ajtó, elmélyülten tanulmányozni kezdtem a lábtörlőt…legalábbis ami megmaradt belőle. Elég érdekes állagú volt.

Kulcs csörgését hallottam, kattant a zár, és az ajtó kinyílt. Rob még mindig halkan nevetgélt, és a kezében egy félig üres sörösüveg volt. Rögtön megértettem a jókedvét. Igyekeztem a lehető legkevesebbet problémázni most ezen.

- Sajnálom. – mindenek előtt ezzel kellett kezdenem. Ezzel sikerült is letörölnöm a vigyort az arcáról. Elhúztam a számat, és átlestem a válla fölött, majd újra ránéztem. Végül bocsánatkérő mosollyal megkérdeztem. – Nagyon elkéstem?

Erre az arca újra felderült, és lassan pislogott párat.

- Nem. Egyáltalán nem. – mondta végül kedves hangon, az én mosolyom pedig kiszélesedett. Lerakta az ajtó melletti kisszekrényre a sörösüveget, a másik kezével elengedte az ajtót. A derekam után nyúlt, majd amint elérte azt, magához húzott, és szinte rögtön csókolni kezdte az ajkaimat.

*****

Köszönöm szépen a kommentárokat :)
delirium@index.hu

pussz.

87. fejezet

Egy pillanatig mozdulatlanul bámultam Robra, aztán sikerült összeszednem magam.

- Gyere be. - mondtam, és arrébbálltam az útból.

- Taylor lent vár a taxiban. – jegyezte meg Rob Kate-nek címezve.

- Te jó ég! Ennyi az idő? Rohanok. Sziasztok! – mire befejezte, az ajtó már csapódott is mögötte.

- Hát…szia. – köszöntem félszeg mosollyal, ő pedig összehúzott szemmel méregetett egy pillanatig. Végül elfordult tőlem, és a nappali felé sétált.

- Szia. – válaszolt…csak úgy mellékesen.

- Mi járatban? – elindultam utána.

- Hozzád jöttem. Akartam szólni telefonon, hogy jövök, de nem voltál elérhető. Azt hittem még alszol.

- Nem. Én igazából Danielnél voltam. – mondtam kelletlenül, mire ő felsóhajtott.

- Tudom, hallottam. – felnézett rám, hogy lássa a reakciómat. Teljes ledöbbenés.

- Ha…hallottad? – kérdeztem vissza.

- Igen, mindent hallottam. – bólintott.

- És…mit szólsz?

- Melyik részéhez? – kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Hogy szakítottunk. Szabad vagyok. – mondtam, és közben elpirultam a célzott kérdéstől.

- Annak örülök. – egy pillanatra elmosolyodott. – Ami utána történt, az meg kell hagyni, mintha kicsit zavarna. – tette hozzá töprengő hangon.

- Ez volt az utolsó.

- Mertem remélni. – nevetett fel humor nélkül.

- Mi…mi csak elköszöntünk.

- Elég sajátos nézeteket vallasz az elköszönésről. – grimaszolt.

- Mint sok minden másban is. – erre rábólintott. – Haragszol rám?

- Nem.

- Neheztelsz? – habozott.

- Talán.

- Sajnálom. – elhúztam a számat.

- Nem kell sajnálnod. Megértelek, de nem fogadom el. Ennyi az egész. Különbözünk egymástól. Épp ez a jó. – felnézett a szemeimbe, majd összemosolyogtunk.

Nem bírtam tovább, muszáj volt odamennem hozzá, és megölelnem őt.

- Viszont…

- Hm?

- Nem gorombaságból, és kérlek, tényleg ne sértődj meg, de kérlek, zuhanyozz le. Elég zavaró a tudat, ha fél órája még Daniellel voltál, most pedig velem vagy. Megértesz?

- Hát hogyne. Majd le is fertőtlenítem magam. – morogtam, és leráztam magamról a kezeit. Viharos léptekkel elindultam a szobám felé.

- Ne már, Nora! – utánam kapott.

- Engedj el, még nem zuhanyoztam! – kirántottam a kezem az övéből, majd magamra zártam a fürdőszobaajtót.

Fél órával később frissen zuhanyozva, illatosan, de nem kevésbé morcosan kullogtam ki a fürdőből.

- Délután átjönnek hozzám Sam és a srácok. Szeretném, ha te is eljönnél. – átölelt hátulról, miközben én mérgemben az amúgy tiszta konyhapultot törölgettem.

- Anyám esküvői ruhájáért megyek ma délután. – válaszoltam kimérten.

- Nem tudod áttenni máskorra?

- És te? – kérdeztem vissza közömbös hangon.

- Rendben, csak egy ötlet volt. – visszakozott, és elengedte a derekamat. Az asztalnak dőlt, és onnan nézett tovább.

- Most meg ne sértődj nekem. – fordultam felé, és egyenesen belenéztem a sértett szemeibe.

- Nem sértődtem meg. – megvonta a vállát. Az arckifejezése rácáfolt a szavaira. – Csak szerettelek volna bemutatni a barátaimnak. Normális körülmények között.

- Azt hiszem elég nagy bemutatkozás volt nekik a tegnap este…

- Mint mondtam, normális körülmények között. És különben is. Szabad vagy, már Daniel nem zavar be többször.

- Jól mondod. Szabad vagyok. – jelentőségteljesen megnyomtam a jelzőt.

- Pontosan.

- Akkor nem látom be, miért kéne éppen most bemutatnod a barátaidnak. – folytattam tovább csendesen. Lassan derengeni kezdett neki, hogy miért is vagyok olyan roppant elfoglalt ma délután.

- Gondoltam, most, hogy Daniel… - kezdte, de félbeszakítottam.

- Kértem egy kis időt.

- Oké… - elhúzta a száját. Látszott rajta, hogy nem érti a hezitálásom.

- Nézd. – bedobtam a törlőrongyot a mosogatóba, és hozzá sétáltam. – Nagyjából két órája lett vége az előző kapcsolatomnak. Te sem gondoltad komolyan, hogy ezek után rögtön fejest ugrok a következőbe, igaz? … Nekem szükségem van most egy kis szabadságra. Egy kis egyedüllétre. És azt hiszem ennek most nem igazán kedvezne, ha bemutatnál a barátaidnak.

- Rendben…végül is ez is csak egy ötlet volt. – megint ugyanaz a megbántott hang.

- Ne csináld, kérlek!

- Mennem kell. Találkozom Sammel. – mondta hírtelen, majd ellökte magát az asztaltól, homlokon csókolt, és elindult az ajtó felé.

- Nem mehetsz el csak így! – szóltam utána felháborodva.

- Időt kértél. – mondta, és vissza sem nézett.

- De nem azt mondtam, hogy nem akarlak látni.

- Én mindössze hagyom, hogy élvezd a szabadságod. – ezt már akkor mondta, amikor fél lábbal kint volt a lépcsőházban.

- Gyere vissza, Rob! – megindultam felé.

- Sok sikert a ruhaválasztáshoz…vagy akármit is csinálsz ma délután. – mondta, majd becsukta az ajtót maga után, egyedül hagyva engem a füstölgő gondolataimmal.

*****

Köszönöm a levelet Cintinek, és a kommentárokat is. Bocsi, hogy ma ilyen rövid lett a rész, de eléggé elfáradtam ma. :)

Igyekszem holnap hosszabbat írni.

delirium@index.hu

xoxo.

86. fejezet

Fél órával később szinte menekültem Daniel mellől.

- Hogy én mekkora hülye vagyok… - morogtam, és magamra csavartam a takarót. Nem is néztem vissza Danielre, csak a szobában rohangáltam és a ruháimat kapkodtam a földről.

- Szeretem mikor így elveszted a fejed. – mondta nevetős hangon, és felkönyökölt. A takaró alig takart belőle valamit, én pedig önkéntelenül is végigmértem újra meg újra. Amikor felfogtam, mit csinálok becsuktam a számat, és tovább rohangáltam a szobában.

- Na azt rögtön gondoltam.

- Nem tudom miért vagy kiakadva. Nem mi voltunk az elsők, akik ilyet tettek. – megvonta a vállát, és felült.

- Miért mit tettünk mi? – kérdeztem gúnyosan horkantva.

- Mindenki hallott már szakítás utáni szexről. – megálltam a mozdulatban. Tulajdonképpen most jutott el igazán az agyamig, hogy mi már nem vagyunk együtt. Bár a mellékelt ábra nem ezt mutatta…

- Igen, csakhogy ez nem közvetlenül szakítás után egy perccel szokott megtörténni.

- Ha gondolod, később is megismételhetjük. – vonta meg a vállát, én pedig elmosolyogtam magam, de úgy, hogy ő ezt ne lássa.

- Megyek öltözni. – elindultam a fürdő felé.

- Ne hidd azt, hogy nem tűnt fel, hogy nem válaszoltál. – szólt utánam nevetve, mire én csak megráztam a fejem, és magara zártam a fürdőszobát.

Végignéztem magamon a tükörben, miután felöltöztem. A szemeim csillogtak, az arcom pedig kipirult volt. És ezen kívül… szabad voltam. Ez a gondolat duplán felvillanyozott. Tulajdonképp semmi olyan dolog nem történt az utóbbi egy órában, amiért kedvem lenne a fejemet a falba verni – egyelőre. Örültem, hogy Daniellel elintéztem mindent, elmondtam neki mindent őszintén. Annak is örültem, hogy ő szakított, és hogy viszonylag azt hiszem, békében válunk el egymástól. Békében… hát persze.

Rekord gyorsasággal kaptam össze magam, mert minél előbb el akartam menni innen. Furcsa érzés volt, hogy azt hittem tilosban járok. Végül nem tudtam eldönteni, hogy tényleg így van-e.

Mikor kimentem a fürdőből megkerestem Daniel szekrényében a sporttáskámat, és sebtében beledobáltam az itt lévő cuccaimat. Futólag közöltem Daniellel, hogy holnap valamilyen úton-módon eljuttatom hozzá az ő cuccait.

- Megyek. – mondtam, és felkaptam a földről a kabátom és a táskámat. Ő épp ekkor vette fel a felsőjét, és elindult felém.

- Rendben.

- Nem kell kikísérni, kitalálok köszönöm. – hadartam, és meghátráltam. Csúfondáros mosollyal nézett rám, majd utánam kapott.

- Egy utolsó csók belefér még nem? – felvonta a szemöldökét.

- Azt hiszem ma már volt jó pár utolsó csók. Nem gondolod? – kérdeztem, de nem válaszolt, mert az ajkai máris az enyémeken voltak. Ezt már nem élveztem annyira, úgyhogy rövid úton eltoltam magamtól. Néztem rá egy ideig, és közben azon gondolkoztam, hogy nem tudok elmenni anélkül, hogy meg ne öleljem. Így hát nagyot sóhajtottam, és hosszan magamhoz szorítottam. Perceken keresztül így álltunk, ölelve a másikat. Erre a pillanatra szeretnék emlékezni…a barátságos elválás pillanatára.

Végül aztán a szorítás enyhült, és még utoljára mélyen a szemébe néztem. Összemosolyogtunk. Érthetetlen, hogy még most sem tud rám haragudni. Végigsimítottam az arcán, egy pillanatra megcsókoltam az ajkait, aztán a vállamra dobtam a táskát, és elléptem tőle egy lépést.

- Ég veled, Daniel. – mondtam halkan.

- Ég veled, Nora. – mosolyogva puszit dobott nekem, én pedig úgy tettem mintha elkaptam volna, és zsebre raktam a kezem. Még utoljára összemosolyogtunk, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.

Fáradtam dobtam le a bejárati ajtó mellé a sporttáskát, és elégedetten sóhajtottam, mondván „ezt a napot is túléltem”.

- Na, hogy ment? – kérdezte Kate, aki épp filmet nézett. Megállította, és érdeklődve felém fordult. Nem válaszoltam neki egyből, csak elvonszoltam magam a kanapéig, és ledobtam magam rá.

- Egész…sajátosan. – mondtam végül, és megvontam a vállam.

- Ami mit is jelent? – kérdezett vissza értetlen arccal.

- Azt, hogy egy barom vagyok. – mondtam fogkrémreklám mosollyal, és egy hírtelen mozdulattal a saját arcomba nyomtam a mellettem lévő párnát. Egy pillanat múlva kilestem mögüle, és láttam, hogy Kate még mindig nem érti.

- Nem dobtad ki?

- Nem. Ő dobott ki engem.

- Akkor miért vagy barom?

- Ugyan már Kate! – szólaltam meg emelt hangon, és elindultam a konyha felé, hogy igyak valamit. Egész megszomjaztam hazafelé. Kate persze nem hagyta ennyiben a dolgot, és a nyomomba szegődött.

- Ne beszélj értetlenül. – morogta.

- Szerinted egy „beszéljük meg és szakítsunk” dolog eddig tart? – fintorogtam, miközben szomorú mosoly mellett rázogattam az üres narancsleves dobozt. – Ezt te raktad vissza a hűtőbe üresen?

- Ne terelj! Mit csináltál eddig?

- Danielnél voltam. Beszélgettünk, veszekedtünk, megcsókolt, veszekedtünk, beszélgettünk, szakítottunk… - érezhető volt, hogy a mondatomnak egyáltalán nincs vége, és ezt Kate is észrevette.

- Szakítottatok…És? – már ráncolta a homlokát, és kicsit felém dőlt, mintha úgy előbb érne el hozzá az információ. Elnevettem magam, de az arcát látván gyorsan abbahagytam.

- És…és hát még aztán ott maradtam egy…egy kicsit. – megvontam a vállam, és igyekeztem közömbös arcot vágni.

- Nora Bellini egyszerűen nem hiszlek el! – sikította magas hangon Kate – Te…te lefeküdtél vele!? Ó istenkém, mondd, hogy csak kombinálok, kérlek, mondd, hogy nem!

- Hát…egy kicsit…

- Kicsit!? Hogy lehet valakivel csak egy „kicsit” lefeküdni? – egyre hangosabban beszélt.

- Ne kiabálj már, meghallják a szomszédok. – morogtam, és dobálni kezdtem a kezemben az üres narancsleves dobozt. Természetesen a második feldobás után elbénáztam, és kiejtettem a kezemből, a doboz pedig elgurult a földön.

- Mire volt ez jó? – kérdezte Kate könyörgő hangon.

- Csak…csak elbúcsúztunk egymástól. Igazán semmiség. Mással is biztos előfordult már… - megvontam a vállam.

- Ja…mások is lefeküdtek egy „kicsit” egymással, mi? – szúrós szemmel nézett rám.

- Ahogy mondod. – bólintottam vigyorogva.

- Ez nem vicces. Egyáltalán nem vicces!

- Kate ne viselkedj már úgy, mintha ez olyan nagy bűn lenne. Daniel a barátom volt. És különben is…ne nézz rám ezzel az anyai szigor tekintettel. – fintorogtam. – Jó hogy nem küldesz le a szeméttel, hogy jól megbüntess.

- Remek ötlet! – bólintott, majd felkapta a földről az üres dobozt, és a kezembe nyomta. – Szükséged van arra, hogy kiszellőztesd a fejed, úgyhogy szépen lesétálsz ezzel a dobozzal. – mondta, és már tolt is az ajtó felé.

Félúton már mindketten nevettünk, de a vigyor egyszerre hervadt le az arcunkról, amikor kinyitottuk az ajtót, és megláttuk az ajtófélfának támaszkodó Rob-ot.

Ez alapjába véve egyáltalán nem volt furcsa dolog. Sokszor állt itt az utóbbi időben, és mindig vigyorogva várta, hogy kinyissam az ajtót.

De a kép most nem stimmelt.

Rob nem vigyorgott, de a mosoly legkisebb jelét sem láttam az arcán. Először nem értettem a belőle áradó ingerültséget és feszültséget. De aztán visszagondoltam az utóbbi pár percre. Nem hallottam se kopogtatást, se csengetést. Nem tudtam mióta állt itt az ajtó előtt, de elég volt mindössze két perc is, hogy mindent halljon.

- O-ó. – nyögtem.

- O-ó bizony. – motyogta Kate mögülem.

*****

 Köszönöm szépen a kommentárokat :) Aranyosak vagytok.

delirium@index.hu

xoxo

85. fejezet

Daniel hosszú ideig járkált fel s alá a szobában, egyetlen szó nélkül. Mikor megfordult, hogy irányt váltson, hol tanácstalanul, hol pedig ingerülten nézett rám. Megszólalni sem mertem… csak csendben vártam, hogy kirobbanjon a haragja. Nem volt már messze tőle… látszott rajta.

- Hogy tudtad ezt megtenni?...Hogy voltál ezek után a szemembe nézni, az azt mondani, hogy szeretsz? – a hangja minden meglepetésemre nem fortyogott az indulattól. Dühös volt, de sokkal inkább kíváncsi, számon kérő.

- Azt nem kellett hazudnom, hogy szeretlek. Az igaz volt. – szavaim hallatán megint elfordult tőlem. Úgy láttam kifejezetten nehéz rám néznie. Egyáltalán nem hibáztattam érte.

- Könyörgöm, legalább most ne hazudj! – csattant idegesen a hangja, én pedig ugrottam egyet ijedtségemben. Áttörtem a színlelt nyugalmát.

- Dan, én tényleg szerettelek.

- Látod ez a gond. Múlt időben beszélsz, holott még egyikünk sem szakított. – mordult rám, én pedig üveges szemmel bámultam a parkettát.

- Nem gondoltam, hogy ezek után együtt maradnál velem. És nem akarlak én kidobni téged. Ezzel legalább törleszthetsz nekem.

- Komolyan azt hiszed, hogy számít, hogy melyikünk mondja ki, hogy vége? – nekitámaszkodott az ajtónak, és finoman ütögetni kezdte a falat.

- Én rosszul érezném magam, ha én mondanám ki.

- Hát érezd is rosszul magad!... Megérdemled, hogy rosszul érezd magad.

- Tudom. – mondtam csendesen.

- Mióta? – kérdezte kis hallgatás után.

- Tessék?

- Mióta tart ez… köztetek?

- Amikor gyanakodni kezdtél… jól gyanakodtál.

- És mondd csak, akkor nem volt nehéz hazudni nekem? Annyira profi módon küldtél el a francba a kitalációimmal együtt, hogy a végén már én esedeztem a bocsánatodért. Én marha… - a mondat végén indulatosan ütött a falba, amitől az ajtó megrázkódott a keretben.

- Miért te mit tettél volna? – fakadtam ki. A hangom kétségbeesett volt, nem is figyeltem arra mit beszélek.

- Mondjuk, nem csaltalak volna meg! – felemelte a hangját és gyűlölködve nézett felém. – Nem csaltalak volna meg, mert szeretlek.

- De én is szeretlek! – én is megemeltem a hangomat.

- Ne hazudj nekem Nora, már kértelek rá.

- Nem hazudok, hidd már el.

- Jó, rendben szeretsz. Csak Robertet egy egész kicsit jobban, nemde?

- Ő más…

- Igen, ő más. Mert mostantól ő az első neked. – bólintott rá, és tovább morgolódott.

- Nem ezt mondtam.

- De ezt gondoltad.

- Mind kettőtöket szeretlek.

- Elég! – csattan fel. – Honnan veszed, hogy én hallani akarom azt, hogy mit érzel iránta, vagy akár irántam? Ha még egy kicsit is érdekelnélek, nem csókoltál volna vissza! És nem járattál volna le mindenki előtt, amikor megkérlek, hogy gyere haza velem!

- Kérlek hidd el nekem, hogy én ezt nem így akartam! Fogalmam sem volt róla, hogy Rob ezt tervezi… - felálltam az ágyról és felé mentem. A könnyeim megint szúrni kezdték a szememet. Elérkeztünk a beszélgetés azon részéhez, amitől rettegtem. Ez után tudom, hogy bármit mondok, már minden egyes szavammal bántani fogom.

- Fontos vagy nekem Nora. El sem tudod képzelni mennyire fontos vagy nekem. De látni azt, amit láttam…és megtudni azt, amit megtudtam. Az felért tőled egy hátba szúrással. – nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem, mit mond, mert hírtelen halkan beszélt. – Te már nem akarsz velem lenni, ez nyílván való.

- Nem…én…nekem szükségem van rád. – ráztam a fejemet, és éreztem, hogy lefolyik az első könnycsepp az arcomon.

- És így, hogy ezt tudom…még így sem tudnálak elengedni. Bolond vagyok, hogy ezek után magam mellett akarlak még tartani. – keserű mosolyra húzta a száját. – Neked nem való kapcsolat Nora. Valamit mindig elszúrsz…

- Most különösen bánt, hogy elszúrtam. – mondtam, és jobbra-balra ingattam a fejem.

- Csak kötelezettségek nélkül tudsz az lenni, aki te vagy igazán.

- Tudom. – bólintottam kelletlenül, mire Daniel ellökte magát a faltól és elindult felém.

- Én tudom…de Robert ezt nem tudja. Idők kérdése és vele is elszúrod. – ez a gondolat mintha boldogabbá tette volna.

- Kiderül majd. – bólintottam, és zavartan letöröltem a kicsordult könnycseppjeimet.

- Igen, kiderül. És ha kiderül…én, amilyen hülye vagyok, ott fogok állni, és várni fogok rád. Nem hagyom ennyiben. – megrázta a fejét, és egyre közelebb jött hozzám.

- Szerettem veled lenni. – mondtam nagyon halkan, mire félmosolyra húzta a száját.

- A régi idők azért jobbak voltak…

- Mondd ki! – sürgettem, mert egyre közelebb jött hozzám.

- … Kötöttségek nélkül…

- Mondd ki, Daniel!

- … Szerethetjük egymást. – megállt szorosan előttem, és a tekintete az enyémet kereste. Elakadt a lélegzetem.

- Mondd ki, hogy vége! – követeltem kemény hangon. A keze már a derekamon volt.

- Te hozzám tartozol. Én hozzád tartozok… - kezdte mosolyogva, nekem pedig a szívem szakadt meg. Évekkel ezelőtt mondtuk ezt egymásnak. Az akkori befuccsolt kapcsolatunk legelején. – …A tűz a szívemben… - magához vonta a derekamat, a pulzusom már a dupláját járta. Önkéntelenül fejeztem be vele együtt a mondatot.

- Örökké csak neked lobog. – összeszorítottam a szemeimet, hogy ne keljen látnom a mosolyát. Szánalmasan gyenge voltam, mint mindig.

- Mondd ki kérlek. – suttogtam.

- Ezek után örömmel. – nevetős volt a hangja, ami közvetlenül a fülem mellett szólt. Kipattantak a szemeim, és döbbenten nyögtem egyet. Éreztem a lélegzetét a nyakamon, és végigfutott rajtam a hideg, amikor az ajka a nyakamhoz ért. Szaggatottan felsóhajtottam.

- Mondd már! – elhajolt tőlem, és látta, hogy zihálok. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy akár csak Rob, ő sem fog ölbe tett kézzel ülni. Vissza akar szerezni magának. És őszintén be kellett vallanom magamnak, ebben a pillanatban semmi kifogásom nem volt ellene.

Végigsimított az arcomon gyöngéden, aztán a keze megállapodott a nyakamon. A másik a derekamra csúszott. Mélyen a szemembe nézett, és kacér félmosolyra húzta a száját.

- Vége. – ahogy ezt kimondta, szinte egyszerre kaptunk egymás után, mintha csak erre vártunk volna. Tudtam, hogy ezt nagyon meg fogom bánni, de nem tudtam megállást parancsolni magamnak. Boldogan ugrottam fejest az őrültségbe. A kötetlenség nélküli őrültségbe.

*****

Köszi szépen a kommenteket! :)

klau: megnéztem, és nálam nem ugyanaz a két fejezet :O Biztos, hogy nálad ugyanaz a 83. mint a 84.? :)

Írjatok! (...és ne harapjátok le a fejem úgy, ahogy Kata fogja :S :D)

delirium@index.hu

xoxo.

84. fejezet

Az ébredés borzalmas volt. A szemeimet alig bírtan kinyitni a fáradtságtól. Úgy éreztem, mintha egy percet sem aludtam volna azóta, hogy hajnali 5 tájékán hulla fáradtan beestünk Kate-tel az ajtón.

Amikor felébredtem nem keltem fel rögtön, úgy gondoltam az év első napján kijár nekem egy kis lustálkodás. Általában nem szerettem az ágyban heverészni ébredés után, mert sokkal rosszabbul indult ezután a napom, de most mégis szükségem volt rá.

Szükségem volt rá, hiszen mérlegelnem kellett mindazt, ami tegnap történt – jobban mondva az már ma hajnalban volt – és azt is ami ma még vár rám. Immáron semmi sem tarthatott vissza attól a rettentően kínos beszélgetéstől, amin mindenképp át kellett esnem Daniellel. Egyáltalán nem örültem neki, és nem voltam boldog sem a gondolattól, hogy Daniel ezek után nem lesz része az életemnek. Sosem így képzeltem el az esetleges szakításunkat. Én világ életemben úgy gondoltam Danielre és magamra, mint a két összetartozó emberre. Teljesen mindegy, hogy szerelmesként vagy csak barátokként, de én úgy gondoltam, nekünk mindenképpen össze kell tartoznunk. Hiszen annyi ideig jól kijöttünk egymással, szinte mindig egy hullámhosszon voltunk, és… sosem voltak igazán nagy veszekedéseink. Mindent meg tudtunk oldani.

De mégis az ösztöneim azt súgták, hogy ez haragos elválás lesz, és ez elszomorított. Nagyon jól tudtam, hogy mindenről én tehetek, de attól még fájt belegondolni, hogy milyenek lesznek a következő heteim nélküle. Üresek. Azt hiszem ez a legjobb szó rá.

Nagyjából fél órát elmélkedhettem még mozdulatlanul, aztán lendületet vettem, és kikeltem az ágyból. Elmentem zuhanyozni, aztán úgy döntöttem összeütök valami reggeli-ebéd féleséget. Nagyjából a fantáziám addig terjedt, hogy felraktam pár virslit a tűzhelyre főni. Ez után jobb dolgom nem lévén felhívtam Danielt, és megbeszéltem vele, hogy egy óra múlva náluk leszek. Nem tűnt se meglepettnek, se gorombának a hangja.

Nem sokkal utánam Kate is előkerült a szobájából, bár ő nem úgy tűnt mintha túl lenne a reggeli zuhanyzáson.

- Szét vagy csúszva. – mondtam, mikor leültem vele szemben.

- Csakugyan? – kérdezett vissza ásítva, majd a fejét az asztallapnak támasztotta. Pár perc múlva finoman meglöktem a karját, hogy le tudjam elé tenni a tányért.

- Reggeli.

- Virsli? – kérdezte Kate, és bizalmatlanul bökdösni kezdte az ujjával az egyiket, mire én felnevettem.

- Ilyenkor ezt szokás enni nem? Különben meg valaki elfelejtett bevásárolni, úgyhogy nagyjából ennyi a maximum, ami itthon volt.

- Jól van na. Nekem néha dolgoznom is kell. – morogta Kate.

- Tényleg csak néha. – mosolyogtam, mire grimaszolt egyet.

- Egyébként mész valahová? – mutatott rám, mikor végignézett rajtam, én pedig felsóhajtottam.

- Igen, Danielhez. Meg kell beszélnünk pár dolgot. – erre Kate együtt érzően felszisszent.

- Sok sikert.

- Kösz. – elfintorogtam magam, majd ez után szótlanul ettünk tovább.

Nagyjából fél óra múlva taxiba ültem, és elindultam Danielék házához. Az idegességen egyre nőtt, ahogy közelebb és közelebb értem. Nem tudtam azt sem, hogyan kezdjek bele, csak azt tudtam, hogy mindenképp bele kell kezdenem.
Lámpalázasan csöngettem be, és mélyet sóhajtottam, mikor hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban. Dan apukája, Oliver nyitott ajtót.

- Szervusz kislányom. – köszönt mosolyogva, és nagy cuppanós puszit nyomott az arcomra. Ezek szerint ő nem tudott semmiről. Még.

- Szia. – köszöntem vissza és igyekeztem mosolyogni. – BUÉK.

- Neked is. – válaszolta mosolyogva.

- Dan?

- A szobájában vár. – mutatott az ajtóra, én pedig bólintottam és elindultam.

Bekopogtam és megint jött a jól ismert várakozás, a nem kevés szorongással karöltve.

- Szia. – nyitott ajtót Dan. Nem mosolygott, mint szokott. Az arca egyenesen elgyötört volt.

- Szia. – köszöntem vissza, és becsuktam magam mögött az ajtót. Feszülten néztünk egymásra.

- Tudod… őrület, hogy alig bírom megállni, hogy megcsókoljalak. – keserű mosolyra húzta a száját, és elfordult tőlem. Nagyot nyeltem, hogy visszaszorítsam a reakciómat. Az most egyikünkön sem segített volna.

- Egy pár perc múlva nem akarod majd annyira. – mondtam csendesen, és közelebb mentem hozzá, mert eddigre már a szoba másik felébe sétált. Hírtelen felém fordult.

- Tudom, miért jöttél.  – mondta végül.

- Remélem azt is tudod, hogy gyűlölöm ezt. – a könnyek szúrni kezdték a szememet. Pedig mennyit küzdöttem már vele… amióta kiszálltam a taxiból, azóta birkózom őket vissza.

- Tudom, miért jöttél, és épp ezért akarnám megtenni. Legalább utoljára.

- Ezzel egyáltalán nem könnyíted meg a helyzetem. – szinte csak formáltam a szavakat a számmal. Hang alig jött ki rajta. Tétován – teljes tudatában annak, hogy őrült nagy marhaságot teszek – elindultam felé. Ezt látva ő is megindult felém, de ő egy pillanatig sem látszott kétkedőnek. A karjai még el sem érték a derekamat, de az ajka már az enyémen volt. Gyors tempóban, mégis lágyan csókolt meg… kétségbeesetten.

Az utóbbi időben Danielnek nem igazán sikerült úgy hozzámérnie vagy megcsókolnia, hogy abba kellemesen beleborzongjak, most mégis sikerült neki. El sem akartam hinni, hogy ugyanolyan mohósággal húzom magamhoz, mint hónapokkal ezelőtt. Akartam őt úgy, ahogy már rég nem. Percekkel később zihálva léptem távolabb tőle, és néztem a szemébe. Érezte, hogy másképp csókoltam, mint azelőtt, és ettől elmosolyodott.

- Hallgatlak. – leült az ágyára, és maga mellé mutatott. Mintha pofon vágtak volna, olyan érzés volt újból rájönnöm, hogy miért is jöttem.

- Beszélnünk kell. Kettőnkről.

- Ezt valahogy sejtettem.

- Először is tudnod kell arról, hogy ami tegnap történt…én végtelenül sajnálom. Tudom, hogy neked kétszer annyira megalázó volt mint nekem. Én nem akartam, hogy ez így legyen…én…

- Nem kell mentegetőznöd. Mindnyájunknak van egy bizonyos múltja. Neked ő volt a múltad… ez ellen nem tudunk mit tenni.

- Téged… téged egyáltalán nem zavar az, ami tegnap este történt? – kérdeztem hitetlenkedve. Erre egyáltalán nem számítottam.

- Azért nem mondanám, hogy kellemes érzés volt, de nem lettem annyira dühös. Persze pocsék érzés volt végignézni, ahogy ti… - elhallgatott, majd egy pillanattal később folytatta. – Egy ilyen hülyeség nem fog közénk állni. Amit viszont utána megtudtam…

- Tudom, hogy el kellett volna mondanom. Ezt is sajnálom.

- Nem tehetsz róla, hogy beléd szeretett. Viszont lenne egyetlen kérdésem. Kérlek, őszintén válaszolj rá, mert ez fontos nekem.

- Rendben. – bólintottam szorongva. Tudtam, mi következik.

- Nem volt minden igaz, amit tegnap mondtatok. Igaz?

- Hogy érted?

- Az idő alatt is lefeküdtél vele, ami alatt mi már együtt voltunk. Igaz? – nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem, ő pedig bólintott. – Szóval igaz.

- Ne haragudj. – tört ki belőlem. – Utálom, hogy megbántottalak ezzel. Utálom, hogy megcsaltalak, de…tudod milyen vagyok.

- Nem szeretném kimondani azt a jelzőt, ami most eszembe jutott erre… - mondta, és felpattant, hogy ideges járkálásba kezdjen, én pedig csak könnyben úszó szemekkel néztem a fájdalmas arcát. Nem volt rajta semmi meglepettség vagy tajtékzó düh, ahogy arra számítottam.

*****

Köszönöm a levelet Cintinek, és a kommentárokat is, mindenkinek! :)
delirium@index.hu

xx

83. fejezet

Az ajtó hangosan és lendületesen csapódott be mögöttem. Ezzel egy időben felületesen, zihálva kezdtem venni a levegőt, a hátamat pedig az ajtónak vetettem. Egyre gyorsabb lett a lélegzetem és tiltakozva megráztam a fejem, mintha bizony ezzel meg nem történtté tehetném az elmúlt negyed órát.

- Nem hiszem el. Nem, nem és nem. – suttogtam magamnak, és hevesebben ráztam a fejem. Ennek a következménye csak az lett, hogy lassan lefolytak az arcomon az első könnycseppek, percek múlva pedig szinte zokogva rogytam össze az ajtó előtt. Tisztában voltam azzal is, hogy odakint néma csend van, és Daniel minden bizonnyal már nincs itt. Azt is tudtam, hogy a kint beálló csendben mindenki engem hallgat. Hallgatják, ahogy zokogok, mert képtelen voltam nyugalmat erőltetni magamra. Nem érdekelt, hogy hallják, sőt akartam, hogy hallják. Különösen azt akartam, hogy Rob hallja, és később vissza tudja pontosan idézni azt, hogy mit érzett akkor, amikor tudatosan először igazán megbántott.

Mert ennek nem ez lett volna az elintézési módja. Ez egy aljas húzás volt tőle – egy gerinctelen helyzet miatt, amiben én legalább annyira hibás vagyok mint ő, ha nem jobban.

De ennek akkor sem így kellett volna történnie. Haragos voltam, sajnálatot éreztem, és egyszerre saját magamat is a világ legszánalmasabb emberei közé kezdtem sorolni.

Nagyjából fél órára volt szükségen, hogy úgy-ahogy rendbe szedjem magam. A mosogatónál arcot mostam, hogy mégse legyen olyan drasztikus élmény a szemembe nézni. Hosszú ideig sóhajtoztam, hogy lenyugodjak. Hírtelen bűntudat fogott el, amiért ennyi embernek elrontottam a szilveszterét. De aztán hallgatóztam egy ideig, és kint már újra szólt a zene, igaz kicsivel halkabban, és újra lehetett hallani egy-két nevetést.

Mikor végre rászántam magam, hogy kimenjek a konyhából egy mély levegőt vettem, és lenyomtam a kilincset. Gondolatban hálával adóztam annak, aki idő közben lekapcsolta a villanyt. Ahogy elnéztem a pezsgőspoharam maradékát is valaki feltakarította. Szinte senki nem vette észre, hogy kijöttem, csak aki az ajtó közelében állt. Kellan és Jackson. Utóbbi megsimogatta a karomat, és egy bátorító mosoly után tapintatosan továbbállt. Megint szánalmasnak éreztem magam.

Kellan sem szólt semmit, csak némán méregetett.

- Bocsánat, hogy elrontottam az estéteket. Elég gyerekes dolog volt tőlem elvonulni és hisztizni. – motyogtam lehajtott fejjel, mire Kellan magához ölelt, és puszit nyomott a fejem búbjára.

- Nem kell bocsánatot kérned. – ez után némileg mintha habozott volna. -… Minden jobb lesz így, hidd el. – kicsit eltartott magától, hogy szemügyre vehesse az arcomat megint. Jelentőségteljesen a terasz felé néztem, mire elmosolyogta magát. – Kimehetünk, ha gondolod. Nincs kint senki.

- Nem kell ápolnod a lelkem. – jegyeztem meg, amikor kiértünk.

- Szeretném. – halványan elmosolyogtam magam, de amikor Kellan a kezembe nyomott egy poharat, a mosoly szélesebb lett.

- Megtudhatom egyszer, hogy mi van ebben?

- Ha megmondanám meg kéne, hogy öljelek. – mondta szintén mosolyogva.

- Nem lenne nagy veszteség.

- Nora. – szólt rám lesújtó szemekkel. – Figyelj. Ez ilyen eset nem a világ vége. Én igaz egyenlőre még nem tudom eldönteni, hogy helyes-e az amit Rob tett, de attól még megtörtént. Könnyített a helyzeteden, és ezt te is tudod.

- Én nem akartam megbántani Danielt.

- Azt hiszem ezzel az elméleteddel pár hetet elcsúsztál. – szaladt ki a száján, majd ijedten nézett rám. – Ne haragudj.

- Semmi baj. Igazad van… - legyintettem.

- És most? Hogyan tovább?

- Hogy érted?

- Mi lesz Daniellel? Mi lesz Robbal?

- Tudod… - kezdtem és zavartan gyűrögettem a ruhám alját. – Egészen egy órával ezelőttiig már-már száz százalékig biztos voltam abban, hogy elhagyom Danielt. De Rob olyan kifordított lett. Nem tetszik ahogy ma viselkedett. Annyira…más volt. Én nem ezt az embert szeretem. – megráztam a fejem.

- Szereted? – kérdezett vissza Kellan izgatott mosollyal. Felnéztem rá, és lassan bólintottam, mire Kellan hümmögött egyet.

- Mi az?

- Miután elvonultál erre a kis időre, Daniel szó nélkül elviharzott, Rob pedig, ahogy Daniel kilépett az ajtón, újra a régi volt. Fél órán át hallgattuk, hogy „mi van, ha ezek után nem szól majd hozzám? Megígértem neki, hogy nem bántom. Soha nem fog megszeretni igazán…” Szóval ezt, és ehhez hasonlókat nyomott. Elég idegesítő volt hosszútávon. – motyogta távolba révedő tekintettel, mire én hangosan felnevettem.

- Minden esetre, ez semmit sem változtat a helyzeten.

- És Daniel?

- Daniellel el kell beszélgetnem. Őszintén. Elmondok neki mindent. Robról, az érzéseimről mindkettőjük iránt, és…és azt is, hogy megcsaltam. Tartozom neki ennyivel.

- De Nora. Lehet, hogy túlságosan értékelni fogja az őszinteségedet, és ugyanott fogsz tartani mint előtte. Úgy értem, hogy annyi változik majd, hogy Daniel tudja, hogy megcsalod.

- De hát bolond lenne ezek után velem maradni. És ezeket muszáj tudnia. Megérdemel annyit, hogy ő szakítson velem.

- Te tudod.

- Igen. Hidd el így lesz a legjobb. – mondtam, majd úgy tettem, mintha koccintanék vele, és gyorsan megittam azt a löttyöt a pohárból.

- Legyen ez a végszó. Ámen. Most viszont…nekem adnád az újév első táncát? Ha már az első csók nem lehetett az enyém…

- Kellan! – idegesen megszorítottam a kezét, mire ő nevetve megpuszilta az arcom.

- Tudod, hogy csak viccelek.

Megragadta a kezem és visszavezetett a szobába a többiekhez.

- Senki sem táncol.

- Épp itt az ideje, hogy mi elkezdjük. – bólintott.

- Nem csinálok hülyét magamból mindenki előtt. – tiltakoztam hevesen.

- Vetkőzd már le a gátlásaidat. Ezek itt mind ismernek téged. És ha látják, hogy te is bulizol, akkor majd ők is mernek. – mondta, majd elkapta a csípőmet, és igyekezett nagyon úgy tenni, mintha érezné a zene ritmusát. Fel sem mertem nézni, csak szégyenlősen nekitámasztottam a homlokomat a vállának, és csendesen nevetgéltem. Hihetetlen, hogy mindig sikerül felvidítania.

Kellannak igaza lett, mert mindössze fél perc múlva Kate és Taylor mellénk billegtek.

- Minden rendben? – kérdezte Kate aggódó tekintettel, mire én csak ímmel-ámmal bólintottam, aztán összemosolyogtunk. Másfél számot végigforgolódtunk és billegtünk aztán úgy döntöttem, nekem ennyi bőven sok volt az újévre.

Bementem a konyhába, és egy pohár üdítővel tovább sétáltam az erkélyig. Elmélyülten néztem a csillagokat, amikor hallottam a neszezést magam mögött.

- Zavarok? – akár akarta, akár nem, ezzel a kérdéssel megpuhított. Udvarias volt és tartózkodó. Nem olyan mint az utóbbi néhány órában.

- Nem. – felsóhajtottam, és a poharamba bámultam. Rob mellém lépett, a korlátnak támaszkodott, és szótlanul nézett rám.

- Ne haragudj rám. Nem csak magam miatt csináltam. Miattad is…Miattunk.

- Mit vársz tőlem ezek után Rob? – kérdeztem egész halkan, majd felnéztem az arcára. A pillantása szomorú volt, de eltökélt.

- Csak hogy dönts. Velem vagy nélkülem.

- Persze, neked könnyű. Nem neked kell átmenned azokon, amiken nekem. – elfordítottam a fejemet, de az állam alá nyúlt, és visszafordította maga felé.

- Melletted állok azokban a dolgokban amiken keresztül kell menned. Mint mondtam, addig rontom itt a levegőt, amíg eleged nem lesz belőlem.

- A pár órával ezelőtti éned már két mondat után megtöltötte azt a bizonyos poharat. – mondtam keserűen mosolyogva.

- Tudod, hogy az nem én vagyok. – eltűrte a fülem mögé a hajam.

- Mire volt jó ez a színjáték? Miért hazudtál mindent össze Danielnek?

- Emlékszel, azt mondtam harcolok érted. Ez amiatt volt.

- Nem értelek. – összevontam a szemöldökömet.

- Harcolok…de azt nem mondtam, hogy tisztességesen. Mindent bevetek, még a legőrültebb ötleteket is. Ha lesz öt szabad percem, azt biztos, hogy az ajtód előtt fogok állni. Szóval kitaláltam egy mesét arról, hogy „milyen vagyok én”. Daniel szemében jelenleg egy vicces lúzernek tűnök valószínűleg.

- Ki mondta, hogy nem vagy az? – kérdeztem vissza, és már nem tudtam megállni mosoly nélkül.

- Ezt azt hiszem, most megérdemeltem. – beletörődően bólintott, és elhúzta a száját. A mosoly ott bujkált a szája szögletében. Feszülten néztem rá, ő pedig ugyanúgy nézett vissza rám. Egy fél lépést közelebb araszolt hozzám, én pedig felé fordultam teljesen. A kezem a mellkasán pihent, az ő kezei a derekamon.

- Egy kis megértést kérek. Holnap mindent elmondok Danielnek, de nem fogok fejest ugrani egy új kapcsolatba. Megértesz igaz?

- Hát persze. – bólintott mosolyogva, de közben valószínűleg azon gondolkozott amin én. Kimondtam a kettőnk közötti…”valamire” a leghelyénvalóbb szót. Kapcsolat.

*****

Fúha, köszönöm szépen a sok kommentet, és a leveleket is :) Jól esnek ^^

delirium@index.hu

xoxo N.

82. fejezet

Teljesen megzavarodtam, így csak elég lassan jutott el a tudatomig az utóbbi néhány másodperc eseménye.

- Neked is…azt hiszem. – motyogtam kábán, mire ő szélesen elmosolyogta magát. Valaki – az első és egyetlen tippem szerint Kellan – halkan füttyentett a háttérben, én pedig szétnéztem.

A következő pillanatban mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon. A tekintetem találkozott Danielével, és borzalmas érzés fogott el. Hírtelen minden a helyére került a fejemben, és ijedten ugrottam ki Rob karjai közül.

Az igazi feszültség azonban csak akkor keletkezett, amikor Daniel izzó tekintettel nézett Robra. A kezében tartott pohárban a pezsgő ide-oda lötyögött, úgy remegett a keze.

- Vicces alak vagyok, nemde? – Rob megvonta a vállát, és nemtörődöm stílusban állta Dan tekintetét. Ettől a gesztustól Danielnél elszakadt az utolsó cérna is, és lendületből Robra rontott.

Kellan és Taylor előreszökkentek ugyan, hogy megállítsák Danielt és az öklét, de nem voltak elég gyorsak. Pillanatokon belül Rob megtántorodott, Danielt pedig két oldalról fogta le Taylor és Kellan.

- Nyugi, nyugi! – szólt rá Danre Kellan emelt hangon. Ebben a pillanatban több dolgot szerettem volna. Egy: Daniel mellé állni. Kettő: Lekeverni egyet Robnak, majd megkérdezni, hogy jól van-e. Három: azonnal elásni magam…

- Csodálkozol, hogy nem bíztam benne!? – kiáltott rám Daniel, miután lerázta magáról a visszatartó karokat. Fájdalmas és vádló arca láttán leginkább elbőgtem volna magam. De leginkább azért mert tudtam, hogy igaza van. Ugyanakkor megijesztett a hangnem amiben beszélt, így csak a fejemet tudtam rázni.

- Igazad volt, hogy nem bíztál bennem. Igazad volt mindenben. – mondta Rob csendesen, miközben a szája sarkát törölgette, ami felrepedt az ütéstől. Egy cseppet sem sajnáltam érte, helyette inkább rémülten pislogtam egyet. Ennek egyáltalán nem ez lenne az elintézési módja.

- Rob…mondd mit csinálsz? – kérdeztem hitetlenül, suttogva.

- Amit neked kellett volna. – nem nézett rám, inkább farkasszemet nézett Daniellel.

- Maradj a hülyeségeiddel, és fogd be. – mondtam dühösen.

- Nem, inkább te fogd be Nora… - mondták egyszerre, én pedig mélyen hallgattam.

- Beszélj! – vetette oda Daniel Robnak.

- Nem szívesen beszélek a hálószobatitkaimról. Ha érted mire gondolok. – rákacsintott Danielre, mire az még levegőt venni is elfelejtett. Felém fordította a jeges tekintetét, én pedig mozdulatlanná dermedtem.

- Mondd csak, te le is fekszel vele?

- Én… - nyögtem, de aztán elakadtam.

- Ne is válaszolj. – mélyet sóhajtott, és a kezét a szája elé tette. Elképesztően ideges volt.

- Már nem. – mondta Rob végül.

- Tessék?

- Már nem…”fekszik le velem”. Még előtted…hónapokkal ezelőtt. Együtt voltunk párszor. Sokszor. – már Rob hangja sem volt olyan laza, mint az elején. Engem próbált menteni abból a szakadékból, amibe épp egy pillanattal ezelőtt ő maga taszított bele.

- Ezt miért nem mondtad soha?

- Nem kérdezted. – motyogtam, mire Daniel a humor legcsekélyebb jele nélkül felnevetett.

- Meg áll az eszem komolyan. – hitetlenkedve ingatta a fejét kettőnk között. – Azóta eltelt több mint őt hónap. Lassan hat is. És mégis…te most éreztél késztetést arra, hogy megcsókold őt. Itt az orrom előtt.

- Nem, nem csak most éreztem késztetést.

- Hát akkor?

- Szeretem őt. Ezen az sem változtat, hogy hónapok óta veled van. Tudok róla dolgokat, amiket te nem.

- Na nehogy azt mondd, hogy jobban ismered nálam.

- Nem állítanám. De tudod, tulajdonképp nem sokra mész vele, hogy ismered minden tulajdonságát. Egy-két hetembe került, hogy elcsavarjam a fejét. Mert nem mondom, tényleg szeret téged.

- Rob… - készültem, hogy félbeszakítsam, de a szavak valahogy fél úton megmaradtak.

- Tehetsz egy szívességet öreg. – morogta Daniel Robnak.

- Megteszem azt a szívességet, abban a pillanatban, amint Nora nem akar majd engem.

- Gyerünk Nora! – fordult felém Daniel. – Mondd meg neki!

- Mit?

- Amit hallania kell, hogy elhúzzon innen. Mondd neki, hogy nem kell neked. – unszolt, én pedig haboztam. Hosszú ideig haboztam.

- Én…ezt nem kérheted tőlem. – suttogtam megkínzott hangon. Daniel arca kővé vált a döbbenettől, Rob pedig elmosolyogta magát . ugyanakkor látszott rajta a megkönnyebbülés.

- Ez esetben még maradnék egy kicsit. Ameddig ő is úgy gondolja. De Daniel…nem lesz könnyű dolgod velem. Harcolni fogok érte. Lehet, neked sem ártana.

- Miből gondolod, hogy tudsz neki olyat adni, amit én nem? – kérdezte Dan dacosan.

- Miből gondolod, hogy mindent meg tudsz adni neki? – kérdezett vissza Rob szellemesen, mire Dan arcára gúnyos mosoly ült ki.

- Majd meglátjuk kinek lesz igaza.

- Ahogy mondod. Majd meglátjuk. – biccentett Rob, én pedig kijöttem a béketűrésemből.

- Én is itt vagyok! – csattantam fel. – Bár ahogy elnézlek titeket, ez egyáltalán nem zavar titeket. Úgy veszekedtek rajtam, mintha csak egy járték lennék. Egy tárgy! Te! – mutattam Rob felé. – Nem tudom, hogy jössz ehhez! Gőzöm sincs honnan veszed az őrült ötleteidet, és hogy honnan ez az új viselkedésed, de csak hogy tud rendkívül taszítasz vele magadról. – a szavaim hallatán Daniel önelégültem elvigyorogta magát. – Te pedig ne örülj! Egy másodperccel sem vagy jobb nála, ha belemész ebbe a gyerekes játékba!

- Ez egyáltalán nem gyerekes Nora drágám. Csak tisztázzuk, hogy kinek hol vannak a határai. – mondta Daniel, mire én gúnyosan felhorkantottam.

- Tisztázzátok mi?

- Ne haragudj, de pontosan te miért is vagy felháborodva? Itt egyedül nekem van okom dühöngeni, de amint látod nem teszem. Feleslegesen cirkuszolsz, senki nem fog megsajnálni. – mondta Daniel hűvös hangnembe, majd a zsebéből elővette a pénztárcáját, kinyitotta, és kivette belőle a fényképemet. Rob felé nyújtotta a képet, aki értetlenül elvette tőle.

- Gyönyörű, nemde? – mutatott rám a képen Daniel, én pedig hitetlenkedve kapkodtam a fejem.

- De. Természetesen az. – bólintott Rob.

- Tetszik a kép?

- Tetszik.

- Rendben, akkor tedd el, mert ez az egyetlen dolog, ami neked belőle maradni fog. – teljesen tárgyilagos hangon beszélt vele, de mégis kicsit fenyegető volt a hangja. Egy rövid ideig várt Rob reakciójára, ám az elmaradt, így felém indult.

- Gyere, hazamegyünk. – megragadta a kezem, és húzni kezdett, de megvetettem a lábam. Eszem ágában sem volt most elmenni.

- Nem, nem megyünk. – megráztam a fejem, mire egy árnyalatnyival erősebben fogta a karomat.

- De igen, megyünk. Van mit megbeszélnünk. – elkezdett húzni, és az erősebb szorítás miatt egy lépést tettem előre.

- Engedd el! – dörrent rá Rob Danielre, aki rá sem hederített, csak tovább próbált vonszolni. Segítségképpen Kate-re néztem, aki tett felém egy bátortalan lépést, de aztán megtorpant.

- Ne mondd meg nekem, mit tegyek a barátnőmmel és mit ne. – vetette oda neki Daniel. – Gyerünk, Nora! – feszegetni kezdtem a karomat.

- Daniel én nem megyek veled. Eressz el légy szíves, és nyugodj le. – kérleltem csendesen, hátha segít, de még mindig húzni próbált. Rob hangja megint türelmetlenül csattant, amitől még indulatosabb lettem.

- Azt mondtam engedd el! – most már megindult felénk, és közben fenyegetően Danielre mutatott. Az idegességtől az adrenalin szintem megnőtt, és dühösen kitéptem magam Daniel szorításából. Egy pillanatig gyilkos szemekkel néztem mindkettőjükre.

- Gyere ide Nora. – nyújtotta felém a kezét Rob. – Nincs semmi gond.

- Egy frászt nincs gond.

- Nora! – Daniel hangja türelmetlenebb lett.

- Hagyd békén őt. – mondta Rob foghegyről, mire kitört belőlem a felkiáltás.

- Ne akarj folyton megvédeni rendben? Előbb mérlegeld a szavaidat, és csak aztán mondd ki! Te pedig Daniel menj haza nélkülem. Látni sem bírom egyikőtöket sem. – megráztam a fejemet, és éreztem, hogy a könnyeim kicsordulnak. Még vetettem mindkettőjükre egy-egy lesújtó pillantást, majd berobogtam a konyhába, és bevágtam magam mögött az ajtót.

*****

Köszi a megértést, és a kommenteket is :) Visszatértem :D
delirium@index.hu

írjatok. xoxo :)

*

Ne kövezzetek meg, de ma nincs erőm új részt írni. Rendkívül fárasztó napom volt - dolgozni szívás :D - úgyhogy most inkább nem állnék neki egy új résznek. Számomra fontos, hogy jól átgondolt részeket rakjak föl - ennél a résznél pedig még inkább - úgyhogy ezért is nem akarok egy összecsapott részt felrakni,csak hogy meglegyen a "minden nap egy rész" rekordom (bár már kétszer ezt a kártyát ellőttem :D). Szóval ne haragudjatok, de ma nincs új rész, de holnap kárpótolok mindenkit mindenért. (Remélem sikerülni fog).

u.i.: Köszönöm szépen a leveleket és a kommentárokat :) (L)

xoxo. N