A keresett kifejezés:

147. fejezet

Másnap reggel halk motoszkálásra ébredtem fel. Végigsimítottam magam mellett az ágyon, és szomorúan nyugtáztam, hogy Rob nem fekszik mellettem. Ha nem hallottam volna halkan dudorászni, akár még azt is hihetném, hogy az egész tegnap estét csak álmodtam…

Ásítottam egyet, majd felültem az ágyban, és félig nyitott szemekkel körbe néztem. Rob éppen öltözködött.

- Készülsz valahová? – kérdeztem, mire nagyot ugrott ijedtében.

- Forgatni. Húsz perc múlva ott kell lennem. Azt hiszem valahogy elaludtam. – mondta, miközben magára kapta az ingét, és belebújt a cipőjébe. Rekord gyorsasággal összekapta magát, majd a szobakulcsa után kutatott. – Ezt leadom a portán miután elmentem. Ne fizess külön szobáért feleslegesen.

- Feleslegesen? – vontam fel a szemöldökömet, és félmosoly húzódott a számra.

- Mostantól nem engedlek el magam mellől. – rázta a fejét, majd bemászott az ágyba, és az enyémnek nyomta az ajkait egy pillanatra. Már gurult volna le, hogy elinduljon, amikor elkaptam az inge gallérját, és visszahúztam magamhoz, hogy rendesen megcsókoljam. Mindketten belemosolyogtunk a csókba, de Rob megint elhúzódott.

- Mennem kell.

- Rendben, menj. – mondtam, de újra megcsókoltam. Nem nagyon ellenkezett, mert mikor hátradőltem, és húztam magammal, szinte rögtön rám nehezedett. De csak pár röpke pillanatig hagyta, hogy azt higgyem én nyertem.

- Együtt ebédelünk?

- Szóval van ebédszüneted? – kérdeztem, és közben a hasát simogattam a póló alatt. Erre ő kínlódva felsóhajtott, és kihúzta a kezemet.

- Nagyon rossz vagy. – mondta, én pedig lebiggyesztettem az ajkaimat. Pillanatok múlva rövid csókot nyomott az ajkaimra. – És igen, van ebédszünetem, és igen, veled szeretném tölteni.

- És ebédelni szeretnél? – kérdeztem, és kihívóan az ajkamba haraptam.

- Az ebédszünetben igen. Viszont én holnap nem dolgozom…

- Rendben, kompromisszumképes vagyok. – mondtam kelletlenül, de vigyorogva.

- Kate tudja hová kell jönnöd. Várni foglak. – suttogta a fülembe, majd a nyakamba csókolt, és futólag újra az ajkaimra talált. Viszont mire észbe kaptam már le is heveredett rólam.

Az ajtóból még visszanézett, és rám kacsintott, majd átvágott a nappalin és hamarosan hallottam, hogy csukódik a szállodai szoba ajtaja.

Jólesően, apró mosollyal az arcomon elnyújtóztam az ágyon, és végigpörgettem a szemem előtt a tegnap este történteket is. Hogy mennyire jó volt hetek után megint vele lenni, hogy mennyire volt egyszerre idegen és ismerős minden egyes csókja, és hogy mennyire jó volt végre megint szeretni őt. Mintha csak egy álom lett volna…a sok rossz után végre egy kis jó.

…És ahogy ezt végiggondoltam a mosolyom hírtelen le is hervadt, és egy rémisztő pillanatig azt kívántam, bárcsak álom lett volna a tegnap.

Hogy bárcsak ne mentünk volna el arra az ostoba – egyébként lehengerlően tökéletes – divatbemutatóra, hogy bárcsak ne engedtem volna egyedül menni Carrie-t, és hogy bárcsak az a másik autós egy fél perccel később jött volna.

De ezek csak ostoba kívánságok voltak…a tegnap este nem volt álom. Se a rossz, se a jó része. Mert nem jön az a várva várt ébredés, az a másik világ, ahol Carrie nem fekszik összetörten egy kórházi ágyban, nem vetélt el, és mosolyogva kelt engem egy bögre teával. Ez csak egy buta álom most már…

Innentől a reggelemnek nem volt semmi hangulata. Lezuhanyoztam, összekötöttem a hullámos hajamat egy laza kontyba, felöltöztem utcai viseletbe, majd lementem reggelizni. Az étkezőben összetalálkoztam Henryvel, és inkább csatlakoztam hozzá, minthogy mind a ketten egyedül reggelizzünk.

- Jó reggelt! – köszöntem, és leültem vele szemben. Óvatos pillantást vetettem az arcára, és egyáltalán nem lepődtem meg attól, amivel szemben találtam magam. Hullasápadt arc, karikás vörös szemek, folytonosan lefelé görbülő ajkak. Én pontosan ugyanígy festettem tegnapig.

- Neked is. – igyekezett széles mosolyt küldeni felém, de inkább tűnt vicsorításnak.

- Mikor mész be Carr-hez? – kérdeztem, miközben a kezem között forgattam egy zsömlét.

- Reggeli után.

- Még az intenzíven lesz ma estig. Ott nem látogathatod. – ráztam a fejem, ő pedig felsóhajtott.

- Nem tudok ennél jobb programot kitalálni magamnak Nora. A feleségemről beszélünk.

- Nekem pedig a nővéremről! – vágtam rá egy kevés idegességgel. Néha figyelmeztetni kellett Henryt, hogy én nem csupán egy szeszélyes barátnő vagyok Carrie életében. Én vagyok a másik fele.

- Persze, igaz. Bocsáss meg.

- Semmi gond. – biccentettem.

- Egyébként rendben vagy? Tudtál aludni? – kérdezte, mire félrenyeltem a teát. Nem tudtam, hogy tudja, hogy mi történt valahonnan, vagy hírtelen úgy érzi foglalkoznia kell velem a kötelező tiszteletkörökön kívül is.

- Hát…furcsa, de most sikerült kialudnom magam. Előtte bőgtem egy jó nagyot. – vallottam be az igazsághoz hűen. Csak néhány fontos tényezőt felejtettem ki a beszámolómból.

- Jó neked. Én nem tudtam aludni. Egész este gondolkoztam.

- Min?

- Azon, hogy miként kéne elmondani Carrie-nek, hogy elment a baba. – mondta küszködő hangon.

- Nem tőlünk akarja hallani. – ráztam a fejem.

- Ezt nem akarja senkitől sem hallani.

- Ha te vagy én mondjuk meg neki, akkor nem fogja elhinni, és hetek múlva nem érti majd, hogy miért nem nő a hasa, miért nem puffad tovább.

- Az orvos nem tudja tapintatosan mondani.

- Ez a munkája Henry. Jobb, ha mi csak vigasztaljuk őt. –mondtam, mire kelletlenül bólintott.

Nem gondoltam, hogy ennyire kellemetlen lesz ez a reggeli. Henry és az én nézőpontjaim tökéletesen eltérőek voltak, de látszólag őt ez egy cseppet sem zavarta. Engem annál inkább.

Reggeli után jobb dolgom nem lévén visszamentem a szobámba, és összecsomagoltam a holmimat, majd fél óra múlva el is hagytam a szobát. A recepción tudták, hogy melyik kulcsot kell odaadniuk nekem, így magyarázkodnom sem kellett. Miután lepakoltam a táskáimat Rob – és most már a saját szobámban, szétnéztem benne. Ugyanúgy nézett ki mint amilyenben én laktam eddig, csak ennek még volt pluszban egy erkélye. Leheveredtem a piros kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Nagyjából két perc múlva meg is untam a belőle áradó hihetetlen értelmet, úgyhogy kikapcsoltam, és magamhoz öleltem egy díszpárnát. Nagy lendülettel vettem el a párnát, így kirepült a mögötte lévő nyomtatott kép, és egyenesen az asztal sarkán landolt. A kép egy paparazzi fotó volt rólam. Egy a sok közül.

A kép hírtelen felbukkanása némileg csorbította az amúgy sem túláradó jókedvemet, így előkaptam a telefonomat, mert úgy gondoltam, „most már úgyis mindegy”, és tárcsáztam anyáékat, hogy közöljem velünk, hogy a lányuk kórházban van, és hogy nem lesz unoka, legalábbis most egy ideig biztos, hogy nem…

*****

Nemsokára majd izgalmasabb lesz, ígérem. :)

Egyébként múltkor lehet, hogy füllentettem talán egy egész kicsikét....talán mégsem lesz meg a 200 fejezet :S

delirium@index.hu

xx

Sziasztok.

Úgy látszik, nálam ez valami szokás...mindig 4 részenként jön rám a hihetetlen fáradtság. Ez most sincs másként. 

Sajnálom, de ma nem lesz új rész, mert sokáig voltam suliba, sokat kellett tanulnom, és még a loki is kikapott 4:0-ra.... :D Na jó, az utolsó érv nem számít bele igazán. :)

Holnap bepótolom ígérem. :)

Nagyon-nagyon köszönöm a véleményeket amitek írtatok. Mindenkinek! (L) :)

xx

146. fejezet

A világ forogni kezdett velem…de csak kezdett. Abban a pillanatban, hogy a kezem Rob arcához ért, ő megint elhúzódott, de még mindig a kezei között tartotta az arcomat. Ez sem tartott tovább néhány röpke másodpercnél.

Értetlenül néztem rá, de most nem mosolygott ezen, mint régen. Komoly volt az arca.

- Meg kell beszélnünk valamit. – mondta, mire csalódottan felsóhajtottam.

- Rendben, beszéljünk. – bólintottam, majd megint lendületet vettem, hogy kiszálljak az öléből, de megint nem engedett. – Rob, nem értelek! – csattantam fel, mikor újra a csuklóm felé nyúlt, hogy ott tartson az ölében.

- Azt nem mondtam, hogy menj el.

- Azt mondtad, beszélnünk kell.

- Én csak egyetlen dologra vagyok kíváncsi… - mondtam és megrándult a szája széle, de gyorsan visszarendezte az arcvonásait.

- Mire? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Semmi kedvem nem volt találgatni.

- Miután elmentél a kórházba…beszéltem Daniellel. – kezdte, mire én nagyot nyeltem, de szótlanul figyeltem rá. – Elmondott nekem nagyjából mindent, amit tudni akartam. Meg persze azt is amit nem…

- Mi?

- Mindegy. – vágta rá kurtán, majd másképp folytatta. – Egy kérdésemre válaszolj őszintén, kérlek. Menni fog?

- Igen. – bólintottam, és nagyot dobbant a szívem, mikor a mondandója előtt megcirógatta a kézfejével az arcom.

- Neked sem jelentett semmit az a csók Daniellel? – kérdezte, mire haboztam. Nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki valóban őszintén, hogy mit éreztem akkor.

- Egyáltalán nem volt közömbös számomra. Egy szép befejezés volt…ennyi. A tiszta barátságunk kezdete. De olyan érzelem…esetleg szerelem, vagy amire éppen te gondolsz…olyasmi nem fogott el. Én csak téged szeretlek…annak ellenére is, hogy nem bízol bennem, és fotóst küldesz a nyakamra.

- Azt nem…

- Tudom, persze. Nem te küldted…de akkor is elfogadtad azokat a képeket. Én már kimondtam, amit hallani akartál…ideje, hogy te is kimondd. – apró mosoly futott át az ajkain, majd felsóhajtott.

- Rendben. Ne haragudj. Sajnálom, hogy nem bíztam meg benned. Bár a bizalmatlanságom nem volt alaptalan… - a mondat végét halkan mondta, talán el is harapta, de attól még meghallottam, és fintorogtam egyet. – Oké, ez most nem volt túl kedves tőlem…

- Semmi gond, megérdemlem. – legyintettem, mire elkapta a levegőben a kezemet, és magához húzta. Halványan összemosolyogtunk, mire az ajkaihoz emelte a kezemet, és egy rövid csókot nyomott rá. Megremegett a szám széle, ő pedig még mindig nem engedte el a kezemet, helyette inkább a szíve fölé fordította. Némán néztük egymást…fürkésző pillantással.

- Tudod. – mondta, és kicsit jobban szorította magához a kezemet. Reszketve felsóhajtottam.

- Reméltem.

- Tudhatnád.

- Elbizonytalanítottál. – sütöttem le a szemeimet.

- Nora, olyan bolond vagy… - szólalt meg tűnődve, miközben összefonta az ujjainkat. Kezdtem megőrülni. Itt volt majd’ negyed órája…itt tart az ölében. Ölelget, cirógat, és puszilgat…de amire majdnem három hete várok, az csak nem akar megtörténni…

Úgy éreztem egy perccel sem bírom tovább.

- Tudod Rob…amit tudod, elég rosszheteken vagyok túl. És pokolian rossz három napom volt itt, pláne a mai nap. Igazán feldobhatnád a kedvemet.

- Mire gondolsz? – kérdezte értetlenül, holott a szeme már élénken csillogott. Rávezetésképp egészen közel ültem hozzá. A felsőtesztünk összesimult, a karjai szinte szorították a derekamat. Két oldalról végigsimítottam a nyakán, majd alulról a hajába túrtam.

- Mondjuk megcsókolhatnál végre… - még be sem fejeztem rendesen a mondatot, mikor az ajkai már az enyémeken voltak.

Innentől kezdve az ajkaink hosszú időn keresztül forrón tapadtak össze, finom mozdulatokkal becézgetve a másikat. Talán megérte erre ennyit várni, mert sokkal jobb volt, mint amilyenre emlékeztem. Újból és újból beleszédültem a csókjaink intenzitásába, amely egyre csak nőtt a percek múlásával. Boldog voltam, és akkor nem számított semmi.

Halkan felnevettem, amikor éreztem, hogy Rob előrébb csusszan a kanapén, majd feláll. Megint a dereka köré tekertem a lábaimat, így a csípőm szorosan az övéhez préselődött.

Csak megsaccolni tudtam, hogy merrefelé megy, de amikor az ágyat éreztem a hátam alatt, már nem volt nehéz kitalálni hol vagyok.

Az ajkaink elváltak, és kinyitottam a szemeimet, s belenéztem egyenesen az Ő szemeibe. Mind a ketten kicsit kapkodtuk a levegőt. Állta a tekintetemet, miközben a pulóver alatt az oldalamat cirógatta, amitől kirázott a hideg.

Ettől kezdve hosszan csak néztük egymást, miközben a kezeink a másikat simogatták. Annyiszor körbejártam a kezeimmel az arcát, mintha tökéletesen meg akarnám jegyezni minden egyes vonását. Ő egyre feljebb és feljebb haladt a kezeivel, de a pulóver egy idő után már nem engedte tovább. Ekkor fordította el először a tekintetét rólam. Most figyelte meg igazán, hogy mi van rajtam, és jólesően elmosolyogta magát, mikor rájött, hogy ez az ő felsője volt. Terpeszben feltérdelt a csípőm két oldalánál, és megfogta a pulóver alját, és lassan kezdte felfelé húzni. Megemeltem a felsőtestemet, hogy le tudja rólam segíteni a pulóvert, de nem sietett el semmit. Kényelmes lassúsággal, szinte centiméterenként emelte feljebb és feljebb a pulóvert, míg végre valahára lekerült rólam. Mosolyogva nyugtázta, hogy semmi más nem volt alatta. Az ágy egyik végébe dobta a pulóvert, de nem is figyelt, hogy merre. Megint elvesztünk egymás pillantásában. Úgy éreztem, mintha minden másodperc legalább egy perc lenne. Minden annyira lassú, nyugodt, és kellemes volt.

Felültem teljesen, és lesodortam Rob válláról az inget, és abba az irányba dobtam, amerre a pulóvert sejtettem. Nem kötötte le túl sokáig a figyelmemet, mert ez után már a pólóját húztam le róla. Ő jobban csinálta ezt az egészet…nekem nem volt türelmem ahhoz a lassúsághoz, amit ő produkált az előbb. Mikor megszabadítottam a pólójától is, elmosolyogtam magam, és elfordítottam az arca felől a tekintetemet. Pont a hasa volt nekem szemmagasságba, és hírtelen elég mókásnak találtam, hogy miközben a nadrágját gomboltam ki, megcsókoltam párszor a hasát, mire megfeszítette az izmait. Éppen csak lehúztam a sliccét, mire a két vállamnál fogva hátradöntött az ágyon, de én reflexből húztam magammal, így szinte rám zuhant, és az ajkaink végre megint találkoztak. Mindkét kezével a nyakamon simított végig, majd a jobb kezével lassan elindult lefelé a két mellem között egészen a köldökömig, majd vissza. Addig csinálta ezt, amíg tetőtől talpig libabőrös nem lettem, nem kezdtem el egyre csak hangosabban és hangosabban kapkodni a levegőt, és nem tört ki belőlem a csókjaink közben egy-két jóleső nyögés. A két lábammal valahogy sikerült letornáznom róla a nadrágot, és bár ekkor már jócskán fel voltam hevülve, a fogaim fázósan összekoccantak. Mikor az alsónemű mindkettőnkről lekerült, szinte megkönnyebbültem, hogy éreztem a takaró pluszban ránk nehezedő súlyát.

*****

Sziasztok :) Most hétköznap van, így "csak" a szokásos hosszúságú fejezetet tudom nektek hozni. :)

Nagyon imádok mindenkit. Hogy miért? :) Mert annyira elképesztően jól esik olvasni a kommentárjaitokat, és nagyon jó látni, hogy ennyire a szíveteken viselitek a szereplők "sorsát". Szóval...nagyon köszönöm, hogy olvassátok az írásomat, és az is nagyon köszönöm, hogy véleményeztek is róla :)

Cinti, neked pedig nagyon-nagyon szépen köszönöm a levelet (L) :)

Írjatok most is sok-sok véleményt! 

delirium@index.hu

puszii.

145. fejezet

[a hatás kedvéért lassú zenét ajánlok :)]

Alig vártam, hogy megérkezzen a taxi a kórházhoz. Gyorsan kifizettem a sofőrt, majd a bejárat felé siettem. A bokám sajgott, és átkozódtam, hogy nem cseréltem se ruhát, se cipőt, de nem érdekelt a fájdalom. Amíg nem tudtam, hogy mi van a nővéremmel, addig semmi más nem tudott érdekelni.

A recepción bemondtam Carrie nevét, bár tudtam, hogy teljesen felesleges, mert úgysincs egyik kórteremben sem. De legalább azt megtudtam, miután igazoltam magam, hogy melyik emeleti műtőben van, így ott lehetek majd, amikor kitolják. Megköszöntem az információkat a nővérnek, majd liftbe szálltam, és felmentem a harmadik emeletre.

Néhány lépés után megláttam Henryt az egyik székre roskadva, az arca a kezébe volt temetve.

- Henry. – szólítottam meg mire rögtön felkapta a fejét, s mikor látta, hogy én vagyok az felpattant, és elindult felém. Ahogy megláttam az arcát, rögtön leolvastam róla, hogy még semmi megnyugtatót nem tud mondani számomra, és minden egyéb indok nélkül potyogni kezdtek a könnyeim. Henry elvette tőlem a táskát, amiben Carrie ruhái voltak, aztán felsóhajtott. Úgy láttam, mondani akar valamit, csak nem tud megszólalni, vagy nem tudja, hol kezdje.

- Mi történt pontosan? – kérdeztem az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Nem…nem tudom pontosan. Annyira gyorsan történt minden, hogy fel sem tudtam fogni. Kinn vártam őt az étterem előtt, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk. Épp telefonon beszéltünk, amikor mondta, hogy a taxis most fog lefordulni a főútról, és egy pillanat és megérkezik az étteremhez. Messziről láttam, hogy jön egy taxi…de balról a mellékutcából jött egy másik kocsi. Nagyon, nagyon gyorsan…és a sofőr nem vette észre, és…és a másik kocsi balról belement a taxiba…pontosan oda, ahol Carrie ült…Hallottam, ahogy a két kocsi összeütközött, a telefonban hallottam Carrie sikoltását, és láttam ahogy a két kocsi összetörik. Hívtam a mentőket…és most itt vagyunk. Több mint fél órája benn vannak, de senki nem mond semmit! – indulatosan belecsapott a falba. Megijedtem, hogy esetleg eltört a keze, de Henry a fájdalom legkisebb jelét sem mutatta, inkább csak visszaroskadt a székre, és némaságba burkolózott.

Nem tudtam mit mondani, csak emésztettem az előbb hallottakat, és próbáltam nem elképzelni, hogy milyen lehetőségei vannak Carrie-nek.

Majd’ egy órát vártunk kinn a műtő előtt, anélkül, hogy akár egy orvos, vagy egy nővér kijött volna. Már nagyon fáradt voltam, és a gyomrom is kivolt az idegességtől.

Henry közben hozott mindkettőnknek kávét, de egyikünk sem itta meg, csak fogtuk a kezünkben…mintha ezzel hasznosabbnak tűnne az ittlétünk. Tízpercenként rám tört mindenfajta érzelem, és elejtettem néhány könnycseppet. Igyekeztem a jövőt tervezgetni. A jövőt, Carrie-vel, mert olyan jövő nincs, amiben Ő nincs benne. Neki ott kell lennie mellettem, és ezt ő is nagyon jól tudja. Én még nem nőttem fel és szükségem van rá. Nem teheti meg, hogy nem szerepel a jövőmben…

Henryvel egyszerre kaptuk fel a fejünket, mikor két nővér, és egy orvos jöttek ki a kétszárnyú ajtón. Reflexből álltunk fel mindketten. A két nővér továbbment, de az orvos felénk jött.

- Dr. Butler vagyok. Önök Carrie Bellini hozzátartozói?

- Igen. – bólintottam. A hangom reszketett. – Hogy van?

- Mesterséges altatás alatt tartjuk a következő huszonnégy órában, mert az erős gyógyszerek ellenére is lehetnek fájdalmai. Rengeteg fejsérüléssel, kar, csukló, valamint bordatöréssel, és erős hasi zúzódásokkal hozták őt be. Nagy szerencséje volt, viszonylag könnyen megúszta. Sokkal rosszabbul is járhatott volna.

- Hál istennek. – sóhajtott fel Henry, én viszont egyáltalán nem nyugodtam meg.

- Azt mondta erős hasi zúzódás… - ismételtem előre félve a saját szavaimtól. – Carrie terhes. Mi van a babával?

- A műtét elején nem volt semmi gond, de a mély altatás a magzatokra sosincs jó hatással. Három alhasi zúzódás esetén különben is szinte esélytelen a túlélési arány…sajnálom, de a műtét végén ki kellett vennünk a magzatot, ami valószínűleg már a baleset után élettelen volt.

- Nem… - suttogta Henry elszörnyedve.

- Őszintén sajnálom. – mondta az orvos, majd a csipogójára nézett. – Bocsássanak meg, várnak egy másik műtétre. A hölgyet nemsokára kitolják, egy-két percet vele maradhatnak, de aztán a nővérek tovább viszik az intenzív osztályra. Holnapután délelőtt már látogathatják őt. Viszlát. – mondta, azzal már ott sem volt.

Kihajítottam a kukába a teli pohár kávét, ami ahogy elérte a szemetes alját szétfröccsent. Nem igazán érdekelt.

Mikor megfordultam két nővér nyitotta az ajtót, egy harmadik pedig kitolta a gurulós ágyon Carrie-t. Sosem láttam még ennyire törékenynek őt. A hasán a takaró alól nagy kötés dudorodott ki, a baj karja a válláig be volt gipszelve, és a feje is szorosan be volt kötözve. Halálsápadt volt, a szája véraláfutásos, az arcán lilafoltok voltak, és szinte ki sem látszott a rengeteg csőtől…

Ahogy megláttam a számra szorítottam a kezemet, nehogy hangosan felzokogjak. Megrémültem, hogy így kellett őt látnom, de titkon őrülten hálás voltam, hogy egyben volt, és legfőképp azért, mert életben volt.

Nem mertem…nem tudtam hozzá közelebb menni. Féltem, hogyha hozzáérek kárt teszek benne. Henry a jobb kezét simogatta, és szótlanul nézte őt így ideig. Lepergett az arcán néhány könnycsepp, de türelmetlenül letörölte őket az arcáról.

A nővérek mindössze ennyi időt engedtek meg nekünk vele. Halkan elnézést kértek, majd tovább tolták Carrie-t.

- Jobban lesz. – bíztattam mindkettőnket.

- Bele fog halni… - rázta a fejét Henry, és összeszorította a szemeit. – Bele fog halni, ha megtudja, hogy elvetélt. Őrülten akarta ezt a babát.

- Tudom. – bólintottam, és nagyot szipogtam, mire Henry felém nyújtott egy zsebkendőt. – Kösz. – kifújtam az orromat, majd a plafont bámultam.

- Ezekre akkor semmi szükség… - mutatott a ruhákra. – Menjünk haza. Ma már úgysem tehetünk érte semmit, jó kezekben lesz. – mondta, majd a kezét a derekamra rakta, és vezetni kezdett.

A hazafelé úton mind a ketten néma csendben voltunk, és egyszerre örültünk, és szomorkodtunk…

- Szólok Kate-nek, hogy megjöttünk. – motyogtam, mikor visszaértünk a szállodába.

- Rendben, én meg tájékoztatom Martint és a többieket. – válaszolta Henry, mire bólintottam. Mikor kiszálltunk a liftből egy ideig együtt mentünk, de aztán én leváltam.

Megálltam Kate-ék szobaajtója előtt, és  remegős sóhaj után bekopogtam. Odabentről hangzavar szűrődött ki, ígyhát semmi kedvem nem volt bemenni, mindössze csak szólni akartam Carrie állapotáról néhány szót. Tudtam, hogy Kate-et, és ha bent van – márpedig szinte biztos, hogy bent volt – Robot is őszintén érdekli, hogy mi van a nővéremmel.

Taylor nyitott ajtót, és a mosolya lehervadt, amikor meglátott. Elképzelni sem tudtam, hogy festettem…

- Szia. Ideküldenéd Kate-et? – kérdeztem szipogva, mert ettől a reakciótól megint könnybe lábadtak a szemeim.

- Persze. – mondta szűkszavúan, majd eltűnt. Egy pillanattal később Kate jelent meg az ajtónál. Odabenn teljes volt a csönd. Biztos voltam benne, hogy mind hallani akarják amit mondok…

- Nora, mi történt? Mi van Carrie-vel?

- Az intenzívosztályon fekszik. Mindenhonnan csövek lógnak belőle, törései, zúzódásai vannak…és Kate…Carrie elvetélt. Istenem borzasztó volt úgy látni. – kitört belőlem a zokogás, mire Kate magához ölelt, hogy meg tudjon nyugtatni. Majd’ egy percig csak kapkodtam a levegőt, miközben záporoztak a könnyeim.

- Nem akarsz bejönni? Vagy ne menjek át hozzád? – kérdezte végül, miközben megsimogatta a hátamat.

- Nem…nem köszönöm. Egyedül szeretnék lenni, meg aztán nem akarom elrontani senki estéjét. – mondtam, és Kate pontosan tudta kire célzok.

- Ugyan már, ne gyerekeskedj.

- Nem, tényleg. Jól elleszek. Holnap reggelinél találkozunk. – mondtam rekedtes hangon, és megint szipogtam egyet. – Jó éjszakát Kate.

- Neked is. – megszorította a kezemet, mire én sarkon fordultam, és elindultam vissza a lift felé.

A fülkében lerúgtam magamról a cipőt, és a kezemben vittem el a szobáig. Kikerestem a kulcsomat, majd benyitottam a szobába. Becsaptam magam mögött az ajtót, majd kulcsra zártam.

A Carrie-nek összekészített ruhástáskát és a cipőmet csak ledobtam a bejárati ajtó mellé. A hálószoba felé mentem, és menet közben leráncigáltam magamról a ruhát, majd elhajítottam a sarokba. A harisnya panaszosan reccsent egyet amikor egy durva mozdulattal levetettem magamról, de nem érdekelt.

Felvettem a rövidnadrágomat, és a nagy szürke kapucnis pulóvert, és bementem a fürdőbe. Már marta a szememet az elfolyt szemfesték, ezért alaposan arcot mostam, és sminklemosóval letöröltem a megmaradt sminket. A szobába menet megragadtam egy csomag zsebkendőt, majd levetettem magam a kanapéra, és bámultam ki a sötét éjszakába.

Most, hogy kitört belőlem az igazi, kiadós sírás, egyáltalán nem volt semmi kedvem elfojtani. Nem tudom sírtam-e már valaha ennyit, mint a mai napon. De most az egyszer nem szégyelltem a gyengeséget, mert úgy éreztem, ha még ezt is magamban tartom, akkor összeroppannék. Az utóbbi három nap volt életem három legrosszabb napja, de ez a mai volt a csúcspont…a szenvedésem csúcspontja.

Hosszú időn keresztül csak szipogtam, és orrot fújtam, ahogy a rossz emlékek  eszembe jutottak. A veszekedés Robbal, az, hogy nem beszélünk azóta sem egymással, csak gyilkos pillantásokat váltunk, hogy Carrie kórházban fekszik, és hogy úgy nézett ki azon a kórházi ágyon, mint egy élőhalott.

Hogy ezeken elmélkedtem, nyugodtan kijelenhettem volna magamnak, hogy rendben Nora, azt hiszem, hivatalosan is kiborultál de össze fogod szedni magad.

Akartam mondani magamnak, mert valamivel jobb lett volna, de nem jutottam el idáig, mert megszakította a gondolatmenetemet három halk kopogtatás az ajtón. Nem akartam senkivel beszélni.

- Menj el. – szólaltam meg emelt hangon, majd orrot fújtam, és letöröltem az időközben újra kicsordult könnyeimet.

Újabb három kopogtatás.

- Nem akarok senkivel beszélni, menj el! – kiáltottam ki indulatosan.

- Akkor megvárom, míg beszélni akarsz majd valakivel. – mondta a hang, mire meglódult a szívverésem. Ő volt az.

Akármennyire is szerettem volna egyedül lenni, ostobaság lett volna nem ajtót nyitni neki. Hisz nem erre várok már napok óta?

Félrelöktem az ölemből a zsebkendőcsomagot, majd elindultam az ajtó felé. Siettem, ahogy tudtam, most sem érdekelt, hogy fáj a bokám.

Elfordítottam a kulcsot, és rögtön kinyitottam az ajtót. Ott állt. Tényleg ott állt, és tényleg ő volt. Óvatosan nézett rám, de a tekintete szomorú lett, ahogy a kisírt szemeimbe nézett.

Kérdezés nélkül jött be a szobába, és kihúzta a kilincset a görcsös ujjaim közül. Belökte maga mögött az ajtót, de közben végig engem nézett. Ahogy hallottam, hogy kattan a zár, tudtam, hogy maradni fog, így rögtön közelebb léptem hozzá, ő pedig a karjaiba zárt.

Szorosan ölelt magához, én pedig bolond módon megint zokogni kezdtem.

Egy perccel később a lábaim elhagyták a talajt, ahogy megemelt a földről. Felhúzta a lábaimat a derekához, én pedig boldogan zártam körbe azokat a csípője körül.

Elindult velem keresztül a szobán, és pillanatokkal később leült a kanapéra, én pedig ott ültem lovagló ülésben az ölében.  Csak szorítottam magamhoz, ő pedig körözött a kezével a hátamon.

- Tessék. – egyik keze megállapodott a derekamon, a másik pedig egy zsebkendőt nyújtott felém. Biccentettem, és megtöröltem az arcomat, majd mélyeket lélegeztem.

Mikor úgy ahogy sikerült megnyugodnom, felnéztem az arcába, ami közel volt hozzám. Nagyon, nagyon közel.

Annyi minden járt a fejemben, hogy nem is figyeltem arra, hogy mit csinálok, csak lesütöttem a szemeimet, és előrébb billentettem a fejemet. Összeértek az ajkaink, de abban a pillanatban nem az történt, amire számítottam.

Az én fejem kitisztult, és megijedtem saját magamtól, így rögtön el is húzódtam, az ő kezei pedig már nem öleltek engem. Hozzám sem ért, attól eltekintve, hogy az ölében ültem.

- S…sajnálom. – mondtam, és nem mertem ránézni. Helyette inkább leakartam mászni az öléből, de elkapta a csuklómat.

Felnéztem rá, és megpróbáltam nem megint elbőgni magam. Olyan…tiszta, és nyílt volt az arca, hogy mindent le tudtam olvasni róla. Eddig csak szomorúak voltak a szemei…most mélységesen megbántottak.

- Soha ne kérj tőlem bocsánatot egy ilyenért. – megrázta a fejét, majd elengedte a csuklómat, és visszahúzott magára. Kapkodni kezdtem a levegőt.

Két keze közé vette az arcomat, és határozottan közelebb húzott magához.

Amikor összeértek az ajkaink, hírtelen megint nem tudtam gondolkozni. De ez most más volt, nagyon más. Ez jó volt…a legjobb dolog ami hetek óta megtörtént velem.

*****

Két meglepetés :) Extra hosszú rész, és ilyen korán. :O :D:D

Köszönöm szépen a kommentárokat, és a leveleket (L)(L) Nagyon jól esik a biztatásotok :)

Most is írjatok sok-sok véleményt :)

delirium@index.hu

xx.

144. fejezet

- Egyszerűen csak nem tudtam ellenállni Nora invitálásának, olyan kedvesen hívott magával. – jegyezte meg Oliver, és neki fel sem tűnt, hogy mennyire ledöbbentem.

- Ezen mondjuk nem csodálkozom. – jegyezte meg Dan nevetve, és odahajolt hozzám, hogy megpuszilja a döbbent arcom. – Miben sántikálsz? – fejével a bokám felé intett.

- Ha te azt tudnád… - mosolyogtam zavaromban, és igyekeztem természetesen viselkedni, de mikor ránéztem Kellanra, minden benne volt a tekintetemben. Egyből Rob felé sandított, és összeráncolta a szemöldökét. Futólag kezet fogtak Dannel, majd Kellan visszaoldalazott a kollegáihoz. A liftajtó ekkor kinyílt, és megjelent Peter, így a többiek el tudtak indulni.

Az a tekintet amit akkor kaptam…ott helyben porrá égtem tőle. Rob olyan lángoló haraggal nézett rám, hogy csupán attól, hogy belegondoltam, mire gondolhat most, már attól a sírás és a hányinger környékezett. Szerettem volna mondani neki, hogy nem az van amire gondol, de nem tudom egyáltalán engedett-e volna szóhoz jutni. Így csak álltam ott, és letörtén álltam a tekintetét. Mikor elment mellettem megfordultam utána, azt hittem ő is, hiszen olyan sokáig nézett. De nem…mikor megfordultam már Danielt nézte meg magának.

Lehunytam a szemeimet, és kínlódva jobbra balra ingattam a fejemet, de mikor egy meleg kéz a vállamra nehezedett, egyből kipattantak a szemeim. Taylor vesébe látó tekintetétől az alsó ajkamba haraptam, és kétségbeesetten néztem rá.

- Ne értsd félre, nem miattam van itt. – suttogtam.

- Kate mindent elmondott. – jegyezte meg kurtán. Végighúzta a kezét a karomon, majd megszorította a kézfejemet, és tovább indult. Szaggatottan felsóhajtottam, és szaporán pislogva a mennyezetre néztem.

- Menjünk. – mondtam végül műmosollyal, mikor összeszedtem magam. Dan jelentőségteljes pillantással méregetett, én pedig csak szorítottam össze a fogaimat, nehogy megszólaljak Oliver jelenlétében.

Fellélegeztem, amikor felértünk, és szinte kimenekültem a fülkéből. Előreengedtem az ajtóban a vendégeket, majd becsuktam az ajtót, és utánuk mentem. A lábaimról rögtön lerúgtam a cipőt, és félrehúzódtam a szoba sarkába. Dan miután mindenkit végigölelgetett – kivéve Kate-et, mert ők a mai napig sem igazán jöttek ki egymással – odajött hozzám.

- Mi volt ez az előbb? – kérdezte összevont szemöldökkel, és pedig csak összepréselt ajkakkal, és bekönnyezett szemekkel ráztam a fejemet. – Összevesztetek igaz?

- Már három napja. – bólintottam. – Azóta ez van.

- Mondtam, hogy nem kéne idejönnöd…

- Dan, jobb, hogy idejöttem. Tele volt a szobája annak a hülye fotósnak a képeivel. Érted? Ezt nem tudtam volna csak úgy lenyelni…

- Mindenesetre egy pozitív dolog volt ebben a mostani találkozásban.

- Tényleg? Nekem semmi pozitív nem tűnt fel…

- Most nem próbáltunk meg beverni a másiknak. – Dan elnevette magát, és még én is szomorkás mosolyra húztam a számat, ahogy eszembe jutott az esküvő.

- Igen…ez nem éppen hátrány.

Őrületes érzés fogott el, amikor kiszálltunk a számunkra kiküldött limuzinból. Szédítő volt végigsétálni a fotósok előtt, és még megdöbbentőbb volt az, hogy a televíziók riporterei egyrészt tudták azt, hogy ki vagyok, de a hab a tortán az volt, hogy azt is tudták, hogy ajánlatot kaptam egy szerződésre a Renquillertől. Nem volt kedvem megállni sem a fotósoknak, sem a riportereknek, de Martin azt mondta, hogy muszáj. Úgyhogy megálltam a vörös szőnyegen – ami ezen a rendezvényen igazából kék volt – és széles műmosollyal néztem a kamerákba, miközben jobbra balra billegve pózoltam. Nagyjából fél percig bírtam, aztán tovább sétáltam Martinnal az oldalamon. A többiek már rég beslisszoltak a hátunk mögött. A tévé riporterek kérdeztek néhány szót a karrieremről, a terveimről, hogy kikkel érkeztem, hogy milyen ruhát viselek, és hogy mit várok a mai estétől.

Mikor végre bejutottam az erre az alkalomra átalakított csarnokba, úgy éreztem kicsit, hogy hazajöttem. Hiányzott már nekem ez a világ. Hiányoztak a fények, az engem figyelő szempárok, és hiányzott az az adrenalin, ami akkor fogott el, amikor kiléptem a kifutóra.

Mikor jobban szétnéztem szabályosan tátva maradt a szám. Hatalmas volt a csarnok, de annak a fele csak a díszlet volt. Nagy, kék selyemfüggönyök, kék fényben megvilágított kifutó – ami egyébként olyan hosszú, kanyargós és keresztezett volt, amilyet még életemben nem láttam.

Lélegzetelállító. Azt hiszem ez a legjobb szó mindarra, ami a szemem elé tárult.

- Na mit mondtam? – bökött oldalba Martin, aki úgy mosolygott amióta elindultunk, mintha a szája sarkát a füléhez ragasztották volna.

- Nem találok szavakat. – mondtam elámulva. Körbe-körbe forogtam, és próbáltam nehézkesen befogadni magamba mindazt a látványt, amiről korábban még csak nem is álmodtam.

- Designos kis munkahely nem gondolod? – hajolt oda hozzám Daniel, mire én nagyot ugrottam, mert nem tudtam, hogy mögöttem van.

- De, eléggé.

- Jó eljátszani a gondolattal, hogy ezen a kifutón sétálsz nemde? – kérdezte Oliver, és közben megveregette Martin vállát.

- Ó, itt nem csak sétálnak a modellek…no de majd meglátjátok. Menjünk, foglaljuk el a helyünket. Az első sorban ülünk, köszönjétek ezt Norának.

- Nekem? – kérdeztem meghökkenve.

- Nagyon akarnak téged, ezért azt akarják, hogy mindent tökéletesen láss. – kacsintott rám, majd az emberek között lavírozva elindult a székeink felé.

Ahogy elfoglaltuk a helyünket, nem sokkal később már sötétedett a terem, míg végül csak a kifutó világított. Az izgalmam egyre csak nőtt, és amikor meghallottam a zenét, ami először úgy szolt mintha víz alól szólna, minden gondolatom elszállt.

Elképesztő elemeket tartalmazott a show. Olyannyira, hogy csak jobb szó híján nevezhetjük divatbemutatónak, mert simán elmehetett volna egy színházi darabnak is, mindössze annyi volt az akadálya, hogy a ruhákon és sminkeken kívül semmi mondanivalója nem volt a dolognak. De a látványtechnika lenyűgöző volt. Egész végig a díszleten, a világításon, csakúgy mint a ruhákon és a sminkeken a kék szín volt a meghatározó. A prospektusból, ami minden székre le volt téve, megtudtam, hogy ez nem véletlen, hiszen ez az előadás – a programfüzetben sem a divatbemutató szó szerepelt – az óceán szépségéről szólt. Egy kampányféleség a környezetszennyezés ellen…

Igyekeztem nem csak ámuldozni, hanem a részletekre is odafigyelni, így nem csak a ruhákat, hanem a benne lévő modelleket is jól megnéztem magamnak. Szépek voltak, kivétel nélkül gyönyörűek. Fiúk és lányok egyaránt mind hibátlanok voltak, s én egyből nem éreztem magam alkalmasnak erre a munkára. Nem voltam elhízva, de ezek a lányok szörnyen vékonyak voltak még hozzám képest is. Majdnem kilátszott szinte az összes csontjuk, ami valljuk be kicsit ijesztő. De egyik sem látszott boldogtalannak. Mindegyik szobor merev, szép arccal repkedett és sétált el előttünk, miközben egyetlen hibát sem vétettek. Elképesztő volt.

A show végén volt egy egészen rövid fogadás, ahol Martin bemutatott a Renquiller igazgatójának, Raul Bergernek. A pasas francia volt, és szörnyű angolsággal beszélt, én pedig igyekeztem udvarias arcot vágni még akkor is, amikor gőzöm nem volt róla, hogy mit akar mondani nekem. Szerencsém volt, mert nem akarta sokáig húzni az időmet, ugyanazt foglalta össze nekem, amit régebben Martin már elmondott, csak ő most adott nekem egy határidőt. Hét hetem volt eldönteni, hogy kell-e a szerződés vagy sem. Udvariasan megköszöntem, és elköszöntünk a jelenlévőktől, mert semmi kedvünk nem volt ott maradni a sok francia üzletember társaságában.

- Srácok én most nem veletek megyek. Én még nem haza megyek, már hívtam a taximat. – mondta Carrie mosolyogva.

- Miért, te hová mész? – kérdeztem meglepetten.

- Henryvel vacsorázunk a városban. Ma van a megismerkedésünk ötödik évfordulója, és ezt ünnepeljük. Már ő is úton van az étterem felé, és ott találkozunk. Olyan jó lesz! – lelkendezett, és láttam rajta, hogy már a sírás kerülgeti az örömtől.

- Jó-jó, rendben, nagyon jó lesz. – bólintottam, és odamentem hogy megöleljem. Ettől mindig megnyugodott.

- Már megint bőgök… - nyöszörögte.

- Előfordul drágám, előfordul. – mondtam nevetgélve, miközben a hátát simogattam.

- Itt a taxim. Akkor majd holnap találkozunk reggelinél. Sziasztok. – mindenkinek dobott egy puszit, nekem nyomott egyet az arcomra, majd beszállt a taxiba, ami azonnal el is hajtott vele. – Bolond nőszemély… - ráztam a fejem mosolyogva.

- Családban marad. – jegyezte meg Kate vigyorogva, mire meglöktem, és bosszúból befurakodtam elé, és beszálltam a limuzinba.

A hazajutás már némileg nehézkesebb volt. Megindult a városban az éjszakai élet, és egyre több taxis lepte el az utakat, egyre több szórakozni induló volt az utcákon. Irigyeltem a falkában vonuló lánycsapatokat, hogy ők megtehették ezt. Én is szívesen kirúgtam volna így a hámból néha, csak sajnos nemigen volt rá lehetőségem.

Kétszer annyi idő alatt tettük meg az utat, mint odafelé, úgyhogy eléggé örültem, mikor végre kiszállhattam a kocsiból. Klassz dolog a limuzin meg minden, de a fél várost átutazni benne úgy, hogy végig féloldalasan ülök, mint a metrón…hát nem éppen gyomorkímélő megoldás.

Felszabadultan sétáltam be a hotel ajtaján, majd türelmetlenül nyomogattam a lifthívó gombot. Le akartam venni ezt a ruhát magamról, be akartam feküdni az ágyamba, és haragudni akartam a világra.

Miután mind a hatan betömörültünk a liftbe, Kate megnyomta a gombot, és elindultunk fel az emeletre. Gyertek át hozzám egy kicsit, és koccintsunk a mai estére.

Elfojtottam egy grimaszt, aztán belementem a dologba. Tíz percet még kibírok…

A többiek után szépen kitipegtem a liftből, de ahogy felnéztem, legszívesebben fordultam is volna vissza.

Kate és Taylor szobája előtt ott állt Kellan, Rob, Peter, Jackson és Taylor aki a kulcsot kereste a kabátzsebeiben.

- Ezt keresed? – lóbálta meg Kate a kulcsot a kezében. Taylor felkapta a fejét, és szélesen elmosolyogta magát. Kate hangjára mindannyian felénk fordultak, és én megint vártam, hogy elégjek Rob tekintete miatt.

Hiába vártam, mert mindenkire nézett, csak rám nem. Olyan tökéletes ívben kikerült a pillantásával, mintha valóban ott se lettem volna. Kínlódva elhúztam a számat, majd felszaladt a szemöldököm, mikor hallottam, hogy a táskámban csörög a telefonom.

Gyorsan kiguberáltam, miközben mindenki tekintetét magamon éreztem. Carrie hívott. Sejtésem sem volt miért keresett.

- Helló Carr, mi a helyzet? – szóltam bele, és felpillantottam a többiekre. Először akaratlanul is Robra, de aztán mintha valami illetlen dolgot néznék, gyorsan el is kaptam a tekintetem, és inkább Kate-et néztem.

- Nora, Henry vagyok. – szólt bele, de alig értettem mit mond. Nagyon nagy volt a háttérzaj. – Hol vagy most?

- Itt a szállodában. De…figyelj, minden rendben? – vontam össze a szemöldökömet, s közben éreztem Martin kezét a vállamon.

- Nem, semmi sincs. – szólt bele elfúló hangon, én pedig hírtelen ideges lettem, és se pislogni, se levegőt venni nem mertem. Henry csak akkor akad így ki, ha valami komoly dolog van.

- Mi történt Henry? – kérdeztem hideg hangon.

- Carrie-nek balesete volt…és…és most vitték a m…műtőbe. Nincs eszméleténél, Nem tudom mi történt vele, senki nem mond semmit.

- Ne. – nyögtem, és az arcom sírós grimaszba torzult. A kezem a szám elé kaptam, hogy visszafojtsam a kitörni készülő hisztériát. Nem nem nem…

- Tudnál behozni neki valami ruhát, kérlek? Nem akarok innen elmozdulni, amíg nem tudom meg, hogy, hogy van. – kérdezte esdeklő hangon.

- De. – bólintottam, és közben éreztem, hogy peregnek a könnyeim le az arcomon. – Hol vagytok?

- A városi kórházban.

- Sietek. Szia. – mondtam, majd választ sem várva, letettem. Mindenki feszült várakozással nézett rám, én pedig szipogtam egyet, és közben már vadul a szobakulcsom után kutattam a táskámba.

- Mi van Nora? – kérdezte Daniel, mire hallottam, hogy valaki hangosabban fújta ki a levegőt.

- Carrie kórházban van, balesete volt. – mondtam, majd fel sem nézve visszaszálltam a liftbe, és lementem egy emeletet a saját szobámhoz, hogy összeszedjek Carrie-nek néhány létfontosságú cuccot.

Percekkel később már a taxiban ültem, ami a kórház felé száguldozott. Menet közben némán folytak a könnyeim, miközben magamban imádkoztam, hogy ez a nap már ne legyen rosszabb…

*****

Na ez jó hosszú lett :) Remélem tetszett, és sok-sok véleményt fogtok írni :)

Köszönöm a leveleket, és a kommentárokat amiket az előző részekhez írtatok.

delirium@index.hu

u.i.: Kérdeztétek, hogy a következő irományomat ti is olvashatjátok-e, és ha igen, akkor hol. A válasz igen, továbbra is olvashatjátok majd, de egyenlőre még nem biztos az, hogy hol. De amint meglesz, tudatom veletek mindenképp. :)

xx

143. fejezet

A következő két napban tovább élveztem a semmittevést. Mivel nagyon sétálgatni nem tudtam, ezért többnyire a szobámban ültem, és tévéztem, olvastam, vagy épp tervezgettem. Amikor egyik alternatíva sem foglalt le igazán, akkor egyszerűen csak bámultam ki a fejemből és gondolkoztam. Egyre többször játszottam el a gondolattal, hogy elvállalom a Kanadai állást, hiszen ha Carrie-ék itt is nyitnak egy irodát itt is elég sokat lesznek majd…nem lennék egyedül.

Amikor épp nem a fényesnek ígérkező jövőmet tervezgettem csillogó szemekkel, akkor magamba roskadva, üveges szemekkel bámultam a plafont. A gondolataim Rob körül forogtak.

Itt vagyok már harmadik napja, de amióta összevesztünk egyszer sem beszéltünk egymással, de nem azért, mert nem futottunk össze egymással. Ugyan dehogy…pont ellenkezőleg.

Akárhányszor kiraktam a lábam az istenverte szobából, szinte kivétel nélkül minden alkalommal egymásba botlottunk. Sosem szóltunk a másikhoz, igazán nem is néztünk a másikra, mindössze csak egy másodpercig. Ez volt a legőrjítőbb az egészben.

Egyszerre akartam minden egyes alkalommal ízekre tépni őt, és közben szorítottam volna magamhoz, ahogy csak lehet. Nos, egyik lehetőség sem volt kivitelezhető, úgyhogy inkább csak csendben szenvedtem.

Természetesen kifaggattam Kate-et és Kellant, hogy Robtól hallottak-e valamit, hogy ő miképp vélekedik a kettőnk helyzetéről, de ők nem tudtak semmit. Rob ugyanúgy bezárkózott előttük, mint előttem. Igaz, előttük csak átvitt értelemben, bennem viszont élénken élt az emlék, ahogy bezárta az orrom előtt az ajtót. Még a mai napig nem tudtam eldönteni, hogy vajón azért zárta-e be, hogy ne tudjak visszamenni, vagy azért, mert mindenképp egyedül akart lenni.

Szívem szerint lezártam volna ezt az egész balhét, ami jelenleg kettőnk között volt, de Rob annyira hideg, és tartózkodó volt velem, hogy egy pillantásnál többet nemigen engedett meg magának, és arra is kínosan ügyelt, hogy soha ne kerüljünk egy társaságba. Nem szerettem volna, ha nekem kellene kezdeni a bocsánatkérések sorát, de kész voltam érte félredobni a büszkeségemet.

Huszonhatodikán kora délelőtt rendkívüli izgatottsággal ébredtem, hosszú idő után először. A mai napon minden a ruhákról és a csillogásról fog szólni, ugyanis ma este kerül megrendezésre a Renquiller nagy divatbemutatója, amire meghívást kaptam. Martin nem mesélt nekem erről az eseményről semmi konkrét dolgot, csak, hogy tátva fog maradni a szám a látványtól, és, hogy ez már egy elég magas szinten teljesítő produkció lesz. Igazából nem tudtam, hogy mit várhatok ettől az estétől, mégis kicsit izgultam. Talán segít meghozni a döntésemet, ha bele tudom magam képzelni ebbe az új világba.

Ezen a délelőttön a bús hangulatom némileg felengedett, képes voltam mosolyogni is. A reggelit kihagytam, mert már lekéstem, de mindössze másfél óra volt az ebédig, addig meg csak nem halok éhen.

Inkább úgy döntöttem, rendbe szedem magam. Napok óta nem voltam utcán, ezáltal eléggé elhanyagoltnak mondható a külsőm. Első dolgom az volt, hogy teleengedtem a hatalmas sarokkádat vízzel és tettem bele jó sok habfürdőt. Ettől úgy festett az egész, mintha egy halom tejszínhabba feküdnék, aminek ráadásként őszibarack illata volt. Elmerültem a víz alatt és fél percig hallgattam a semmit, és közben akaratlanul is mosolyogtam. Ettől eszembe jutottak bizonyos dolgok, amiket majd’ egy éve nem volt alkalmam rendszeresen megtenni. Ilyen volt például ez a fürdőzés is. Londonban minden vasárnapom erről szólt, Los Angelesben viszont ilyenekre már nem maradt időm…

Megmostam a hajamat, és még nagyjából tíz percet áztam a vízben, majd magam köré csavartam egy kikészített törölközőt, és tetőtől talpig habosan kimásztam a kádból. Kihúztam a dugót, majd a zuhanykabinhoz sétáltam. Lemostam magamról a habot, kiöblítettem a hajam, majd újra becsavartam magam a törölközőbe, és megálltam a sarokban lévő majd’ két méteres, hatalmas tükör előtt. Nem tetszettem igazán magamnak…fordultam jobbra, fordultam balra, de valami nem stimmelt. Elég hamar rájöttem, mi az.

Hiányzott az arcomról a megszokott rózsaszínes árnyalat, és a szememből a csillogás. Az most csak tompán fénylett, az arcom pedig egész sápadt volt…nem hozott zavarba senki a kedves szavaival…nem volt ki miatt elpirulnom. Felsóhajtottam, majd kimentem a fürdőből. Felkaptam egy egészen rövid nadrágot, egy vastag zoknit, és egy bő pulóvert, ami igazából nem is az enyém volt. Egy nagy kenguruzsebes, sötétszürke kapucnis pulóver volt, a mellrészén egy nagy piros X-szel. Ezt a pulóvert február környékén csentem el Rob szekrényéből, amit aztán azóta nem is adtam vissza neki. Ő nem nagyon szerette, ezért nekem adta, mert én viszont első látásra megszerettem.

Miután felöltöztem, visszamentem a fürdőbe, és bekentem a bokámat, aztán újra befásliztam. Már csak nagyon ritkán fájt, és ennek igazán örültem. Ez után megdörgöltem a hajam, majd a kezembe vettem a nagy hajkefét, a hajszárítót, és elkezdtem szárítgatni a hajamat.

Nagyjából háromnegyed óra ráment arra, hogy a hajam elviselhető legyen. Miután megszárítottam nem tetszettek benne a hullámok, és kivasaltam. Már jócskám túllógott a hajam a hátam közepén.

Jobban festettem mint ezelőtt, de most sem voltam megelégedve magammal. Megint kezdtem volna az önelemzést, amikor kopogtak.

- Szia. – köszöntem mosolyogva Carrie-nek.

- Végre egy mosoly. – csicseregte vidáman, miközben elrobogott mellettem. Mögötte bejött a szobámba Martin, Emma és Kate, akiket észre sem vettem, hogy eddig ott álltak.

- Ez férfi. – mutatott rá Martin a pulóveremre köszönés nélkül.

- Jó vagy a szakmában. – rákacsintottam, majd becsuktam az ajtót. – Mi járatban?

- Gondoltuk velünk ebédelhetnél, hogy megbeszéljük az esti programot. – mondta Carr.

- Szívesen. – bólintottam.

- Akkor akár indulhatnánk is, nem igaz? – kérdezte Kate. – Éhen halok.

- Egy pillanat. – beballagtam a szobába, és felvettem egy hosszabb nadrágot, és egy tornacipőt. Felborzoltam a hajamat, majd amennyire tudtam, visszasiettem a többiekhez. – Mehetünk.

A délután úgy telt mintha bolondokházában lettünk volna. Emma nem nagyon gondolt arra, hogy valami extrát kezdjen a hajammal, így csak adott nekem egy élénksárga vastag selyemhajpántot amit Martintól kért el. Ezt raktam a hajamba, és sokkal jobban tetszett, mint gondoltam volna. Martin persze most is gondoskodott a ruháinkról. Nekem egy ugyanolyan színű testhezálló kisruhát adott, mint amilyen a hajpánt volt. Legjobban a cipő tetszett, aminek a lábfején volt egy-egy kis citrom. Eléggé aranyos volt.

Carrie szokás szerint lenyűgözött, hogy képes volt színt vinni az arcomba, és egész vadító pillantásom lett, amint kifestette a szemeimet feketére illetve élénk aranyra. A sárga szerinte nem passzolna a szemem színéhez, én pedig nem ellenkeztem.

- Itt van Oliver. Valaki lemenne, és fogadná őt a recepción? – kérdezte Martin, miközben Emma ruháját szűkítette deréktájon. Carrie Kate sminkjét csinálta, így nem volt választásom, nekem kellett mennem.

Már épp indultam volna el, amikor Martin utánam szólt.

- Nora, kedvesem felejtsd el azt a ronda fehér fáslit a lábadon kérlek.

- Nem tudok e nélkül menni magas sarkúban. – ráztam a fejem.

- Szereztem testszínű fáslit…manapság mindent lehet kapni. – mosolygott rám, mire én elképedve megráztam a fejem, és szó nélkül kimentem az ajtón.

A lifttel egy pillanat alatt lenn voltam a recepción ahol nem várt meglepetések fogadtak.

Egyrészt az egyik meglepetés az volt, hogy rögtön, ahogy kiléptem a liftből megpillantottam Kellant, Ashleyt, Kristent, Taylort és Robot, aki pont háttal állt nekem.

Kellan mikor meglátott, a természetéhez hűen fütyülni kezdett, és rögtön odacsapódott mellém.

- Sziaszia.

- Te nem változol… - ráztam meg a fejem mosolyogva, de egy pillanatra sem álltam meg. Nem zavartatta magát…tartotta velem a tempót.

- Szerencsére te sem. – vigyorgott.

- Kellan! – szóltam rá, mire felnevetett, és én is képtelen voltam nem nevetni.

Elkísért a recepcióig, ahol már ott várt Oliver.

- Szia. – köszöntem neki mosolyogva, és magamhoz öleltem, majd megpusziltam.

- Nora, nagyon csinos vagy. – dicsért meg, mire mosolyogtam.

- Köszönöm, te is nagyon elegáns vagy ma. – mondtam, miközben biccentve kezet fogtak Kellannal. – Gyere, menjünk fel, a többiek már várnak.

- Egy pillanat, csak elintézem a szobát. – mondta, és a papírok felé intett.

- Rendben. – bólintottam, majd Kellan felé fordultam. – Ti…készültök valahová? – kérdeztem kicsit feszélyezettebb hangnemben, és közben lopva a többiek felé pillantottam. Pont akkor amikor Rob nézett felénk. Nagyot dobbant a szívem, akkorát, hogy még meg is szédültem. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és éreztem, hogy a délelőtt hiányolt rózsaszínes árnyalat megjelenik az arcomon, de olyan vörösen, mintha csak a kimaradt időszakot akarná pótolni.

- Igen, elmegyünk inni egyet. Beülünk valahová pár órára beszélgetni. Kiengedjük a gőzt meg ilyesmi…a többiek már elmentek, most Peterre várunk. – bólintott.

- Értem.

- Mehetünk. – mondta Oliver, és a belső zsebébe süllyesztette a szobakulcsát.

- Rendben. – bólintottam, és reszkető lábakkal elindultam a lift felé…és Rob felé.

Menet közben nem szóltam se Kellanhoz, se Oliverhez, csak azzal a gondolattal játszottam, hogy mi lenne, ha véletlenül összeérne a hátam Rob hátával, amíg várom, hogy megjöjjön a lift. De ez a tervem hamar csődöt mondott, amikor ismerős hangot hallottam.

- Kösz Apa, hogy megvársz! – rögtön megdermedtem, és hátrafordultam. Daniel jött felénk sietősen, öltönyben, a vállán pedig egy oda nem illő sporttáskával. Belül üvöltve tiltakoztam az elkövetkező percek következménye miatt…

*****

A beígért tegnapi fejezet :) Nemsokára hozom a következőt ;)

xoxo.

Sziasztok :)

Fú, nem is tudom, hol kezdjem.

Mondjuk az elején...írtam részt, írtam bizony, csakhogy nem tetszik. Felületes lett nagyon, és ennek nagyon jó fejezetnek kell lennie, ezért nem teszem fel. De semmi pánik...holnap kaptok két fejezetet...ráadásul itt és most megigérem, hogy külön külön mindkét fejezet hosszabb lesz, mint egy átlagos fejezet (de csak mert jó kedvem van :D)

A másik amit szeretnék mondani/közölni/köszönni. :)

...azok a vélemények. Csak ámultam és bámultam, hogy milyen szép hosszú kommentárokat írtatok. Nagyon jó volt olvasni őket :)

Helga: Örülök, hogy tetszett a rész, Nora és Rob esetleges béküléséről pedig nem szolgálhatok kulcsinfókkal. :D A történetnek még korán sincs vége, és még lesz benn jó pár csavar, olyanok is, amikre egyáltalán nem gondolnátok :) Szóval csűröm majd, meg csavarom, de 200 fejezetnél tovább semmiképp nem tudom húzni. ...és az is lehet, hogy 200 fejezet után sokan már unalmasnak találnák. :) De azért 200 fejezet is szép szám nem? :) [egyébként mellékes információ: ha ennek a történetnek vége, akkor sem hagyom abba az írást :) ]

kelly: Nagyon köszönöm a gratulációdat, aranyos vagy  (K) ...a történetet meg még egyenlőre nem kell hiányolni. Még több mint 50 fejezet hátra van :)

gicus15: 200 fejezet bizony :) Nem hittem, hogy össze fog jönni, de saccolásra meglesz ;) Remélem a te blogod is hasonló fejezetszámot ér el. (már várom nagyon az "utolsó" fejezetet...meg a második részt :D)

Zsúú: Köszönöm a dicséretet is, és a kritikát is. Azt hiszem írhatom így. Egyáltalán nem érzem sértőnek amit írtál, a kommentár nem csak arra van, hogy dicséretek legyenek benne :) Már csak azért sem érzem megbántásnak, mert a karakterrel nem értesz egyet, és nem valami mással, ami személyesen nekem szól. Nem várom el senkitől, hogy megértse tökéletesen azt, amit én leírok Nora döntései közé, mert sokat én sem tudok megmagyarázni, hogy miért van úgy. Egyszerűen csak úgy van és kész. Nora karakterét én anno ilyennek álmodtam meg...szétszórtnak, és olyannak, akinek abszolút nincsen felelősségérzete. Az ilyen emberek tettei pedig általában nem logikusak :) ...Egyébként pedig a dicséretet nagyon szépen köszönöm :)

Kata: te meg ne reklámozd a mindenttudásodat... :D egyszűen ennyit mondok: NEM :D

Cinti, neked pedig köszönöm szépen a levelet! :)

Szóval akkor, holnap jelentkezem. Két részletben. Az egyik fejezettel délután, a másikkal pedig szokásosan este. Remélem azok után is lenyűgöztök a véleményeitekkel :)

Sziasztok (K) :)

142. fejezet

Nem mentem el az ajtó elől miután becsuktam. Felületesen lélegeztem, és annyira feszülten vártam, hogy mit hoz a következő pillanat, hogy még a könnyeim is megapadtak.

Mozdulatlanul álltam az ajtóval szemben, és a szememet nem vettem le a kilincsről. Utánam fog jönni…utánam kell jönnie. Megbántottuk egymást…ezt meg kell beszélnünk. Az ajtó mindjárt nyílik, és egy bocsánatkérés után minden rendben lesz…igen.

Eltelt egy perc, aztán kettő is…öt perc után mindenről lemondtam, és odaléptem az ajtóhoz.

Rendben…félre a büszkeséggel Nora! Szereted őt, tudnod kell bocsánatot kérned tőle. Utána hátha észbe kap majd Ő is. Csak le kell nyomnod a kilincset… - így bíztattam magam belülről.

Gyorsan sóhajtottam egyet, majd a kezemmel a kilincs után nyúltam. Már majdnem elértem, amikor hallottam bentről a közeledő lépteket. Reménykedve megrándult a gyomrom…teljesen feleslegesen.

Rob nem azért jött az ajtóhoz, hogy utánam jöjjön…egyszerűen csak elfordította a kulcsot a zárban. Két kattanással elzárta magát tőlem…akár tudatosan, akár nem.

Mivel nem tudtam, hogy Kate melyik szobában van, ezért felhívtam telefonon. Most egy elismerő pillantásra sem méltattam az új telefonomat…egyáltalán nem érdekelt.

Kate elmondta, hogy melyik szoba az övé, én pedig odavonszoltam magam.

Már kint várt az ajtóban, összehúzott szemöldökkel méregetve a kifejezéstelen arcomat. Még sírni sem volt kedvem.

- Na? Megbeszéltétek?

- Igen…végeztünk. – bólintottam, majd elsétáltam mellette, és bementem a lakosztályába, anélkül, hogy behívott volna.

- Várj, mármint egymással? – fordult utánam, miközben belökte maga mögött az ajtót.

- Taylor? – kérdeztem miután körbenéztem.

- Fürdik. – legyintett, majd az ágyra mutatott, hogy üljek le. – Mesélj…

Elmeséltem neki mindent…kezdve az utóbbi két hetemmel. Elmondtam neki Danielt, az új barátságunkat, aztán hogy Robbal mi történt, hogy miken vesztünk össze, hogy megfigyeltetett, és végül azt is, mikor azt mondta, már nem érdekli többé, hogy mit csinálok…

- Csak az idegesség beszél mindkettőtökből. – mondta a végén.

- Nem láttad az arcát, nem hallottad a hangját. Soha nem beszélt velem így, pedig az utóbbi időben elég sokat veszekedtünk. – mondtam elhúzott szájjal.

- Szeretitek egymást. Akárhogy is beszélt veled, megbolondul érted. – mosolyogva megsimogatta az arcom.

- Haragszik rám nagyon. – motyogtam lehajtott fejjel, és a beszámolóm óta végre képes voltam kifejezni az elkeseredettségemet. Elcsuklott a hangom beszéld közben, és a torkom is elszorult.

- Majd megbékél…

- Nem fogja nekem megbocsátani, amit tettem. – ráztam a fejem mosolyogva, és közben sűrűn pislogtam, hogy visszafojtsam a könnyeimet.

- Ne mondj butaságot…lenyugszik és belátja majd, hogy mindketten elkövettetek egy hülyeséget. Aztán minden a régi lesz… - nem reagáltam semmit, csak a szemem sarkából kitöröltem a könnyemet. – Na gyere ide… - motyogta majd magához ölelt. – Ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor elmondom neki, hogy Daniellel megbeszéltetek mindent. De azt hiszem akkor is ennyire kiakadt volna.

- Jól tetted, hogy nem mondtál semmit. Így legalább rád nem haragszik. – felsóhajtottam majd a kezeimbe temettem az arcomat, és fáradtan nyöszörögtem.

- Micsoda meglepetés! Szia Nora. – köszönt Taylor, mikor kijött a fürdőből egy alsónadrágban és egy ujjatlan pólóban.

- Taylor. – elmosolyogtam magam, nem akartam, hogy lássa nincs rendben valami. Feltápászkodtam az ágyról, és megöleltük egymást. – Létezik, hogy nagyobb darab lettél? – fintorogtam, és beleböktem az izomtól dagadó karjába.

- Még mindig edzek. – mosolygott, és veszegetni kezdte az izmait, mire én kicsit megkésve ugyan, de elnevettem magam.

- Meg is látszik…Kate. – fordultam felé. – Melyik Carrie szobája? Meg akarom őt is látogatni.

- Innen jobbra kettővel. Mellettünk balra van Kellan szobája egyébként, és az első jobbra már Martiné.

- Köszi. – bólintottam mosolyogva, majd összeborzoltam Taylor haját, és az ajtó felé indultam. – Mindent. – tettem hozzá, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

Carrie elsírta magát mikor meglátott…az utóbbi hónapokban amúgy is hullámzó volt a kedélyállapota, de most, hogy ennyi ideig nem találkoztunk egyenesen könnyekig hatódott attól, hogy megölelgethetett. Igaz, már nem olyan vadul, ahogy régen csinálta…már megtanult vigyázni magára, és a hasára.

Hetek óta nem láttam őt, és így még feltűnőbbnek tűnt az egyre csak dudorodó hasa. Kicsit idegesítő volt, hogy a beszámolóm alatt nagyjából hússzor orrot fújt, és egyenesen zokogni kezdett, amikor megemlítettem neki a Robbal való veszekedést.

Gondolatban összetettem a két kezem, amikor Henry beállított…hozott Carrie-nek egy halom csokit meg epret, ugyanis leginkább ezeket kívánta. Reggeli után egy kis csoki, ebéd után egy kis eper, vacsora után meg egy kis epres csoki…és ez már így ment egy jó ideje.

A következő nap mikor felébredtem kellett pár perc, hogy rájöjjek, hogy hol vagyok, mi történt tegnap, és mi vár rám ma. Örömmel nyugtáztam, hogy az utolsó kérdésre egyszerűen a semmi a legjobb válasz. Szabad voltam mint a madár, nem kellett semmilyen időponthoz alkalmazkodnom.

Felöltöztem, majd levánszorogtam a hotel ebédlő részébe, és leültem az asztalomhoz, hogy megegyem a reggelimet. A bokám szörnyen sajgott, mert tegnap annyira szétszórt voltam, hogy elfelejtettem este kitekerni a fásliból, és bekenni a krémmel amit kaptam rá. Meg is lett az ára…mire felértem vissza a szobámba a bokám már megint sárgadinnye méretű lett, úgyhogy először is hidegvizet folyattam rá, aztán bekenegettem, és hagytam pihenni. Nem tudtam semmit kitalálni, hogy mit csinálhatnék, ezért leültem a tv elé, feldúcoltam a lábamat, és élveztem a semmittevést.

Már éppen sikerült volna elaludnom egy nem különösebben érdekfeszítő filmen, amikor kopogtattak a szobám ajtaján.

- Gyere, nyitva van! – kiáltottam ki, mert lusta voltam felkelni.

- Szép mondhatom, itt vagy és nem szólsz? – robbant be Kellan az ajtón vigyorogva. Berúgta maga mögött az ajtót, és három lépéssel átszelte a nappalit. Én ez idő alatt nehézkesen feltápászkodtam, aztán jólesően ugrottam Kellan ölelő karjai közé.

- Nem akartalak zavarni, azt hittem már alszol. – mondtam mosolyogva, mikor kicsit eltartott magától, hogy végigmérjen. – Nos, teljes a leltár?

- Igen, még mindig nagyon rendben vagy. – kacsintott majd összeborzolta a hajam, és leült a kanapéra. Én is visszaültem, és mosolyogva néztem rá.

- Eddig nem is vettem észre, hogy mennyire hiányoztál…de ez a fej már hiányzott. – mondtam, majd belecsíptem az arcába, ahogy a nagymamák szoktak a kis unokáiknak.

- Én is szeretlek…de mondd csak. Hogy-hogy nem Robbal vagytok egy szobában? Vagy ő még nem tudja, hogy itt vagy?

- De…tudja. – mondtam megdermedt mosollyal.

- Akkor…? – vonta fel az egyik szemöldökét, majd egy kis idő múlva a szája O betű formájúra kerekedett. – Hm.

- Igen…úgyhogy el sem tudod képzelni mennyire szükségem van most rád. – mondtam neki hálás, szeretettel teli hangon.

Nem csak azért mondtam, hogy legyen társaságom, hanem azért, mert tényleg így gondolom. Kellan bárhol és bármikor fel tudott eddig vidítani…miért mondana csődöt éppen most?

*****

Na megint itt vagyok...most egész hamar elkészültem az új résszel :P

Köszönöm szépen Cinti a levelet...nagyon jól esik ^^

A kommentárokat is nagyon köszi! (K)
...az hogy mi a jövője a Nora - Rob párosnak, az egyenlőre még a jövő zenéje ;)

egyébként, ha valakit érdekel...fejben számolgatásokat végeztem, és megsaccoltam a hátralévő fejezetek számát. Innentől kezdve nagyon bőbeszédű leszek, mert eléggé kecsegtet az a 200 fejezetes befejezés :) De ehhez persze a Ti támogatásotok is kell...mindig jobban megy az írás, ha van elég visszajelzés....megjegyzés, építő jellegű kritika, vagy vélemény. Értitek :)

delirium@index.hu

xx

141. fejezet

Percekig uralkodott a szobán a nyomasztó, mély csend.

- Kérdeztem valamit! – szólaltam meg végül emelt hangon, és visszadobtam az asztalra a kezemben tartott fényképet, majd undorodva két lépéssel odébb mentem az asztaltól.

- Meg tudom magyarázni. – mondta feszülten.

- Ó, hát persze ezt mindjárt gondoltam. – bólintottam, és hideg tekintettel néztem rá. Összefontam a karjaimat a mellem előtt, és vártam. – Na nem mondod?

- De…mondom, csak egyenlőre nem fogom fel, hogy ez tényleg megtörténik. Hogy tényleg itt vagy. Szeretnélek egy percig csak nézni legalább…

- Nem nézegettél épp elégszer a képeken? – vetettem oda neki, majd bicegve sétálgatni kezdtem.

- Nora, ne akadj fenn ezen, kérlek.

- Igazad van, nem kéne fennakadnom rajta. Végül is csak tisztában vagy vele, hogy mennyire utálom a lesifotósokat.

- Nem úgy van, ahogy gondolod…

- Miért, akkor hogy van? Szeretetből küldted azt a férfit a nyakamra?

- Nem én küldtem. – rázta a fejét, miközben a szekrényhez sétált, és öltözködni kezdett.

- Akkor ki küldte Robert? Ne hazudj nekem, hogy nem te küldted. Ha más bérelte volna fel, akkor máshol lennének ezek az átkozott képek, és nem a te nyomorult nappalid nyomorult asztalán! – kiabáltam…kitört belőlem a düh, amit már azóta éreztem, hogy eltűnt a telefonom. Egyszeriben annyira jó megoldásnak tűnt mindenért Őt hibáztatni…

- Na jó. – becsapta a szekrényajtót, mikor magára aggatott egy szürke pólót, majd szikrázó szemekkel felém fordult. Kicsit hátra is hőköltem az arckifejezésétől. Az úgy tombolt, akárcsak az enyém. – Először is ne merj hazudnak nevezni, mert kettőnk közül nem én játszom két kapura! Másodszor, nem én béreltem fel azt a hülye fotóst, hanem Stephenie! És mielőtt megkérdeznéd, hogy miért bérelte fel, hát elmondom, azért, mert miattam állt a forgatás minden nap órákon keresztül, mert valakinek túl nagy fáradtság volt, hogy megemeljen egy rohadt telefont, és ideszóljon, hogy „helló még élek!” Nem tudtam rendesen figyelni senkire, mert nem tudtam rólad semmit. Erre Steph kitalálta ezt az abszolút bizarr dolgot…Én megpróbáltam megállítani, mert tudtam, hogy rosszulesne neked, ha megtudnád…

- Hát j…

- Ne vágj a szavamba! – csattant a hangja, mire rögtön elhallgattam. – Addigra a fotós már ott volt a nyakadon, és a következő napon már meg is kaptam az első borítékot…és a francba, persze, kivel kell, hogy lássalak az összes képen!? Hát persze, hogy Daniellel.

- Nekem meg erre van egy tökéletes magyarázatom. – szóltam közbe emelt hangon, hogy ne tudjon elhallgattatni, de túlkiabált.

- Persze, hogy van. A megcsalás témákat már nagyon vágod kisszívem! A mentőötletek már előre kész vannak a fejedben, csak választanod kell, ma épp melyiket szeretnéd használni.

- Mit merészelsz? – sziszegtem elszörnyedt arccal.

- Azt hiszed nem voltam vele tisztában, hogy amint kiteszem a lábam a városból, Daniel már ott fog állni a lábnyomom helyén!?

- Teljesen félreértesz mindent. Kedved szerint kombinálsz össze-vissza. – idegesen dobbantottam egyet a lábammal.

- Igazán félreérthető a helyzet szerintem is. Mondjuk melyik helyzet…lássuk csak. – odasétált az asztalhoz és felvette azt a képet, ahol Daniellel egyszer a parkban ölelkeztünk. – Nincs hozzáfűzni valóm. Aztán… - a következő képen közösen vásároltunk be, és épp egy almát tömtem Daniel szájába. – Rendkívül megható. És ah, persze a kedvencem… - motyogta megvetően, majd megfogta az utolsó felmutatásra szánt fényképet, de úgy, mintha valami undorító döglött állatot tartana az ujjai között. Ezen a képen Daniel a hátán vitt, az én fejem az övére volt hajtva, a kezeim pedig a kezein voltak.

- Nincs mit mondanom. – ráztam a fejem – Tudom, hogy mit gondolsz, de tévedsz. Nincs köztünk semmi.

- Na csak azt ne mondd nekem, hogy nem próbált meg legalább egyszer megcsókolni. – vetette oda gúnyosan. Harciasan rá akartam vágni, hogy ebben is téved. Nyitottam is a számat, de aztán visszacsuktam. Nem akartam hazudni. – Na ugye. – bólintott, majd dühösen széttépte a kezében lévő képet, és elhajította a szobában.

- Nem történt semmi. Egyetlen csók volt…de egyikünknek sem jelentett semmit.

- Ez igazán vígasztal. Egyébként persze Danielnek nyílván nem jelentett semmi, mikor anyádék esküvőjén még halálosan szerelmes volt beléd. Vagy az csak egy isteni sugallat volt?

- Ne gúnyolódj, tudod jól, hogy pokoli érzés.

- Én tudom, neked viszont fogalmad sincs milyen a másik oldalon állni! Folyton csak játszol az emberek érzéseivel. Együtt voltál Daniellel, én kellettem neked. Most együtt vagy velem, és hírtelen megint Daniel kell?

- Nekem nem kell Dan. – jelentettem ki minden egyéb magyarázat nélkül.

- Hányingerem van tőled Nora. – elfordult tőlem, és idegesen a hajába túrt.

Megfagytam egy pillanatra, de úgy, hogy még levegőt sem vettem. Azt mondta tényleg, hogy hányingere van tőlem? Neki? Pont neki, aki annyira bízik bennem, hogy titokban megfigyeltet?

- Kérj bocsánatot…mert elmegyek. Ha nem kérsz bocsánatot, én esküszöm végeztem veled. – mondtam nagyon halkan, remegő hangon. Éreztem, hogy percek múlva kitörik belőlem a sírás.

Hosszú percekig mélyen nézett a szemembe. Láttam rajta, hogy nyugtatja magát…talán átgondolta a helyzetet. Többször is felsóhajtott, de nem mondott egy ideig semmit. Végül aztán amikor megszólalt, a hangja teljesen nyugodt, csendes, de érzéketlen volt.

- Nem fogok bocsánatot kérni tőled azért amit meg sem tettem. Azt hiszem neked kéne bocsánatot kérned.

- Ugyan miért!? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Megcsaltál…nem kerestél…inkább mondd meg ha nem akarod már ezt az egészet.

- Nem csaltalak meg! Az nem jelentett semmit. Daniel csak kedves volt velem…elvitt a kórházba. Én csak nagyon magam alatt voltam, és nem volt mellettem senki. Senki nem volt ott! Mindenki ott hagyott engem…teljesen EGYEDÜL. – kitört belőlem a sírás, ahogy visszagondoltam. Egyáltalán nem gondoltam, hogy ebből ekkora bajom lehet.

- Mit kerestél te kórházban? – vonta össze a szemöldökét. Egy pillanatra elbizonytalanodott.

- A próbán kiment a bokám. – felhúztam a nadrágszáram és megmutattam a bekötözött lábamat. – A kórházban tűnt el a táskám…benne a telefonommal. Ezért nem tudtalak hívni, és nem azért mert nem akartam ezt az egészet. Nem azért mert nem akartalak téged.  – ráztam a fejem, és dühösen letöröltem a könnyeimet.

- Ha nem jelentett semmit, akkor is megcsaltál. Ezért én biztos hogy nem kérek tőled bocsánatot semmiért. – keserű fintorba rendezte az arcvonásait, és megvetően nézett rám.

- Te meg figyeltettél engem!

- Mondom, hogy nem én figyeltettelek!

- Ááh, igen, de azért a képeket ha jól látom azért végignézegetted. Na látod Robert, nekem meg ettől van hányingerem! – mutattam az asztalra

- Akkor miért beszélgetünk még egymással? Egyszerűbb lenne lezárni ezt az egészet. Mindkettőnk élete sokkal könnyebb lenne. Rohanhatsz vissza Danielhez Los Angelesbe…engem már nem érdekel, mit csinálsz…

- Fordulj fel! – vetettem oda szikrázó szemekkel, majd sarkon fordultam, és elbicegtem az ajtóig. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, még utoljára visszanéztem. Rob ekkorra már kinn állt az erkélyen és szívta a cigarettáját. Rám sem nézett többször.

Idegesen morogtam egyet, majd akkora lendülettel vágtam be magam mögött az ajtót, hogy még másodpercekkel később is visszhangoz a folyosón a hangja…

*****

Köszönöm szépen Cinti a levelet (K)
És a kommentárokat is nagyon köszönöm ^^ Aranyosak vagytok. :)

delirium@index.hu

Véleményeket várok! xx.

140. fejezet

- Na jó. Kitaláltam valamit. – mondta kissé bosszúsan Dan, mire én csodálkozva felpillantottam a reggelimből.

- Tessék? Ne haragudj, nem figyeltem.

- Pont ez az…hogy nem itt vagy. Gondolatban valahol Vancouverben száguldozol… - kicsit elmosolyogta magát, mire én grimaszoltam. – Miért nem hívod fel az én telefonomról? – kérdezte immáron nagyjából századszorra.

- Hidd el semmi jó nem sülne ki belőle, ha a te telefonodról hívnám fel. – ráztam a fejem.

- Nem tudja a számom.

- De megtudná. – ellenkeztem.

- Akkor nincs más hátra, mint előre. Úgy lesz, ahogy én mondom.

- Mégpedig?

- Öltözz. Elmegyünk neked telefont venni. Igazából nem tudom, hogy miért két hét után kerítünk erre sort… - felvonta a szemöldökét, majd összepakolt az asztalról. – Ezt majd én elintézem, te menj öltözni.

Szó nélkül bólintottam, és mint a jó gyerek bekullogtam – igazából sántikáltam – a szobámba, és átöltöztem utcai viseletbe.

Elmentünk a legközelebbi márkaboltba, és hosszasan nézelődtünk a telefonok között.

- Ehhez mit szólsz? Szerintem ez eléggé illene hozzád. – jegyezte meg Dan, és felmutatott egy babarózsaszín készüléket.

- Undorító… - kikaptam a kezéből a telefont, és visszaraktam a polcra.

- Milyet szeretnél?

- Nem tudom…kicsit és feketét. Nagyjából ennyi az elvárásom egy telefonnál… - jegyeztem meg nevetve, majd tovább nézelődtem.

- Érintőképernyős? – mutatott fel egy újabb darabot.

- Dan, azt mondtam kicsit. Ez akkora, mint egy fél tégla. – fintorogtam, mire nevetve visszarakta a telefont a helyére.

Hosszú perceken át néztük a kínálatot, hiszen rengeteg telefon volt. Volt ami abszolút „fapados” volt, és voltak egészen komoly darabok is, amik szinte már helyettem gondolkoztak.

- Ez hangvezérlésű. De klassz. – motyogta Dan, miközben nyomogatni kezdte a mintatelefont.

- Hát hogyne… - pislogtam nagy szemekkel, és tovább masíroztam.

- Ez így nem túl jó, hogy semmi ötleted nincs…

- Megvan! Ez kell nekem. – néztem rá csillogó szemekkel álmaim telefonjára.

- Igen, ez végül is kicsi is, és fekete is. – vette át a kezemből a fehér, kissé hosszúkás telefont.

- Nem érdekel mit mondasz. Nekem kell ez a telefon.

Habozás nélkül rávetettem magam egy eladóra, és percekkel később már szélesen vigyorogva ültem az asztalnál, és vettem meg a telefont, egy új kártyával együtt. Boldogan firkantottam oda a nevemet az orrom alá dugott papírra, majd mikor mindennel megvoltunk csillogó szemmel sétáltam ki a boltból. Két kézzel kapaszkodtam a zacskóba, nehogy ezt a telefont is elhagyjam.

- Én annyira boldog vagyok most, hogy el sem hiszed. – torpantam meg mosolyogva, és Danielre néztem.

- Örülök, hogy végre ezt hallom. – mondta szintén mosolyogva. A következő pillanatban már a nyakába ugrottam, és magamhoz ölelgettem, hogy átadjak neki valamit a jókedvemből.

De aztán a következő pillanatban lefagyott a vigyor az arcomról, méghozzá szélsebesen.

- Dan… - fészkelődni kezdtem a karjai közt, miközben le sem vettem az ijedt tekintetem egy bizonyos pontról.

- Mi az? – kérdezte, én pedig a fejemmel böktem, hogy merre nézzen.

Alig néhány méterre tőlünk ott állt a zöld ballonkabátos japán férfi, fényképezővel a kezébe, és jól hallottam, hogy ezer meg ezer képet elkattintott, mialatt Daniel és én összeölelkeztünk a bolt előtt.

Még pár pillanatig ott álltam lefagyva, és döbbent arccal néztem bele a férfi vigyorgó arcába.

- Francba. – morogta Daniel, és a kezei lassan lehullottak a derekamról.

- Maga nem turista. – kérdezni akartam, de kijelentés lett a vége. A férfi csak kárörvendően mosolygott és jobbra-balra ingatta a fejét.

- Melyik újságtól jött?

- Nem újságtól jöttem. Személyesen érdeklődnek utánad kicsilány.

- Személyesen? – kérdeztem megütközve.

- Ahogy látom nem is hiába. – bökött a fejével Daniel felé, aki erre megfeszítette az állkapcsát.

- Semmi köze a magánéletemhez. Sem magának, sem annak, aki felbérelte. Gyomorforgató… - mondtam megvetően fintorogva.

- Ezt a filmsztár barátocskád másképp gondolta…

- Milyen filmszt… - kezdtem, de aztán eljutott az agyamig, hogy mit mondott az előbb a férfi. Filmsztár barátocska…

- Kizárt, hogy ő bérelte fel magát. Ismer, és utálja, hogy a paparazzikon kívül kevés dolgot utálok jobban. – szűrtem idegesen a fogaim között.

- Ahogy gondolod kislány… - megvonta a vállát, és utoljára elkattintott egy képet a rémdühös arcomról, majd szó nélkül elviharzott.

Rögtön megiramodtam utána, de Daniel elkapta mindkét karomat.

- Hagyd, a végén még rendőrt hívna rád.

- Nem érdekel! Ez az ember napok, sőt hetek óta figyel engem! Belemászott a magánéletembe! – kiabáltam, mert szörnyen dühös voltam.

- Ezzel nem oldasz meg semmit. – motyogta halkan, hogy megnyugtasson. Egy pillanatra elgondolkoztam, aztán…

- Igazad van. Ezzel tényleg nem oldok meg semmit.

- Na látod.

- Viszont mással igen. Hazafelé légy szíves állj meg a reptéren. Nézek egy gépet magamnak Vancouverbe. Még ma utazom…

A kezdeti indulatom azt gondoltam némiképp csökkenni fog, de nem így lett. Ahogy hazaértem, végigtrappoltam a lakáson, és a szobámba érve szinte kiszakítottam a szekrényajtót, ahogy kinyitottam.

Beledobáltam a ruháimat, és az egyéb szükséges dolgokat egy nagy sporttáskába. Húsz perc alatt meg is lettem vele. Pakolászás közben magamban morgolódtam, és különböző kivégzési terveket eszeltem ki amikkel le fogok sújtani Robra amint megérkezek Vancouverbe.

Dan, mire bepakoltam beírta nekem a telefonomba a saját, illetve Kate számát, majd a kezembe nyomta a telefont, a táskát pedig levette a vállamról.

- Biztos jó ötlet ez? – kérdezte, mikor már a csomagtartóba rakta a táskámat.

- Dan ne totojázzunk, mindjárt megy a gépem. – hadartam, és beültem a kocsiba.

- Talán aludnod kéne rá egyet… - jegyezte meg, miközben indított.

- Aludni? Hogy tudnék így aludni? Megáll az eszem…nyomozik utánam. Ennyire nem bízik bennem. Hihetetlen! – morogtam félhangosan, és közben végig csóváltam a fejem.

- Szerintem akkor sem kéne most ajtóstul rárontanod szegény srácra…

- Na csak figyelj… - morogtam, aztán felvontam a szemöldökömet. – Mióta vagy ennyire nagy összhangban Robbal?

Erre Dan csak mosolygott, de nem válaszolt.

- Vigyázz magadra, és ne öld meg, rendben? – ezek voltak Daniel búcsúszavai, mire én csak körbeforgattam a szememet. Átvettem a beszállókártyámat, majd szavak nélkül magamhoz öleltem.

- Huszonhatodikán találkozunk.

- Nem jössz haza addig?

- Jaj Daniel mégis hogy gondoltad ezt? Kimegyek, veszekszem egy sort és este már itthon is vagyok? – kérdeztem lesajnálóan.

- Igaz… - bólintott, majd még egyszer megölelt, és adott egy puszit a homlokomra. Ezután eleresztett, én pedig még mindig a dühtől fortyogva elindultam, hogy felszálljak a repülőre.

Még beszállás előtt, miközben sorban álltam felhívtam gyorsan Kate-et.

- Szia, Nora vagyok. – szóltam bele gyorsan, mikor felvette.

- Áh, szia. Ez az új számod?

- Igen, igen ez az. Kate kérdezni szeretnék valamit.

- Kérdezz.

- Meddig van ma a forgatás?

- Nagyjából estig…gondolom. Miért?

- Úton vagyok Vancouverbe.

- Már most?

- Igen…közbe jött valami. – mondtam kurtán. Nem akartam kitárgyalni a fél reptér előtt a problémáimat.

- Rendben. Kimenjek eléd?

- Ezért hívtalak. – futólag elmosolyogtam magam.

Megbeszéltük azt, hogy mikor és hol találkozunk, majd a táskámba süllyesztettem a telefonomat, aztán a táskát a vállamra vetettem, mert megindult a sor…

- Ne is kérdezd! Egyszerűen csak ne kérdezd! – így indítottam mikor megláttam Kate-et. A döbbent arcától elnevettem magam, és szorosan magamhoz öleltem. – Nagyon hiányoztál már. – tettem hozzá.

- Te is nekem, csak egyenlőre nem értem, mit keresel itt. – mosolygott zavarában.

- Jöttem veszekedni. – mondtam szűkszavúan, majd beültem abba a taxiba amelyik felé Kate irányított.

A sofőr szó nélkül indított, bizonyára tudta merre kell mennie.

- De mégis… - kezdte, de félbeszakítottam.

- Ne most Kate, kérlek. Majd utána rendben?... – savanyú fintort vágott. – Nézd, a dühöt és a megvetést nem neked tartogatom, de ez az első beszélgetés alatt ki fog jönni belőlem.

- Rendben. – mondta nevetve, és innentől nem volt több kérdése.

Odakinn már jócskán besötétedett, fújt a szél, és nem lehetett látni a csillagokat a sok felhő miatt.

- Egyébként már akkor visszajöttek a forgatásról, mikor én indultam. Majd hajnalban mennek vissza.

- Ugye nem mondtad senkinek hogy jövök? – pillantottam fel rá, miközben vártuk, hogy a recepción kapjak egy szobát, tudniillik eszem ágában sem volt Robbal aludni.

- Csak Taylornak. De megkértem, hogy hallgasson.

- Köszönöm. – hálásan rámosolyogtam. Röpke negyed óra alatt megkaptam a szobámat, két emelettel Kate szobája fölött.

- Melyik Robert szobája? – kérdeztem, mikor ledobtam a táskám az ajtó mellett. Egyáltalán nem érdekelt sem a kilátás a szobából, sem az, hogy milyen a szoba berendezése. Még villanyt sem kapcsoltam.

- Jézusom, mit csinált, hogy Robertnek hívod?

- Kate!

- Rendben, rendben. Egy emelettel lejjebb a 310-es.

- Köszönöm. – gyorsan rákacsintottam, majd botladozva, sántikálva elindultam a lift felé.

Szerencsém volt, nem kellett sokat gyalogolnom. A lifttől mindössze kétajtónyira volt a 310-es szoba. Megálltam az ajtó előtt, mély lélegzetet vettem, és háromszor rákoppintottam az ajtóra hangosan.

Bentről nem jött semmi válasz, ezért újra kopogtattam, némiképp erősebben, de ismét nem volt semmi válasz.

Dühösen rácsaptam a kilincsre, mire legnagyobb meglepetésemre az ajtó kinyílt. Nem volt kulcsra zárva.

Egy ideig csendben füleltem, és meg is hallottam a fürdőszoba felől a vízcsobogást.

Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd beléptem a nappali részlegbe. A dühöm ellenére jólesően mosolyogtam el magam az ismerős ruhadarabok láttán. Mindegyik szanaszét volt dobálva a kanapén, és a földön.

Lehajoltam, hogy felvegyem a földről az egyik ingét, amikor az asztalra tévedt a pillantásom.

Elakadt a lélegzetem, és feszegetni kezdtem az inget az ujjaim között. Szét akartam tépni dühömben, de végül csak visszadobtam a földre.

Elborzadva néztem végig az asztalon, ahol legalább száz kép volt rólam és Danielről…

- Jézusom. – suttogtam szörnyülködő arccal, mikor a kezembe vettem egy-két képet. Tényleg igaz volt amit a fotós mondott.

Most már nem dühös voltam, hanem rettentően szomorú. Ahogy ide-oda lökdöstem a képeket az asztalon, hogy egyiket-másikat jobban lássam, elszorult a torkom, és könnyek gyűltek a szemembe. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt tette velem.

A saját hitetlen zihálásomtól nem hallottam, hogy kinyílt a fürdőszobaajtó.

- Nora! – szólt Rob emelt hangon, mire én felé kaptam a fejem. Nem olyan volt a hangja, mint vártam. Azt hittem, úgy mondjam majd ki először a nevemet, hogy érezzem rajta, hogy mennyire hiányoztam neki. De nem így mondta…egyszerre volt kissé dühös, meglepett…és ijedt.

- Mi ez Robert? – a szavak szinte kibuggyantak belőlem, és kínomban egy pillanatra összeszorítottam a szemeimet, mire kifolytak a szememből a hitetlenség első könnycseppjei.

Összerezzent a hírtelen csattanó hangomtól, és egy ideig csak állt ott velem szemben egy szál törölközőben, nyúzottan, őrülten helyesen…de nyakig sárosan.

*****

Nos, ilyen hosszú részt még eddig nem írtam. Remélem tetszett. Véleményeket kérek :)

Köszönöm a levelet Cintinek, és Dzseninek, valamint minden kommentelőnek hatalmas köszönet.

Moncsi, jól sejted :D

Írjatok véleményeket, sokat :P :)

delirium@index.hu

xx

139. fejezet

A következő napok hihetetlen, de nagyon gyorsan elteltek. Már meg tudtam tenni kisebb sétákat anélkül, hogy utána fél napig bedagadt bokával jajveszékeljek az ágyon fetrengve. Daniel igazán sokat segített nekem ebben. Mármint a sétálgatásban, és abban, hogy a napjaim gyorsabban teljenek.

Az utolsó napokban előfordult, hogy egyszer-kétszer ott aludt nálam – természetesen addig vendégül láttam őt Kate szobájában. Ez is csak azért lehetett így, mert Kim visszarepült pár napja az édesanyjához Londonba, így Danielt nem várta otthon senki Rachelen és Oliveren kívül, ők viszont nem haltak bele a hiányába.

Dan többször is szervezett programokat, hogy elterelje a gondolataimat. Az utóbbi időben még az átlagosnál is többször gondoltam Robra, és átkoztam magam a saját hülyeségemért, hogy nincs akkora felelősségérzet bennem, hogy a saját holmimra odafigyeljek. Sokat beszéltünk Dannel egymással az érzéseinkről…igaz az ő érzései Kim irányába nem tomboltak annyira, mint az enyémek Rob iránt, de együtt tudott velem érezni. Tudta milyen érzés az, ha nem lehet azzal akit szeret.

De amikor együtt voltunk, mindig bohóckodtunk valamin. Sokszor mentünk le a parkba sétálni, elmentünk néhányszor moziba, vagy csak kocsikáztunk. Dan nagyon kitett magáért, és ezért őszintén hálás voltam neki.

Volt egy kiszemelt kedvenc turistánk a városban. Egyszerűen hihetetlen, de akár hová mentünk, az a japán férfi mindenhol ott volt, és egyre csak fényképezett. Mindent lefényképezett, de leginkább az embereket.

- Furcsa ez az ember. – motyogta Daniel, amikor már a negyedik napon, a sokadik sétánk alkalmával ismét összefutottunk a férfival.

- Mit találsz furcsának egy ballonkabátos turistában? - kérdeztem, és játékosan megtaszítottam, de ő meg sem mozdult, helyette kis híján én borultam oldalra. Dan utánam kapott, de addigra már túl nagy súllyal nehezedtem a bokámra, és az rögtön szúrni és égni kezdett. Könnybe lábadt szemekkel, és összeszorított ajkakkal néztem fel az égre, és vártam, hogy csillapodjon a fájdalom.

- Sosem tudsz magadra vigyázni… - csóválta meg a fejét Daniel, majd elkapta a két lábamat, és a hátára kapott. Így sétált velem tovább, miközben mind a ketten teli szájjal nevettünk.

- Nekem végül is így csak jobb. – vigyorogtam, és az államat a fejére támasztottam. Daniel még mindig a japán férfit nézegette.

- Egy turistának szerinted van ilyen szuper minőségű gépe? – kérdezte elgondolkozva.

- Lehet, hogy ez a munkája. – mondtam szórakozottan.

- Pont ez az amitől én is tartok. – bólintott rá elkomorodva. – Mi van ha ez az ember egy paparazzi?

- Dan, paranoiás vagy. – legyintettem mosolyogva.

- Miért ne lehetne? Napok óta ott van ahol mi vagyunk…ez nem lehet véletlen.

- De igen, képzeld el, lehet véletlen. Lehet hogy ez a szakmája, csak nem paparazzi. Egyszerű fotós.

- Szerintem túl naiv vagy. – ingatta a fejét jobbra-balra, majd kisétált a parkba, és elindultunk hazafelé.

+ Kiegészítő rész a 139. fejezethez

(Rob szemszöge, Vancouver, Nora telefonjának eltűnése után két héttel, a fenti események [Dan és Nora sétája] után egy nappal.)

- Sziasztok srácok. – köszöntem fanyar mosollyal, amikor megláttam a hotel folyosóján összeállt kisebb csapatot. Ott volt Kate, Taylor, Kellan, Jackson és Peter.

- Szia. – köszöntek vissza.

- Hogy vagy? – kérdezte Kate összehúzott szemöldökkel. Nyílván nem volt valami bíztató az arckifejezésem.

- Sehogy. – megvontam a vállam, és a falnak dőltem.

- Biztos nemsokára hívni fog. Csak vennie kell egy új telefont. Én meghagytam neki a számomat.

- Biztos…hamarosan. Csak egyenlőre lefoglalja őt Daniel… - morogtam, és a kezemben a vastag barna papírboríték zizegni kezdett. Kate egy ideig elmélázva nézte a borítékot. Nem tartottam tőle, hogy esetleg tudja, hogy mi van benne, de azt tudtam, hogy sejti, hogy valamit eltitkolok előlük. Ugyanúgy, ahogy én is sejtettem, hogy Kate nem mond el nekem mindent.

- Ugyan már…Daniel iskolába jár…barátnője van. Miért foglalná le Norát? – legyintett, és zavartan nevetgélni kezdett. Fásultan visszamosolyogtam rá, majd eloldalaztam mellettük, és motyogva elnézést kértem.

Csak be akartam menni a szobámba, és megnézni az átkozott képeket. Három napja minden este itt vár egy hasonló boríték tele képekkel Noráról…és Danielről.

Többnyire csak együtt látni őket, de semmi nem mutat arra, hogy esetleg valami kapcsolat is lenne köztük. Mégis akárhány képre ránéztem…összeszorult a gyomrom. Egyrészt, ahogy láttam Nora mosolygós arcát, olyan erős érzéseim támadtak, hogy kis híján elindultam vissza Los Angelesbe…másrészről viszont látni, ahogy Daniel hozzáér Norához…elképesztően dühített.

Becsaptam a hátam mögött az ajtót, és elfordítottam a  kulcsot a zárban. Fáradtan felsóhajtottam és az üvegasztalra dobtam a képeket – a többi mellé. Odaléptem a minibárhoz, és kivettem belőle egy sört. Szokásommá vált, hogy képnézegetés közben sörözzek…legalább az megnyugtatott.

A bőrkanapé hangosan ropogott, ahogy leültem rá. A sörösüveg hangosan koppant az asztalon a szinte nyomasztó csendben. Mély levegőt vettem és kivettem a képeket a borítékból.

Rögtön le is fordítottam a kupacot, és a szám elé raktam a kezem. A furcsa érzés a gyomromban…már ismerősként köszöntöttem.

Az első olyan kép volt ez, amin Nora egyedül volt. Nyílván bevásárlásból mehetett haza, mert szatyrok voltak nála. Nem volt az arcán napszemüveg…miért is lett volna. Nem voltam a közelébe…senki nem akarta őt most rajtakapni valakivel…rajtam kívül.

Hosszú percekig néztem az első képet. Elképesztően gyönyörű volt, még így is összeráncolt homlokkal, és komoly arccal. Komoly volt, mert talán – és titkon reméltem, hogy nem csak talán – én is hiányoztam neki legalább fele annyira, mint ő nekem.

Még 3 hasonló kép volt…szinte mind ugyanaz volt. Csak Nora haja állt máshogyan, hiszen a szél folyton belekapott a hosszú hajába.

Átlapoztam a következő képeket, aztán megláttam azt a képet amitől tartottam. Hangosan felszisszentem, majd a sörösüvegért nyúltam, és nagyokat kortyoltam belőle.

A következő képek – dátumból ítélve - tegnap készültek. Daniel és Nora a parkban voltak kettesben. Sokat néztek a fényképező irányába, de végig nevetgéltek. Aztán a következő képen Nora arca hírtelen komoly és szenvedő lett, két képpel később pedig már Daniel a hátán vitte őt, és mint ketten boldogan nevettek. Végigpörgettem a maradék képeket is, de mind ilyen volt…a számomra legfájóbb kép az volt, amikor  Nora Daniel fejére hajtja a sajátját séta közben. Mikor ezt megláttam lassan becsuktam a szemeimet. Talán nem kellett volna.

A szemem előtt megjelent ez a kép filmszerűen…és kitaláltam egy alternatív folytatást, miszerint Daniel és Nora fogják egymás kezét, vagy egyszerűen csak holnap kapok egy újabb csomagot, amin már azt fogom látni, hogy ugyanitt a parkban már ölelkezve csókolóznak.

Erre a gondolatra kipattantak a szemeim, és idegességembe a köteg fényképet az asztal felé hajítottam, így azok ezer meg ezer irányba szanaszét repültek szerte a szobában.

Ezért nem hív Nora? Ezért nem fontos neki már annyira, hogy beszéljünk? Ha annyira akarná, valahogy megtudná oldani, hogy elérjen.

Már késő volt számomra ezzel a lehetőséggel számolni, hogy mi lenne ha…tudat alatt már eldöntöttem napokkal ezelőtt magamban mindent. Szomorúan döbbentem rá a tényre, hogy már nem érek neki annyit mint rég…hogy már belefáradt ebbe a távollétbe, ezért máshol keres boldogságot.

Másnap reggel elmélkedtem az előző napom estéjén…egészen addig vissza tudtam emlékezni, hogy rájöttem; Nora megcsal. Innentől kezdve csak egy bevillanó kép ugrik be egy közeli bárról…onnantól pedig teljes képszakadás.

*****

Köszönöm szépen a kommentárokat kellynek és gicus15-nek :)

Cinti neked is köszönöm a levelet :)

delirium@index.hu

u.i.: Közeledik a móka vége...lassan de biztosan haladunk az utolsó fejezetek felé.

+ Kiegészítő fejezet

(Rob szemszöge, Vancouver, Nora telefonjának eltűnése után egy héttel.)

- Ezt az utolsó alkalom, hogy látsz engem…Ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem…Ez az utolsó alkal…

- Abbahagynád? – csattant fel türelmét vesztve Kristen, mire én megtorpantam a járkálásban, és már a szövegkönyvet sem dobáltam a kezemben. Egyszerűen csak értetlenül meredtem rá.

- Mit? – kérdeztem végül.

- Ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. – idézte grimaszolva, magas hangon.

- Tanulom a szöveget. – vontam meg a vállam.

- Fél órája ezt az egy sort ismételgeted. Szerintem akad még pár mondat abban a szövegkönyvben… - forgatta a szemeit, majd a lakókocsim ajtajához sétált, és kinyitotta az ajtót.

- Most elmész? – szóltam utána.

- Nagyon úgy néz ki. – bólintott, majd becsukta maga mögött az ajtót. Egy ideig üveges szemmel meredtem a kilincsre, majd felsóhajtottam, és az asztalra dobtam a salátává gyűrődött szövegemet.

Fáradtan heveredtem le az abszolút kényelmetlen karosszékbe, és az ujjaimmal a halántékomat kezdtem masszírozni. Zúgott a fejem a sok szövegtől, a kintről behallatszódó zajoktól. A hotelszobámba vágyakoztam…nagyon.

- Gyere kezdünk. – dugta be a fejét Kristen az ajtón, majd mire válaszolhattam volna, már el is tűnt. Felkaptam a dobozos kólámat az asztalról, és egy ásítás közepette kivánszorogtam a lakókocsiból. Fáradtan, faarccal végigvonultam a stábtagok között, majd beálltam a helyemre az erdő közepén.

- Mehet. – motyogtam Chris, a rendező felé, de ő továbbra is ferde szemmel méregetett. – Most már menni fog, ígérem. Itt vagyok, száz százalékig. – bizonygattam, majd egy pillanatra visszamentem az időben gondolatban. Fél órával ezelőtt ugyanitt álltunk, és huszonharmadjára sem sikerült felmondanom úgy a szöveget, ahogy kellett volna. A mondatokat összekevertem, és valamikor későn is válaszoltam. Lélekben teljesen máshol jártam már napok óta. Nora nem keresett egy hete, és én sem tudtam elérni őt. A hívásaimat nem fogadta, az üzeneteimre nem válaszolt…nem tudtam elképzelni mi lehet vele. Néhány magányos órámban az is átfutott a fejemen, hogy esetleg besokallt, hogy már nem bírja tovább, ezt a sok különlétet. Én is belefáradnék a helyébe. Meg aztán ott van Daniel is…az az átkozott Daniel. Biztos, hogy egy pillanat alatt lecsapott Norára, amint én kitettem a lábamat a városból.

- Látom, nagyon itt vagy. – jegyezte meg Chris szarkasztikusan. – Az nem tartozik a díszletbe. – bökött a kezemben tartott kólás dobozra, amit a kezeimmel a gondolkozásom közepette deformáltra gyurmáztam…

- Bocs… - motyogtam zavartan, majd megittam a maradékot, és onnan a helyemről bedobtam a legközelebbi szemétzsákba. – Mehet…

- Rendben…Csapó…és tessék!...

- Á, szia. – köszöntem fáradtan mosolyogva, mikor ajtót nyitottam, a fejemen egy törölközővel.

- Minden rendben? – kérdezte Stephenie köszönés nélkül. Szokás szerint ott volt a kezében egy mappa, tele papírokkal, a kezéhez hozzáragadva két telefon – egy magán és egy szolgálati – és persze mindig úgy mosolygott, mint mindig, amikor valami nagy ötlettel áll elő. Stephenie egy kedves arcú, fiatal anyuka korú szőke hajú nő volt…és nem mellesleg a sajtósom. Ő intézte a megjelenéseimet, ő egyeztette az időpontokat. Ő volt a jobb kezem.

- Persze, miért ne lenne? – kérdeztem, miközben a kényelmes szállodai bőrfotelre mutattam, jelezve, hogy foglaljon helyet. Menet közben én még mindig a fejemet dörgöltem törölközővel, ugyanis nemrég végeztem a zuhanyzással.

- Chris panaszkodott…

- Rossz napom volt. – vontam meg a vállam, mire Steph jobbra-balra ingatta a fejét.

- Rob, majd egy hete rossz napod van.

- Máshol járnak a gondolataim. – hárítottam.

- Még mindig nem hívott fel? – hát persze, ő ne tudná, hogy épp mi bajom.

- Nem, még mindig nem. – elhajítottam a törölközőt a szoba másik végébe, és hátradőltem a kanapén. Fáradtan temettem az arcomat a kezeimbe. – És még mindig nem tudom, hogy mi ennek az oka.

- Csak azt tudod, hogy ez lefoglalja minden gondolatodat. Viszont ez elég költséges dolog…a sok újravett jelenet. Erre akár rá is fizethetsz. Annyit csak nem ér ez a lány, hogy kirúgjanak a forgatásról.

- Összeszedem magam. – ígértem, de közben magamban mérlegeltem a szavait. Csakugyan nem érné meg feladni a karrierem Noráért?

- Ezt garantálom. – mondta mosolyogva.

- Gyanús ez az önelégültség… - kezdtem bele óvatosan, mire még vadabbul vigyorgott.

- Bátorkodtam nem csak a szakmai életedet, hanem a magán életedet is némiképp átszervezni.

- Ami annyit tesz, hogy...?

- Felkerestem egy Los Angelesi kopót… - szerényen megvonta a vállát. Várnom kellett egy pillanatig, hogy megértsem, mire céloz.

- Te ráállítottál Norára egy paparazzit? – kérdeztem döbbent felháborodottan.

- Ez lesz a legjobb. Beszélni nem tudsz vele, de megtudod, hogy kivel, mit mikor, és hogyan csinál. – biccentett, és látszólag nagyon meg volt elégedve magával.

- Hívd fel az emberedet, hogy ez a megbízás ugrott. Nem fogok a barátnőm után kémkedni.

- Neked nem is kell. Kémkednek utána helyetted. – mondta, majd felkapta a táskáját, a mappáját és a telefonjait. – Nemsokára találkozunk, és megkapod az első képeket.

- Steph, komolyan. Túl messzire mész. – álltam fel én is, és megcsóváltam a fejem. Egyáltalán nem tetszett ez az ötlet.

- Meglátod, jó móka lesz. Akár még olyan dolgokat is megtudhatsz, amiket Nora magától egészen biztosan nem mondott volna el.

- Nagyon ki fog borulni.

- Gondolod, hogy ki lesz borulva annyira pár fénykép miatt, mint te amiatt, hogy nem tudod elérni? – vonta fel a szemöldökét, én pedig már válaszra nyitottam a számat, de aztán becsuktam. – Na ugye. – mosolyodott el elégedetten. – Egy napon belül jön majd egy nagy barna boríték Joe-tól. Egy szerény ajándék Los Angelesből. – ennél a résznél jókedvűen felnevetett. – Viszlát Rob. – mondta, majd kiment az ajtón. Még fél percig hallottam a cipője kopogását, aztán belevesztek a léptei a csöndbe.

Elgondolkozva zuhantam vissza a kanapéra, és a kezembe vettem a telefonomat. Kikerestem a telefonkönyvből Nora számát, és megnyomtam a hívás gombot. Szinte rögtön csalódott idegességgel nyomtam meg a letesz gombot. Napok óta már ki sem csöngött…

Elvettem a fülemtől a telefont, majd előremeredve néztem a háttérképemet. Őt és magamat…minket.

Fogalmam sincs mennyi ideig néztem ezt a képet, de végül nehéz lélekkel sóhajtottam egyet, és elmentem a hálószobámba, hogy lefeküdjek, és túl legyek egy újabb borzalmasan üres napon, Nélküle…

*****

Sziasztok. Elnézést de nem volt időm a dupla részre, így csak a kiegészítő fejezetet írtam meg. Ezen kívül még egy ilyen + fejezetet tervezek :)

Köszönöm a tippet Cinti, bejött. Tényleg ez a neve :D

Köszönöm a két kommentárt lányok. :)

(...kicsit elkeserítő, hogy mostanában ennyire nem írtok...)

delirium@index.hu

holnap jövök.

138. fejezet

A következő napon Danielnek sikerült rábeszélnie, hogy menjek el a bemutatóra, még anélkül is, hogy fellépnék. Egészen addig lelkesedtem az ötletért, amíg úgy tudtam, hogy Kate, Carrie, Martin és Emma is jönnek, de amikor megtudtam, hogy ők bizony már aznap indulnak Vancouverbe…némileg letört lettem, hisz egyrészt egyedül leszek, másrészt én még nem mehetek velük, mert akármennyire is kificamodott a bokám, attól még deréktól felfelé tudtak fotózni különböző sminkreklámok kedvéért.

Tegnap óta kétségbeesetten próbáltam kideríteni Rob telefonszámát, mert akármennyire is furcsa, fejből nem tudtam a telefonszámát. Sosem éreztem úgy, hogy meg kéne tudnom jegyezni a számát…egyedül a saját telefonszámomat tudtam kívülről.

Természetesen az egyetlen elérhető lehetőségem csak Kate volt…de Kate-nek nem volt meg Rob telefonszáma, mert nemrégiben vett új telefont, és az új kártyáján nem volt meg a száma. Mentőövként odaadta a telefonját, hogy hívjam fel róla Taylort, hátha Rob közelében van.

Boldogan szót fogadtam Kate-nek, és szinte rávetettem magam a telefonra. Türelmetlenül vártam, hogy valaki válaszoljon a vonal másik végén…és szinte remegtem a gondolattól, hogy majd nemsokára hallhatom Rob hangját…két nap után újra.

- Nos? – kérdezte Kate várakozva. Ekkor már lent várt rá a taxi, ami kivitte őt a reptérre. Kate és a többiek azért utaztak Vancouverbe, mert egyrészt az utóbbi időben ez a város betört a filmes köztudatba, és egyre több megrendelést és party meghívást kapnak onnan. Ugyanígy volt ez évekkel ezelőtt Londonnal, majd utána Los Angelessel, és a jövő zenéje ezek szerint Vancouver lesz. Tehát az utazásuk célja az volt, hogy London és Los Angeles után Vancouverben is legyen székhelyük…terjeszkedni akartak. Ezt pedig úgy érhették el a legjobban ha reklámozzák magukat. Filmes összejövetelekre hívják őket öltöztetőnek, valamint ebben a városban rengetek nagy divatshow kerül megrendelésre, és természetesen a C. S. ezekről nem hiányozhat. A legnagyobb rendezvényeket a Renquiller szervezi…

A gondolatmenetem ennél a részénél mindig tanácstalanul sóhajtozni kezdtem. Még mindig nem döntöttem el, hogy elvállalom-e azt az állást…a bizonyos nagy áttörést.

- Semmi. – motyogtam csalódottan, és elvettem a fülem mellől a telefont.

- Biztos forgatnak… - motyogta Kate miközben zsebre rakta a telefonját.

- Igen, lehet. – hagytam rá. – Azért köszönöm, hogy megpróbálhattam.

- Semmiség… - mosolygott rám, majd megsimogatta a vállam. – A hűtőn egy cetlin megtalálod a számomat…ha vettél új telefont mindenképp hívj fel. Rendben?

- Rendben. – bólintottam mosolyogva, majd odaléptem hozzá és megöleltem. – Viszlát két hét múlva.

- Nemsokára itt van… - vigyorodott el, és a vállára tette a táskája pántját, majd megragadta a bőröndjét. Megfordult, és az ajtó felé kezdte húzni, hogy aztán onnan lifttel lemenjen a taxihoz.

Elszorult a gyomrom a gondolatra, hogy percek múlva megint egyedül leszek, és ettől egyszerre még jobban hiányozni kezdett Rob.

- Kate…! – szóltam utána bánatos hangon.

- Megmondom neki, hogy szereted… - szólt vissza az ajtóból mosolyogva, mire én leroskadtam a kanapéra, és bánatos szemekkel néztem utána.

- Köszönöm. – motyogtam.

- Ne feledd. Hívj ha van valami. Lehet, hogy sikerül valahogy a kezébe nyomnom a telefonomat. – mondta mosolyogva, de én ettől még rosszabbul éreztem magamat. Féltékeny voltam Kate-re…

Ugyanabban a hotelben szállnak meg mint amiben Rob, és a többi stábtag. Ő és Taylor már mától kezdve együtt lehetnek…nekem erre még több mint két hetet várnom kell…

- Szia. – köszönt Dan mosolyogva, mikor hosszas sántikálás után végre ajtót nyitottam.

- Áh, szia. – köszöntem vissza, hasonlóan széles mosollyal. Fél kézzel átöleltem őt, mert a másik kezemben épp egy bögre tea volt.

- Bevásároltam, ahogy ígértem. – tartott fel két szatyrot.

- Igazán nem kellett volna. – mondtam, de hálásan mosolyogtam.

- De, igazán kellett volna. Három napja zöldségen vegetálsz…

- Mert csak ez volt itthon. – ellenkeztem.

- És pont ezért volt szükséges egy bevásárlásra… - bólintott, majd elrobogott mellettem, és elkezdett bepakolni a hűtőbe.

Kate és a többiek már egy hete elmentek…de én azóta sem beszéltem senkivel. Se Kate-tel, se Carrie-vel…se Robbal.

Napok óta Daniel volt az egyetlen ember akivel beszélni tudtam, mivel hogy utcára nem igazán mentem.

Néha szomorkodtam az egyedüllét miatt…de egyébként száz százalékig hálás voltam Dannek, amiért minden szabadidejét velem töltötte. Egyszer kétszer eljött vele Kim is…biztos voltam benne, hogy ellenőrzésképp. Az első alkalommal nem volt valami barátságos, de a következő alkalmakkor már egészen készséges volt, mert látta, hogy nincs mitől tartania.

Daniel és köztem valóban nem történt azóta semmi, amióta megbeszéltük egymással az érzelmeinket. Csak barátok voltunk…nem voltak gyengébb pillanatok, félreérthető gesztusok, vagy mozdulatok. Valóban úgy viszonyultunk egymáshoz mint a barátok…szinte majdnem testvérekként.

- Arra gondoltam, hogy ma már kitehetnéd itthonról a lábadat. – mondta Dan, mikor befejezte a pakolást. Én a konyaasztal melletti széken figyeltem a ténykedését.

- De nem birok menni. – morogtam.

- Tegnap azt mondtad már nem fáj annyira.

- Annyira tényleg nem…de ezt az után mondtam, hogy elmentem a szobámig és vissza. Azt hiszem egy városi séta után némileg kellemetlenebbül érezném magam. – ráncoltam a homlokom, mire ő nevetgélni kezdett. – Nem vicces…kis híján mozgássérült vagyok. – csattantam fel, és felkaptam egy zsömlét az asztalon lévő zacskóból, és felé hajítottam.

Ő nevetve félrehajolt a zsömle röppályája elől, de a kezével ügyesen elkapta azt, mielőtt a földre eshetett volna.

- Azt hittem elég nagy vagy már ahhoz, hogy tudd, az étel nem játék. – jegyezte meg kacarászva, miközben odasétált hozzám, majd mikor elért egy határozott mozdulattal a számba tömte a zsömlét. Ezután már csak mammogni tudtam, mert teli volt a szám, de Daniel értetlen arckifejezését látva annyira nevetni kezdtem, hogy kis híján belefulladtam a zsömlébe…

*****

Sziasztok, itt vagyok újra :)

Köszönöm szépen a kommentárokat (+ a tippeket :P) és a levelet Cintinek :)

Akartam mára egy meglepetést összehozni nektek...de sajnos nem sikerült igazán jól. 

Ehhez valamint a következő fejezetekhez tartozik elméletileg egy amolyan "kiegészítő fejezet" féle... ami nem Nora szemszögében játszódik, nem is igazán Noráról szól. Nem árulok el nagy titkot gondolom, ha azt mondom, hogy a fejezet főszereplője Rob...

És, mivel ez egy elhanyagolhatatlan fejezet - mert olyan dolgok történnek benne, aminek a tudása nélkül kissé értelmetlennek tűnnének a következő fejezetek - ezért most a segítségeteket kell kérnem. :)

Általában, ha egy olyan szereplőt viszek bele a történetbe, aki a valóságban is létezik, akkor igyekszem azt a karaktert úgy beleírni, amilyen ő maga. (külső tulajdonságok, néha a belső, és természetesen a név is. ) És akkor már el is érkeztünk a problémához, ami miatt nem tudtam ma megírni a kiegészítő fejezetet, és ami miatt a segítségeteket kell kérnem. :)

 Cannes-ban, a filmfesztivál ideje alatt lekaptak egy lila ruhás nőt Robbal, a hotel bejárata előtt. Erről a nőről kiderült, hogy ő igazából Rob sajtósa... nekem az ő neve kéne. :)

Feltúrtam érte a világhálót, de nem találtam semmit...megnéznétek ti is a kedvemért? :)

Ha minden kötél szakad, akkor egy mondvacsinált névvel látom el a karaktert...csak jobb szeretném, ha az eredeti nevével kerülne a történetbe.

Aki tudja a nevet, az kérem írja meg nekem e-mailbe, vagy kommentbe, mert nagy szükségem van rá! :)

Előre is köszi....és akkor holnap jövök a mostmár csak félig meglepetés kiegészítő fejezettel + a rendes mindennapi fejezettel. (ergo holnap 2 fejezetet kaptok :))

delirium@index.hu

137. fejezet

Következő nap reggel mikor felébredtem, Daniel már ott ült a szoba másik végében, és újságot olvasott. Eljött, ahogy tegnap megígérte, és reggelit is hozott – ahogy azt szintén megígérte.

- Szia. – köszöntem neki, és egy lendülettel felültem. Ásítottam egyet és megdörgöltem az arcomat.

- Szia. – köszönt vissza, és összehajtogatva az ölébe rakta az újságot. Én lehúztam a hajgumimat a csuklómról, és pár gyors mozdulattal lófarokba közöttem a hajamat, majd az ép lábammal lerúgtam magamról a takarót.

- Ideadnád a ruháimat? – kérdezte, és a Dan mellett lévő másik széken lévő ruháimra mutattam. Szó nélkül a kezembe adta, majd elfordult – örültem, hogy erre nem nekem kellett megkérnem őt.

Kicsit ügyetlenkedve ugyan, de viszonylag hamar sikerült felöltöznöm. Mikor végeztem, Daniel a kezembe nyomta a péksüteményt és a teát amit hozott, majd elment egy nővért keresni.

Pár perc múlva visszajött azzal a főnővérrel aki tegnap rendbe rakta a bokámat. Aláíratott velem néhány papírt, majd közölte, hogy most már mehetek. Utoljára még jobbulást kívánt, aztán kiviharzott a kórteremből.

Gyorsan magamba tömtem a reggelim maradékát, majd magamra kaptam a kabátomat, és óvatosan ráereszkedtem a lábaimra. A bekötözött bokám szinte azonnal fájni kezdett, igaz most nem úgy, mintha valaki kést döfött volna belé…szimplán mintha kívülről valaki kitartóan püfölné egy vaskalapáccsal…

Megszokásból nyúltam volna a táskámért…a táskámért ami még mindig nem volt meg. Senki sem látta tegnap óta a táskámat.

- Mehetünk? – kérdezte Dan, mikor látta, hogy készen vagyok.

- Igen, de kérlek hazafelé álljunk meg a banknál. Le kell tiltatnom a hitelkártyámat. Aztán délután mehetek tovább intézni a többi papíromat.

- Persze. Sőt szívesen elkísérlek délután is, ha gondolod. Egyedül úgy sem mész sokra.

- Azt megköszönném. – bólintottam hálásan mosolyogva. – Neked megvan Kate száma igaz? – kérdeztem elgondolkozva.

- Igen.

- Elkérhetném egy pillanatra a telefonod? Csak meg kell kérdeznem, hogy mikor ér haza…mert csak ő tud beengedni a lakásba.  – még be sem fejeztem a mondatot, máris felém nyújtotta a telefonját, amely már tárcsázta Kate-et. – Kösz. – motyogtam mosolyogva, majd visszaültem az ágyra, mert nagyon sajgott a bokám.

Rövid beszélgetés volt…nem akartam neki telefonban semmit részletezni. Mondta, hogy már fél órája otthon van, mert korábban hazajöttek, s én ennek őszintén örültem, mert szükségem volt egy alapos fejmosásra.

Ugyanis amíg lefelé baktattunk Daniel kocsijához, szépen lassan körvonalazódni kezdődött bennem, hogy mit tettem tegnap, és ennem milyen következményei lehetnek.

A bankban nagyon hamar végeztünk…letiltattam a régi kártyámat, és kaptam helyette egy újat. Senki nem állt előttem sorba, így röpke húsz perc alatt végeztünk is. Megfogadtam Dan tanácsát, miszerint rögtön innen menjünk és intézzük a többi papírt, mert miután egyszer hazamentem, többet már úgysem akarok majd megmozdulni. Így hát a bank után egyenes út vezetett az okmányirodáig, ahol csinos kis összegért cserébe szívesen csináltak nekem új igazolványokat. Mivel az igazit majd később fogják postán küldeni, minden szükséges okmányból kaptam egy ideiglenes verziót.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem. – mondtam hálásan mosolyogva. Ekkor már a lakásom bejárati ajtajánál álltunk mint a ketten. Ettől a mondattól – amely jól érzékeltette, hogy szeretnék bemenni, és lepihenni – mind a ketten egy csapásra kellemetlenül éreztük magunkat.

Nem esett szó köztünk tegnap óta arról a bizonyos csókról, és eddig örültem is neki, de tudtam, hogy előbb utóbb ez az idő is eljön. Nem lehet a végtelenségig tolni semmit…

- Nagyon szívesen. Örülök, hogy segíthettem. – összepréselt ajkaimat műmosolyra húztam miközben nagyot bólintottam…ennél többet nemigen tudtam reagálni. - …és ami tegnap történt…

- Az egyszeri, és nem megismételhető dolog volt. – most ő bólintott ugyanúgy, mint én az előbb, mintha ő is ezt akarta volna mondani. Ez némiképp kicsit furcsán érintett.

- Tegnap este gondolkoztam miután hazamentem…gondolkoztam rajtad és rajtam – nem hagytam figyelmen kívül, hogy ezúttal nem azt mondta, hogy „rajtunk”…mindig ezzel kergetett az őrületbe, és most, amikor titkon talán szívesen hallanám, most persze nem mondja. – És… - felsóhajtott, és egy pillanatra a plafonra nézett, mintha nem lenne teljesen biztos abban amit mondani fog, vagy mintha félne a saját szavaitól…mintha félne tőle, hogy ezt még később megbánja. - …nem megy ez már nekünk. Amikor engem csókolsz nem is rám gondolsz…nem vagy velem száz százalékba. Bevallom ezért nagyon irigyellek, mert sokszor mikor Kimmel voltam, te voltál előttem. Nem tudlak kiverni a fejemből…Legalábbis ezt hittem egészen tegnapig.

- Ezt most nem egészen értem, remélem tudod. – húztam el a számat.

- Nem téged nem tudlak megszűnni szeretni…hanem azt az érzést, amit kihoztál belőlem, mikor együtt voltunk. Az igazi boldog párkapcsolat szellőjére vártam, ha költőien akarom magam kifejezni.

- És…megkaptad?

- Kisebb hurrikán képében, ugyanis még tegnap kibékültem Kimmel. Elmentem hozzá, és bocsánatot kértem tőle. Azt hiszem, szeretem. – mondta visszafogott mosollyal az arcán. – És ezért nagyon hálás leszek neked. Ezzel a tegnapi nosztalgiacsókkal felnyitottad a szememet. Megmutattad, hogy nincs szükségem rád… - meg sem hallottam a magyarázata többi részét. Azt hiszem, szeretem. Csak ez járt a fejemben.

Hírtelen nagyon mérges lettem.

- Megcsaltam veled a barátomat, és te most hálálkodsz ezért? – sziszegtem összeszorított fogakkal.

- Gyere le a plafonról…meglett volna a lehetőséged, hogy elutasíts magadtól, de nem tetted. Ugyanúgy, ahogy hónapokkal ezelőtt a szakítás utáni együttlét is eléggé a kedvedre volt, ha jól emlékszem. – gúnyosan elvigyorodott. Fél percig csönd volt kettőnk között…biztos voltam benne, hogy gondolatban ő is végigfuttatja az azon a bizonyos délutánon történt eseményeket. Mikor valami megdöbbentőre emlékeztem megráztam a fejem, hogy visszatérek a valóságba.

- Fontos vagy nekem, ezért nem ellenkeztem. Pocsék érzés volt látni a szenvedő arcodat, és tudtam, hogy miattam szenvedsz. Én még mindig szeretlek téged. Egyáltalán nem úgy, mint annakidején. De nagyon fontos vagy nekem…

- Ahogy te is fontos vagy nekem. Éppen ezért elgondolkoztam…

- Mire jutottál?

- Szükségem van a társaságodra…a hangodra…a beszélgetéseinkre. Szükségem van rád Nora, ahogy azt eddig is mondtam. De csak mert a legjobb barátom vagy. Erre eddig nem jöttem rá, de most már tudom…

- Istenem… - motyogtam majd közelebb sántikáltam hozzá, és szorosan magamhoz öleltem őt…a régi új legjobb barátomat.

- Szeretlek. – visszaölelt, és puszit nyomott a fejem búbjára. Ettől a szótól nem lett kellemetlen érzésem, nem éreztem magam bűnösnek, hisz csakis baráti szeretet volt mögötte. Az a baráti szeretet, amire már a szakításunk óta vágytam.

- Én is szeretlek. – mondtam válaszképp, mire ő eltartott magától.

- Tiszta lap? – pillantott le rám mosolyogva, mire én bólintottam.

- Tiszta lap.  – lábujjhegyre álltam, ő pedig lehajtotta a fejét egészen addig, ameddig az ajkaink nem találkoztak.

Megint mindketten ugyanarra gondoltunk…az életünk egy közös szakasza végleg lezárult, de egy egészen új már szélesre tárta a kapuit.

Ezt a lezárult, érzelmes, és mindenképpen csodálatos korszakot megérte elbúcsúztatni egy legutolsó csókkal…

Hisz ez után, már minden más lett.

*****

Sziasztok :)

Köszönöm szépen a levelet Cintinek, és a kommentárokat is. Tetszik, ahogy tippelgettek :D

(Az "anti-Dan" rajongóknak üzenem, hogy hátradőlhetnek a székben. Ezzel a fejezettel Daniel tényleg kivonult Nora szerelmi életéből. :D)

Írjatok kérlek sok-sok levelet és kommentárt.

delirium@index.hu

Még valamit szeretnék mondani. 

Holnap nem leszek gépközelben egész nap, így nem tudok holnap felrakni új részt, ez egészen biztos, mert éjszaka sem leszek itthon. Tehát a következő részt szombaton este kapjátok. Hosszú fejezet lesz mindenképp, hiszen ahogy az utolsó sorban is leírtam ebben a fejezetben, ettől kezdve már minden más lesz :)

Szóval szombaton jövök, addig meg tessék találgatni, hogy mi minden lesz más, és kérlek-kérlek tényleg írjatok leveleket és kommentárokat. :)

xx

136. fejezet

Nem tudtam válaszolni a saját magam által feltett kérdésre, miszerint teljesen elment-e az agyam, vagy csak jelenleg vagyok képtelen következetesen gondolkozni…

Nem tudom, hová gondoltam, amikor ilyet mondtam Danielnek…

Ugyanakkor az idő alatt, amíg zakatoltak az agyamban a gondolatok, másra nem tudtam koncentrálni, így meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg elhúzódjak Danieltől.

Nem…

A gondolatmenetem egészen addig élvezett elsőbbséget, amíg Daniel le nem ült az ágyam szélére, és nem húzott az ölébe – külön figyelmet szentelve a bekötözött lábamnak.

Furcsa érzés fogott el, miközben viszonoztam a csókját.

Egyáltalán nem az az érzés, amit Robnál megszoktam…Daniel sosem tudott egy csókjával sem annyira padlóra küldeni, ahogy Robnak egy fél perc alatt szinte mindig sikerült.

Daniel nem tudta elérni azt nálam, hogy mindent kizárjak, hogy képtelen legyek gondolkozni…nem tudta megtenni velem azt, hogy mindenben ő irányított. Rob ilyen volt, de Dan nem.

De mégis…volt a csókban valami különlegesen jó, és valami rémisztően rossz is. Egyiket sem tudtam volna megfogalmazni, se magamnak, se másnak, hogy konkrétan mire is gondolok, amikor ezeket a szavakat használom arra, hogy leírjam a csókunkat.

Nosztalgikus érzés volt megcsókolni Danielt…talán ez fejez ki mindent a legjobban. Már rég nem voltam szerelmes belé, de még mindig nagyon sokat jelentett nekem. Épp ezért voltam ebben a pillanatban egy egész kicsit boldog.

Valamilyen groteszk úton módon örültem neki, hogy megcsókolhattam, hisz hetek…hónapok óta álmodtam ezzel. Soha semmi több nem fordult meg a fejemben, mert képtelen lettem volna arra, hogy lefeküdjek vele…hogy megcsaljam, hogy pont így, és pont vele csaljam meg Robot…nem, ez teljesen kizárt volt.

No de akkor miért örültem mégis annak, hogy úgy simogatja a hátamat, és úgy csókolja az ajkaimat, mint hónapokkal ezelőtt?

Nem tudtam válaszolni magamnak, így hamar fel is hagytam az elmélkedéssel, és elengedtem magam egy sóhajtás kíséretében.

Dan ajkai rég nem látott együttességgel mozogtak az enyémmel…kicsit kapkodva, kicsit idegesen és nagyon követelve.

Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy valami rosszat tennék, egészen addig ameddig Dan nem kezdte el a nyakamat csókolni, a keze pedig már a belsőcombomat simogatta.

- Nem…elég. Állj. – ziháltam, és összeszorított szájjal leheveredtem Danielről, és nyakig betakaróztam.

- Nora… - nyögte panaszosan, miközben úgy nézett rám mint egy kísértetre. A kezét a szájára szorította, és nagy, kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Menj el. – hátat fordítottam neki, de visszahúzott a vállamnál fogva.

- Beszéljük meg! – mondta halkan.

- Kizárt dolog.

- Efölött nem lehet csak úgy elsiklani.

- Csak figyelj… - morogtam bosszúsan, ő pedig felsóhajtott. Járkálni kezdett a kórteremben, miközben a keze még mindig a száján volt.

- Valamit el kell mondanom. – jött vissza hozzám mosolyogva.

- Miről? – kérdeztem gyanakodva, és közben készenlétben tartottam a kezeimet, hogy ha kell, erővel állítsam meg a következő manőverét.

- Az érzéseimről…irántad.

- Jaj, kérlek Daniel. Ezen már annyiszor átrágtuk magunkat. Nem akarom többször hallani, hogy szeretsz, mert én már nem szeretlek. El kell fogadnod, hogy mi már külön utakon járunk.

- Éppen ez az, amiről beszélni akarok. – bólintott széles mosollyal, és végre elvette a kezét a szájáról. – Te is tudod, miként érzek irántad…

- Párszor említetted mennyire fontos vagyok… - mondtam félig mosolyogva, félig fintorogva.

- Épp ez az. Hogy fontos vagy…de én eddig azt hittem, hogy szerelmes vagyok. De ez a csók…

- Várj. – tettem fel a kezem stop-tábla módjára. – Azt akarod mondani, hogy nem olyan csók volt, mint amire számítottál?

- Nem, nagyon nem. Jó volt…de még csak a gyomrom sem rándult meg tőle. Teljesen semleges volt. – vonta meg a vállát.

- Hála istennek. – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Azt hittem magyarázkodnom kell majd.

- Te sem éreztél semmit? – kérdezte száj húzogatva.

- Nem kifejezetten te jártál a fejemben…nem te kellesz nekem. – sóhajtottam fel.

- Ez remek… - mondta hűvös hangon

- Ugyan már…szerelmes vagyok belé az istenért. Még szép, hogy egész nap rá gondolok.

- Igazán romantikus, hogy miközben az ex barátodat csókolod, a jelenlegire gondolsz…

- De ez egy jó dolog… - jegyeztem meg, mikor felállt az ágy széléről.

- Miért pontosan?

- Nem szeretjük egymást…akár barátok is lehetnénk. Hiányzik a társaságod nagyon… - mondtam óvatosan, mire elmosolyogta magát.

- Te is hiányzol nekem. De Nora… - közelebb hajolt, és finoman végigsimított az arcomon. - …én attól még nem adom fel. Hozzám tartozol, és előbb utóbb te is be fogod látni. – mosolyogva nézett a szemembe miközben beszélt, majd a végén még közelebb hajolt, és az enyémhez érintette az ajkait.

Nem reagáltam rá semmit, csak néztem rá meglepetten, de nem húzódott el. Ajkaival szétfeszítette az enyémeket, és forrón megcsókolt, miközben a kezével a hajamba túrt, és erősen megszorította a hajtincseket az ujja között. Ez már képes lett volna levenni a lábamról, de még most sem történt meg. Jelen voltam testben és lélekben is.

Mikor még egy perccel később sem húzódott el, én is a hajába túrtam mindkét kezemmel, és csók közben finoman megharaptam az alsó ajkát. Játszadozhattam vele kedvem szerint.

- Jó volt? – kérdeztem édes mosollyal az arcomon, miután elhúzódott.

- Tudhatod…

- Rendben, akkor jól jegyezd meg, mert én itt most megígérem neked, hogy többet ilyet nem kapsz. – mondtam, majd visszahúztam magamra a takarót, és megint hátat fordítottam neki. – Jó éjt. – motyogtam, majd becsuktam a szemeimet. Rövid idő múlva el is nyomott az álom…

*****

Köszi a levelet Cintinek, és a kommentárokat is. :)

Végre nem Daniel a fő gonosz...  :D

delirium@index.hu

Írjatok!

xx

135. fejezet

Daniel óvatosan berakott a kocsija első ülésére, majd miután rám csukta az ajtót, megkerülte a kocsit.

- Kihoznád a táskámat, kérlek? Szükségem lesz az irataimra is. – motyogtam, mikor kinyitotta az ajtót. Szó nélkül bólintott, és visszasietett az épületbe. Egy fél perccel később már jött is kifelé, a kezében a táskámmal.

- Tessék. – felém nyújtotta, mikor ő is beszállt a kocsiba. Gyorsan indított, majd pillanatok alatt besorolt a forgalomba.

Rendkívül kellemetlenül éreztem magam ezekben a pillanatokban.

Az a fiú tesz nekem szívességet, akit hónapokkal ezelőtt eldobtam magamtól. Ez eléggé rontott a lelkiállapotomon, még akkor is, ha nem vesszük figyelembe, hogy rendkívül kiszolgáltatott helyzetben voltam.

- Fáj még? – kérdezte, és felém sandított.

- Túlélem. – legyintettem. Igazság szerint pokolian fájt és lüktetett az egész lábam, de ezt neki nem kell tudnia.

- Nem is értem, hogyan estél el…

- Megcsúsztam. – mondtam kurtán, mire ő bólintott egyet.

Hamar megérkeztünk a kórházba, ahol Daniel kisegített a kocsiból. Ragaszkodtam hozzá, hogy lehetőleg csak támogasson, mondván nem fáj ez annyira…

…De miután nem bírtam lerakni sem a lábamat, körbeforgatta a szemeit, majd nagyot sóhajtott.

- Felejtsd el ezt a hülyeséget, Nora. – motyogta, majd a karjai közé kapott, és úgy indult el a bejárat felé, akárcsak nemrég a próbáról kifelé jövet.

Egyáltalán nem zavartatta magát, amikor odaállt a pulthoz eligazítást kérni, hogy a karjaiban tart…teljesen természetesen viselkedett, egyetlen dolgot leszámítva.

- Miért vagy ilyen feszült? – kérdeztem tőle, mikor már a röntgenezésre vártunk. A folyosón ültünk az öntött műanyag székekben, a lábam az ölében, amit szórakozottan de óvatosan néha megsimogatott.

- Nem vagyok feszült. – mondta és felém fordította a tekintetét.

- De igen, az vagy. Ismerem ezt az arckifejezést…annak add ezt be, aki nem ismer úgy, mint én. – mutattam az arcára, és közben elővettem a táskámból a telefonomat. Carrie írt üzenetet, hogy Oliver most hívta őt fel, és reméli nincs semmi komoly bajom. Felsőhajtottam majd leraktam a mellettem lévő székre a telefont és visszafordultam Dan felé, aki azóta is engem nézett.

- Szóval? – kérdeztem és felvontam a szemöldököm.

- Imádom, hogy ilyen könnyen tetetni tudod az ostobát… - morogta indulatosan.

- Tessék? – pislogtam nagyot.

- Mégis minek örüljek? Az életem romokban…és nem segít az sem, hogy mindennap látlak. De most mégis…megéri a szenvedést az, hogy most én lehetek itt veled.

Zavarba jöttem, ahogy a szavait mélyen a szemembe nézve mondta ki. Éreztem, hogy el fogok pirulni, így elkaptam a tekintetem, és gyorsan tereltem a témát.

- És hogy vagytok Kimmel?

- Tegnap este szakítottam vele. Nem működött….sajnálom, mert elég klassz lány.

- Akkor hát ezért volt ma szomorú?

- Igen. – bólintott, majd hozzátette. – Ráadásul most emiatt a húgom is utál…de egy dolog vígasztal.

- Mi?

- Téged jobban utál. – jegyezte meg, és elmosolyogta magát.

- Akkor sem szeretett mikor együtt voltunk…se előtte, se alatta, se utána. – megvontam a vállam.

- Nem örökölhetjük mindig ugyanazokat az érzéseket… - jegyezte meg csendesen, és mélyen a szemembe nézett.

- És…fájt a szakítás?

- Jobban fájt, mint mikor kettőnknek lett vége. – mondta félvállról, én pedig ledermedtem. Nem ilyen választ vártam.

- Oh. – ennyit tudtam reagálni.

- De csak azért, mert te rögtön utána adtál nekem valamit, amit azóta sem tudok elfelejteni… - beszéd közben a kezem után nyúlt, de ekkor szólítottak.

- Nora Bellini! – darálta monoton hangon a nővér, mire Daniel csak reménytelenül felsóhajtott, és újra a karjai közé vett, majd besétált velem a röntgenszobára.

Fél órás vizsgálódás és egy csomó papír kitöltése után a segédnővér egy tolókocsit tolt be a vizsgálóba, majd segítettek beleülni. A bokám kificamodott, amit ugyan helyreraktak, de még mindig nem volt az igazi, emellett az ínszalagom is rendesen megrándult, s ettől nem bírtam lábra állni, hiszen őrülten fájt. Sok értelme ugyan nem volt annak, hogy a kijáratig tolókocsival elvisznek, majd onnan úgy kellett boldogulnom, ahogy éppen tudok…

Már éppen csukta volna be a nővér a vizsgáló ajtaját, amikor hírtelen felkiáltottam.

- Állj! Hol van a táskám? Nem maradt bent? – körbeforogtam, de sehol sem láttam a táskámat.

- Bent nincs. – jegyezte meg a nővér, miután szétnézett odabenn.

- De hát itt kinn sincs. – mutattam körbe.

- Kinnfelejtetted, amikor bementünk? – kérdezte Dani, miközben minden szék alá benézett, hátha megtalálja a földre esve a táskámat.

- Francba…lehet. Mindenre figyeltem, csak erre nem. – morogtam mérgesen, és a kezeim ökölbe szorultak. – Ezt nem hiszem el! – csaptam a kerekesszék karfájára. – Nem lehetek ilyen szerencsétlen. Mindenem benne volt…a kulcsom, a pénzem, az irataim…a telefonom. – motyogtam elhűlve, amikor a telefonomra, azon belül is a háttérképemre gondoltam. – Istenem. – sóhajtottam fel kínlódva, majd az arcomat a kezembe temettem.

- Ne aggódj…lehet, hogy valaki leadta a portán. Megnézzük rendben? – nem néztem fel, csak bólintottam.

A táskám nem volt se a portán, se a mosdókban, se a lépcsőházakban, se a liftekben…sehol nem volt.

- Hogy megyek most így be a lakásba? És hogy szerzem meg a kocsi kulcsomat? – kérdeztem elhűlve.

- Engem nem zavar, ha nálam alszol. – szúrta közbe Daniel.

- Kedves vagy, de szerintem az lenne az utolsó hely, ahová tanácsos lenne mennem. – motyogtam.

- És akkor mégis mit gondoltál, hol fogsz aludni?

- Itt a kórházban. Lábra állni úgysem tudok. – mondtam hírtelen ötlettől vezérelve.

Némi szervezkedés után találtak nekem egy szabad szobát, ahol erre az egyetlen éjszakára maradhattam. Amíg eljutottam oda, Daniel végig a hátam mögött puffogott.

- Tényleg sokkal jobb itt aludni, mint nálam, igazad van. – mondta, mikor magamra vettem a pöttyös kórházi pizsamát, majd bebújtam az ágyba. Már odakinn kezdett sötétedni.

- Jó lesz ez így hidd el. – mondtam mosolyogva. – Ilyet még úgysem csináltam soha.

- Elég extrém. – fintorgott, majd leült az ágy szélére. Magam sem tudom miért, de a keze után nyúltam, hogy a sajátjaim közé vegyem. Kicsit megvonaglott az arca, ahogy a kezeim közé vettem az övét.

- Nem szeretlek így látni…olyan benyomást kelt, mintha valami bajod lenne. – mondta csendesen, majd végigsimított a szabad kezével az arcomon.

- Ami azt illeti akad egy pár… - sóhajtottam, majd felnéztem a szemeibe, de ekkor elfordult, mert csörgött a telefonja. Rövid ideig szentségelt, majd felvette a telefont.

- Igen? … Igen. … Jól van. Igen. … Muszáj? … Hát el tudnék képzelni jobb programot is. … Jó, rendben. Húsz perc és ott vagyok. – mondta, majd köszönés nélkül összecsukta a telefont. Várakozóan néztem rá.

- Csak a húgom. – legyintett mérgesen, majd megsimogatta a kézfejem. – Nem akarlak itt hagyni, de muszáj mennem haza.

- Rendben….én megleszek. – mondtam mosolyogva.

- Holnap reggel itt leszek. Hozok neked reggelit és hazaviszlek innen. – nézett körbe a szobán.

- Köszönöm, édes vagy. – hálásan néztem rá, mire a mostanában olyan jól ismert mozdulatlanság lett úrrá rajta. Az arca megint hírtelen megkínzott lett, én pedig hírtelen nem kaptam levegőt.

Hosszú-hosszú perceken át, néztünk némán egymás szemébe. Egyszerűen nem bírtam mozdulni…fogva tartott a pillantása, amely időről időre letért a szemeimről az ajkaimra és a nyakamra.

Végül Dan mély lélegzetet vett, és becsukta a szemeit.

- Megyek…akkor holnap. – mondta keserű hangon, majd felállt az ágyról, de én nem engedtem el a kezét, és visszahúztam őt…közel magamhoz.

- Ne játssz velem Nora. – szűrte a fogain keresztül, és már nem nézett rám. Annyira elgyötört volt az arca…szenvedett. Szenvedett, méghozzá miattam…én pedig sosem tudtam elviselni, ha valaki miattam szenvedett. Tettem érte, hogy ne szenvedjenek miattam.

Egyik kezemmel erősen megszorítottam a kezét, majd a másikkal az arca felé nyúltam, és finoman végigsimítottam rajta.

Egyből kutatóan nézett felém, de engem akkor már nem érdekeltek a saját kifogásaim sem.

- Nem…nem mondom ki, mert nem lehet. Pedig lenne mit mondanom. – jegyeztem meg csendesen, utalva a múltkori beszélgetésünkre.

Csak egy pillanatig tétovázott…talán megemésztette azt, amit az előbb mondtam.

- A pokolba mindennel. – mondta mérgesen, majd közelebb hajolt hozzám, és az ajkai pillanatokon belül az enyémeknek feszültek…

*****

delirium@index.hu

 xx

R.I.P. Patrick Swayze

Sziasztok.

Szörnyen sajnálom...én megpróbáltam, esküszöm :D
Elkezdtem írni az új részt, de aztán hirtelen percekkel később már kettőt láttam a klaviatúrából, olyan álmos vagyok...Pedig ez az a fejezet, amire én személy szerint már nagyon vártam...épp ezért ennek nagyon jónak kell lennie...de félek, hogy a nagy álmosság közepette lefejelném az asztalt, vagy valami hasonló... :)

Szóval ez most átcsúszik a következő napra....megpróbálok hosszú résszel jönni nektek holnap. :)

xx.

u.i.: Köszönöm a leveleket és a kommenteket. (K)

134. fejezet

Kivételesen öt perccel előbb odaértem, mint a megbeszélt időpont. Ettől a hírtelen fordulattól mindenkinek jobb lett a kedve. A savanyú mosolyok helyett őszinte fogadott az öltözőbe érve, de Kim ma sem kímélt meg a szokásos modorától, sőt! Ma még az áltagosnál is mérgesebb tekintettel meredt rám – nem mintha amúgy álmatlan éjszakáim lettek volna attól, hogy nem kedvel engem.

A többiek jókedve rám is rám ragadt, és még akkor sem szontyolodtam el, amikor Frank – a világítás „felelős” bejelentette, hogy ma már úgy kéne próbálnunk, mintha minden élesben menne, de ehhez neki össze kell szereltetnie a reflektorokat, a villogókat, meg az egyéb fényforrásokat, amelyeknek a nevét megjegyezni is megerőltető volt.

Ebben a szabad félórában beszélgettem a többi lánnyal, valamint Oliverrel, amikor körbement, és mindenkinek a kezébe nyomta a ruhapróbán félretett cipőket.

Minden lánynak mondott valami kommentárt arról, miképp a legegyszerűbb végigmasírozni a kifutón ezekben, a bokakínzó eszközökben – jobb szó híján nevezzük így, ugyanis tényleg őrületes darabok voltak -, de mikor hozzám ért, szó nélkül továbbállt, ezért először fel sem tűnt, hogy mit rakott le elém.

- Na ne! – fakadtam ki hangosan, mire körülöttem mindenki nevetni kezdett. Felkaptam a fejem és körbenéztem. A hallgatóságom nagy része a hasát fogta a nevetéstől, és pont elkaptam azt a kacsintást, amit Rachel küldött Olivernek.

- Francba, nem! – mondtam ellenkezőleg, és hitetlenül meredtem az előttem heverő cipőkre.

- Látod, én mondtam, hogy hisztizni fog. Ez nála valami beprogramozott dolog szerintem idebenn… - beszéd közben Rachel megérintette a fejét.

- Tudjátok, hogy mennyire utálom ezeket a veszélyesen magas sarkakat. Nem vagyok benne magabiztos…

- Nem is magabiztosnak kell lenned benne, hanem nőiesnek. -  vetette oda foghegyről Kim

- Igen, mert az nagyon nőies, ha egy lány lába úgy reszket egy cipőben, mint a nyárfalevél igaz? Mert ha ezt te vonzónak találod, gőzöd sincs arról, hogy mi a jó, és mi nem. – mondtam mosolyogva, mire ő körbeforgatta a szemeit, majd megállapodott egy távoli ponton a tekintete. Ettől a pillanattól kezdve nem mérges volt, hanem szomorú. Felhúzott szemöldökkel követtem a pillantását, és láttam, hogy Danielt nézi, aki talán abban a pillanatban érkezett. A füléhez tartotta a telefonját, és bőszen magyarázott valamit. Nem nézett felénk, csak elindult afelé az iroda felé, ahol múltkor beszélgettünk.

Nagyot pislogtam…nem üdvözli a barátnőjét?...és miért néz rá Kim ilyen szomorúan? Egyébiránt mióta érdeklődöm én ennyire a kettejük kapcsolata iránt?

Megráztam a fejem, hogy visszarángassam magam a jelenbe.

- Szóval…nincs más?

- Nincs Nora, most az egyszer tényleg nincs. A fél várost bejártuk egy ilyen színű cipőért…nem lehet akárhol ilyet kapni. – csóválta a fejét Oliver.

- Ez csak egy egyszerű kék cipő.

- Na látod! Ez a helyes…ne úgy vedd fel, hogy úristen el fogok esni, hanem úgy, hogy ez csak egy egyszerű kék cipő. – mutatott rá mosolyogva, majd már ott sem volt.

- Nagyszerű… - morogtam. Két perccel később a cipő már a lábamon volt. Amíg ültem benne maximálisan stabilnak éreztem a talpam alatt a talajt…sajnos ezt az első lépés után nem mondhattam el. Perceken keresztül sétálgattam a cipőben fel-s alá mint egy kerge marha, majd már némileg magabiztosabban mentem fel a kifutóra, amikor Frank jelzett, hogy akkor akár el is kezdhetnénk a próbát.

A zene hangosan felcsendült, és az első lányok el is kezdték a koreográfiát. Türelmesen vártam, figyelmesen hallgatva a zenét, hogy mikor jön el az a dallam, amikor nekem kell elindulnom.

Időközben el is felejtettem, hogy egy nagyjából tizenöt centis szörnyeteg van a lábamon, úgyhogy teljesen mindennapi lendülettel indultam el a kifutón.

Furcsán biztosnak éreztem a járásomat, és ez igazán meglepett…ez után már nem is koncentráltam annyira.

- Nora gyorsabban…kiestél az ütemből. – szólt rám Oliver, mikor jól láthatóan lelassítottam, ugyanis újra feltűnt a színen Daniel. Ahogy Oliver kimondta a nevemet, Dan reflexből fordult felém, és mosolyogva integetett. Én félszegen visszamosolyogtam, majd előre szegeztem a tekintetem, és begyorsítottam, hogy újra felvegyem a ritmust.

Talán ez az, amit nem kellett volna megtennem…

Az egész olyan gyorsan történt…reagálni sem volt időm.

Az egyik pillanatban még magabiztosan haladtam előre, majd a fordulónál megcsúszott a jobb lábam a kifutó csúszós kivilágított padlóján. A bokán kifordult oldalra, én pedig oldalra estem…hajszál híján a kifutóról is leestem.

Először nem éreztem a fájdalmat…gondoltam majd feltápászkodok innen paprikavörös arccal, viharverten távozok, és ezentúl minden buliban fapofával nevetgélek majd, mikor valaki előadja ezt a sztorit…

Nos ez nem fog bekövetkezni, ez egészen biztos volt, ugyanis nem hogy felállni nem tudtam de még a lábamat is csak pokoli fájdalom mellett sikerült lelógatnom a kifutóról.

- Rohadt életbe. – sziszegtem könnyes szemekkel, és a lábszáramat szorongattam. A fájdalom igaz, hogy később jött, de pokoli erős volt. Még a lélegzetem is elakadt az első pillanatokban.

Rövid időn belül kisebb tábor verődött körém. A zenét kikapcsolták, így ki tudtam hámozni a kiabálásukból az „Ugye nincs semmi baj?” és a „Hívjak mentőt?” variációkat…

- Fáj? – kérdezte Dan, miközben óvatosan felcsúsztatta a nadrágom szárát.

- Nem kicsit. – nyöszörögtem fájdalmas arccal.

- Jesszusom. – szisszent fel Oliver, mikor a lábamra nézett. Gyorsan én is odakaptam a tekintetem, és kipislogtam a szememből a könnyeket, hogy tisztán lássak.

Ezt felesleges volt tennem, mert a szám egy pillanattal később keserves sírásra görbült, ugyanis a bokám sárgadinnye méretűre dagadt pillanatok alatt.

Az arcomat a kezeimbe temettem, és dühösen nyomtam egymásnak a kettőt. Egyre jobban sajgott a lábam, hisz egyre jobban dagadt, a cipő pedig szorította a lábamat.

- Le…le akarom ve…venni a cipő…t – mondtam szaggatottan a sírástól, de még a mondat végére sem értem, mire Daniel már elhajította a cipőt.

- Nora kórházba kell menned, valakinek helyre kell raknia a lábad. Valaki el tud vinni? – kérdezte Oliver csendesen, miután a kíváncsiskodókat elzavarta a környékről. – Martin? Carrie? Kate?

- Nem…nincsenek a városban. Long Beachen vannak holnapig. – mondtam sírós hangon.

- És Rob? – kérdezte Daniel. Akármennyire is volt lassan focilabda méretű a lábam, a megvető fennhang még mindig érezhető volt nála beszéd közben.

- Ő sincs most itt egy darabig…elment forgatni.

- Szegény lány, teljesen egyedül vagy? – vonta össze a szemöldökét Oliver aggódóan. – Elviszlek, ha gondolod.

- Nem kell köszönöm…itt áll a kocsim kint. Tudok vezetni, csak…csak valahogy ki kéne jutnom odáig.

- Neked elment az eszed. Ha a kocsidig nem tudsz kimenni, mit gondolsz akkor, hogy fogsz bejutni a kórházba? Berepülsz? – vonta fel a szemöldökét Daniel.

- Megoldom. – morogtam, és már csúsztam volna le az emelvényről, de Daniel elkapott, és a lendületemet felhasználva a karjai közé kapott.

- Majd én elviszlek. – mondta, majd egy kicsit megdobott, hogy biztosabban tudjon fogni, én pedig a nyaka köré fontam a kezeimet.

Kifejezéstelen volt az arca a kifelé vezető úton…és nem lehettem benne biztos, hogy figyel-e a szeme sarkából…mindenesetre nem tudtam megállni, hogy ne nézzem megilletődötten az arcát, a szemeit, vagy az ajkait, amelyek hónapok óta nem voltak ilyen közel az enyémekhez mint most…

*****

Köszönöm a levelet Áginak, Evelinnek és Cintinek, valamint a kommentárokat
Klaunak [miből kívánnál többet? :)],
kellynek [köszönöm, hogy mindig írsz kommentárt, és mindig ilyen lelkes vagy :D], valamint
Moncsinak [ígérem idővel sikerül majd eldöntenem :D].

Remélem most is legalább ennyien írni fogtok :)

delirium@index.hu

xoxo.

133. fejezet

A délutáni próba alatt Martinnak többször is rám kellett szólnia, hogy térjek vissza a valóságba. A szünetek alatt mindig félrehúzódva leültem valahová, és üveges szemekkel néztem a telefonom háttérképét. Szinte percenként a mobil kijelzőjére pillantottam, de az istennek sem mutatott más dátumot, csak makacsul maradt március hatodikán.

A perceket óráknak, az órákat pedig napoknak éreztem…teljesen más világban jártam.

- Mi van veled Kedvesem? Olyan gyászos arckifejezésed van. – kérdezte Martin a próba végén, amikor az öltözőben sikerült egyedül találnia.

- Gyászosan is érzem magam. – mondtam fintorogva, majd behúztam a csizmám szárát. Magamra kaptam a kabátomat, majd felkaptam a táskámat, és Martin után kimentem az öltözőből.

- Na de miért?

- Rob ma ment el forgatni…és nekem már most hiányzik. – mondtam szomorkásan.

- Ó, kicsikém. – Martin magához ölelgetett, és sajnálkozó szavakat duruzsolt a fülembe. – Hamar el fog telni ez az idő, és figyeld meg, hipp-hopp itthon lesz veled.

- Legyen igazad. – mondtam halvány mosollyal. – Na most megyek…megpróbálom Kate-et elrángatni magammal moziba. – gyorsan megpusziltam Martin arcát, majd sietősen elindultam az ajtó felé. Nem is figyeltem, hogy valaki jön-e velem szemben az üvegajtónál, mert a táskámban kutattam a kocsi kulcs után. Így hát lendületből meglöktem az ajtót, mire azon nyomban fájdalmas felkiáltás ütötte meg a fülemet.

Egy pillanatra lefagytam, majd gyorsan felnéztem.

Az ajtó másik oldalán Daniel görnyedezett a fejét fogva. Elég viccesen nézett ki, így hát nem tudtam megállni…csendes vihogás hagyta el a számat, de aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképp én vágtam őt fejbe az ajtóval, lehervadt a vigyor az arcomról.

Kisurrantam az ajtón, és a kezemet Daniel vállára tettem. Amikor megszólaltam, a hangom még mindig el-elcsuklott a nevetéstől.

- Ne haragudj, nem láttalak. – mondtam, mire ő felemelte a fejét jelezve, hogy semmi gond, de továbbra is úgy hajlongott előttem, mint a guminádszál…

- Semmi…semmi gond. Elvégre múltkor én ütöttem be neked. Azt hiszem ez visszajárt. – mondta nyöszörögve, de igyekezett növelni a tekintélyét azzal, hogy közben megpróbált jó képet vágni az egészhez.

Néztem rá egy ideig, majd a szám szélében megbújt mosoly kitört belőlem hangos nevetés formájában.

- Ne haragudj, csak olyan vicces ez a helyzet…én nem rajtad nevetek. – mondtam levegő után kapkodva.

- Naná, hogy nem. – morogta, de már ő is nevetett. Még utoljára megdörgölte a homlokát, és az orrát, majd grimaszolt egyet.

- Tényleg bocs. – mondtam, és egy utolsót rázkódtam a nevetéstől.

- Semmiség. – legyintett. – Egyébként hogy vagy?

- Elvagyok… - mondtam egyszerűen, elkomorodott arccal. – Te?

- Szintén. Tanulásba temetkezem.

- Ja, igen tényleg. Te nem halasztottál. – bólintottam. – Szeptembertől én is visszaülök az iskolapadba…attól függ, mit hoz a jövő.

- Értem. – bólintott, majd mindketten hallgattunk. Rég volt már az az idő, amikor nem tudtunk megszólalni egymás társaságába…bár most egyáltalán nem voltam vevő senkivel a beszélgetésre.

- Én…én most megyek. Majd beszélünk…egyszer. – mondtam furcsa, felületes mosoly mellett.

- Rendben, én is megyek, Apám már vár. – mutatott az ajtón belülre. – Szia – köszönt, mire én válaszképp integettem, és elmentem mellette a kocsimhoz. Mikor szálltam be, láttam, hogy még mindig nem ment tovább…mozdulatlanul állt, és engem nézett. Mikor beszállás közben lopva felé néztem, elmosolyogta magát, majd bement az épületbe.

Estére Kate-tel megbeszéltem egy mozit. Sokat beszélgettünk a film előtt és után. Rég volt ennyi időnk egymásra…legalább egy előnye volt annak a hülye forgatásnak…

A nagy szóáradatnak Carrie telefonhívása vetett véget. Felhívta még este Kate-et, hogy holnapra bejött nekik egy munka, így Long Beach-re kell utazniuk két napra.

Kate még mindig kisegítőként dolgozott a C. S.-nél. Ő lett időközben Martin jobb keze…az idő múlásával, sokkal nagyobb szabad teret kapott, hisz már Martin is megbízik Kate stílus érzésékben. Ebből következik, hogy most már Kate is utazott Emmával, Martinnal és Carrie-vel, ha azoknak valami megrendelésük volt. Városon belül, vagy városon kívül.

Este lefekvésnél végiggondoltam a következő napomat, és szinte hisztizni támadt kedvem. Martin nélkül mehetek a próbára, két napig nem lesz a városban egyik szerettem is, ráadásul itthon is teljesen egyedül leszek.

Semmi kétség…valaki odafönn nagyon haragszik rám.

Mire másnap felébredtem, Kate már nem volt otthon. Egy cetli várt az asztalon, amire Martin felírta nekem, hogy mi a mai teendőm. Próba után mennem kellene ruhapróbára is. Ennek most kivételesen örültem, hisz addig sem fogok unatkozni.

Unottan, és teljesen étvágytalanul tömtem magamba a müzlimet, majd miután elöblítettem a tálkát, elmentem zuhanyozni.

Minden úgy ment a mai nap, mint az átlagos szürke hétköznapokon. Rutinból csináltam mindent.

Már épp indultam volna el a próbára, amikor rezgett a telefonom…üzenetem jött Robtól.

„Nemrég értem haza a forgatásról, hulla fáradt vagyok, de nem tudok elaludni. Őrület lehet, de már most nagyon hiányzol. Szeretlek, tudod…”

Félig boldogan, félig szomorúan felsóhajtottam, és visszapötyögtem neki gyorsan a választ.

„Ezzel nem vagy egyedül. Én most indulok a próbára…elég izgalmas napom lesz, képzelheted. -_-’ Én is szeretlek, később beszélünk. Hiányzol :(„

Miután elküldtem a választ, elindultam a próba felé. Egy piros lámpánál megálltam, és megnéztem, hogy Rob mit írt vissza. Egy egészen rövid üzenet volt, mégis újra gombóc nőtt a torkomba.

„♥”

Reménytelenül felsóhajtottam, majd kiléptem az üzenetekből. Megint megakadt a tekintetem a háttérképen, és úgy döntöttem, elengedem magam.

Felkaptam a napszemüvegem, és szabadjára engedtem a könnyeimet. Nem hisztiztem azért, mert nem úgy történt valami az életben, ahogy nekem a legjobb lenne. Egyszerűen csak úrrá lett rajtam a szomorúság, és a vágyakozás valaki után, aki kilométerekkel arrébb éppen ugyanazt kívánja, amit én ebben a pillanatban…

…hogy bárcsak együtt lehetnénk.

*****

Meglepetés :D ...ma volt időm korábban megírni a részt :)

Köszönöm a levelet Cintinek, valamint a kommentárokat is. :)
Moncsi, jön a 'hawaii" :D :D

delirium@index.hu

Szeretnék kérni hosszú leveleket, mert mostanában kicsit megcsappant a kommentek száma. :(
Persze én nagyon örülök, neki hogy leírjátok, hogy tetszett a rész, és várjátok a következőt (mert ezek tényleg nagyon jól esnek :)), csak szeretnék néha kicsit...bővebb véleményfejtést :)

xoxo

132. fejezet

A délelőtt alattomos gyorsasággal telt el, és mire észbe kaptam, már félkettő volt, tehát ideje volt elindulnunk. Kate és Rob gyors búcsúzkodása után kocsiba ültünk, hogy elinduljunk a reptér felé. Út közben be nem állt egyikőnk szája sem…egymás szavába vágva mondtuk a magunkét. Egyeztettük azt az időpontot, amikor minden nap beszélni fogunk, hogy mind a kettőnknek mennyire nagyon vigyáznia kell magára, és ilyen apróságok.

- Mikor jössz utánam Vancouverbe? – kérdezte Rob, mikor már a reptér bejáratánál álltam a kocsimmal.

- Huszonötödikén este. – mondtam szomorkásan mosolyogva.

- Tizenkilenc nap… - sóhajtott fel, majd kicsatolta a biztonsági övét.

- Jobb, mint a semmi. – tettem hozzá, majd kiszálltam a kocsiból. – Bemegyek veled, jó?

- Nora, mindjárt ott kell lenned a próbán.

- Szerinted ez jelenleg mennyire érdekel? – kérdeztem felvont szemöldökkel, és felnyitottam a csomagtartót.

- Édes vagy nagyon, de nyugodtan menj csak dolgozni. Bent úgy sem lenne nyugtunk…mindenhol fotósok vannak. Tudják, hogy ma utazom.

- Érdekes, én egyet sem látok. – mondtam dacosan, és karba tett kézzel figyeltem, ahogy Rob pakol ki a csomagtartóból.

- Nézz a hátam mögé. Két óránál…körülbelül. – motyogta, miközben tovább pakolt. Körbenéztem, és tényleg ott állt egy fél tucat fotós.

- Nem figyelnek minket.

- Egyenlőre. – mutatott rá, majd lecsukta a csomagtartót. – Ne nehezítsd meg az elválást Nora…így is pokoli nehéz.

- Rendben. – sóhajtottam, majd lehajtottam a fejem. Elkezdett nőni a torkomban a gombóc…már majdnem itt volt az idő.

- Hé… - az állam alá nyúlt, és maga felé fordította a fejem. Savanyúan összemosolyogtunk, majd szorosan összeölelkeztünk.

- Nem hittem volna, hogy ezt még egyszer át kell élnem. Másodszorra kell ilyen hosszú időre elengednem téged. – sóhajtottam fel, és az arcomat a vállába fúrtam.

- De most biztosan visszajövök. – mormolta, miközben a kezeivel a hátamon körözött.

- Mernél nem visszajönni… - vágtam rá, mire halkan nevetgélni kezdett.

Hosszú percekig álltunk még így ölelkezve, minden egyéb mondanivaló nélkül. Csak öleltem magamhoz, és szívtam magamba az illatát.

- Két óra múlt…indulj el, mert elkésel.

- Nem tudlak rábeszélni sehogy sem, hogy ne foglalkozz a munkámmal, igaz? – kérdeztem fanyarul fintorogva.

- Nem, sehogy sem. – rázta a fejét mosolyogva, mire én felsóhajtottam, bár már jóformán nem is kaptam levegőt a torkomban lévő gombóctól.

A kezeim lehullottak a hátáról, ő pedig finom mozdulattal a sajátjai közé vette őket.

- Nagyon vigyázz magadra kérlek. Ne csinálj semmi hülyeséget, rendben? – kérdezte.

- Nyílván nem ugrok majd egy busz alá sem. De rendben. Észnél leszek, ígérem. – bólintottam rá, holott pontosan tudtam, hogy a busztól sokkal kevésbé tart, mint Danieltől.

- Hívlak majd, ahogy megbeszéltük.

- Én pedig várni fogom, úgy, ahogy megbeszéltük. – bólintottam rá mosolyogva. Csillogó szemmel nézett rám, de ez már nem olyan csillogás volt, mint reggel. Most már mindkettőnk szeme szomorúan fénylett. Nagyot nyeltem, hátha könnyebb lesz levegőt venni ez után, de nem sikerült.

- Mennem kell. – sóhajtott fel, mire szinte varázsütésre megteltek a szemeim könnyekkel. Sűrűn pislogni kezdtem, mert nem láttam tisztán az arcát miattuk, s ez által legurultak az arcomon. – Ne sírj, kérlek.

- Nevessek? – kérdeztem bosszúsan, és behunyt szemmel hagytam, hogy letörölgesse a könnyeimet.

- Nem szeretem, ha sírni látlak. Pláne ha miattam. – mondta komolyan, mégis megremegő hanggal.

- Nem tudok nem sírni, ha eszembe jut, hogy elmész. – mondtam végül keménynek szánt hangon, mégis inkább olyan volt, mintha rimánkodnék.

- Akkor ne gondolj rá. – suttogta, majd az ajkát szorosan az enyémnek nyomta.

Ez volt az utolsó. Jó ideig ez volt az utolsó csókunk, így ebbe kellett belesűrítenem azt a rengeteg mindent, amit amúgy naponta éreztetnék vele.

Ebbe az egy csókba kellett belesűrítenem azt az őrült nagy szeretetet, amit éreztem iránta, plusz a hiányt, amit már most éreztem, pedig még el sem ment…

Így tehát eléggé érzelem dúsra sikerült ez a csók. Szorosan összeölelkezve álltunk, az ajkaink pedig gyors tempóban mozogtak együtt. Elszédültem, de nem volt szívem elhúzódni tőle…mindent ki akartam sajtolni ebből a csókból, amit csak lehetett.

Úgy húztam magamhoz az arcát, mint egy őrült…az ujjaim folyton a haját szántották, vagy az arcát simogatták, és olyan sóhajok törtek ki belőlem, amiket normális esetben egészen biztos szégyelltem volna.

De persze, mint minden jónak, ennek is vége szakadt…úgy éreztem ez után magam nagyjából fél percig, mint akinek máris elrabolták a fél életét.

- Vigyázz magadra. – suttogtam, és a homlokomat az övének nyomtam. Válaszként csak hümmögött egyet. – Szeretlek.

- Én is szeretlek, tudod. – mondta mosolyogva, majd egy röpke percre megint csókban forrtunk össze. Végül végigsimított az arcomon, és utoljára homlokon csókolt.

Ez után lehajolt a táskájáért. Egyet a vállára vetett, egyet pedig a kezében vitt. Még egy utolsó utáni csókot sikerült lopnom tőle, amikor megragadtam őt a kabátjánál fogva, de aztán elment…

A kapuból még utoljára visszanézett rám szomorúan mosolyogva, de innentől már nem láttam belőle semmit…letámadták a fotósok.

Szomorúan sóhajtottam egyet, majd gyorsan visszaszálltam az autóba. Első lélegzetvételemkor már rögtön elmosolyogtam magam…a parfümje illata még mindig érezhető volt most, hogy már nem volt velem.

A próbára vezető úton eléggé változó volt a hangulatom, de a végére győzött a letörtség. Felületesen lélegezve mentem be a próbára, és úgy éreztem, hogy a világ menten összedől, és én ott fogok állni a romok között teljesen egyedül, mert a másik felem épp úton van Kanadába…

*****

Ez most nem lett annyira hosszú, de a csattanókat meghagyom holnapra :)

köszönöm az eddigi kommenteket a 131. fejezethez :)

delirium@index.hu

xoxo

131. fejezet

Besüppedt mellettem az ágy, éreztem, hogy leült. Egy ideig nem mozdult, még azt sem hallottam, hogy levegőt vett volna. Csak a saját dübörgő szívemet hallottam.

Vártam valamire, de még én sem tudtam, hogy pontosan mire.

Hátradőlt ő is az ágyon, és lemertem volna fogadni, hogy engem nézett, de a világért sem nyitottam volna ki a szemeimet. A kezem már nem volt ökölbe szorulva, és sikerült elfogadtatnom magammal, hogy nem lesz folytatása a veszekedésnek. Ha lenne, az már egész biztosan zajlana…

Őszintén meglepődtem, amikor a lehetőségek latolgatása közepette Rob ajkai az enyémekre találtak egy pillanatra.

- Sajnálom. – suttogta, mire lassan kinyitottam a szemeimet. Mellettem feküdt féloldalasan, felkönyökölve. Az arca csak pár centire volt tőlem. Egy ideig csak némán néztem a szemébe, majd elmosolyogtam magam.

- Nem kapsz masszázst. – megkönnyebbülten felsóhajtott, én pedig az arca felé nyúltam, pont akkor, amikor ő újra felém hajolt. Egyre gondoltunk.

Hosszú időn keresztül ez az este lesz számunkra Az este…egészen addig ameddig nem találkozunk újra. Az mindegy volt, hogy az utóbbi időkben mennyi mindenen összekaptunk…csak az számított, hogy mennyire szerettük egymást.

Kedvem sem volt a délutánra gondolni, miközben mosolyogva húztam magamhoz Robot. Mindkettőnknek jobb volt, hogy nem gondoltunk semmire.

Nehéz is lett volna bármire gondolni…mindenhol Rob volt. A gondolataimban, a környezetemben, a karjaim között…mindenhol, és ez nekem tökéletesen megfelelt.

Mindent elfelejtve öleltem magamhoz, miközben a csókjaink egyre mélyebbek és ütemesebbek lettek. Elfogott a szokásos „felőlem akár eljöhet a világvége” érzés, ami akkor tört rám, amikor hasonló helyzetekben voltunk. Önfeledten csókoltam az ajkait, és öleltem őt magamhoz.

Jólesően elmosolyogtam magam, amikor Rob elkezdte kigombolni a kardigánomat, majd ledobta azt a földre. Feljebb tolt az ágyon, majd utánam kúszott. Összemosolyogtunk, és egy pillanatra elmerültem a csillogó szemeiben. Biztos voltam benne, hogy az ő fejében is megfordult az a gondolat, miszerint hónapokkal ezelőtt, az első itt töltött éjszakája volt kettőnknek az akkor együtt töltött idők utolsó éjszakája is egyben. Elképesztő, mennyi minden változott azóta. Akkor úgy váltunk el, hogy ki tudja, látjuk-e még egymást valaha, most pedig egy sokkal nehezebb helyzetbe sodortuk magunkat. Ahogy ezt végiggondoltam, hírtelen kedvetlen lettem,

Robnak is feltűnhetett, mert egy kis idő múlva elhúzódott, és értetlenül méregetni kezdett.

- Baj van? Nem akarod?

- Nincs baj…csak rossz érzésem van. – mondtam csendesen, de közben az ingét gomboltam ki.

- Mivel kapcsolatban? – megtámaszkodott a fejem mellett kétoldalt.

- Kettőnkkel. – mondtam kelletlenül. Nem akartam hazudni. – Nem tudom, hogy kibírja-e ezt az örökös távollétet a kapcsolatunk. – ettől a mondattól megfagyott.

- Van egy olyan érzésem, hogy találkoztál Daniellel… - morogta, majd elrugaszkodott, és mellettem ledobta magát az ágyra. Egy ideig a plafont nézte majd megdörgölte az arcát, végül ujjaival a hajába túrt, és ott is hagyta a kezét.

- Nem találkoztunk. – vágtam rá, de nem tűnt fel neki a hangom hisztérikus árnyalata. – Csak távol vagyunk egymástól…többet vagyunk külön mint együtt.

- Ezen nem tudok változtatni.

- Ahogy én sem. – tettem hozzá.

- Ha elvállalnád a Renquiller állást, azzal segíthetnél a dolgon. – mondta, mire most rajtam volt a sor, hogy az arcomat a kezeimbe temessem.

- Ne beszéljünk erről, rendben? – kérdeztem, és felé gurultam.

- Nem én hoztam fel. – megvonta a vállát, és szórakozottan simogatta az arcomat.

- Inkább mutasd meg nekem, hogy mennyire fogok hiányozni a következő hetekben. – mondtam mosolyogva, majd a nyakához hajoltam, és megcsókoltam azt, mire ő hátulról a hajamba túrt, és magához húzta az arcomat.

Majdnem durván csókolt meg, de mégsem éreztem annak. Közben magára húzott, és a hátamat simogatta. Jött a jól ismert borzongás, és az éjszaka hátralévő része innentől egy összefüggő kábulatként telt el…

Másnap is kellett mennem próbálni, de a mai napon szerencsére csak délutánra kellett mennem, így egyrészt kialudhattam magam, másrészt ki tudtam menni Robbal is a reptérre, csak úgy, mint tegnap Taylorral.

- Szép jó reggelt. – köszönt Rob mosolyogva, mikor kinyitottam a szemeimet hunyorogva.

- Szép?...Inkább gyásznap. – motyogtam álmosan, majd bebújtam a karjai közé, és a fejemet a vállára hajtottam. – De azért neked is jó reggelt. – tettem hozzá, majd csücsörítettem, és megcsókoltam a nyakát.

A derekam köré fűzte a kezeit, és megpuszilta a fejemet.

- Min gondolkozol?

- Csss! – intettem le.

- Parancsolsz?

- Most épp az emlékezetembe próbálom vésni ezt a pillanatot. Sokáig hiányolnom kell a reggeli közös ébredéseinket. – magyaráztam.

- Az már egyszer biztos. – értett egyet, és szorosabban ölelte a derekamat. Jó néhány percig csendben szuszogtunk, néha-néha megpuszilva a másikat.

- Mennyi az idő? – kérdeztem, mikor már zsibbadni kezdett az oldalam a sok fekvéstől.

- Tizenegy óra lesz nemsokára. – mondta, majd ledobta maga mellé a telefonomat, amin megnézte az időt.

Felemeltem a fejem a mellkasáról, és némiképp elrendeztem a hajamat. Amint ezzel megvoltam a telefon után nyúltam, és beleléptem a fényképezés alkalmazásba.

- Vágj jó képet a dologhoz. – mondtam mosolyogva, majd visszabújtam hozzá, és eltartottam magamtól a telefont, majd találomra csináltam kettőnkről egy képet.

- Hiányzik a fél arcod. – közölte Rob, amint meglátta a képet.

- Nahát, nem mondod? Észre sem vettem volna… - motyogtam, és gyorsan kitöröltem a képet.

- Különben meg ez olyan hétköznapi…csak vigyorgunk a kamerába. Lehetnél kicsit kreatívabb.

- Kreatívabb? Rob, ez csak egy kép. – mosolyogtam lesajnálóan, mire kikapta a kezemből a telefont, felém kerekedett, és hírtelen megcsókolt. A kezeim automatikusan az arcára találtak, és hol simogatták azt, hol pedig tovább vándoroltak és a hajába túrtam velük.

Percekkel később Rob elhúzódott tőlem, és mosolyogva nézett a szemembe, majd elfordult és a telefonra nézett.

- Ez sokkal kreatívabb. – jegyezte meg, majd felém fordította a kijelzőt.

Azt a pillanatot kapta el, amint a csók után mosolyogva egymás szemébe nézünk. Az én távolabbi kezem a hajában, a közelebbi pedig az arca szélén van. Látszik, hogy mélyen nézünk egymás szemébe.

- Ez túl megható. Ettől a képtől már most sírnom kell. – motyogtam meghatottan.

- Háttérnek is tökéletes. – mondta mosolyogva majd lecserélte az egyik korábbi képünket erre.

- Igen, tényleg az. – mondtam elszontyolodva.

- Hé, még itt vagyok. – simított végig az arcomon a kézfejével, mire én szomorkásan rámosolyogtam.

- Még… - kicsit leolvasztottam a mosolyát. Visszarakta a telefont az éjjeliszekrényre, majd megint felém fordult. Egy ideig mélyen a szemeimbe nézett…hol az egyikbe, hol a másikba.

- Nagyon szeretlek. – mondta végül, én pedig az alsó ajkamba haraptam.

- Én is, nagyon. – mondtam végül mosolyogva, majd megemeltem a fejemet, és az ajkamat az övéhez nyomtam.

*****

Köszi a köszöntést lányok :)

A következő fejezetet 2 órán belül felrakom. 

delirium@index.hu

xoxo.

Hali.

Megírtam a mai részt, de nem találom igazán jónak, így nem rakom fel. Energiám nincs átdolgozni, és igazság szerint kicsit rövid is lett...de holnap DUPLA résszel jövök. Bocsi, de ma későn értem haza, mert ünnepeltem... :)

xoxo.

130. fejezet

- Itt vagy Nora? – Rob meglengette előttem a kezét, mire én felriadtam a kábulatomból. Rögtön elszégyelltem magam, mert fogalmam sem volt arról, hogy miről beszéltünk eddig, vagy, hogy egyáltalán beszéltünk-e valamiről…

- Itt, ne haragudj, szét vagyok esve. – motyogtam sűrűn pislogva, majd nagy igyekezetemben elkezdtem magamba tömni az ebédemet. A változatosság kedvéért megint gyorsétteremben ettünk…Rob máshová nem hajlandó elmenni.

- Elfáradtál? – kérdezte, miközben ő is folytatta az evést.

- Igen, fárasztó délelőtt volt. – felsóhajtottam, és kiűztem a gondolataimból a kis irodában lezajlottakat. – De már vége.

- Vége bizony. – bólintott, majd kis ideig csöndben ettünk tovább.

- Már összepakoltál, vagy még el kell menned haza? Nálam alszol igaz? – kérdeztem hírtelenjében, mire elmosolyogta magát. Lenyelte a falatot, ivott egy korty üdítőt, majd csak ez után kezdett beszélni.

- Délelőtt összecsomagoltam, és konkrétan kiköltöztem a lakásomból. Most minden cuccom nálad van, úgyhogy, igen. Nálad alszom, és még akkor se tudnék máshová menni, ha esetleg kidobnál ma éjszaka…

- Akkor nem fontolgatom tovább, hogy kidobjalak-e vagy sem. – mondtam vigyorogva, mire ő felvonta a szemöldökét, és féloldalasan elmosolyogta magát.

- Neked ma délután még van valami dolgod?

- Nem. A tiéd vagyok. – mondtam, majd szalvétáért nyúltam, hogy megtöröljem a számat.

- Ma igazán megmasszírozhatnál te engem… - motyogta tűnődve. – Tudod, amolyan búcsúajándék…

- Egy masszázs? – kérdeztem vissza, és most én vontam fel a szemöldököm.

- És persze, ki tudja mi jön utána. – megvonta a vállát, és sokat tudóan rám kacsintott, mire én megcsóváltam a fejem, és halkan kacarásztam.

Ebéd után sétálni mentünk…semmi konkrét célunk nem volt vele igazán. Nyakig bebugyolálva, hatalmas napszemüveggel a fejemen amúgy sem igazán lehetett volna valami célom ezzel a sétával. Rob végig lehajtott fejjel ment, így különös módon egyszer sem állítottak meg minket a rajongói.

Már visszafelé sétáltunk a gyorsétteremhez, ahol a kocsimat hagytuk, amikor hírtelen Rob egy nem várt gesztussal rukkolt elő. Megállított egy utcai virágárust, és vett nekem egy szál vörös rózsát. Teljesen meghatódtam ettől a gesztustól, hisz eddig csak akkor kaptam tőle akármit is, ha valamilyen alkalomból vette azt. Ez viszont…teljesen spontán figyelmesség volt tőle.

- Tényleg ennyire romantikus lettél, vagy félsz, hogy tényleg kiteszlek éjszakára? – kérdeztem mosolyogva, miközben a virágot szagolgattam. Abszolút…boldognak éreztem magam ebben a pillanatban. A rózsaillat, a tudat, hogy kaptam tőle valamit, az, hogy a hüvelykujja a kézfejemen körözött, és megint csak a tudat, hogy itt voltunk együtt, minden búmat feledtette velem. Már ha akartam se tudtam volna elkalandozni gondolatban…

- Igyekszem azt hinni, hogy a második lehetőség meg sem fordult a fejedben, így csakis azt kell mondanom, hogy az első lehetőség igaz.

- Szép körmondat. – mosolyogtam.

A sétánk hátralevő része nagyjából csendben telt el. Már majdnem a kocsinál voltunk, mikor Rob törte meg a némaságot.

- Tudod, igaza volt Kate-nek…ez a sárga szín tényleg borzalmas… - mondta és fintorogva nézett a kocsimra.

- Milyen hátul kullogók vagytok…Neked egyáltalán nincs is divatérzéked…te nem is értesz az ilyesmihez. – torkolltam le, és végighúztam a kezem a motorháztetőn. A kocsi valósággal virított, mint a nap. A csibe sárga színével alaposan kitűnt a többi hétköznapi színű autó közül.

- Igazad van, egy kocsi színének kiválasztásához nagy tehetség kell. – morogta cinikusan, majd beszállt az anyósülésre.

- Igenis kell hozzá érzék. És nekem van…ez a szakmám is.

- Pedig elég siralmas stílusérzéssel válogattad ma magadra ezt a hacukát. – mutatott rám, mire dühösen lekaptam magamról a szemüveget, és a hátsó ülésre dobtam a virággal együtt. Hírtelen mozdulatokkal elkezdtem magam kihámozni a sálból, és közben sorra nyeltem vissza a kitörni készülő sértéseket. Nem akartam az utolsó együtt töltött napunkon is veszekedni, de azért egy valami mégis kicsúszott.

- Mintha bizony miattam kéne az utcán bazári majomnak beöltözni… - idegesen kirántottam a gumit a hajamból, és felborzoltam azt, hogy a lehető legkevesebb látszódjon az arcomból. Dühösen fújtam egyet, és elfordítottam a kulcsot…

- Szia Kate. – köszöntem, mikor hazaértünk, és megláttam, hogy Kate épp az elmaradt ebédjét pótolja.

- Sziasztok srácok. Mi ez a morcos fej mindkettőtökön? – kérdezte nagyot pislogva.

- Őt kérdezd, neki van stílusa hozzá. – mutattam Robra mosolyogva, s a szemem sarkából láttam, hogy Rob a fejét rázva a plafonra pislog.

- Mi? – kérdezett vissza értetlenül, mire én legyintettem, és a hűtő felé lendültem egy vízért.

- A kisasszonynak kimerítő napja volt… - motyogta Rob Kate-nek, mire én lecsaptam a konyhapultra a vizesüveget.

- Mondd csak, te ezt élvezed?

- Nem tudom mi bajod. – tárta szét a kezeit értetlenül.

- Aha, rendben. – bólintottam majd elfordultam tőle, és inni kezdtem.

A délután hátralevő részében egy szót sem szóltunk egymáshoz, de még csak egymásra sem néztünk. Mind a hárman a nappaliban ültünk. Rob és Kate a kanapén, és pedig félrevonultam a fotelbe, és rajzolgattam…próbáltam lekötni a figyelmemet, de a feszültség nem segített. A tekintetem néha megakadt az üvegasztalon bánatosan kókadozó rózsán, és ilyenkor majdnem sikerült ránéznem Robra…majdnem.

Néha dühösen nyomtam a ceruzám hegyét a papírra, amikor eszembe jutott, hogy igazából milyen ostobaságokon tudunk összeveszni…még értelme sincs egyiknek sem. Említésre sem lennének méltóak, de mi összeveszünk rajtuk…igazán nevetséges.

A nap csúcspontja akkor jött el számomra, mikor Kellan felhívott. Mindig fel tudott dobni, és valahogy mindig ráérzett mikor kell telefonálnia. A beszélgetésünk alatt a hálószobámba zárkóztam, hogy ne hallja meg Rob, hogy Kellannak panaszkodom kettőnkről. Kellan persze abszolút viccnek vette az egészet, és kinevetett, mikor befejeztem a panaszkodást. Szerinte elképesztően aranyosak vagyunk, hogy úgy civakodunk apróságokon, mint az óvodások a homokozó lapáton.

Estére valamelyest lecsillapodtam. Kate már hamar lefeküdt aludni, de az is lehet, hogy csak megunta, hogy ő az élő válaszfal kettőnk között.

Amint Kate hálószobaajtója becsukódott Robbal mindketten lopva egymásra sandítottunk, pont ugyanakkor. Szúrós szemmel méregettük a másikat, egy szót sem szólva egymáshoz.

Én hamarabb feladtam. Lehunytam a szemeimet, és vagy fél percig csukva is tartottam.

Végül hírtelen kinyitottam, és elindultam a szobámba. Nem kapcsoltam villanyt, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. Csak sóhajtottam egyet, és kínlódva hanyatt dőltem az ágyon.

Még egy perc sem telt el, és már nyílt is a szobaajtóm, én pedig csukott szemmel, és ökölbe szorult kezekkel vártam a veszekedés folytatását…

*****

Köszi a megértést lányok :) <3
(közgáz doga 5ös :$ :D)

delirium@index.hu

xoxo

Sziasztok

Igazából csak idők kérdése volt, hogy mikor jön el ez a pont...és most eljött.

Rengeteget kell tanulnom, és szörnyen fáradt vagyok...(még most is közgáz könyvet bújok, csak épp szünetet tartok)...szóval, emiatt ma nem tudok új részt írni. 

Nagyon szerettem volna megírni a mai részt, mert a mostani fejezetek a kedvenceim, de nincs rá energiám.

Most olyan ígéretet sem tudok tenni, hogy holnap dupla résszel jövök, mert holnap jön a következő tanulnivalóhegy... na nem panaszkodom, biztos nektek sem habostorta minden :)

Szóval, csak jelezném, hogy ne várjátok az új részt, mert nem lesz.

A kommenteket, és a levelet köszönöm szépen :)

Legyetek jók :)

xoxo

129. fejezet

Az út hátralevő részében Taylorral felváltva nyugtatgattuk egymást, hogy minden rendben lesz, és mostantól az idő fénysebességgel repülni fog. Különben, épp azon tűnődtem magamban, miközben már a reptéren megállva kinyitottam a csomagtartót Taylornak, hogy ez volt az első komolyabb szóváltásunk. Eddig valahogy vonakodtam Taylor előtt megnyílni, és nem is zavart, hogy hónapok óta szavak nélkül eléldegélünk egymás mellett. Hírtelen úgy éreztem, erre sokkal hamarabb rá kellett volna jönnöm….lehetett volna egy lelki szemetesem. De hát persze én csak a saját életemmel voltam elfoglalva.

- Megvárjam veled, míg indul a géped? – kérdeztem, mikor kipakolta az összes csomagját egy kulira.

- Martin akkora dugót semmiképp nem venne be. – rázta a fejét nevetve, mire én fintorogtam.

- Igaz…vár a munka. Meséltem neked, hogy ezt a bemutatót ki szervezi, és, hogy…

- Nora! – szólt rám emelt hangon, mire én nagyot pislogtam és becsuktam a számat. Elmosolyogta magát, majd beszélni kezdett.

- Ne kezd el ömlengeni nekem most, rendben? Így is zsong a fejem attól a sok dologtól, amit az elmúlt húsz percben rám zúdítottál magadról. – erre én is nevetni kezdtem.

- Felhívhatlak…néha? – kérdeztem esdeklő arccal, összevont szemöldökkel.

- Nyugodtan. De most tényleg menj, én innentől megleszek.

- Hát rendben. – felsóhajtottam. – Örültem, hogy megismertelek. – odaléptem hozzá és megöleltem.

- Azt hiszem te ilyenkor még nem vagy tisztában azzal, hogy mit beszélsz. – rázkódott a nevetéstől, de ő is megölelt engem. Jól megszorongattuk egymást, majd két puszi után teljesen meghatódva integettem Taylor után, aki ekkor sétált be az üvegajtón. Miután bement, még akkor is vigyorogva ingatta a fejét jobba balra…

- Nem késtem sokat, igaz? – kérdeztem vidáman amint megérkeztem a próbára. Mindenki talpig díszben, fapofával, karba tett kézzel állt. – Hm, szóval sokat késtem. – biccentettem, majd ledobtam a cuccomat, és beálltam a helyemre. Rövid helyreigazítás után felhangzott a bevonuló zene, és mindenki szépen tette a dolgát. Az első fordulómnál a kifutón kinéztem oldalra, és megláttam Martint – gyilkos szemekkel meredt rám -, Olivert – mosolygós volt az arca, mint mindig -, valamint Danielt. Az ő arcát nem láttam, de a tudat, hogy itt van, annyira zavarba hozott, hogy kis híján leestem a színpadról.

Nagyjából tizenegy óra körül volt az első szünet. Én mint egy félőrült rohantam az italautomatához. Már a kezdetek óta ott lebegett a vágyaim küszöbén egy buborékmentes ásványvíz…

- Kisasszony… - morogta Martin, amikor utolért iszogatás közben.

- Nézd Martin nagyon sajnálom, de van rá magyarázatom rendben? Taylor ma utazott el, és hónapokig nem találkozunk. Kivittem őt a reptérre…ennyi minden. Dugó volt a városban, ezért késtem. Különben simán megjártam volna…

- Így is megjárod, ha még egyszer elkésel! Többször nem tudom már tartani a hátam érted…

- De hisz sosem lógok!

- Francba Nora, neked mindenre van kifogásod. – morogta idegesen majd otthagyott.

- Ne rajtam töltsd le a magánéleti problémáidat. Ha gondolod elmehetünk együtt pasizni… - szóltam utána vigyorogva, mire ő sandán visszamosolygott. Ebben a pillanatban a víz felment az orromba, én pedig fuldokolni kezdtem.

Nagy köhögésem közepette először fel sem tűnt, hogy valaki hátba vereget, csak akkor kapcsoltam, amikor már némileg csillapodott.

- Úristen… - nyöszörögtem könnyes szemekkel, de mosolyt erőltettem az arcomra. – Szia.

- Szia. – köszönt vissza Daniel mosolyogva. Nem őszinte volt a mosolya…erőltetett. – Beszélhetünk?

- Most is beszélgetünk.

- Úgy értem négyszemközt…nyugodtan. Meg kéne beszélnünk pár dolgot. Hetek óta próbállak elérni, de nem hívsz vissza.

- Lehet, hogy azért, mert én nem akarok veled négyszemközt beszélgetni. Ha ezen eddig még nem gondolkoztál el, akkor ideje lenne elkezdeni.

- Rendben. Ezt megérdemeltem… - felsóhajtott, majd nekidőlt az automatának. – Ne haragudj, hogy a múltkor…tudod… - fájdalmas fintort vágott, majd az arcomra mutatott.

- Semmi gond…baleset volt. – legyintettem, és egy nagy korty vizet vettem a számba.

- Velem ebédelsz? – kérdezte hírtelen.

- Nekünk nem kéne semmilyen közös programot csinálnunk Dan. – keserű mosolyra húztam a számat, és megráztam a fejem. – Pláne nem kettesben.

- Ezt te mondod, vagy ő mondja? – kérdezett vissza szarkasztikus hangon.

- Mi mondjuk Daniel. Mi. – erősen megnyomtam a mi szócskát.

- Néhány dolgot akkor is tudnod kéne…

- Nézd, nekem vissza kell mennem dolgozni, Apukád már vár rám.

- Apám megérti, hogy velem vagy.

- Kim már kevésbé. – motyogtam és az említett felé fordultam, aki dacos szemekkel nézett az enyémek közé.

- Ő érdekel a legkevésbé. – mondta hanyagul, majd a fejét az automatának támasztotta. Nagyon megsajnáltam. Mély lélegzetet vettem, és tudtam, hogy ezt nagyon meg fogom bánni.

- Rendben. Kapsz tíz percet az életemből. – mondtam, mire felkapta a fejét.

- Köszönöm. – odaintett az apjának, jelezve, hogy mi most egy ideig lelépünk. Oliver szeme izgatottan felcsillant, majd megértően bólintott. A többi lányt már sorakoztatta fel a színpad mellett.

- Gyere… - megfogta a kezem, és húzni kezdett.

- Erre semmi szükség. – motyogtam, és kihúztam a kezemet, az övéből. Akármennyire is telt el több mint két hónap…ez a mozdulat nem volt könnyű. Idegesen összeszorítottam a fogaimat, a kezem pedig ökölbe szorult. Levegőt sem akartam venni…nem akartam érezni az illatát. Be akartam csukni a szemem…nem akartam látni az elgyötört, régen mindig mosolygós arcát. És legfőképp azért akartam becsukni a szememet, mert még szomorúan, kissé sápadtan is őrülten vonzó volt…

Hátravezetett egy irodaféleségbe, majd ránk zárta az ajtót. Ezzel a mozdulattal elárulta magát, de ennek csak tiszta szívből örülni tudtam. Legalább volt felkészülési időm.

A helyiségben két szék volt az íróasztallal szemben. Leültem az egyikre, Dan pedig a másikra. Idegességemben a vizesüveget nyomogattam.

- Miről szeretnél velem beszélni? – kérdeztem végül, amikor láttam, hogy nem fog megszólalni.

- Kettőnkről. – mondta, én pedig unottan felsóhajtottam. Ugyanaz a rojtosra játszott lemez volt megint terítéken.

- Nincs olyan, hogy kettőnk.

- Lehetne.

- Lehetne, de nincs. – bólintottam.

- Nem rajtam múlik…

- Dan, nem szúrom el. Ezt most nem akarom. Túl sokat ér már nekem… - ráztam a fejem.

- Lehet, hogy sokat ér ő is neked…de én sem vagyok közömbös.

- Sosem voltál. – mire meggondoltam mit mondok, addigra már ki is mondtam.

- Még mindig szeretlek. Próbállak…próbállak kiverni a fejemből, de egyszerűen nem megy. Annyira próbálom…más lányokkal találkozom, vagy épp fekszem le, de ahogy becsukom a szemem, te vagy előttem.

- És ez jó, vagy rossz?

- Döntsd el te. – mutatott rám. – Tudom, hogy nem vagy mellette olyan boldog, mint mellettem voltál. Látszik az arcodon. Mosolyogsz, süt rólad az öröm…de nem olyan mint mikor velem voltál.

- Ne próbálj meg rábeszélni arra, hogy nem is szeretem Robot igazán, mert bizonyisten belevezetem a fejed a falba. – morogtam, és felpattantam a székből.

- Nem próbállak semmi másra rábeszélni, csak arra, hogy mondd ki az érzéseidet. – mondta, s közben ő is felállt, így nagyon közel került hozzám. Mélyen nézett a szemeimbe. A tekintetével kővé dermesztett…megmozdulni sem bírtam, hogy ellenkezzek, amikor kézfejével végigsimított az arcomon. Jól esett az érintése…jobban mint vártam, így hát kicsit oldalra billentettem a fejem, hogy erősebben érezzem a kezét.

- Nem mondom Daniel… - megráztam a fejem, és remegősen felsóhajtottam.

- Azért nem mondod, mert nem mondhatod, vagy mert nincs mit?

Rövid ideig méregettem az arcát…nagyon jól kellett most hazudnom, ahhoz, hogy ki tudjak menekülni innen, akármilyen hülyeség elkövetése nélkül.

- Azért, mert nincs mit mondanom… - mondtam határozottan, szemrebbenés nélkül. Oldalra fordítottam az arcom, és belecsókoltam Daniel tenyerébe. Bekönnyezett a szemem, ahogy az arcát néztem. – Vigyázz magadra, kérlek. – végigsimítottam az arcán, majd eloldalaztam mellette, és szinte kirohantam a kis irodából, miközben a fejem úgy zúgott, mintha ezer ember beszélt volna körülöttem.

*****

Köszönöm a levelet Cintinek :)
A kommentárokat is köszönöm.

delirium@index.hu

szép napot :)

128. fejezet

Másnap reggel már hét órakor szólt az ébresztőm. A szemeim rögtön kipattantak, és sikerült első lendületre fel is ülnöm az ágyban. Rob olyan mélyen aludt mellettem szétvetett karokkal és lábakkal, hogy meg sem hallotta az ébresztő hangját. Mosolyogva végignéztem rajta, majd egy nagyot ásítottam, és megvakartam az arcom. Félig nyitott szemekkel néztem körbe a szobában, bár én sem tudom, mit kerestem. Nagy levegőt vettem, és kitakaróztam.

Egyből megborzongtam, ahogy a takaró már nem takart el, és megcsapott a hideg levegő.

Szinte befutottam a fürdőbe, és amilyen gyorsan csak tudtam, beálltam a forró zuhany alá. Ez némiképp felébresztett. Majd’ negyedórán át a zuhany alatt álltam, de nagy nehezen sikerült kimásznom a melegvíz alól. Magam köré csavartam a törölközőmet, majd gyorsan fogat mostam. Mikor ezzel megvoltam, kiszedtem a gumit a hajamból, és vadul fésülni kezdtem a gubancos hajam. A gyors tempónak köszönhetően jó néhány hajszálamtól végleges búcsút vettem. Minden egyes alkalommal fájdalmasan felszisszentem.

Mikor végeztem a fésülködéssel is, belenéztem a tükörbe, és az ajkaim egyből legörbültek. Szomorkásan nyomogattam a szemem alatti lila karikákat, mintha attól eltűnnének. Végül csak bánatosan legyintettem egyet a tükörképemnek, és visszamentem a szobámba.

Rob még mindig egyenletesen szuszogott, de most már magához ölelte a takarómat. Egy furcsa pillanatig szerettem volna a takaró helyében lenni. Ahogy ezt végiggondoltam majdnem kitört belőlem a nevetés.

A fehérneműs szekrényemből kivettem egy tiszta bugyit, melltartót, és egy pár zoknit. Óvatosan mindet az ágyra hajigáltam, vigyázva nehogy véletlen Robot találjam el vele.

A ruhásszekrényem előtt némiképp már többet toporogtam. Grimaszoltam, fejeket vágtam és húztam az orromat, ahogy végignéztem a ruháimon. Végül kivettem egy passzos fekete nadrágot, egy egyszerű fehér pólót, és egy fenék alá érő horgolt szürke kardigánt, amin három hatalmas gomb volt. Gyorsan magamra kapkodtam a ruhákat, a nadrágszáramat pedig betűrtem a zoknimba. Hiába volt március eleje, én akkor is rettentően fáztam.

A tükör elé léptem és végignéztem magamon. Oldalra nyúltam egy hajgumiért, majd néhány gyors mozdulattal laza lófarokba kötöttem a hajamat. Megdörgöltem az arcomat, majd a szemceruzám felé nyúltam, és vékony vonallal körberajzoltam a szemem vonalát. Parfümöt fújtam magamra, majd elfordultam a tükörtől…ennyit a reggeli készülődésről. Ránéztem az órára; háromnegyed nyolc volt. Negyed órám volt még az indulásig, így hát gyorsan kisurrantam a konyhába, és a magamévá tettem egy kiflit és egy ivójoghurtot. Már épp befejeztem, és mentem volna vissza, amikor nyílt Kate szobaajtója, és kijött rajta Taylor, egy hátizsákkal a kezében.

- Jó reggelt. – köszöntem halkan, de mosolyogva.

- Neked is. – köszönt vissza.

- Kate ébren?

- Félálomban. – elmosolyogta magát, és csendesen becsukta az ajtót. – Felkeltettem, hogy elköszönjek tőle. Mindjárt indulnom kell, csak hívok egy taxit.

- Ne butáskodj…kiviszlek a reptérre. Úgyis arrafelé megyek én is.

- Biztos?

- Ha mondom. – bólintottam, és elindultam a szobám felé. – Hozom a táskám és mehetünk. Addig vegyél kiflit. Meghagytam a meggyes joghurtot neked. – szóltam hátra vigyorogva, mire felnevetett.

- Kösz, figyelmes vagy. – nevetve megcsóválta a fejét, majd a hűtő felé indult.

Lábujjhegyen beosontam a szobába, és felkaptam a táskámat, majd odamentem az ágyhoz.

- Rob… - leültem az ágy szélére, és végigsimítottam Rob arcán. – Hé, Rob!... – ezúttal kicsit hangosabban szóltam, miközben a haját rendezgettem. Erre már felébredt.

- Ébren vagyok…ébren…igen. – motyogta, és felém fordult. – Áh, jó reggelt.

- Neked is. – mondtam mosolyogva. – Aludj vissza nyugodtan, csak szólok, hogy indulok. – erre szükség volt. Múltkor szó nélkül eltűntem egyik reggel, mire szinte őrjöngve hívott fel miután felébredt, hogy hová a bánatba tűntem.

- Rendben. Mikor jössz?

- Gondoltam együtt ebédelhetnénk. Addigra már biztos végzek. – mondtam, miközben ő az arcát dörzsölte, hogy némiképp felébredjen.

- Rendben. Odamenjek hozzád? Kocsival mész? – kérdés közben az ujjaimmal játszadozott.

- Igen, kiviszem Taylort a reptérre. De gyere oda a próbára legkésőbb félegyre rendben? – erre csak bólintott. – A címet tudod. Később találkozunk.

- Mindenképp. – bizonygatta kásás hangon, mire én féloldalasan elmosolyogtam magam.

- Megyek. Szia.

- Szia. – hívogatóan intett maga felé, mire én közelebb hajoltam hozzá, és rövid búcsúcsókot nyomtam az ajkaira. – Vigyázz magadra.

Ezután felpattantam, és kisiettem a szobából. Taylor épp ekkor fejezte be a rendkívül laktató reggelijét, így rögtön tudtunk indulni.

Én vittem Taylor legkisebb táskáját, mert nem tudott hármat egyszerre vinni. Hamar bepakoltunk a kocsiba, majd beszálltunk, és elindultunk.

Egy kicsit dugó volt a városban, úgyhogy előhalásztam a telefonomat, és felhívtam Martint, hogy megmondjam kések egy negyedórát. Vártam, hogy robbanjon a bomba, de nem volt semmi ilyesmi. Megértette, és csak annyit mondott, hogy igyekezzek. Nem is olyan rossz ez a nap.

- Tudod, nem hiszem el, hogy már megint itt tartunk… - mondtam, miután visszadobtam a mobilomat a táskámba.

- Mármint, hol? – kérdezte Taylor, miközben a rádióállomásokat váltogatta.

- Egyrészt azt nem, hogy már megint reggel van, és szombaton is ilyen dugó van, másrészt pedig, hogy már megint egy forgatás…újabb hetek, sőt hónapok külön…

- Hát igen, ez kemény dió. És ugye nehéz lehet Edward Cullen eltitkolt barátnőjének lenni… - jegyezte meg keserédes mosollyal, mert ugyancsak nem tudta egyikünk sem eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz dolog. Végül kimondtam a pillanatnyi véleményemet.

- Tudod mit? – kezdtem, és már megint megálltam egy piros lámpánál. Ez még jobban felidegesített, hogy fél percig itt fogunk rostokolni. Így hát Taylor felé fordultam, és komoly arccal megmondtam neki a véleményem. – A pokolba Edward Cullennel!

Taylor egy ideig tanácstalanul méregette az arcomat, majd kitört belőle a nevetés.

- És nem mellesleg… - tettem hozzá, mikor már én is vigyorogtam. – Jacob Black eltitkolt barátnőjének sincs olyan könnyű helyzete…

- Nem, tényleg nincs. – elhúzta a száját, és hunyorogva kinézett a szélvédőn.

- Ti nektek is olyan nehéz ez, mint nekünk?

- Gondolom…de azért talán nektek egy kicsivel nehezebb. Most Rob a nagy szám…

- De azt senki nem tudja megmondani, hogy miért. – gyorsan váltottam, majd elindultam, mikor zöld lett a lámpa.

- Mint mondtam…a kulcsfogalom maga Edward Cullen.

- Hagyjuk ezeket, a baromságokat. Engem nem zavar ez az egész, sőt kifejezetten imponál, hogy ennyi lány körül én vagyok az Aki, Rob számára…csak az frusztrál eléggé, hogy együttvagyunk több mint két hónapja…de egy hónapig nem is találkoztunk.

- Akárcsak Kate és én.

- Én félek Taylor! – fakadtam ki hírtelen, és összeszorult a torkom. Bevillant az emlék, hogy mi volt, mikor legutóbb elment forgatni…hónapokra. Összetörte a szívemet, de aztán jött Daniel…

Most nem jöhet Daniel…nem szabad jönnie. Ez a mostani eset más. Az rossz volt…ez most sokkal rosszabb lesz.

*****

Köszönöm szépen a leveleket és a kommentárokat :) Írjatok sokat...nagyon-nagyon sokat. Szükségem van rá. Kell a visszajelzés.

Mi tetszik? Mi nem? Mit vártok? Mit tippeltek? :P Írjatok ^^

 delirium@index.hu

xoxoo.

127. fejezet

Kate és Taylor épp vacsorát csináltak mikor hazaértünk. Jobban mondva Kate csinálta a vacsit, Taylor pedig amihez hozzányúlt, az biztos, leejtette, elrontotta, vagy összetörte.

Így hát, amikor meglátott minket üdvözülten elmosolyogta magát, és helyet foglalt velünk együtt a konyhaasztalnál, és hagyta, hogy Kate befejezze a melegszendvicsek gyártását.

- Szóval…holnapután mentek? – kérdeztem savanyú arccal a fiúktól.

- Én már holnap korán reggel indulok. A cuccom… - mutatott a Kate szobaajtója melletti bőröndre és táskákra.

- Te hogyhogy később mész? – pislogtam Robra.

- Nekem nem kell parókapróbára mennem. – Rob Taylorra vigyorgott, aki először fintorgott ugyan, de utána elmosolyogta magát.

- Jövő héttől nekem is indul az őrültekháza… - mondta Kate nem túl lelkesen, és lerakott az asztal közepére egy üveg ketchupot. A melegszendvicsek már benn sültek a sütőben.

- Hát még nekem. – sóhajtottam bosszúsan. Újra eszembe jutott a Kanadai lehetőség, és egy pillanatra elképzeltem, hogy elvállalom a dolgot. Óriásplakátok országszerte…rengeteg szponzorruha…és ahogy Martin mondta, rengeteg pénz. Észre sem vettem, hogy időközben a körmömmel kopogtatni kezdtem az asztalon, egészen addig, amíg Rob rá nem rakta a kézfejemre a saját kezét.

- Mondtam, hogy ne rágódj ezen. – halvány mosolyt küldött felém, és megszorongatta a kezem.

- Csak eljátszottam a gondolattal egy pillanatra. – legyintettem.

- Miéről beszéltek? – kérdezte Kate, aki közben helyet foglalt Taylor ölében. A beszélgetésünkre mindketten felkapták a fejüket.

- Nora a Renquiller arca lesz. – mondta Rob színpadias hangon, mire Kate a szája elé kapta a kezét, Taylor pedig elismerően füttyentett egyet.

- Nora egyáltalán nem biztos, hogy a Renquiller arca lesz. – javítottam ki mogorván.

- De hisz ez hatalmas dolog Nora! – vágta rá Kate.

- Csakhogy nem akarok Kanadába költözni. – csaptam az asztalra, hírtelen idegességemben.

- Kanadába? – kérdezett vissza Taylor összeráncolt homlokkal.

- Igen, Kanadába. Ha elvállalnám ezt a munkát, akkor oda kéne költöznöm. És én nem akarom itt hagyni Kate-et…nem akarom itt hagyni Los Angelest. – hevesen ráztam a fejem. Hírtelen beállt a csend, amit kis idő múlva a sütő csilingelése tört meg.

A vacsoránkat némán fogyasztottuk el, majd Rob és én megköszöntük Kate-nek, hogy nekünk is csinált vacsit, és visszavonultunk a szobámba.

- Megyek zuhanyozni. – motyogtam, és a párnám alól kivettem a rövidnadrágom, és a pólómat. Nem vártam semmi reakciót a szavaimra, s rögtön el is indultam a fürdő felé, de Rob a derekam után kapott, és visszahúzott magához.

- Ne stresszelj, kérlek. – simított végig az arcomon, mire én becsuktam a szemeimet, és szaggatottan felsóhajtottam.

- Csak fáradt vagyok…és holnap megint korán kell kelnem. – nekidőltem a mellkasának, és az arcomat a vállába fúrtam. Ő átölelt, és szorosan vont magához.

- Ne akard bemagyarázni nekem, hogy nem vagy ideges. – búgta a fülembe.

- Talán egy kicsit. – ismertem be, és csücsörítettem, hogy megcsókoljam a nyakát.

- Szeretnéd, hogy megmasszírozzalak? – kérdezte nevetős hangon.

- Az nagyon klassz lenne. – mondtam, és elmosolyogtam magam.

- Akkor menj zuhanyozni. – eltartott magától, és az ajkait az enyémre szorította pár pillanatig, majd a fenekemre csapott, hogy induljak el.

Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, majd törölközőbe csavarva kimentem a fürdőből.

- Öt perc és itt vagyok. Addig feküdj le. – Rob rám kacsintott, majd eltűnt a fürdőben, és ő is gyorsan lezuhanyozott. Még csak alig volt este nyolc, de már most rettentő álmos voltam. Mindenesetre eléggé felcsigázott Rob masszázsmegoldása…az mindig ellazított, és valahogy felébredtem tőle.

Alig pár perc múlva Rob kijött a fürdőből egy szál alsónadrágban – ez szolgált pizsamaképp – s a kezében ott volt a testápolóm.

Én engedelmesen hason feküdtem, Rob pedig kicsomagolt a törölközőből.

- Hm, inkább bezárom az ajtót. – motyogta sokkal inkább magának, mint nekem. Ezt a reakciót csak az válthatta ki belőlem, hogy meglátta, hogy az ég világon semmi sincs rajtam.

Egy perccel később feltérdelt az ágyra, majd az egyik lábát átvetette a derekamon, és ráült a fenekemre. Lesöpörte a hajamat a hátamról, majd egy kattanással kinyitotta a testápolót, és magasról a hátamra folyatta azt. Kirázott a hideg, ahogy a hideg krém a bőrömre folyt.

Miután kellőképpen „összefirkálta” a hátamat testápolóval, lezárta azt, és maga mellé dobta a flakont.

- Felkészültél életed legrosszabb masszázsára? – kérdezte nevetve.

- Had szóljon… - motyogtam mosolyogva.

Rob úgy vélte, hogy borzasztóan rosszul megy neki a masszázs, holott nagyon is jólestek a mozdulatai. Teljes mértékben el tudott lazítani, sőt nagyon sokszor kellemes volt minden érintése…néhányszor fel is csigázott azzal, hogy lassú mozdulatokkal simogatta a hátamat. Ezek voltak azok az esetek, amikor ki tudta ugrasztani az álmosságot a szememből.

Most nem voltak kacér mozdulatai. Most csak odaadóan nyomkodott, és simogatott, amitől teljesen ellazultam. Húsz perc után már majdnem elaludtam, amikor eszembe jutott valami.

- Kérlek, roppantsd ki a hátam. Úgy fáj már… - morogtam, mire halkan felnevetett. Hírtelen megszűnt a nyomás a fenekemen. Rob feltérdelt, és a tenyerét a gerincemre helyezte.

- Nagy levegő… - motyogta, mire én beszívtam a levegőt. – Engedd ki lassan… - tette hozzá, mire én szót fogadtam, és lassan elkezdtem kifújni. A fél levegőadagomat már kifújtam, mikor a hátam két nagyot roppant, pedig Rob egyáltalán nem nyomta a hátam olyan erősen.

- Wáó. – nyögtem meglepetten a reccsenés hangjától. Ezt a mozdulatot még párszor megismételtük, majd mikor már teljesen beitta a hátam a krémet, Rob elment a fürdőbe kezet mosni. Én ez idő alatt felöltöztem, és bebújtam az ágyba, így vártam, hogy visszajöjjön. Rettentő álmos voltam.

Mikor Rob bebújt mellém az ágyba, egyből egymás felé kúsztunk, és a takaró alatt átöleltük egymást. A lábaink szokás szerint össze-vissza gabalyodtak a másikéban, a fejem pedig szokás szerint a mellkasán pihent.

- Jó éjt. – mondta halkan.

- Neked is. – feljebb küzdöttem magam, hogy egy vonalba legyenek az arcaink. – És köszönöm a masszázst. – tettem hozzá mosolyogva, majd közelhajoltam hozzá, és egy hosszú, forró csókot nyomtam az ajkaira. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy mennyire álmos vagyok. Csak akkor kaptam észbe, amikor már Rob hajába túrtam. Ő ugyanúgy elmosolyogta magát csók közben, akárcsak én, s rövidesen vége is szakadt.

- Légy jó. – suttogta, és még egyszer megcsókolta az ajkaimat. - Holnap innen folytatjuk.

Ettől a gondolattól megint csak mosolyognom kellett, és futólag utoljára az ajkainak nyomtam az enyémeket.

- Holnap innen folytatjuk… - visszhangoztam suttogva, majd visszadőltem a párnámra, és hátat fordítottam neki. Az ő kezei a derekamra csúsztak, majd megpuszilta a fülem mögötti pontot.

- Jó éjszakát kiskifli. – motyogta nevetős hangon. A szemeim már csukva voltak, de a szavaitól kipattantak, és nevetni kezdtem.

- Jó éjszakát. – motyogtam vissza nevetve, majd becsuktam a szemeimet, és hozzátettem csendesen. - …nagykifli.

*****

 Köszönöm szépen a kommentárokat, és a leveleket is! 

delirium@index.hu

Írjatok! 

xoxo

126. fejezet

- Jó reggelt mindenkinek! – köszöntem, mikor bementem a stúdióba. Emma épp nagy ráérősen kavargatta a kávéját, és álmosan felmosolygott rám. Carrie-n semmi álmosság nem látszott, s ő már nagy vehemenciával bújta a legújabb baba-mama magazinokat, Martin pedig hátul a ruhabirodalma kellős közepén fütyörészett, és valószínűleg nem hallotta, hogy megjöttem.

- Szia Hugi! – köszönt vissza Carr mosolyogva, és lapozott egyet a magazinjában.

- Régen még te szóltál meg, amiért újságot vettem, és most tessék. Megvettél egy tucattal, és mindegyikben ugyanaz van leírva. – mondtam szem forgatva, és lehuppantam mellé, hogy unottan lapozgassam a „Szoptatási tanácsok újdonsült kismamáknak” címlap sztorijú újságot.

- Azok szennylapok voltak, és tényleg nem volt bennük semmi érdekes. Még én is kreatívabb hazugságokat találok ki náluk.

- Nem is minden hazugság amit leírnak. – motyogtam.

- Csak a kilencvenöt százaléka. – bólintott rá Emma, mire elmosolyogtam magam. Carrie pedig felnézett az újságból.

- Az sem volt igaz, hogy Rob az idősebb nőket szereti, hisz veled van. Nem? – kérdezte Emma.

- Oh, dehogynem, az anyakomplexusából elég sok minden igaz volt. Jó pár csatát megvívtunk ez ügyben, hogy ne zavarja őt ennyire a korom. – mondtam fanyar mosollyal.

- De megérte…

- Igen, meg. – bólintottam, és éreztem, hogy elpirulok.

- Mikor megy el forgatni? – kérdezte Carrie, és végre sikerült letörölnie a vigyort az arcáról. Igazából tényleg elég gyászos volt ez a téma ahhoz, hogy jóízűen nevessünk rajta.

- Uh, ne is mondd…holnapután indul. Ma is egész nap az ügyeit intézi, mert ugye utána hónapokig nem jön vissza.

- Tényleg, ilyenkor ez nem zavar téged, hogy ennyit távol van? – kérdezte Em.

- De, nagyon. Kicsit bizarr, hogy többet vagyunk egymástól távolt, mint együtt. Nem is bizarr, inkább elkeserítő. Félek tőle, hogy nem marad majd elég időnk egymásra a következő hónapokban.

- Meg fogod látogatni? Egész pontosan hová is megy?

- Vancouverbe. Gondolom, hogy meg fogom látogatni, hisz abszurd, hogy újabb hetekig ne találkozzunk… - mondtam, és elvettem a Carrie mellé bekészített joghurtitalt, és kortyoltam belőle egyet.

- Meg is oldom a problémádat Kedvesem! – jött ki Martin mosolyogva. – Jó reggelt.

- Neked is…mivel oldod meg a problémámat? Egész pontosan melyiket is oldod meg? – kérdeztem nevetve.

- Elmés…egyébként afeletti problémádat, hogy mikor találkozz szíved szerelmével.

- Ne hívd így! – fintorogtam vigyorgás közepette, mire Martin csak legyintett egyet.

- Tessék, itt vannak az időpontok. Olvasd el, gondold végig, mert utána meg kéne beszélnünk néhány fontos dolgot. – nyújtott felém egy lapot, tele dátumokkal és nevekkel. Riadtan néztem rá.

- Ma nem késtem, esküszöm, tényleg nem!

- Örülök. – mosolygott rám. – Nem is arról akarok beszélni. A jövőről. De nézd csak, nézd. – mutatott a papírra, én pedig olvasgatni kezdtem.

- A kilencedikei bemutatóra lesz ma délután az első próba? – kérdeztem

- Pontosan.

- Egyébként ez milyen alkalom? Milyen kollekció? Vagy milyen apropóból lesz? Egyáltalán ki szervezi?

- Oliver Potts alkalmazottai vizsgáznak ezen az estén végül is. – megvonta a vállát, Carrie-vel pedig összenéztünk.

- Szóval Potts, remek. – sóhajtottam, majd lapoztam egyet.  

- Miért mennék én Vancouverbe huszonhatodikán egész pontosan? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

- Ez lenne a komolyabb dolog. A többi dátum rendben van?

- Persze, fotózás…az rendben. Csak ezt a huszonhatodikai dolgot nem értem. – mondtam és visszaadtam a lapot Martinnak.

- Gyere hátra egy ruhapróbára, és közben megbeszéljük. – intett, én pedig követtem hátra, Carrie-t és Emmát magukra hagyva.

- Szóval? Mi ez a komoly dolog?

- Megkerestek engem múlthéten miattad. Egy francia divatcég. Kanadai ügynökei valahonnan kiszagoltak téged, mert hihetetlen ajánlatokat tettek. – mondta komolyan.

- Hihetetlen ajánlatokat…nekem? – kérdeztem vissza.

- Igen. Mindent tudnak rólad. Lenyomozták az összes munkádat, tudják az adataidat. Őrület, még azt is tudják hányas cipőt hordasz!

- Térj a lényegre. – intettem türelmetlenül.

- Ez nem akármilyen lehetőség Nora. Ez nagyon nagydolog. A Renquiller-től ajánlatot kapni nagy dicsőség.

- Milyen ajánlatot tettek? – kérdeztem, miközben elvettem a felém nyújtott ruhát.

- Meg akarnak venni. A te arcoddal akarják reklámozni magukat. Minden tekintetben.

- Minden tekintetben? – kérdeztem vissza csodálkozva.

- Tévé, rádió, újság, óriásplakát, fotósorozatok, bemutatók…nem is akármilyenek.

- Uhm…ez…ez nagyon sok dolog. – mondtam tétovázva, de közben kattogott az agyam.

- Bizony, plusz nagyon sok pénz.

- Ez így túl jól hangzik…hol van a buktató?

- Igazán nagy buktatói nincsenek…mindössze nagy áldozatot igényel ez a munka. Eléggé igénybe venne…nem csak a munka. Aki a Renquiller arca lesz egyszer, az előtt örökre kinyílik minden kiskapu. Mindenki megtudná a neved…és elkezdődne az őrület.

- Na jó, de…

- Plusz Kanadába kéne költöznöd. – egyből elhallgattam, amint meghallottam ezt a mondatot.

- Nem költözöm Kanadába. – mondtam végül határozottan.

- Nora, ez a lehetőség egyszer kopogtat csak!

- Martin unom már, hogy folyton ugrálok. Először London, most Los Angeles, holnap meg már Kanada? Jó, hogy nem küldesz Ausztráliába.

- Onnan is van érdeklődés… - kotyogta közbe, mire dobbantottam a lábammal.

- Át kell gondolnom még. Erre nem tudok egyelőre válaszolni neked. Ha pedig ők nem tudnak várni, akkor sajnálom őket.

- Nem kértek rögtön választ. Majd’ egy hónapod van dönteni. Ez a huszonhatodikai Vancouveri látogatás csak egy meghívás az egyik divat showra. Sok jeles ember lesz ott. Téged is elhívtak, hogy tudj dönteni. Hogy lásd mibe kéne belevágnod.

- Ez egész korrekt. De azért érdekelne, hogy honnan tudnak rólam.

- Jason egy eléggé híres, befolyásos és közkedvelt fotós. Ezt te is tudod…és mivel te vagy a kedvenc fotóalanya, ezért mindenhol büszkélkedik a képeiddel. Egy legutóbbi kiállításon, ahol voltunk Jason, Oliver és Én, találkoztunk a Renqiller fejeseivel. Már akkor tudni akartak rólad mindent.

- Ez nagyon szépen hangzik. Nagyon csábító, de át kell gondolnom, hogy még egyszer fel bírom-e forgatni az életem. – Martin erre csak szótlanul bólintott.

A nap hátralevő része ugrásszerűen telt el. Martinnal elmentünk próbálni az Oliver cége által szponzorált bemutatóra. A próba helyszínén nem várt meglepetés fogadott.

- Nincsenek szakmabeliek? Úgy értem, nincs egy modell se? Csak önkéntesek? – kérdeztem megdöbbenve Olivert.

- Vannak. Rajtad kívül még négyen. Tizenhárom lányból ti öten vagytok csak papíron modellek.

Így történhetett meg, hogy a tizenhárom lány között két ismerős arc is volt. Rachel és Kim. Mint modellek…na persze.

Mivel szinte csak amatőrök voltak, ezért a színpadi koreográfia is ehhez a szinthez volt összeállítva. Csak sima kifutón végigtrappolás, néhány forgás, és angolos távozás. Bárki meg tudta volna csinálni.

Még kezdés előtt megkértem Rob-ot, hogy a próba helyszínéhez jöjjön, felesleges lenne visszamennem a stúdióhoz. Így hat óra után néhány perccel már be is ültem Rob mellé, és elindultunk hozzám.

- Milyen napod volt? - kérdezte

- Megdöbbentő. Azt hiszem ez a megfelelő szó. – gyengén elmosolyogtam magam.

- Miért? – mély lélegzetet vettem, és gyorsan beszámoltam neki minden kiborító részletről, ami a mai napon történt.

- Jól mondta Martin, ez tényleg nagyon nagy lehetőség lenne. – mondta Rob, mikor már leparkolt a ház előtt.

- Nagy lehetőség…de milyen áron. – elhúztam a számat.

- Túl sokat rágódsz a dolgokon. – a kocsi orránál összetalálkoztunk, és egyből összefűztük az ujjainkat.

- Nem tudnám itt hagyni Los Angelest…Kate-et, Carrie-t, téged meg aztán végképp nem.

- Ezt most úgy mondtad, mintha engem idekötne akármi is. – nevetett fel.

- Hát azért mertem remélni, hogy én idekötlek.

- Rajtad kívül. – tette hozzá gyorsan. – Ha te elmész, megyek veled. Különben meg furcsa véletlen, hogy pont egy helyen kellene tartózkodnunk hónapokon át. – sandán rám mosolygott, majd előre engedett a liftnél. Megvártam, míg beszáll ő is, majd megnyomtam a gombot, és nekivetettem a hátamat a lift falának.

- Ne agyalj ezen, hallod? – mutatóujjával megcirógatta az arcomat. – Azért hívtak el a bemutatóra, hogy lásd, milyen lenne az élet velük. Az még nem jár semmilyen kötelezettséggel, ha megnézed. Utána ráérsz ezen agyalni.

- Igazad van. – sóhajtottam, majd ellöktem magam a faltól, és lendületből szájon csókoltam, mire elmosolyogta magát. – Ez még a jövő zenéje…

*****

Köszönöm a levelet Cintinek, és a kommentárokat is mindenkinek.

delirium@index.hu

Boldog sulimentes hétvégét mindenkinek :)

xoxo.

125. fejezet

..::2 hónappal később::..

- Rob megkértelek, hogy ne hagyd reggelre a pakolást. Így is késésben vagyok, Martin megöl. – ezen a reggelen legalább tízedszerre ismételtem el ezt a mondatot.

- Akkor indulj el. Itt a kocsid. – morogta, miközben benézett a kanapéja alá. Most a változatosság kedvéért az öngyújtóját nem találta, és emiatt nem indulhattunk el időben, és emiatt fogok már megint elkésni, és emiatt fogja Martin betartani az ígéretét, miszerint még egy késés, és fej nélkül rohangálok tovább.

- Megvan! – boldogan kiáltott fel, amikor a díszpárna mögött megtalálta a gyújtót.

- Remek, mehetünk? – erre csak bólintott, és a nyomomban kijött a lakásból. Gyorsan bezárta az ajtót, majd futott utánam. Én már a motort járattam, amikor bevágódott mellém az anyósülésre.

- Egyébként nem értem, hogy tudsz éhgyomorra ennyit háborogni. Mostanában szokásoddá vált. – jegyezte meg mosolyogva. Kirobbanó formában volt…irigyeltem érte. Én majd elaludtam, és ma egy nagyon-nagyon hosszú napom lesz…

- Hozzászokhattál volna már. – itt akaratlanul is mosolyra rándult a szám. Egy pillanatra végigfuttattam gondolatban a legemlékezetesebb pillanatainkat. Érdekes módon majdnem mindegyik ugyanúgy kezdődött, és ugyanúgy végződött, de mégis mindig más volt. Mostanában kivétel nélkül minden napunk veszekedéssel indul. Nem komoly veszekedések, sőt inkább csak amolyan csipkelődések…estére persze mindig elpárolog a reggeli makacsság, és gőgösség, és természetesen mindig egymás karjaiban alszunk el. Tulajdonképp egész szórakoztató…én élveztem ezeket, a reggeleket.

Sokkal jobban élveztem a veszekedést és csipkelődést, mint azt, hogy egyáltalán nem szólhatok hozzá. Rob első számú árucikk lett rövid idő alatt a filmiparban, és kapnak utána. A jó öreg egyfolytában csörgő telefon valahogy mindig ott volt kettőnk között. Két év fél hónapja voltunk együtt…csodálatos volt eddig ez az év. Tényleg nincs rá jobb, vagy megfelelőbb szó, csak az, hogy csodálatos. De ebből a két és fél hónapból több mint egy hónapot távol volt tőlem, ha összeadom, a „csak egy hétre”, és „csak három-négy napra megyek el” alkalmakat. Persze semmiért nem hibáztattam, hiszen csak végezte a munkáját, és különben is, naponta így is órákat beszéltünk, ami ugyan nem volt az igazi, de jobb volt, mint a semmi.

És ha már az utazgatásoknál, és a karriernél tartunk, nem ő volt az egyetlen, akit emiatt számon lehetett volna kérni. Nem merem száz százalékosan kijelenteni, de azt hiszem sikerült betörnöm a köztudatba. Martin egyre nagyobb rendezvényekre visz, és már külföldről is kapok ajánlást, munkalehetőséget. Ennek őszintén örültem, mert mostanában semmi igazán változatos dolog nem történt velem.

Ez alatt a két hónap alatt rengeteg minden történt, és szintén sok minden változott, nem csak az én életemben.

Carrie és Henry teljesen babaváró lázban égnek…Carrie már alig bír magával. Akár hová megy, mindenhol babaruhákat akar venni, vagy épp saját magának kismamaruhát. Martin az egyik ilyen alkalom után kiselőadást tartott Carrie-nek a babonákról, miszerint szülés előtt nem szabad babaruhát venni, mert az balszerencsét hoz, vagy hogy ne igyon csorba pohárból, mert csálé szájú gyereket fog szülni. Carrie-nél akkor szakadt el a cérna, amikor Martin megtiltotta neki, hogy nálunk leüljön a megterítetlen asztalhoz, mert a babona szerint, ha egy várandós nő terítetlen asztalhoz ül, kopasz lesz a gyereke, akárcsak az asztal.

Mikor Carrie ezt meghallotta, szinte karikába görnyedt a nevetéstől, és úgy potyogtak a könnyei, mintha zokogna. Ez után finoman közölte Martinnal, hogy ennél ostobábbat még sosem hallott.

A legviccesebb változáson talán maga Martin ment át. Először a szüléssel kapcsolatos babonákat kántálta, majd később már minden mozdulatunkra balsorsot javasolt. Mindenképpen rossz médium lenne, mert ha igaz lenne amit mond, akkor már mind forradalmasítottuk volna az orvostudományt, hisz már annyiszor haltunk meg, lettünk szerencsétlenek, lettünk kopaszok, és lett csálé a szánk, hogy két kezünkön nem tudtuk volna megszámolni a valós értéket.

Kate és Taylor pedig…mintha egy másik bolygóra költöztek volna. Teljesen egymásra hangolódtak, sülve főve együtt voltak, és soha nem hallottam, hogy akármin is veszekedtek volna. Bezzeg mi Robbal még azon is összevesztünk, hogy a fogkrémet középről, vagy a végéről kell nyomni…néha azért irigyeltem őket.

- Hol jársz? – szólított meg Rob, ezzel pedig visszarángatott a jelenbe.

- Elkalandoztam egy kicsit. – megvontam a vállam.

- Azt láttam, kicsit nyitva volt a szád. – felnevetett, és közben egyik kezéből a másikba dobálta az öngyújtóját.

- Szállj már le rólam! – csattantam fel türelmetlenül, és csikorgó kerekekkel lefékeztem a C. S. előtt. Nagyot sóhajtottam, majd a kezembe vettem a kocsi kulcsot és kipattantam a kocsiból. Rob komótosan kimászott, és megkerülte a kocsit az orránál.

Rutinszerűen nyújtottam felé a kulcsomat, miközben a másik kezemmel már a pénztárcám után kutattam, hisz a gondolataim máris az automatás kávé körül forogtak.

- Kösz. – mondta Rob, mikor a markába zárta a kulcsot.

- Este? – pillantottam fel.

- Hatra már itt leszek, és megvárlak. – bólintott mosolyogva, mire visszamosolyogtam rá. Felém nyújtotta a kezét. – Gyere.

Rögtön utánakaptam, ahogy lendítette felém a kezét. Már maximálisan otthon éreztem magam a karjai között, sőt igazából ott éreztem magam a legjobban. Így most is boldogan pipiskedtem felé, lábujjhegyre állva, csukott szemmel, csücsörítve. Ezek voltak a rutin dolgok.

Ez volt a reggel kedvenc része…a búcsúcsók. Még mindig reménytelenül szerelmes voltam a csókjainkba…valósággal rajongtam értük. Imádtam minden egyes pillanatot.

Így most is verdestek a pillangók a gyomromban, mint eddig minden alkalommal, mikor az ajkai az enyémekre találtak. Nagyon összeszokottan mozogtak már együtt, s a végén mindketten mosolyogtunk…mint mindig.

Már egyáltalán nem foglalkoztunk a paparazzikkal, sőt azt sem tudtuk, hogy igazából le lettünk-e leplezve vagy sem. Egymással foglalkoztunk, mert ha egymás közelében voltunk, nehéz volt másfelé figyelni. De emiatt sosem volt lelkiismeret furdalásom, hogy esetleg másokat hanyagolok.

Elvégre Robbal olyan keveset lehettem együtt…folyton utazott valamelyikünk. Senki nem várta el tőlem, hogy mikor itthon van, ne vele legyek.

*****

A beigért hosszú részt inkább holnapra csúsztatom, mert holnap péntek, és így tényleg hosszú-hosszú résszel rukkolhatok elő. :) Ez most különben is csak amolyan átvezető fejezet...holnap jön a lényeg :D

Köszi a megértő kommenteket :)

delirium@index.hu

xoxo

Sziasztok.

Tudom, unalmas ezt olvasni, hogy már megint nincs rész, de nagyon nehezen állok vissza a koránkelésre, és ez a nyolc óra ma a suliban nagyon kikészített, pláne, hogy már ma megpakoltak egy talicskányi házival. -_-" 

Szóval, nem menteni akarom magam (mert tudom, hogy az első nap után ez még gyenge kifogás), de ma nem tudok új részt írni, mert ebben a pillanatban be fogok ájulni az ágyamba, és nem is kelek fel onnan holnapig. :)

Ígérem jóvá teszem holnap vagy 1 hosszabb résszel, vagy esetleg 2 normál hosszúságúval...nem igérek semmit, csak azt, hogy holnap mindenképp jelentkezem új résszel. 

Köszönöm szépen a kommentárokat amiket írtatok, örülök, hogy megnevettettelek titeket :D

Cinti, neked pedig köszönöm a levelet. (K)

Esetleg ha valami óhaj, sóhaj, panasz, bánat van, akkor:

delirium@index.hu

xoxo