A keresett kifejezés:

196. fejezet

Nem akartam elhinni, hogy megint megtörténik…

- Feltartottak minket a német fiatalok. – vonta meg a vállát Kate mosolyogva.

- Mondja ezt a rangidős… - Taylor elkapta Kate derekát, majd magához vonta, és hosszan megcsókolta az ajkait. – Nagyon csinos vagy. – jegyezte meg, mikor végignézett rajta, majd felénk fordult. – Persze, ti is azok vagytok.

- Mindenkiben a sminkje a legjobb, mert azt én csináltam. – mutatott magára mosolyogva Carrie, miközben az egyik puffra dobta a kabátját, és beoldalazott az asztalok közé, hogy köszönjön a két háttérbe húzódónak…Krisnek és igen…Robnak.

Feléjük sandítottam, majd hírtelen kellemetlenül éreztem magam. Irigyeltem a többieket, hogy képesek ennyire fesztelenül viselkedni.

- Szia. – köszönt rám Kris, aki számomra rejtély, hogy hogyan, de már ott állt előttem.

- Jaj, szia, bocsi elbambultam. – ráztam meg a fejemet, majd automatikus mozdulattal öleltem őt magamhoz fél kézzel.

- Nagyon tetszik a ruhád. Klassz színe van. – mondta mosolyogva, és végighúzta a csillogó masnin a kezét.

- Köszönöm. Nekem pedig tetszik a hajad. Jól megváltoztál, mióta utoljára találkoztunk. – mutattam rá, mire ő összepréselt, mégis mosolygós ajkakkal bólintott.

- Igen, te is változtál azóta. – ettől az ártatlan mondattól az arcomra fagyott a mosoly, Kristen pedig már ott sem volt. Mire feleszméltem, már Carrie-vel beszélgetett, ami számomra meglepetés volt…azt sem tudtam, hogy ismerik egymást. Egy ideig néztem őket, majd megrázkódtam.

- Követsz engem? – fél fordulatot tettem a hang irányába, és egy mosoly átfutott az arcomon, akárcsak az övén.

- Épp ugyanezt akartam kérdezni. – mondtam, mikor újra meg tudtam szólalni. Eszembe jutott, hogy Londonban hogyan köszönt el tőlem, és szinte sóvárogtam azért, hogy megint kartávolságon belül legyen, de most ez nem történt meg. Semmiféle testi kontaktus nem volt kettőnk között, helyette némán hellyel kínált. Savanyú mosollyal ültem le, majd nagyot dobbant a szívem, mikor Rob megkérte Taylort, hogy egy kicsit üljön beljebb, hogy ő is le tudjon ülni…mellém.

Egy ideig idegesen doboltam a földön a lábammal, és szörnyen melegem volt annak ellenére, hogy néhány pillanattal ez előtt még meg akartam fagyni. Figyeltem minden felé…kinéztem az üvegajtón túli tömegre, és vágyakozva néztem a többi felszabadult emberre. Nem tudtam elengedni magam úgy, hogy olyan közel volt, hogy éreztem a belőle áramló parfüm illatát. Annak a parfümnek az illatát, ami mindig is levett a lábamról, és ami mindig az egekbe lökte a pulzusszámomat. Úgy kellett ott ülnöm mellette, mint egy kislány, és közben be kellett vetnem minden színészi tehetségemet, hogy még véletlenül se áruljam el magam, hogy valójában mit szeretnék.

Igyekeztem odakoncentrálni a beszélgetésre Krissel és Carrie-vel, de nem nagyon ment. Mind annyiszor libabőrös lettem, ahányszor Rob jókedvű nevetésben tört ki, és kicsit hátrébb dőlt. Ilyenkor összeértek a karjaink, és a forróság ellenére kirázott a hideg.

Az idegeim pattanásig voltak felszülve, és úgy éreztem, menten szétrobbanok.

- Carrie, azt hiszem Londonban nem pont így csináltuk. Meglátogatnánk a bárpultot? – valami menekülési útnak lennie kellett, és éltem is a legelsővel.

- Csak kérned kell. – bólintott. – Gyertek lányok, egy kicsit hagyjuk magukra a srácokat.

Mikor kimentünk újra a többi ember közé, az első dolgom volt mély lélegzetet venni. Sokkal inkább szívtam magamba a cigarettafüstöt, mint az édes parfüm illatát. Ki kellett szellőztetetnem a fejem.

Kicsit lemaradtam a többiektől, de mire beértem őket, már ott várt a pulton a négy tequila.

- Szép estét lányok! – a koccintás után mind egyszerre hajtottuk fel a pohár tartalmát, és mielőtt a pulton csapódott volna a négy üres pohár, már mind citromba haraptunk. Kate és Kris két kör után feladták, és egy-egy üdítővel a kezükben visszamasíroztak a srácokhoz. Én azonban még mindig minden izmomat megfeszítve álltam a pultnál, így Carrie kérte a következő kört.

- Tudtam, hogy számíthatok rád. – vigyorogtam rá, majd újra koccintottunk.

- Öhm, mindjárt jövök rendben? Vagyis…keresek egy zenegépet, vagy mosdót. Akármit. – hadarta lázasan mosolyogva, majd faképnél hagyott. Értetlenül pislogva fordultam utána. Ugyan mi a fenének keres egy zenegépet, mikor így is szól a zene? És egyáltalán, hogy függ össze a zene automata a mosdóval?

- Szia. – mire visszafordultam, Carrie megüresedett helyén már Rob ült, és ezzel végre mindent megértettem. Nincs semmiféle mosdó, nem pláne zenegép…

- Szia. – köszöntem vissza félszegen, és éreztem, hogy fülig elpirulok a mosolyától.

- Jól mondta Taylor…fantasztikusan nézel ki. – tetőtől talpig végigjártatta rajtam a tekintetét, én pedig már valósággal az olvadáspontom határait teszteltem. Taylor annyit mondott, hogy csinosak vagyunk, nem azt, hogy fantasztikusak.

- Köszönöm. Te is…nagyon jól nézel ki. – összemosolyogtunk, de csak tessék-lássék. Ahogy elfordultunk egymástól, a mosoly lehervadt mindkettőnk arcáról.

A bizonyos kínos csend…

Rob tapogatni kezdte a zsebeit, és egyre bosszúsabb lett.

- Azt hiszem elhagytam a cigimet. – sóhajtott bánatosan. Én csak néztem rá, hisz erre nem tudtam mit reagálni. – Eljössz velem venni? Valahol biztos van egy kisbolt, vagy valami. Persze…megértem, ha semmi kedved. – kissé száraz volt a hangja.

- De…végül is elmehetek. – mondtam félvállról, mintha nem verdesne száz meg száz pillangó a gyomromban attól a ténytől, hogy kettesben megyünk akárhová is. Még ha az egy közeli kisbolt is…

Magamon éreztem Carrie és Kate tekintetét végig, miután visszamentünk a kabátunkért, és bejelentettük, hogy „majd jövünk”.

Fázósan húztam össze magamon a vékony kabátot, mikor kiértünk. Néhány utcát teljes csöndben tettünk meg. Szerettem volna mondani neki száz meg száz dolgot, és legalább ugyanennyi kérdésem lett volna, csakhogy semmiképp nem állt rá a szám ezekre. Ő erősebb volt.

- Reménytelen egy helyzet, nem?

- Tessék? – pillantottam fel rá.

- Hónapokon át, sőt…nem. Soha nem voltunk zavarban egymás előtt egészen idáig. Reménytelen helyzet, de nem kéne így lennie.

- Ami volt, elmúlt.

- Elmúlt… - visszhangozta, de úgy hangzott, mintha kérdezné. Nem reagáltam rá semmit, mert időközben találtunk egy éjjelnappali kisboltot, ahol Rob meg tudta venni a cigijét. Az eladó persze felismerte Robot, és bár egy szót sem tudott angolul, valahogy elmutogatta, hogy szeretne egy közös képet Robbal. Én voltam a fényképész szerepében, de nem is figyeltem, hogy mit csinálok. Belefeledkeztem Rob tekintetébe…

Mikor már visszafelé mentünk, hasonló néma csendben, végre megelégeltem a hallgatást.

- Rendben. Állj meg. – megfogtam a karját a bejárat előtt, és magam felé fordítottam. Érdeklődve nézett rám. – Beszéljünk.

- Talán egy kicsit arrébb. – jegyezte meg jóval halkabban, miközben a fejére húzta a kapucniját, és félutcányit visszasétáltunk. Annyira fáztam, hogy a lábaim remegtek, de nem érdekelt. Ugyan honnan tudhatnám, hogy mikor lesz újra alkalmam beszélni vele?

- Én nem leszek zavarban. Le tudom vetkőzni a gátlásaimat. Hát te?

- Meg tudlak győzni róla, hogy legyőztem, még akkor is, ha ez nem így van. – a szája széle mosolyra rándult.

- Az is jó. – bólintottam, majd felsóhajtottam.

- Hogy vagy? – úgy bukott ki belőle a kérdés, mintha már percek óta fel akarná tenni. A tekintete mohón falta az arcomat, s ebből tudtam, fontos neki a válaszom.

- Jobban. – mondtam kurtán.

- Az…jó. – biccentett.

- Én… - nem tudtam hol kezdjem. – Tanulok. A hibáimból tanulok, és… - feltartotta a kezét, és belém szorult a szó. Megértettem, hogy nem akarja hallani ezt a részét. – Megváltoztam…Iskolába járok. Egyetemre…és mellette dolgozom.

- Őrültség. – motyogta, majd rágyújtott egy szál cigire.

- Csakugyan? – felvontam a szemöldököm, és kivettem a szájából a cigit. Döbbenten nézte végig a mozdulatot, ahogy a számhoz emelem, és mélyen beleszívok. Egy pillanatig elmélázva nézte a számból kiáramló füstöt, majd tétovázva meggyújtott egy újabb szálat, és az előzőt meghagyta nekem. A fél szálat elszívta, és addig csak némán nézett a szemembe.

- Kikészíted magad. Modellkedés, kifutó, gyógyszerek…most meg ez. – mutatott a cigire, mire felnevettem. – A saját károdon nevetsz? Szerintem ez annyira nem szórakoztató.

- Tévedsz. – megráztam a fejem, majd miután kieresztettem a füstöt megválaszoltam a fel nem tett kérdését. – Nem dohányzom. De hozzászoktam, elviselem. Mint mondtam, változtam. És ami a másik három dolgot illeti…már az sem igaz.

- Azt mondtad az imént, hogy dolgozol. – összevonta a szemöldökét.

- Igen, de nem azt, hogy még mindig modellkedem. – mosolyogtam.

- Azt hiszem nem értelek.

- Kiléptem a Renquillertől. Otthagytam Vancouvert, és másfél hónapra Londonba költöztem, majd végleg vissza Los Angelesbe. Tervezőnek tanulok. Visszatértem az eredeti álmomhoz, és a kezdő munkahelyemhez. Olivernél dolgozom félállásban.

- Nahát…erre nem számítottam. – zavartan elmosolyogta magát.

- Rögtön sejtettem. – mondtam kimérten, majd egy utolsót szívtam a cigiből, és elnyomtam. – Menjünk vissza, a többiek már biztos keresnek. – mondtam, majd elindultam, de elkapta a karomat.

- Egy kicsit maradj még, kérlek.

- Rendben. – hevesen verni kezdett a szívem, ahogy a bánatos arcába néztem, a csuklóm pedig forrni kezdett az érintésétől.

- Kérdezd meg, hogy vagyok. – a légzése felületessé vált, mikor visszafordultam hozzá. Kettőnk között alig fél méter volt.

- Hogy vagy? – kérdeztem remegő hangon. A kérdésem után egy feszült pillanatig mélyen a szemembe nézett, majd le az ajkaimra. A döbbenettől nyitva maradt a szám, és hátrálni akartam, de helyettem ő tette meg.

- Rosszul.

- Miért? – küzdöttem a vággyal, hogy megérintsem az elkínzott arcát, de nem tettem. Nem tudtam megtenni.

- Öt hónap hosszú idő…

- Nem akarok erről beszélni. – ráztam meg hevesen a fejem.

- Nora, nem birok másképp a közeledben lenni. Nekem el kell mondanom…

- Nem akarok beszélni róla! – emeltem meg a hangom, de a végén elcsuklott. Sűrűn pislogva felnéztem az égre, miközben erősen ráharaptam az alsó ajkamra.

- De…

- Ha erről van szó…nekem…a beszéd fáj. – a szavaimat a felhőknek mondtam. – A lélegzés is fáj. – összefűztem a karomat a mellkasom előtt, és türelmetlenül doboltam a cipőm sarkával a betonon. A torkom elszorult, és szinte már lehetetlen gyorsan pislogtam.

- Sosem akartalak bántani. De jobb volt így mindkettőnknek…

- Neked mindenképp. – mondtam gúnyosan.

- Csak bocsánatot akartam kérni. Nem volt etikus tőlem, hogy pont akkor hagytalak magadra.

- Hagyd már abba! – a szemem elfáradt, és én lehunytam. A könnyeim abban a pillanatban útnak indultak az arcomon, én pedig reszketve felsóhajtottam. Sarkon akartam fordulni, és egyszerűen ott hagyni őt a lelki válságával együtt, ahogy egykor ő tette velem. Csakhogy neki volt ereje megtenni azt, amit nekem akkor nem volt. Marasztalt.

Mielőtt mozdulhattam volna, a karjaival már szoros ölelésbe zárt, és én már a világért sem mozdultam volna el tőle. Egy fulladozó kétségbeesésével húztam őt magamhoz a kabátja gallérjánál fogva, ő pedig már-már összeroppantott a karjaival, de én mégsem éreztem elég szorosnak az ölelését. Úgy éreztem, bármikor eltűnhet, ugyanolyan hírtelen, mint egy idilli pillanat.

Csakhogy ő nem akart elmenni. Ott álltunk perceken át az utcán, összeölelkezve. Én a könnyeimmel küszködtem, ő a lelkiismeretével, és egyre csak azt hajtogatta, hogy sajnálja.

Egy közös pontja mindkettőnknek volt a bánaton kívül…hiszen örültünk, hogy megismertük egymást, és örültünk, hogy ez a fél év igenis megtörtént.

- Az egészre jobb lenne nem is gondolni.

- Jobb lett volna, ha máshogy alakul. – jegyezte meg tétován.

- Igen, de végül is…örülök, hogy így történt.

- Tehát nem kívánsz a pokol legmélyebb bugyrába?

- Azt nem mondtam. – sírós-csukladozva felnevettem. – Felnyitottad a szememet, és segítettél megváltozni. És ezért hálás leszek neked, bármi történjen.

- Örülök, hogy végre önmagad vagy. Rettentően hiányzott ez az oldalad. Hiányoztál te magad is. – bánatosan elmosolyogtam magam, miközben az arcomat a vállába fúrtam.

- Te is hiányoztál nekem. – mondtam, mire éreztem, hogy az izmai megfeszülnek. Az ölelése lazább, de sokkal merevebb lett. Tétován felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Valami rosszat mondtam?

A hosszú és feszült pillanat megint megtalált minket. Elvesztem a tekintetében, és hírtelen azt sem tudtam, hogy hívnak. Az arca alig néhány centire volt az enyémtől.

Az egyik kezével elengedte a hátamat, s letörölte a könnyeimet. A tekintetét néhány másodpercre az ajkaimon felejtette. Szinte vonzottuk egymást, mint a mágnesek.

Tehetetlenül álltam a tény fölött, miszerint az arca egyre közelebb, és közelebb van az enyémhez. A derekamat szorosan odavonta az övéhez, és a homlokát az enyémnek támasztotta. Mind a ketten csukott szemmel álltunk ott, összeölelkezve, felületesen lélegezve.

Azt a tenyerét, amivel nem a derekamat fogta, az arcomra fektette, és megcirógatta azt.

Végül elhúzta a homlokát, s egy pillanat múlva az ajkait éreztem a homlokomon. Hosszan időzött így, majd mikor elhúzódott, felsóhajtott, én pedig úgy éreztem magam, mintha pofon vágtak volna…megint.

Nem kellek neki…

- Azt hiszem most már tényleg jobb, ha bemegyünk. – hangja alig volt több suttogásnál.

- Igen… - egyeztem bele kelletlenül. A karjaim bénultan hullottak le a mellkasáról, és úgy mentem be mellette vissza a bárba, hogy rá sem néztem.

- Azt hittük már vissza sem jöttök! – ezzel a mondattal fogadtak minket a többiek. Az asztal közepén egy behűtött pezsgő volt, hat behűtött pohárral.

- Ünnepelünk valamit? – igyekeztem felszabadultan viselkedni, nehogy meglátszódjon rajtam az iménti hatalmas csalódás. Ezek után Rob már nem mellém ült, hanem velem szemben. Mikor ezt a többiek meglátták, a mosoly egy pillanat alatt lehervadt az arcukról. Értetlenül méregettek mindkettőnket, ahogy a térdünkre könyökölve, az állunkat megtámasztva meresztjük a szemünket a pezsgősüvegre. Nevetségesen festhettünk.

- Igen. Ünnepeljük az új filmünket! – Kris mentette a menthetőt, de még így is elég átlátszó volt. Nyílván való volt, hogy mit akartak ezzel a pezsgővel megünnepelni. Náluk jobban csak én vágytam ugyanerre…

Az este folyamán igyekeztem mindenkivel fesztelenül beszélgetni. Jókedvűen mosolyogtam a vicceken, és a vicces történeteken, én is meséltem néhány sztorit a suliból, valamint nosztalgiáztunk egy kicsit.

Az igazat megvallva a végére igazán jó kis hangulatot sikerült csalniuk az arcomra. Azonban a mosoly mindannyiszor lehervadt az arcomról, ahányszor Robra néztem. Feszült, néha bús arccal, de mindig engem nézett. Mintha lázasan gondolkozna valamin…

Jóval hajnali kettő után indultunk el a bárból.

Sokkoló meglepetésként ért, hogy Rob, Taylor és Kristen is ugyanabban a hotelben szállnak meg, mint mi. A nyugodt éjszakámnak hivatalosan is lőttek. Azon fogok agyalni, hogy vajon x szobával arrébb mit csinálhat.

- Mi történt, mikor elmentetek…akárhová? – kérdezte Kate csendesen, mikor már a taxiban ültünk. Carrie, Kate és én. A többiek másik taxival jöttek mögöttünk.

- Beszélgettünk…erről-arról. – mondtam, és kibámultam a kocsiból.

- É…s?

- Nem történt köztünk semmi, ha erre voltál kíváncsi. – mondtam színtelen hangon. – Szakítottunk…ennek vége. Már csak egy emlék.

- Na de hogyan tovább?

- Megpróbálunk barátok lenni…gondolom. Én nem tudom. – gondterhelten a kezeimbe temettem az arcomat, mire Carrie az első ülésen türelmetlenül csettintett a szájával. Egy pillanatra felnéztem, és láttam, hogy előveszi a telefonját. Biztos valami kiborító smst kapott…

..:: Rob szemszöge ::..

- Jó este volt. Sőt, egy király nap! – Taylor és Kristen egész úton lelkendeztek, nevetgéltek, és hiába próbáltak belevonni a társalgásba, nem ment nekik.

- Tényleg Rob, mi volt Norával? – ütötte meg Taylor a vállam.

- Töröld le a pajzán vigyort a képedről Taylor. – ennyit szántam válaszképp, de nem tágított, így türelmetlenül odavetettem egy második választ. – Beszélgettünk. El kell engednem valahogy… - csak azt lenne jó tudni, hogy.

Szétfeszített a bánat felülről, miközben bénultan figyeltem az előttünk lévő taxit, amiben ott ült. Egyszerre közel, és rettentő távol. Talán lehetnék önző, és…

Megzavart a telefonom rezgése. Üzenetem jött…Carrie-től.

„Nem tudom mit mondtál neki, de épp most készül eltemetni magát, itt a taxiban. Felejtsd el azt, amit korábban beszéltünk. Kimondom…idióta vagy. Carrie”

Többször átfutottam az üzenetet, majd mire felfogtam, mit akar jelenteni ez az egész, szélesen elmosolyogtam magam. Tehát Carrie azt akarja, hogy önző legyek.

Ha már ketten akarjuk, akkor miért ne?

..:: Nora szemszöge ::..

- Elmegyek fürdeni, rendben? – bánatosan mosolygott, miközben végigsimított a vállamon. Én csak ülten a díványon, mint egy darab kő. Semmi életjel, csak testi jelenlét…

- Elég volt ebből Nora. – mondtam magamnak, majd felálltam és felborzoltam a hajamat, miközben ásítottam egyet. Kibújtam a cipőmből, és megnyomogattam a fájós talpamat. Elszoktam már az ilyen cipőktől.

Épp belekortyoltam a vizembe, amikor három halk kopogtatást hallottam a szobaajtón. Ránéztem az órára. Fél három múlt…Ki az isten kopogtat ilyenkor?

Letettem a pultra a poharat, majd keresztülvágtam az előtéren, és kinyitottam az ajtót.

Senki nem volt ott. Már hallucinálok is, remek. Igazán remek…

Már épp becsuktam az ajtót, mikor a bíborvörös szőnyegen a küszöb előtt megláttam egy kisebb fehér cetlit.

Összevontam a szemöldökömet, és felemeltem a földről.

„Most már tudom mekkora idióta voltam, mikor kiengedtelek a karjaim közül.

  649.

  u.i.: Még mindig nem vagyok túl rajtad.”

*****

Nos, ide is eljutottunk. Mindenki előtt világos végre, hogy mit jelent a cím :) (vagyis remélem, mindenki előtt)

Nagyon szépen köszönöm a leveleket, és a kommentárokat. Kimondjam, amit már egy jó ideje ki akarok? :D Jó, kimondom. IMÁDLAK TITEKET :D Mit szóltok hozzá? :)

Holnap jövök.

delirium@index.hu

xx

p.s.: Ez volt a történet leghosszabb fejezete, sok kommentet érdemel. Nemde? :)

195. fejezet

..:: Rob szemszöge ::..

- Na srácok. Egy perc kezdésig, szerintem ideje lenne hátramenni. – mikor Sam megjelent újra mellettünk szélesen mosolygott. Nem tudtam mire vélni a mai viselkedését. Mire elfordítottam a vigyorgó arcáról a tekintetem, addigra már csak ketten voltunk.

- Menj, le ne késsd a saját koncerted. – mondtam fásult hangon, és felkaptam a pultról a sörösüvegemet, készen arra, hogy kövessem a színfalak mögé.

- Mondtam, hogy jó nap ez a mai. – rám kacsintott, majd futólag a hátam mögé nézett.

- Sam, elárulnád, miért volt olyan fontos eljönnöm ide ma este? Túl vagyok egy premieren, és vagy száz tv felvételen. Talán megérted, hogy nem vagyok annyira hiperaktív, hogy megértsem a vigyorgó morzejeleidet…szóval, kérlek beszélj érthetően. – fakadtam ki.

- Itt van Nora. A nővérével épp itt állnak a hátad mögött. – most már nem mosolygott. Szenvtelen arccal nézett a két szemem közé.

- Mit beszélsz? – sziszegtem, és felpattantam a székből. A sörösüveget tartó kezem bénán lógott mellettem, és az arcom még gyászosabb lett Nora nevének említésétől.

- Mit gondolsz miért kértem el a számát?

- Mégis mit keres itt Londonban?

- Jó kérdés haver. De tudod mit? Kérdezd meg tőle. – belebokszolt a vállamba, majd villámgyorsan elindult a színpad felé.

Robotmozgással elindultam utána, jóllehet az pont az ellenkező irányba vágyakoztam. A lábam szinte húzott Sam után, de aztán két-három lépés után megtorpantam. Nem bírtam tovább, vissza kellett néznem.

Hírtelen fontosnak éreztem, hogy ő is tudja, itt vagyok. Tétován felemeltem az üres kezemet, és lehúztam a fejemről az eddig tökéletes biztonságot nyújtó kapucnit.

A hatás nem maradt el…rögtön rátaláltam az ismerős szemekre. Itt volt. Tényleg itt állt tőlem néhány méterre, és megrökönyödve nézett rám. Megváltozott, és mégis a régi volt…és ez volt a kulcs.

A régi volt. Pontosan úgy nézett ki, mint mikor majd’ egy éve a fotózáson találkoztunk. Nevetséges, hogy még most is emlékszem erre. Az emléktől mosoly suhant át az ajkaimon, de ahogy visszatértem a valóságba, nyomtalanul el is tűnt.

A fogaim összekoccantak annak tudatától, hogy nem mehetek hozzá oda. Kész őrület…egy pillanat alatt százféleképp elképzeltem, miképp ölelem magamhoz, és minden magyarázat nélkül megcsókolom.

Még mindig hitetlenül nézett rám. A meglepetésen kívül semmit nem váltott ki belőle a jelenlétem, és ez visszarántott a legsivárabb valóságba. Ridegen biccentettem Neki is és Carrie-nek is, majd elindultam hátra.

Hírtelen remek ötletnek találtam, hogy ezen az estén csúnyán leigyam magam. Menet közben meghúztam a sörömet, és tanácstalanul szántottam végig a hajamon.

- Menj a francba Sam. – morogtam, mikor beértem a színfalak mögé. Az említett épp a nyakán vetette át a gitárját.

- Szívességet tettem neked.

- Csakhogy én nem kértem! – csattantam fel hírtelen, majd mély levegőt vettem. – Bocs.

- Nem számít.

- De ugyan…miért is nem küldtél neki egy szerelmes számot a nevemben a rádióban? – fakadtam ki.

- Jó ötlet, majd az egyik számot neki ajánlom. – vigyorgott rám.

- Pokoli vicces vagy.

- Hónapok óta lógatod az orrod. Édesanyád engem hívott fel, hogy intézkedjek. Megtettem, ezt köszönt neki.

- Inkább húzz a színpadra. – vetettem oda, majd reményvesztetten leültem az egyik rekesz tetejére, és az arcomat a kezeimbe temettem.

..:: Nora szemszöge ::..

- Tudtad, hogy itt lesz? – kérdezte Carrie, mikor leültünk a pultnál.

- Nem. – ennyit tudtam kinyögni magamból, majd hírtelen égetően fontos kérdésem lett. – Mondd, csinos vagyok? Jól áll a hajam, nem kenődött el a sminkem sehol? Nem nézek ki úgy mint egy idióta? – hadartam.

- Leesett az álla Nora. Ezek után mit számít, hogy nézel ki? – kérdezett vissza mosolyogva. – Inkább lazíts.

- Könnyű azt mondani. – mosolyogtam fanyarul.

- Van pár ötletem a lazításra. – vigyorgott rám ördögien, majd elvonták a figyelmemet a színpadon kigyúló fény, és a megszólaló hangszerek.

Néhány percre belefeledkeztem a koncertbe, és csak akkor eszméltem fel, amikor Carrie felém tolt egy tequilát.

- Carr, ez nem komoly ugye? – kérdeztem nevetve.

- Azt mondtad néhány perce kint az utcán, hogy jól fogjuk magunkat érezni. – kacsintott rám, majd felém tolta a sót. Körbeforgattam a szemeimet, és végül némi unszolásra koccintottam vele. A testvéri szeretetre ittunk, leginkább kettőnkre.

Az ital, és Carrie fáradhatatlan jókedve megtette a hatását. A koncertet végigénekeltük, jóllehet gőzünk sem volt a dalszövegről, de nagyon sokat nevettünk, ahogy fejhangon énekeltük a saját magunk által kitalált vicces dalokat. Jó néhányan megmosolyogtak minket, néhányan be is segítettek.

Samnek is feltűnhetett a jókedvünk, mert az utolsó számot nekünk ajánlotta.

- Jaj, Carrie én rettentő jól érzem magam. – mondtam emelt hangon, mikor Samék bandája után egy újabb együttes kezdett a színpadon.

- Igyunk Apára! – tartotta fel az ásványvizes üvegét, amiből két szívószál állt ki. Nem voltunk teljesen bolondok…nem akartunk berúgni. Csak feloldottuk a gátlásainkat, és kicsit jobb kedvünk lett, de ennek ellenére teljesen reálisan gondolkoztunk, normálisan tudtunk beszélgetni. Amikor szusszantunk, folyton a hétvégi kirándulásunkat tervezgettük, és megjegyeztük, hogy ott is mindenképp elmegyünk egy hasonló bárba.

- Nora, ez fontos lesz, amit most mondani fogok. – mondta Carrie némileg komolyabb arccal.

- Na mondd. – a könnyeimet törölgettem, amik a nevetéstől csordultak ki. Immár a sarokban ültünk, kényelmes puffokon, egy kis kerek asztal körül.

- Jön Sam, de nem egyedül. – mondta, mire lefagytam. – Igen, vele.

- Idejön? – tátogtam, szélesen artikulálva, mire mosolyogva bólintott.

- Jól nézel ki, ne aggódj. – előzte meg a kérdésemet, mire összemosolyogtunk. A szívem meglódult a tudattól, hogy nemsokára egy asztalnál fogunk ülni.

- Sziasztok ismét. – köszönt Sam vidáman, majd felpillantott Robra, aki ekkorra már helyet foglalt Carrie mellett, jóllehet a mellettem lévő hely sokkal közelebb lett volna hozzá. A mosoly az arcomra fagyott, és minden jókedvem elszállt.

- Klassz volt a koncert. – jegyezte meg Carrie mosolyogva, mire Sam rákacsintott. – Képzeljétek épp az előbb beszéltük Norával, hogy ezentúl több ilyen programot csinálunk.

- Azt láttam, hogy nagyon jól éreztétek magatokat. Ez mi? – bökött az asztalon lévő összegyűrt papírszalvétára, ami igazából egy hajtogatott rózsa volt fénykorában.

- Nora kapta az egyik hódolójától. – Sam és Carrie felnevettek. Rob aki eddig lehajtott fejjel ült, kíváncsian felemelte a fejét, és becsmérlő pillantást vetett a szalvétára. A hódoló szó elhangzásakor a tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott, majd mindketten szinte ijedten néztünk el a másikról.

- Szótlan vagy. – fordult Carrie Rob felé.

- Fáradt vagyok. – hanyagul megvonta a vállát, majd elmosolyogta magát. Mennyire ismertem ezt a mosolyt…Ahogy végignéztem rajta, megremegett a kezem az asztal alatt, és le kellett hajtanom a fejemet. Nem bírtam nézni a mosolygós arcát. – Elég sok dolgom van mostanában. Reklámozzuk az új filmet, bejárjuk a várost. Örültem ennek a másfél napnak, amit itt tölthettem, de holnap reggel már megyek tovább Spanyolországba…

Hírtelen agyalni kezdtem, hogy nincs-e valami halaszthatatlan dolgom holnap Spanyolországban. Beharaptam az ajkamat, hogy megfékezzem a kitörni készülő nevetésemet. Mikor felemeltem a fejemet, hogy igyak az ásványvizemből, még mindig mosolyogtam, és pont Robra néztem. Elfeledkeztem magamról, és nem fordítottam el a tekintetemet. A szívem megint meglódult, mikor még az ötödik másodperc után is tartotta velem a szemkontaktust. Pislogás nélkül álltam a tekintetét, miközben kortyoltam a vizemből.

Egy pillanat múlva azonban hangosan kifújta a levegőt, és megrázta a fejét.

- …épp ezért kell most mennem. – tette hozzá, majd gyors mozdulattal felkapta a kabátját. – Üdvözlöm Kate-et. – mondta Carrie-nek, majd felé hajolt, és két puszit nyomott az arcára. – Hello Sam. Majd hívlak. – Sam felpattant, és egy kézfogás után megölelték egymást.

Elvörösödtem a gondolattól, hogy tőlem vajon elköszön-e.

Tétován nézett rám a szeme sarkából, miközben megölelte Samet.

- Viszlát Nora. – motyogta, majd tartotta velem a szemkontaktust. Őrült nagyot dobbant a szívem, amikor előttem rátámaszkodott az asztalra, a fejem mellett a tenyerét a falnak nyomta, és laza közönnyel lehajolt hozzám. A két ponton, ahol az ajka hozzáért az arcomhoz, még forróbb lettem.

Sajgó szívvel néztem utána, ahogy kiment a bár ajtaján, és még csak vissza sem nézett…

- Mindet bepakoltál, semmi nem marad itt? – kérdezte Anya szombat reggel, mikor is már útra készen álltunk a nagy táskáink mellett Carrie-vel, és épp búcsúzkodni kezdtünk.

- Igen Anyu, minden megvan. – mosolyogtam, majd odaléptem hozzá, és hosszan megöleltem. – Vigyázzatok magatokra.

- Ti is. – motyogta Apa, aki épp Carrie-t ölelte.

- Már most hiányoztok. – mondtuk négyen egyszerre, mire felnevettünk. A taxi már itt volt értünk, úgyhogy sietnünk kellett.

Mikor beültünk Kate már mosolyogva fogadott minket, a reptéren a létszám gazdagodott Martinnal és Emmával. Teljes izgatottsággal foglaltuk el a helyünket a gépen, és szinte már remegtem a gondolattól, hogy ma este végre meglesz a „visszatérő” est számomra.

- Wow. – nyögtem első reakcióként, mikor Kate-tel elfoglaltuk a müncheni hotel lakosztályát.

- Az nem kifejezés. – erősítette meg Kate, aki szintén tátott szájjal nézett szét. – Nem sok viszonyítási alapom van, de eddig messze ez a legjobb hotelszoba, amit kaptunk.

- Szoba? – ismételtem hitetlenkedve. – Ez valami palota. – csillogó szemmel néztem végig a lakosztály minden egyes négyzetcentiméterét. A beltér domináló színei a barna és az arany voltak a színpaletta ezen két szín összes árnyalatában.

- Úgy beleharapnék. – sóhajtott Kate, és vágyakozva a csokoládébarna kanapéra nézett.

- Jesszus, kóros a betegséged? – nevettem fel, majd felkaptam a táskámat, és elindultam a jobb oldali hálószoba felé. – Ez az enyém lesz. – kiáltottam, ki, mire Kate elvarázsolva hümmögött egyet, és jól hallhatóan belevetette magát a puha bőrkanapéba. – Bolond…

- Ezt hallottam. – kiáltott, mire felnevettem.

Miután mindenkinek sikerült maximálisan feltérképeznie a lakosztályát, találkoztunk mind az öten a hallban, és elmentünk ebédelni a szálloda éttermébe. A pincér először németül, majd angolul köszöntött minket, majd felvette a rendelésünket.

Míg vártunk az ebédre, Martin közölte a haditervet. A party hivatalosan este hétkor kezdődött, az én nagy örömömre egy bemutatóval. Némiképp kedvemet szegte, hogy most inkább a frizurák és a sminkek lesznek hangsúlyban, de még így is nagyon vártam.

Mivel nem mehettünk akárhogyan ezért ebéd után összegyűltünk mindannyian Martin lakosztályában, ahol elkészültünk.

Minden olyan volt mint rég. Martin a kezembe nyomta a ruhámat, és a cipőmet, miután Carrie egy, a ruhához színben tökéletesen illő sminkbe öltöztetett. Martin egy csodálatos padlizsán lila pánt nélküli miniruhát választott nekem, aminek a dereka szűkített volt, és volt rajta egy strasszokkal kirakott szintén lila masni. A ruha alja kissé buggyos volt, s ettől úgy festett, mintha rakott szoknya lenne. A ruhához egy ugyanolyan színű magas sarkú cipőt kaptam, és mellé egy csillogó kistáskát.

- Martin, igazán kitettél magadért. Ez gyönyörű. – mondtam, miközben megbabonázva forogtam az óriási tükör előtt az előtérben.

- Örülök, hogy tetszik kedvesem. – simogatta mag a karomat, majd visszament Kate-hez, hogy eligazítsa az oliva zöld testre simuló kisruhát.

Szinte nem akartam hinni a szememnek. Ahogy elnéztem magam, minden olyan volt mint rég. A hajam laza loknikban hullott a vállamra és a hátamra, a sminkem és a ruhám tökéletes volt…és egy pillanatig még akár én is annak hihettem volna magam…

Mikor megérkeztünk a partyra, rettentő jó érzés fogott el. Van az a kellemes melegség, amit akkor szokás érezni, mikor úgy hisszük hazatértünk…ahogy megláttam a kifutót, én ezt éreztem. Nem volt bennem sóvárgás, csak egy kis honvágy. Hiányzott az az adrenalin, ami akkor járt ki nekem, mikor végigmentem a kifutón. Egyszer minden álom véget ét.

Az este folyamán rengeteg, a szakmában elismert emberrel találkoztam, jó néhánnyal szóba is elegyedtem. Jó érzés volt, hogy a nagy divatmogulok némelyikének nem kellett bemutatkoznom, mert tudták ki vagyok, és fejet hajtottak sikeres, ám borzasztóan rövid modellkarrierem előtt.

Titkon egész este kerestem valaki ismerős arcot. Valakit a Renquillertől, de senkit nem láttam. Csak rengeteg modellt, és híres cégek még híresebb vezetőit.

Az idő csak úgy repült, számomra legalábbis. Este tizenegy nagyságában Kate és Carrie sóvárogva jöttek oda hozzám, mikor épp a mosdóból jöttem ki, hogy lépjünk le. Carrie mindig is utálta az ilyen rendezvényeket, így azt is tudtam, hogy addig rágja a fülem, amíg el nem megyek vele.

- Még Londonban megígértél nekem valamit, emlékszel? – szólított meg Carrie, mikor hazafelé a sötétített üvegű céges autóban majdnem elnyomott az álom.

- Carrie ne már. Itt alszom el. – nyafogtam, de ekkor már nevetgélt, és előre hajolt a sofőrhöz.

- Erre a címre legyen szíves. – mutatta a telefonjába beírt címet. A sofőr németül motyogott valamit, aztán beletaposott a gázba.

Majd’ tíz perc múlva már egy viszonylag felkapott bár előtt fagyoskodtunk, hogy bejussunk.

- Komolyan ilyen cuccban kell idejönnünk? Totál idiótának érzem magam. – füstölögtem, és elfojtottam egy ásítást.

- Ugyan Nora, klassz lesz! – intett le Kate, majd a füléhez emelte a telefont, és beleszólt. – Szia, most értünk ide. Mindjárt benn vagyunk. – azzal le is tette.

- Ki van itt? – húztam össze a szemöldököm.

- Majd meglátod. Na mutasd magad szépen, had tudják meg a németek, milyenek az igazi brit lányok. – nevetett fel Kate, és széthúzta a kabátomat.

- Tényleg, milyenek is? – kérdeztem vissza szarkasztikusan, de megmosolyogtam a mellettem álló három srácot, akik németül löktél mellettünk a szöveget.

- Édesek vagytok, de gőzöm sincs mit beszéltek. – mosolyogtam rájuk, mire Carrie és Kate felnevettek.

Egy perccel később előre engedtek minket soron kívül. Még be sem értünk, de már vettük le a vékonyka, a hideg ellen alig védő, ám annál divatosabb kabátokat. Kate célirányosan vágott át a tömegen, én pedig Carrie-vel együtt követtem őt. Kivétel nélkül mindenki megnézett minket, füttyögtek, vagy ép kótyagosan mosolyogtak ránk.

A tömeg egy ponton egyre szorosabb lett, míg hirtelen vége lett. Kate eltolt egy üvegajtót, és utat engedett nekünk. Mikor elhúzta, a zene némileg tompult, én pedig száznyolcvan fokot pördültem a hátam mögött felcsendült hang hallatán.

- Végre itt vagytok, azt hittem megöregszem, mire bejuttok…

*****

Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm..., KÖSZÖNÖM :) Minden egyes kommentárt, és levelet köszönök :)

delirium@index.hu

xoxo

Én is tudok nem fair lenni, és hagyom, hogy egy napig őrlődjetek. :D

194. fejezet

Augusztus…

Szeptember…

Október…

Kedves Dom!

Hosszú hetek teltek el, mióta utoljára írtál nekem. Eltűntél, pedig mesélnék.

Mesélnék, mert az idő múlik, és én változtam. Jó érzés megváltozni, talán te is kipróbálhatnád. Persze ezzel nem akarok célozni semmire… :)

Amikor eljöttem Vancouverből, úgy váltunk el, hogy Londonba jövök, emlékszel?

London klassz hely, egyszer eljöhetnél ide. Szívesen körbevezetlek. Ha kedvet kaptál, csak szólj.

Az utolsó másfél hónap a Renquillernél közel sem volt olyan borzalmas, mint amilyennek anno Berger beharangozta. Csak hat fotózásom volt, és három bemutatóm volt. Itt nincs akkora élet, mint ott veletek volt Vancouverben. Az egyetlen változás annyi volt, hogy most, ha kimegyek az utcára, akkor a ruhareklámok óriásplakátjairól én mosolygok le az emberekre. Sokan megismernek az utcán…még most is, pedig már nem lakom Londonban.

Ahogy mondtam, megváltoztam. Visszatérten a való világba, és egy nagyon kedves barátom édesapja bizalmat szavazott nekem. Idéntől mindenképp egyetemre akartam menni, kissé nehéz helyzetbe kerültem, mert szeptemberben még nem járt le a szerződésem. Daniel (igen, az a Daniel) édesapja, Oliver – aki mondjuk úgy, már régi barátom – azonban segített, mikor visszajöttem Los Angelesbe…mert igen. Visszaköltöztem.

Úgyhogy most iskolába járok. Tervezőnek tanulok, hiszen nekem mindig is ez volt az álmom. Tudtad, hogy sosem akartam igazából modellkedni? Szóval lényeg a lényeg…Oliver jóvoltából hetente három délelőttöt az iskolapadban töltök, és heti két napot gyakorlatozom az ő cégénél. Rettentően élvezem. Éppen saját kollekciót tervezek, mert jövő júniusban mikor vizsgázom, a saját ruháimat kell felvonultatnom egy bemutató keretén belül. Leszel az egyik modellem? …ez persze csak vicc volt.

Mesélj…mi a helyzet veled és a többiekkel? Tervezgetem, hogy decemberben ellátogatok egy-két napra Vancouverbe a nővéremhez. Talán összefuthatnánk, és beszélgethetnénk. Tudod, úgy, mint rég.

Igyekezz a válasszal!

Nora.

Átfutottam gyorsan a sorokat a szememmel, majd megnyomtam a küldés gombot. Egy ideig még meredtem a laptop képernyőjére, majd kikapcsoltam a háttérzeneként szolgáló zenét, és lecsuktam a tetejét.

- Köszi Carr. – nyújtottam felé, aki gyorsan a ölébe húzta a szinte védjegyévé vált tárgyat. – Ne kockulj már. – fintorogtam, és hozzávágtam egy díszpárnát. Anya épp ekkor jött be egy tálca házilag készített, rumos forró csokival a nappaliba.

- Nora, ugye ez most nem komoly? – nézett rám csúnyán Anya, mire elvigyorogtam magam.

- Csak megpróbáltam felhívni magamra a figyelmet. – vontam meg a vállam, majd a mellettem lévő ajándék csomagolását kezdtem birizgálni. – Apa mikor jön már? Éhes vagyok, és olyan étvágygerjesztően fest a tortája. – vágyakozva megpaskoltam az üres hasamat, mire anyám és Carrie egy emberként nevettek fel, amin mosolyogni kezdtem.

Ritka pillanat volt ez, hogy így együtt voltunk. Carrie Vancouverből, én pedig Los Angelesből utaztam ide erre a hétre Londonba. Nekem a hét elejétől két hét szünetem volt a suliban, úgyhogy mindenképp visszajöttem volna ide, nem csak azért mert ma ünnepeltük Apa születésnapját.

Rettentő sok izgalmas programot rejtegetett még ez a hét, mert szombaton úgy döntöttem, hogy elkísérem Carrie-t, Martint, és Emmát Németországba, egy híres partyra, ahová díszvendégként voltak hivatalosak, mint a C.S. képviselői. Amióta nem dolgoztam egy világhírű cégnél, azóta engem az ilyesféle meghívások elkerültek, úgyhogy ez egy elég nosztalgikus és fantasztikus estének ígérkezett. Nem voltam rivaldafényben azóta, hogy elveszítettem a fejemet a modellvilág legaljában. Anya nem is nézte jó szemmel, hogy el akarok menni Carrie-ékkal, de mikor Carr mondta, hogy Kate is ott lesz – aki egyébként szintén egyetemre ment, és újságírást tanul – anya valahogy jobb képet vágott a dologhoz.

Sajnos egy anya sokkal kritikusabb szemmel nézi a dolgokat. Mikor egyik napról a másikra beállítottam nagy csomagokkal, és kijelentettem, hogy visszaköltözöm, nos eléggé megnyúlt Anya és Apa képe is. Természetesen örültek nekem, de állításuk szerint „ijesztően festettem”

Sokáig fáradoztak azon, hogy elsősorban életet leheljenek belém, mert miután egy egészestés beszélgetésben beszámoltam nekik az életem akkori álláspontjáról, kissé megijedtek. Abszolút kitálaltam nekik mindent. Nem volt semmilyen elhallgatott részlet, semmi kiszínezett történet. Csak a fekete-fehér igazság. Elszörnyülködtek, és csalódtak bennem, de nem fordultak el tőlem, és ez volt a legtöbb amit kérhettem tőlük. Mindent tudtak…a szakítást Robbal, az odavezető körülményeket, a gyógyszereket, a veszekedéseket, és a zűrös életvitelem következményeit.

Mindketten elszomorodtak, mikor megmondtam nekik, hogy több mint egy hónapja nem voltunk már együtt Robbal, mikor hazajöttem. Amíg távol éltem tőlük, nem tartottam fontosnak, hogy megtudják ezt az „apró” dolgot, úgyhogy eléggé meglepődtek. Nagyon szerették Robot, leginkább az újraházasodásuk óta, ahol ugye Rob elég meghatározó szerepet töltött be. Aznap, mikor ezeket beszéltük, rengetegszer sírtam, ami nagyon megrémítette őket. A szüleim előtt szinte sosem sírtam, előttük mindig erős akartam maradni. De mivel a valóság újra kegyetlenül arcon csapott, nem voltam elég erős, hogy előttük is visszafogjam magam. Beszélni Robról…visszamenni hónapokkal ezelőttre…fájdalmas tett volt a részemről.

De most már minden „rendben”. Az iskola, az új munkahely, és a kiegyensúlyozott családi háttér, megtette a hatását. Mikor visszaköltöztem Los Angelesbe, a Kate-tel való békülés sem váratott sokáig magára. Innentől fogott el az az érzés, hogy a kötés felkerült a képzeletbeli sebemre…megindult a gyógyulás folyamata.

Rendet raktam magamban, és magam körül, de még mindig volt egy nagy űr legbelül, amiről tudtam, hogy egyhamar nem fog eltűnni. Hisz ki tudná betölteni az Ő jól megérdemelt helyét a szívemben?...Ugyan.

A gondolataim jócskán elkalandoztak, így összerezzentem, mikor becsapódott a bejárati ajtó.

- Lányok, megjöttem! – kiáltotta Apa, majd rövid ideig neszezést hallottunk kintről.

Mi persze egyből felpattantunk, mindenki a kezébe vette az ajándékát, és elvettünk a tálcáról egy-egy forró csokit, és felálltunk hárman egymás mellé, mint a jó gyerekek mikuláskor.

- Mikor kiáltjuk, hogy Boldog születésnapot? – kérdezte Anya izgatottan suttogva.

- Jaj Anya. – fintorgott Carrie, és színpadiasan a plafonra tekintett.

- Amint belép az ajtón…semmiképp sem előbb. – suttogtam válaszként nevetve.

Nem telt el egy perc sem, Apa máris megjelent egy szatyorral a kezében, amiben nyilván a munkahelyén zsákmányolt ajándékok és jókívánságokat tartalmazó képeslapok voltak.

- Boldog születésnapot! – kiáltottuk, mikor megláttuk. Elismerően néztem magunkra, mert sikerült nagyjából egyszerre végrehajtanunk a feladatot.

Apu mikor meglátott minket felsorakozva, szélesen elmosolyogta magát. Az első fotelba letette a kezében lévő szatyrot, és elfogadta a felé nyújtott poharat.

- Még sok ilyet Drágám! – mosolygott Anya meghatva, majd koccintott Apával, és szájon csókolta. Carrie-vel összevigyorogtunk még a mai napig is, mint a kislányok, mikor anyát és apát ilyen helyzetben láttuk.

- Boldog születésnapot Apa! – léptünk oda hozzá egyszerre Carr-el, és két oldalról puszit nyomtunk az arcára, majd egyszerre koccintottunk. Hamar kiürítettük a poharunkat Apa egészségére, majd átadtuk az ajándékokat neki. Ilyenkor mindig annyira izgultam, mintha nem tudnám mi van a csomagoláson belül. Számomra mindig is fontos volt, hogy őszintén örüljenek az ajándékaimnak.

Apa Carrie-től egy „A sörfőzők mestereinek” című vaskos kötetet kapott, amitől Apa szeme felcsillant. Imádott minden olyasmit, ami ezzel a témával kapcsolatos. Már kisfiú kora óta rajongott a sörért – már akkor is, mikor ez még nem volt egészen legális – és nagyapával együtt kóstolgatták az újabb és újabb söröket.

Anyától két saját készítésű kötött pulóvert, és egy gyönyörű tortát kapott – éppen azt, amihez nemrég annyira megjött az étvágyam.

Én nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mit vehetnék Apának. Mindig is bajban voltam, ha a szüleim megajándékozásáról volt szó, mert szerettem azokat az ajándékokat, amiknek jelentésük volt. Egy fényképalbumot csináltam neki. Olyan képek voltak benne, amiken csak ő és én voltunk, egészen kiskoromtól kezdve. Természetesen az albumot nem egy bolt polcáról emeltem le, hanem azt is megterveztettem, így egy egészen egyedi darabról beszélünk. Az album mellé pedig vettem neki egy hatos csomag sört. Apa mindig azzal viccelődött, hogy ez a kedvence, mert ha ezt a hasára teszi, akkor a hat sör olyan, mintha hat kockás hasa lenne. Most sem volt ez másképp…harsány kacagásban tört ki az ajándékom láttán.

Jó érzés volt egy igazi családi hangulatú napot eltölteni a szeretteimmel. Az ünnepi ebéd jócskán elhúzódott, majd miután együtt elmosogattunk, leültünk a nappaliban, és Apa egyik kedvenc filmjét néztük meg. Mindig ez volt a családi szokás nálunk.

A film közepén jött egy üzenet a telefonomra, méghozzá nem is akárkitől.

„Szia Nora. Sam vagyok…Sam Bradley. Éppen sikerült megszereznem a telefonszámodat, remélem nem kaptam rossz számot. A minap – egész pontosan tegnap – láttalak itt Londonban, és arra gondoltam, összefuthatnánk egy kicsit beszélgetni. Ha még mindig itt vagy Londonban, akkor, ha gondolod, és te is kíváncsi vagy a fejemre, akkor gyere le abba a bárba, ahol először találkoztunk. Én nyolctól ott adok koncertet, remélem, találkozunk. Sam.”

Ahogy elolvastam az üzenetet, felszaladt a szemöldököm, és mosolyra húzódott az ajkam. Ez a mosoly egyszerre volt boldog, és kissé fájdalmas. Engem ez a név egyvalakire emlékeztetett, s most sem volt másképp.

Megvártam, hogy vége legyen a filmnek, s csak akkor kérdeztem meg Carrie-t, hogy van-e kedve egy kis esti kiruccanáshoz, akinek persze semmi kifogása nem volt ellene. Szóval gyorsan visszapötyögtem a választ, miszerint nem kapott téves számot, még mindig Londonban vagyok, és örömmel találkozom vele ma este a bárban nyolckor.

- Megyek, lezuhanyozom, és elkezdek készülni. – álltam fel a többiek mellől fél hét után.

Valamiért izgatottan vártam az estét, és elkeserítő módon pontosan tudtam, hogy miért. Reménykedtem abban, hogy Sam elejt valami olyan információt valakiről, ami nekem esetleg sokat ér. Amitől esetleg az én szívem összetörik, de tudni fogom, hogy boldog. Nekem csak ennyit kellett biztosan tudnom, hogy ő boldog…akkor már minden bizonnyal én is az leszek.

Hosszan eltöprengtem azon, hogy mit várhatok a mai estétől, így majdnem húsz percet álltam a zuhany alatt. Mikor végeztem hajat szárítottam, de csak a hajam fél oldala lett szépen hullámos. Nem figyeltem eléggé, ezért kénytelen voltam kivasalni. Igazából nem bántam…így is nagyon szerettem. Most, hogy már nem voltam olyan kórosan sovány, sokkal egészségesebben állt az egyenes haj is.

Odakinn borongós idő volt, de nem volt különösebben hideg. Egy tinta kék kissé koptatott szűk farmert, és egy fehér vékonyabb pamutpulcsit vettem fel, aminek háromnegyedes ujja volt. A nyakamba raktam a sötétkék-halványkék kockás sálamat, majd egy leheletnyi smink, és kész is voltam. Újabban visszaszoktam a laza öltözködésre, és csak akkor bújtam magas sarkúba, ha nagyon muszáj volt.

Mivel nem volt még zord téli hideg, nyugodtan felvehettem a fehér tornacipőmet. Az előszobában vártam Carrie-re, hogy elkészüljön, és valamivel háromnegyed nyolc után el is indultunk.

- Tudod, ezer éve nem voltunk sehol kettesben. – mondta Carrie mosolyogva.

- Épp ezért megyünk ma. Egyébként nagyon jó lesz. Sam rendkívül jól énekel, biztos élvezni fogod a koncertet. És különben meg remek ember, úgyhogy azzal sem lesz probléma.

- És pontosan ki is ez a Sam?

- Ő…Rob egyik barátja. – mondtam némi tétovázás után. – Majd’ egy éve ismerjük egymást.

- Oh, vagy úgy. – bólintott, s innentől nem volt több kérdése a témával kapcsolatban.

Gyalog mentünk el a bárig, hisz nem volt annyira messze tőlünk. Az út megmaradt részében a hétvégi két napos németországi kiruccanásunkat tervezgettük, amit már rettentően vártam.

Mikor megérkeztünk a bárba, már kisebb tömeget találtunk ott. Még volt egy-két perc nyolcig, úgyhogy egész időben érkeztünk. Sam már nagyon várhatta az érkezésünket, mert a bárpultnál ült három sráccal, akik közül kettő az együttese tagja volt azt hiszem, a harmadik tag pedig teljesen háttal ült nekem. Mikor Sam észrevett minket, a szája egyből mosolyra húzódott, majd lecsusszant a bárszékről, és elindult felénk.

- Hát eljöttél! – szólított meg mosolyogva, majd magához ölelt. Mind a ketten felnevettünk.

- Ahogy mondtam. – rákacsintottam, majd Carrie felé fordultam. – Sam ő itt Carrie, a nővérem. Carrie, ő itt Sam. – mutattam be őket egymásnak, mire elmotyogtak egy formális sziát, és kezet fogtak. Bíztam benne, hogy ez csak a kezdeti feszültség, ami két idegen emberben van az első találkozáskor…ez a mai este folyamán még biztosan változni fog.

- Nos, nagyon örülök, hogy eljöttetek, de ahogy elnézem, nekem most rohannom kell, mert egy perc és kezdünk. Koncert után maradj, és beszélgessünk. – kacsintott rám, majd Carrie-re mosolygott az egyik legbarátságosabb mosolyával, s sarkon fordult.

- Kedvesnek tűnik. – mondta Carrie, miközben kibújt a kabátjából, én pedig követtem a példáját.

- Az is, hidd el. – végig figyeltem Samet, amíg visszamegy a társaságához, és mond nekik valamit, mire azok rögtön mozgolódni kezdenek, és elindulnak a színfalak mögé, kivéve egyet.

A harmadik tag, akit nem ismertem fel, mert háttal állt nekem, ott maradt Sammel. A leeresztett kezében egy sörös üveg volt, s nagyon figyelt Samre, miközben hozzá beszélt. Mikor a beszéd abbamaradt közöttük, Sam elindult a bandatagjai után, az egyedül maradt srác pedig lassan felénk fordult, miközben menet közben lehúzta a fejéről a csuklyát.

Tudtam…de még mennyire tudtam, hogy Sam tud nekem szolgálni valamivel Robról…Tudtam, de erre aztán tényleg nem számítottam.

Megkövülten álltam majd’ öt méterre tőle, a tekintetem egyenesen az övébe fúródott…és vártam a világvégét. Jönnie kellett, mert az ember csak akkor látja azt, amit annyira szeretne.

A lábam is beleremegett abba az egészen apró, alig látható félmosolyba, amit Carrie és felém küldött, majd biccentett, és lassú, vontatott léptekkel elindult Sam után. Menet közben nagyot kortyolt a söréből, és öntudatlanul túrt bele nem egyszer a hajába.

A szemem sarkából láttam, hogy Carrie engem néz, én azonban képtelen voltam életjelet adni. Teljes sokk alatt voltam.

*****

Köszönöm szépen lányok a leveleket, és a kommentárokat is! <3

Ezektől a kérlelő kommentároktól majdnem megszakad a szívem, remélem tudjátok, hogy ez így nem fair :) 

delirium@index.hu

xoxo

193. fejezet

Perceken át, emésztettem az előbb hallottakat. Ízlelgettem magamban a gondolatot, miszerint ezentúl a szabad napjaimat Londonban töltöm, és a hátralévő két hónapomat európai munkával ütöm el…

- Nem tudok elmenni innen. – ráztam a fejem. – Nem megy. Most nem. Annyi mindent rendbe kell hoznom, és… - elakadtak a szavaim, aztán csak szótlanul meredem magam elé. Már rég nem emlékeztem arra, hogy mit akartam mondani.

- Itt megfulladsz Nora. – mondta Carrie csendesen.

- Holnapután visszajön. – kaptam fel a fejem hírtelen. – Kellan…Kellan tegnap mondta, hogy holnapután kezdik az új filmjük forgatását.

- Éppen ezért kell elmenned.

- Mi? Te nem érted, hogy mit mondok? Rob visszajön ide. Ide Vancouverbe. Most nem mehetek el…így bármikor találkozhatok vele.

- Tudom, hogy visszajön. – jegyezte meg kurtán, de mire gyanakvó kérdéseket tehettem volna fel, gyorsan folytatta. – Nora, nem akarhatod, hogy így lásson. Árnyéka vagy önmagadnak. Új környezetre van szükséged, kevesebb munkával. Itt ebben a városban egyszerűen nincs nyugtod. Ez maga a földi pokol.

Nem jött be a figyelemelterelő szöveg…

- Honnan tudtad, hogy jön?

- Kate születésnapján…megemlítette.

- És?

- Mit és?

- Mondott rólam valamit?...Akármit? – Carrie hosszú ideig habozott. Többször is kinyitotta a száját, de aztán tanácstalanul be is csukta.

- Nem, semmit. – mondta végül, majd megköszörülte a torkát, és felnézett a falra. Követtem a tekintetét, és egy pillanatig vele együtt bámultam az üres falat, ahol egykor Rob és az én közös képem függött. Ahogy megfogtam, hogy minek a helyét bámulom, elkaptam a tekintetem, mintha valami illetlen dolgot néznék, ugyanakkor rá is jöttem mindenre.

- Ne hazudj. Mondott neked valamit. – mondtam határozott, erős hangon.

- Igen. – bólintott szorongva.

- És te nem fogsz nekem ebből egy árva szót sem elmondani. – ez megint csak nem kérdés volt, egyszerű ténymegállapítás.

- Megígértem neki, hogy hallgatok. De kérlek…sőt, könyörgöm. Menj vissza Londonba. Vagy dolgozz két hónapot Párizsban…Németországban…csak szellőztesd ki a fejed.

- Ha elmegyek, ugyanolyan egyedül leszek, mint most vagyok. – vetettem ellen.

- Anyáék veled lesznek Londonban.

- Ha Londonba megyek.

- Az istenért, akkor menj Londonba. – forgatta körbe a szemeit.

- Át kell gondolnom…nem most fogok erre válaszolni. – jelentettem ki.

- Rendben…már ez is valami. – sóhajtott, majd felállt mellőlem. – Most mennem kell. Este beugorjak?

- Korán lefekszem. Éjszaka…nem sokat aludtam. – mondtam grimaszolva, és a fejem már fordult a fal felé, de fél úton megdermedtem a mozdulatban.

- Rendben. Ha kell valami, csak hívj. És akkor is, ha döntöttél. – csak bólintottam. – Fel a fejjel Nora. Meg fogod csinálni, én tudom. Nem vagy rossz ember, csak szörnyen ragaszkodó. De rám támaszkodhatsz, még akkor is, ha nem vagyok veled minden nap.

- Mégsem mondod el, hogy mit mondott rólam Rob neked… - motyogtam keserűen.

- Egy nap így is, úgyis megtudnád. – mosolygott rám, majd megszorította a kezem. – Látjuk egymást…

Miután Carrie elment, hosszan szemeztem az asztalon lévő születésnapi meglepetéssel, míg végül az ölembe kaptam, és egy gyors mozdulattal letéptem róla a papírt.

Meghökkentem, amint megláttam a csomag tartalmát. Az ajándékdobozban hengerbe göngyölve egy köteg papír volt, ami egy piros szalaggal volt megkötve. A papír mellett találtam egy csomag puha és keményebb hegyű fekete ceruzát, egy csomag radírt, anyagmintákat, és egy rövid levelet.

Engedd meg, hogy ezzel a csekélységgel kívánjak boldog születésnapot, és minden jót az életben!

Ennél legalább csak jobbat…Martintól kellett megtudnom, hogy mi történt az életeddel, hogy teljesen elvesztél. Aggódunk érted Nora itthonról mindannyian, s nagyon remélem, hogy hamar újra megtalálod a helyes utat. Az ajándék némileg segít emlékezni arra, hogy ki voltál valaha. Használd őket egészséggel, és kreatívan. Remélem érted, mire célzok.

Még mindig nagyon szeretünk, innen Los Angelesből.

Dan

u.i.: Apám és ölel.

A meghatottságtól remegő kezekkel nyúltam a dobozva, és kivettem belőle az anyagmintát. Összeszorítottam az ajkaimat, és lehunytam a szemeimet. Rögtön megértettem, hogy mire célzott Dan. Az ujjaim szorosan körbezárultak az ajándékom körül, és kész tervvel indultam fel a hálószobámba.

Tudtam mit kell tennem, és egy pillanatig sem tétlenkedtem.

A következő nap reggelén korán felkeltem, és felvettem a legilledelmesebb, legkomolyabb ruhámat, majd kocsiba ültem, s elindultam az iroda felé. Beszélnem kellett Andyvel, de leginkább Bergerrel.

A recepción senki nem állt az utamba, így lendületből belöktem az üvegajtót. Az irodában ott várt rám Raul Berger, s a vele szemben lévő fotelben Andy.

- Jó reggelt mindenkinek. – köszöntem, majd mikor elmentem Andy mellett, hogy leüljek, megszorongattam a vállát.

- Mit szeretnél Nora? Nagyon komoly volt a hangod, mikor tegnap délután felhívtál. – kezdte Berger.

- A szerződésemről szeretnék beszélni. – felsóhajtottam, majd miután bólintott, nagy levegőt vettem, és belekezdtem. – Tudom, hogy már most kell tudnom, hogy meg akarom-e hosszabbítani a szerződést, vagy sem.

- Abban az esetben kell ezen gondolkozni, ha a cég újra szerződést akar kötni veled. – javított ki, de én már mosolyogtam. Ez engem már nem érdekelt.

- Rendben. Csak időt, és papírt spórolok nektek…Nem hosszabbítom meg a szerződést. Elköltözöm Vancouverből. Tegnap felmondtam az albérletem, most ideje itt tisztáznom a dolgokat. De új ajánlat, vagy a régi felfrissítése…nos ez engem már nem érint. Holnap repülök.

- Azért emlékeztetnélek rá, hogy még másfél hónapod van itt a cégnél. – szólt közbe Andy.

- Tudom. – bólintottam. – Szeretném magam áthelyeztetni. Tudtommal Londonban is van helyi ügynökség.

- De lehet, hogy az ottaniaknak nincs szükségük rád. – jegyezte meg Berger.

- Ugyan már. – horkantott Dee. – Nora az elsőszámú. Mindenki rá licitál…ha kell három modellt is kirúgnak, csak hogy ő meg a sleppje odatelepedjenek Londonba.

- Mi ez a sietség Nora? Olyan gyorsan határoztál…

- Igazából túl későn. – korrigáltam visszafogott mosollyal. – Hiányzik az otthonom. Tizenkilenc évesen ez sok nekem. A mindenem a divatvilág…de nem ilyen áron.

- Egy telefont megér… - sóhajtott Berger, majd merev arccal a telefon után nyúlt.

Hosszan beszélt, érvelt, és győzködött, de leginkább hallgatott. Majd’ fél órán át beszélt.

- Átvesznek a hátralévő másfél hónapra, egy feltétellel. – jelentette ki, mikor letette a telefont.

- És mi lenne az?

- Felfuttatod a londoni üzletet.

- És…az mit jelent pontosan? – kérdeztem, mert nem igazán értettem a ködös beszédet.

- Vállalod a nyilvános megjelenéseket, szerepelsz az összes bemutatón valamilyen formában, promotálod a magazint, és részt veszel a kötelező fotózásokon kívül márkafotózásokon is, amik majd a képeken nagy hálásan feltüntetik a cég nevét. – darálta Andy unottan.

- De ez majdnem kétszer ennyi munkát jelent.

- Mint mondtam, sokat számítasz a cégnek. – mutatott rám Berger, majd az ujjait sátormód egymásnak támasztotta, és várakozóan nézett rám.

Dilemma…már választásom nagyon már nem volt. Ha maradok, nincs lakásom, és csak lejjebb csúszok.

Ha elmegyek Londonba, anyámékkal lehetek ugyan, de teljesen más világ. Más környezet, más emberek…elvesznék abban a világban a barátaim nélkül…Dom nélkül. Hisz itt is ő volt a biztos kapaszkodóm.

De döntenem kellett.

- Rendben. Vállalom. – mondtam kissé szorongva.

- Dom! Szia, itt Nora. – szóltam a telefonba, amint lehetett.

- Szia. – köszönt vissza szűkszavúan.

- Van egy kis szabadidőd. Muszáj beszélnem veled.

- Épp az irodában vagyok.

- Igen? – kaptam fel a fejem, és megtorpantam. – Én is itt vagyok. Berger irodája előtt. Találkozzunk a kávézóban két perc múlva kérlek.

- Rendben. – mondta, majd választ sem várva megszakította a vonalat.

Liftbe szálltam, és felmentem a legfelső emeletre, a kávézó szintjére. Míg egy helyben álltam, és várakoztam, egy pillanatra eszembe jutott, hogy milyen volt elbúcsúzni Andytől, és Bergertől. Majdnem megkönnyebbültem…

Aztán megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lesz a következő pár perc, és a gyomrom összerándult.

Mire felértem Dom már ott ült az egyik fotelben, előtte a kisasztalon két dobozos kávé. Futólag elmosolyogtam magam, majd rendeztem az arcvonásaimat, és elindultam felé.

- Szia. – puszit nyomtam a homlokára, mire ő megsimogatta a kezemet, de nem szólt semmit. Lehuppantam vele szemben, majd egy pillanatig csak néztük egymást. Tudtam, hogy nekem kell kezdenem.

- Bocs a tegnapért.

- Nincs miért bocsánatot kérned. – vonta meg a vállát, és olyan arccal mondta, hogy csakugyan elhittem, hogy nincs miért emésztenem magam.

- Nem akartam játszani veled.

- Én ugyanazt tettem veled. Próbálgattam a határaidat, kíváncsi voltam meddig mész el a nagy szerelmed elvesztése után.

- Eddig…nem igazán voltam tisztában azzal, hogy mit veszítettem.

- Mindegy. – vágott közbe. – Miért akartál velem beszélni?

- Elmegyek.

- Most akkor minek jöttünk ide? Örülök, hogy vége a napodnak, és hazamész, de ezért nem kellett volna iderángatnod. Tudod, én próbálok ma is.

- Úgy értem a városból.

- És mikor jössz vissza?

- Nem jövök vissza. – mondtam, majd hozzátettem. – Londonba költözöm újra. Azt hiszem végleg.

A szája résnyire kinyílt, majd csak nagyokat pislogott.

- Elköszönni jöttem. Holnap már utazom.

- És ezt miért csak most mondod? – csattant fel, mire én meglepődtem.

- Mert most döntöttem el.

- De hát nem mehetsz el, csak így nem. – rázta a fejét, és kínlódva nevetgélt. Előredőltem a fotelban.

- Dom, tényleg elmegyek. Hazaköltözöm, lehúzom a megmaradt másfél hónapomat ott, aztán kilépek. – mondtam csendesen.

- Nem hagyhatsz itt engem. Te vagy a társam, én tudom. Olyan jól kijövünk Nora, ne rontsd el!

- Egészen biztos, hogy én nem vagyok a társad semmilyen szempontból. Hamar el fogsz felejteni…majd az utódom elcsavarja a fejedet. – mosolyogtam rá bánatosan.

- Akkor ennyi? Elhagysz? – kérdezte sértődötten.

- Valami olyasmi.

- És tényleg? Ennyi? Nem látlak soha többet?

- Hallani fogsz még rólam, ez egész biztos. És nem most találkozunk utoljára, ebben is biztos vagyok. – mondtam, majd felálltam a fotelből. – Mennem kell pakolni.

Ő is felállt velem szemben, és félszegen felém nyújtotta a kezeit. Belecsúsztattam a tenyerem az övébe, majd odaléptem hozzá, és szorosan megöleltem. Hosszú perceken át ölelkeztünk. A szemeimet összeszorítottam, és igyekeztem elhitetni magammal, hogy az előbbi szavaim igenis igazak voltak, s hogy valamikor valahol még tényleg látjuk egymást.

- Viszlát Dom. – mondtam, majd két gyors puszit nyomtam az arcára.

- Viszlát szépségem. – mosolyodott el halványan, majd finoman belecsípett az arcomba. A kezeim lehullottak róla, és lassan sétáltam a lift felé, hogy megnyomjam a hívó gombot.

Mikor beszálltam, és intettem egy utolsót Domnak, ő hírtelen utánam szólt.

- Több dolgot is megszerettem benned! Szerettem veled lenni. Én…szerettem!

Savanyúan elmosolyogtam magam, és egy utolsó puszit dobtam neki, mielőtt becsukódott volna a lift ajtaja. Ennek jelképes jelentése is lehetett volna…

A liftajtó bezárul…az életem egy szakasza pedig lezárul. Becsuktam a szemeimet, és engedtem, hogy leguruljon az arcomon néhány könnycsepp, mellyel elsiratom ezt a négy nehéz, de mégis sokszor boldog-boldogtalan hónapot.

Mikor kiértem az épület elé, a parkolóból még felnéztem a magas üvegépületre. Hunyorognom kellett a nap visszatükröződő sugarai miatt, de mégis hosszú perceken át álltam és néztem. Utoljára jól meg akartam jegyezni minden apró részletét ennek az épületnek…a kezdő szuperkarrierem bölcsőjét, s egyben temetőjét.

Mikor beszálltam a kocsimba, és elhajtottam, úgy éreztem, egy részemet otthagytam, s most már örökre ott is maradt… Ahogy a gázra lépve száguldoztam a szinte kihalt főúton egyre csak arra gondoltam, hogy valami rossz véget ért, és hogy néhány fájdalmas lépést követően kezdődhet számomra valami új…valami kedves…valami jó.

*****

Köszönöm szépen a kommentárokat és a leveleket! Nagyon...nagyon. De tényleg (L)

Holnap jelentkezem. :)

delirium@index.hu

xoxo

u.i.: A következő nem Robos lesz, de a következő ehhez a történethez képest igencsak rövid lesz. Utána nem kizárt még egy ilyen kaliberű történet. Nem könnyű megválni ezektől a karakterektől :)

Részletek mához egy hétre (terveim szerint)

192. fejezet

..:: Rob szemszöge ::..

Annak ellenére, hogy már majdnem éjfél volt, én még ugyanolyan éberen ültem a konyhában, mintha csak délig tizenkét óra lenne. A kezeim között a bögre körbe-körbeforgott, s a benne lévő kávé jobbra-balra lötyögött benne. Komoly bajok vannak az emberrel, ha képes ezt órákon át, mozdulatlanul nézni, nem pláne még élvezni is. Legalább felismertem, hogy a „komoly baj” kategóriába tartozom.

A telefonom ott hevert az asztalon, és egyre csak magára vonta a figyelmemet. Hiába döntöttem el, hogy egyszerűen tudomást sem veszek róla, folyton odakacsintgattam, és mindannyiszor a kezem tétován megindult felé, de félúton mindig akadályba ütközött, s tétován az asztallapra hullott.

Nem tudtam megtenni, ez nyilvánvaló volt.

Abbahagytam a bögre forgatását, és nagy sóhajtás mellett az államat az öklömre támasztottam. Nem bírtam szabadulni attól a nyomasztó érzéstől, ami hetek óta fogva tartott. Új érzések keltek életre bennem. Pozitív, és negatív érzések, és én sosem tudtam melyikükre kéne hallgatnom. A pozitív érzések azt sugallták, hogy emeljem fel végre azt az ostoba telefont, és engedjem el magam. Tegyem azt, amit igazán szeretnék, és hívjam fel. Csak, hogy legalább a hangját halljam. Hogy legalább tudassam vele, hogy gondoltam rá. Legalább ezt meg kell tudnia, ha már azt nem vagyok képes bevallani még magamnak sem, nem hogy neki, hogy minden magányos gondolatomban ott van, hogy mindig rá gondolok, még álmomban is. Kikészültem ezektől a gondolatoktól…utáltam őket. Nem akartam emlékezni, és gondolkozni, hisz egyszer már döntöttem. Úgy döntöttem elhagyom, és vállalom a következményeit.

A negatív érzéseim erre a tényre épültek. A negatív érzések azt sugallták, hogy hagyjam a francba az egészet. Nem tartozom már neki semmivel, és igenis dőreség bevallani, hogy mennyire őrülten hiányzik nekem. Hogy képtelen vagyok normálisan végigcsinálni a mindennapjaimat, és hogy még mindig szeretem, és hiányzik nekem. A negatív érzések megtagadták tőlem ezeket a tetteket.

Az utóbbi hetekben mindig kiskapukat kerestem, és saját magamnak hazudtam, saját magamat álltattam. Megszegtem a saját magam által felállított összes szabályt, amikor múltkor bementem a hálószobájába, vagy amikor megvettem azt a magazint amiben a kicsattanó karrierjéről írnak, csak azért, hogy láthassam őt legalább képről. És most is találtam kibúvót.

Nagyot nyeltem, és gyors mozdulattal a telefon után kaptam. Mielőtt meggondoltam volna magam, cselekednem kellett. Három gombnyomással később már írhattam is azt a szegényes üzentet, amiben kurtán, néhány szóban, érzelemmentesen felköszöntöm őt a születésnapja alkalmából. Tudni fogja, hogy gondoltam rá…csak azt nem, hogy mennyit.

Nagyjából negyvenszer átolvastam az üzenetet, amiben csak ennyi állt: 19! Boldog születésnapot! Rob.

Két gombnyomás, és az üzenet már száguldott is felé, a szavaim mögött annyi jókívánsággal, amennyit egy efféle üzenetbe belesűríteni is lehetetlen…

..:: Nora szemszöge ::..

Másnap reggel karikás, duzzadt szemekkel ébredtem. Sejtésem sem volt, hogy mikor sikerült álomba sírnom magam, de mindenesetre biztosan eltartott egy ideig.

Nem gondoltam, hogy létezik igazi szenvedés valaki hiányától, egészen idáig. Márpedig a soha meg nem tapasztalt érzések előszöri felbukkanása kétszeres erővel vágja fejbe az embert, s ezt tapasztalni sokkoló élmény volt.

Szenvedtem, és undorodtam egyszerre. Mérges voltam, és szántam magam. Érzések százai cikáztak rajtam át, és én már ha akartam volna se tudtam volna erőt venni magamon. Nem akartam többé megjátszani, hogy nem érdekel, hogy egyedül maradtam, mert nem voltam már elég jó ehhez a játékhoz. Belülről összenyomott, és kikezdett.

A kezeimet az arcomhoz emeltem, és megdörgöltem a szemeimet, hátha könnyebben pislogok majd. A szemeim szárazak voltak, mint a sivatag, és égtek mikor pislogtam.

Felültem az ágyban, és a telefonom után nyújtóztam, hogy megnézzem mennyi az idő. Két új üzenetem volt. Az egyikben Carrie közölte, hogy a nap folyamán átugrik hozzám egy meglepetéssel, ami nekem jött, csak félrecímezték, a másikban pedig csak négy szó volt, de ez a négy szó szétrombolta még a belőlem megmaradt romokat is, s minden indult elölről.

Nem gondoltam, hogy egy ember képes ennyit sírni egymás után. Képtelenség, hogy nem száradnak ki egész egyszerűen a szemeim.

Újra és újra elolvastam a rövid üzenetet Robtól, és újra meg újra megdobbant a szívem, mikor elolvastam a nevét.

Sóvárogni kezdtem, de úgy, hogy még a gyomrom is belefájdult. Bénult ujjaim közül kicsúszott a telefon, és a takaróra esett. A kezeimmel a hasamba markoltam, hogy enyhítsem a fájdalmat, de ettől csak fizikailag is fájni kezdett. A fejemet ráztam hevesen jobbra meg balra, hogy kizárjam azt a képet, ahogy megírta nekem ezt az üzenetet. A hangvétele hideg…az arcát csakis közönyösnek tudtam elképzelni. Mintha csak azért írt volna, hogy ne róhassa fel neki senki mindezt. Hogy senki ne nevezhesse udvariatlannak. És ez a gondolat fájt, de mégis…

A kezeim előrenyúltak a telefon felé, hátha kinyúlnak belőle az ölelő karok, amik után most olyannyira vágyok. De nem történt semmi…persze, hogy is történhetett volna. Fél kezemet az ajkaimra szorítottam, és igyekeztem úrrá lenni az éppen leteperni készülő újabb sírásrohamon. A másik kezem között feszült az ágyneműhuzat, ahogy húztam, vontam, szinte szaggattam.

Majdhogynem tébolyult állapotba kerültem, olyannyira fájt.

A csukott szemeim elől sehogy sem akart mozdulni a kép a közönyös arcról. Nem lett se jobb, se rosszabb. Csak kétkedésben tartott engem percről percre, és én nem mertem foglalkozni ezzel az üzenettel. Nem tudtam, hogy mit érzett akkor, amikor ezt írta, és ez pokoli érzés volt. Hozzászoktam, hogy mindent tudok róla, és egyszerűen még az arca egyetlen rezdülése is hiányozni kezdett. Csak egy közönyös képem volt róla, semmi több. Ugyanaz a közönyös arc, amivel hetekkel ezelőtt itt hagyott engem egyedül.

- Nora! – hallottam meg Carrie hangját a bejárati ajtóból. Nem lepődtem meg, hogy bejutott, hiszen neki is volt kulcsa.

- A nappaliban. – válaszoltam fakó hangon.

- Szia drágám. – köszönt kedves hangon, mire fásultam felmosolyogtam rá. Az arca megrándult az ábrázatomtól, de egyenlőre nem tette szóvá. – Ez tegnap délután érkezett hozzánk, csak nem volt senki otthon, hogy átvegye. Daniel nem tudja az itteni címedet, Martintól pedig csak az enyémet derítette ki. Ez a tiéd. – csinos kis csomagot rakott le az ölembe, de én szótlanul tovább is tettem az üvegasztalra.

- Köszönöm.

- Meg sem nézed? – vonta fel a szemöldökét.

- Később. – mondtam.

- Mi történt Nora? – kérdezte, de nem válaszoltam. – Nézd…megértem, hogy a történtek után nehéz nekem akármit is elmondanod, és én őszintén gyűlölöm ezt. Sajnálom, ahogy viselkedtünk egymással az utóbbi időben, de hé! Minden testvér összekap, de attól még ugyanúgy számíthatnak egymásra. Én itt vagyok, számíts rám. A régi kapcsolatunkat szeretném, de ehhez először az kell, hogy megbocsássunk egymásnak.

- A régi viszony…az tényleg jó lenne. – mondtam rekedtesen.

- Akkor gyerünk. Mondd el, mi bánt. Beszéljünk róla Nora, különben semmi nem fog változni. Vissza akarom kapni a kelekótya húgomat. Kérlek, segíts nekem ebben. – szorította meg a kezemet, mire én ránéztem, és megint megeredtek a könnyeim. – Rosszat mondtam?

- Nem…én csak. Nem fontos, egyelőre. Mindent szépen sorjában. – sóhajtottam, és nagyot nyeltem. – Szeretnék bocsánatot kérni az utóbbi hónapokért. Teljesen kifordultam magamból, és észre sem vettem…mindent elveszítettem ami számított, és egész idáig fel sem fogtam.

- Nem csak a te hibád. Igazad volt, mikor azt mondtad, elhanyagoltalak. A baleset után annyira el voltam foglalva azzal, hogy annak éljek, amim van, hogy elfelejtettem, hogy tulajdonképp én imádtam az eredeti életemet is. Ezt a pontot kellett neked is megtalálnod. Más nem tud rávezetni erre, egyedül kellett rájönnöd. De tudom, bolond dolog volt magadra hagyni téged. Pont téged, akit mindig is rövid pórázon kellett tartani, mert különben teljesen elveszel. Elfelejtettem, hogy mennyire függsz azoktól az emberektől, akiket szeretsz. Elfelejtettem, hogy most Kate helyett én voltam hozzád a legközelebb. Nekem kellett volna vigyáznom rád, de nem tettem, és ezt szörnyen bánom.

- Nem vigyázni. Inkább odafigyelni. – mondtam, de rábólintottam a bocsánatkérésére.

- Az egészre mikor rádöbbentem, annyira szörnyű volt. Az utóbbi időben Kate-tel több időt töltöttem mint veled…élveztem az életet, miközben szemet hunytam afölött, hogy neked igenis szükséged van rám.

- Ez igaz. De kérlek te is bocsáss meg nekem. Sok illetlen és hálátlan dolgot vágtam a fejedhez, holott egyáltalán nem akartam. Csak minden úgy összekuszálódott, és én összezavarodtam…könnyebb volt a munkába menekülni, mint szembenézni a gondjaimmal.

- Ez mindnyájunkkal megesik. – mosolygott elnézően, és most én szorítottam meg az ő kezét.

- De ez egészen más volt…én…én gyógyszerekkel tartom ébren magam. Éjjel nappal dolgozom, ráment a kapcsolatom, és még akkor sem kapcsoltam. Nem vagyok normális. – suttogtam elkínzott hangon, Carrie pedig magához vont.

- Minden gödörből van kiút, és együtt megtaláljuk.

- Túl mély a gödör Carrie. Túl sokat veszítettem. Én…én elveszítettem azt is, aki fontos. Aki mindennél fontosabb volt. – szinte én alig értettem azt, amit mondtam, ezért őszinte ámulattal vettem tudomásul, hogy Carrie rögtön válaszolt.

- A kapcsolatok jönnek, mennek.

- De én nem akartam, hogy ez a kapcsolat véget érjen. – húzódtam el tőle, és pislogás nélkül meredtem rá. – Én nem akartam elrontani. Én annyira akartam, hogy jó legyen…csak szeretni akartam őt, de ezt is elrontottam…

Hosszan hallgattunk, miközben Carrie keze megnyugtatóan körözött a hátamon, én pedig próbáltam lenyugodni, és egyenletesen lélegezni.

- Vártam már, hogy mikor törik ki rajtad ez az egész. Azt hittem teljesen legyűrted, de végül kifogott rajtad. Ez jó dolog. Sírd ki magad, beszéld ki a fájdalmad. Csak ez után tudsz felejteni, és továbblépni.

- Nem akarok! Nem akarok továbblépni. Nem tudom elfogadni…nem tudok eltűrni mást mellette. – sírtam, miközben hevesen ráztam a fejemet.

- Ez esetben változnod kell. Hisz tudod miért hagyott itt. – kelletlenül bólintottam, ugyanakkor az ellenérv azonnal ott volt a nyelvem hegyén.

- Nem adhatom fel érte az egész karrierem.

- Az egészet nem kell. De ez nem a te világod, ezt lásd be. Nem tudod kezelni a helyzetet. És most figyelj rám, mert fontos amit kérni fogok. – mondta komoly hangon, majd felém fordult. – Ne dörrenj rám, de vádaskodj, mert tudnod kell, hogy csak a te érdekeidet tartom szem előtt. – némán bólintottam. – Tudom, szerződést nem bonthatsz, de vállalj országon kívüli munkát. A szabad napjaidon menj haza anyáékhoz Londonba. Szellőztesd ki a fejed, és szabadulj ki ebből a városból. Vállalj ebben a két hónapban külföldi munkát. Menj haza…

*****

Beállt a teljes meghatottság állapota, remélem azt azért tudjátok. Nem térek magamhoz meglepetésemben, hogy tényleg, csakugyan annyi komment jött, amennyit látok. Nagyon nagyon köszönöm mindenkinek a véleményt! Tényleg nem találok rá szavakat, hogy mennyire hálás vagyok ilyenkor nektek :) Köszönöm még egyszer.

delirium@index.hu

Szinte hihetetlen, hogy alig egy hét, és vége. :( Kezdem hűteni a pezsgőt... :)

xoxo

191. fejezet

- Tervezed, hogy a mai nap folyamán megmozdulsz még? – kérdezte Kellan nevetve, mire lassan felemeltem a fejem, és becsuktam a tátva maradt számat.

- Hát persze. – motyogtam, majd összecsuktam a telefonomat.

- Mi sokkolt ennyire? – felült a kanapén, és megpaskolta maga mellett a helyet. Odasétáltam, és gépies mozdulattal leültem. Felcsúsztattam a telefon fedelét, és kikerestem az előbb jött üzenetet, majd Kellan felé tartottam.

- Ó, a jó öreg Dominic… - nevetett fel, majd hírtelen megkövült az arca. – Mi ez a történt, ami történt? – sajnálkozva néztem rá, és elhúztam a számat. Gyorsan kapcsolt. – Na ne…

- Nem is emlékszem rá. – fakadtam ki félig-meddig nevetve Kellan arckifejezésén.

- Nem hiszem el, hogy te is beálltál a sorba nála. – kissé mintha megvetően nézett volna rám. Pedig a barátjáról beszéltünk…

- Igazából soron kívül voltam kezdettől fogva. Hónapokon át fűzött…és én azt hittem…

- Rosszul hitted. – nevetett fel keserűen. – Dom érzelmi színvonala nagyjából annyi, mint ennek a kanapénak.

- Érdekes hasonlat. – vontam fel a szemöldököm. – Egyébként furcsa, hogy ennyire meg vagy lepődve.

- Tudtam, hogy tervezi ellened a merényletet, de gondoltam nem leszel olyan ostoba, hogy bedőlj neki.

- Kösz. – mondtam sötéten, majd felpattantam. – Akkor akár indulhatnánk is valamerre.

- Akár. – bólintott.

- Kocsival? – kérdeztem, mikor már lenn álltunk a ház előtt.

- Jó idő van, inkább sétáljunk. – vonta meg a vállát, mire bólintottam és elindultunk.

- És, milyen munkaügyben jöttél ide?

- Három nap múlva kezdődik az új film forgatása. – mondta kurtán, de nem szálltam le a témáról.

- Milyen film? – kérdeztem mosolyogva.

- Hát…az Eclipse. Tudod… - jelentőségteljesen elhallgatott.

- Oh. – bólintottam, majd gyorsan felkaptam a napszemüvegem, hogy elrejtsem valamennyire az arcom. Nagyon is tudtam, hogy mit jelent ez…

- Szóval páran már ma ideutaztunk. Kész őrület. Remek film lesz. Edzésekre kell járnunk, meg minden. Végre verekedhetünk. – dörzsölte össze a tenyerét.

- Aha, az jó. – motyogtam szórakozottan.

- Egyébként neked hogy megy a munka?

- Nem panaszkodom. Sokat dolgozom, de nagyon élvezem.

- Rengeteg újság címlapján jelentél meg az utóbbi hónapokban. Láttam egy-kettőt. Elég merész volt néhány. – megemelte a szemöldökét, és elnevette magát.

- Megváltoztam. – kényszeredett mosolyra húztam a számat. – Na már csak te hiányoztál… - sóhajtottam, mikor felbukkant előttünk egy fotós, nagyjából húsz méterre.

- A túloldalt is vannak. Mióta elindultunk követnek minket. Nem is mondtad, hogy saját fotósaid vannak…

- Mintha bizony érdekelne. – vontam meg a vállam. – Bemegyünk ide? Ha egy utcával tovább kell mennem, összeesek az éhségtől, és címlap sztori leszek, szóval kérlek. – vigyorogtam rá, mire kinyitotta előttem a pizzázó ajtaját.

- Hoppá-hoppá. – sóhajtott fel, majd a falra bökött. – Úgy látom, szoktál ide járni. – mutatott a falon lévő képre, ami néhány napja készült még akkor, mikor Dommal betértünk ide.

- Néhányszor. – hagytam rá kedvetlenül.

A nap további része erről szólt. Nagyon sokat beszélgettünk, Kellan mesélt arról, hogy kivel mi a helyzet, hogy milyen a munkája mostanában, majd ugyanezt részletesen kitárgyaltuk nálam is. Legtöbbet Domról kérdezett, és nekem kezdett olyan érzésem lenni, hogy nem is olyan véletlenül bukkant fel éppen most…

- Nincs kedved moziba menni? Ezer éve nem voltam. – kérdezte Kellan, mikor az órájára nézett. Még csak fél nyolc múlt.

- Mehetünk, mondtam, hogy semmi programom nincs mára. – bólintottam, de már alig bírtam uralkodni az arcomon. Eltelt ez a nap is, és mindössze a szüleimnek és Dominicnak jutottam eszébe. A saját nővérem nem hívott fel…

Mikor odaértünk a mozihoz, és megvettük a jegyünket valami akciófilmre, aminek eddig még a címéről sem hallottam, de Kellan ódákat zengett róla, én beálltam kukoricát venni, Kellan meg negyedórányi sápítozás után elment a mosdóba.

A film alatt csak bámultam a vásznat, jóllehet fel sem fogtam, hogy mit látok rajta. Teljesen kikapcsolt az agyam, és furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Furcsa érzések, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mitől volt ilyen érzésem.

- Hogy tetszett a film? – kérdezte Kellan, miután aláírt egy tucatnyi lapot a mozi teremből kijövet.

- Izgalmas volt, azt hiszem. – mondtam bizonytalanul. Hírtelen azt sem tudtam, hogy romantikus, vígjáték, vagy akciófilmet néztünk meg.

- Igen, látom még mindig izgulsz. – féloldalasan elmosolyogta magát.

- Ja…

- Mondd mi van Nora. – fordult felém menet közben. Nem szólaltam meg addig amíg le nem intettünk egy taxit.

- Semmi nincs Kellan. Tényleg. – még saját magamnak is hamisan csengett, amit mondtam.

- Mondták már, hogy szörnyen rosszul hazudsz?

- Igen…mintha egy közös ismerősünk említette volna. – mondtam fásultan.

- Ne haragudj.

- Rá se ránts… - legyintettem.

Hazafelé az út csöndes volt. Pillanatonként a telefonomra pillantottam. Negyed órám volt előkészíteni magamnak a csokiba szúrt gyertyát…

Mikor megérkeztünk, meglepődtem, hogy Kellan felkísért az ajtóig.

Megszokott mozdulattal tettem a kulcsot a zárba, majd beléptem a sötét lakásba.

- Nora, mondanom kell valamit. – mondta hírtelen.

- Hát mondd. – motyogtam, miközben a sötét előszobába lerúgtam a papucsomat. – De gyere be, szerintem az célravezetőbb. – mosolyogtam halványan, majd elindultam be, hogy felkapcsoljam a villanyt, ám valaki már megelőzött.

A szemem még hozzá sem szokott a hírtelen fényáradathoz, máris jó néhány szájból hallottam azt a felkiáltást, amire egész nap vártam…”Boldog születésnapot Nora!”

Ahogy körbenéztem megdobbant a szívem az ismerős arcok láttán. Ott állt a nappaliban teljes puccparádéban, konfettikkel a hajukban, születésnapi papírsüveggel a fején majdnem az összes ember, aki fontos volt nekem. Ott volt Carrie, Henry, Kate, Taylor, Martin, Emma és Dom. Ahogy végignéztem az arcukon, ahogy üdvözülten mosolyogtak rám, betelt a pohár, és eltört az a bizonyos mécses.

A mosoly mindegyikőjük arcára odafagyott, ahogy ott álltam előttük a számra szorított kezemmel, és igyekeztem tompítani a feltörekvő zokogásomat. Mind össze voltak zavarodva…nem erre számítottak, ahogyan én sem.

Már remekül beletörődtem, hogy egyedül leszek ma este, hogy senki nem lesz itt, és most tessék. Itt vannak.

Kellan mellém állt, és a fejemre nyomott egy papírsüveget, majd a kezembe adott egy zsebkendőt, és magához ölelt. Ettől csak rosszabb lett, hogy még vígasztal.

- Én nem tudom mit mondjak. – ziháltam, kissé érthetetlenül. Annyira váratlanul ért ez az egész gesztus. És aztán hírtelen mind odajöttek körém, és átöleltek.

- Ne haragudj rám kérlek. – suttogtam Carrie fülébe, és szorosabban öleltem magamhoz. – Sajnálom, sajnálom. – egészen addig ismételgettem, míg elcsuklott a hangom.

- Ne beszélj bolondokat. Később megbeszéljük. Ez most rólad szól. – simogatta meg az arcom, és láttam, hogy ő is elmorzsol egy könnycseppet.

Mint kiderült, az egészet napokkal ezelőtt megtervezték már, és nem is akárhogy. Készültek vacsival, tortával, ajándékokkal, és átbeszéltük az egész éjszakát. Magamhoz sem tértem egész végig az ámulattól. Csak élveztem, hogy nem vagyok egyedül…hogy vannak barátaim.

Hajnali kettő körül Dom kivételével mind szedelőzködni kezdtek. Mondtam Domnak is, hogy nyugodtan mehet, de maradni akart segíteni elpakolni, és volt egy olyan érzésem, hogy beszélni is akart velem. Mikor becsuktam Kate és Taylor mögött az ajtót, odamentem hozzá a konyhába, és együtt pakoltunk be a mosogatógépbe.

- Kösz, ez…kedves volt tőled. – mutattam először a mosogatógépre, majd a levegőbe, jelezve, hogy a meglepetésre gondolok.

- Semmiség.

- És az üzenetet is. Annak ellenére, hogy mi történt. – idéztem mosolyogva, de ő megrázta a fejét.

- Nézd, én nem akarom, hogy haragudj rám. Azt sem várom, hogy megérts. Elemileg különbözünk egymástól, ezen nem tudunk változtatni. De mégis…valami más lett. Észre kellett venned. Tudom, hogy észrevetted.

- Mire célzol?

- Máshogy nézel rám. Látom a szemeden. Úgy nézel rám…ahogy én sosem tudok rád nézni. És nagyon remélem, hogy tévedek. Életemben először fogom ezt mondani, de őszintén remélem, hogy nem érzel irántam semmit.

- Mi?...ezt most nem igazán…értem. – makogtam.

- Te nem akarsz engem. – rázta a fejét, és közben közelített. – És nem érzel irántam semmit.

- A barátom vagy. Érzek irántad…baráti szeretetet. De másképp…

- Másképp nem én kellek neked, és ezt mind a ketten tudjuk. – rám mosolygott, én pedig savanyú fintorral tudomásul vettem. – Viszont… - sóhajtott fel, és még közelebb jött. A szeme csillogott. – Lyukat ütött a lelkemen az emlékezetkiesésed… - kezdte, majd minden egyéb indok nélkül a két keze közé fogta az arcomat, és az ajka rátalált az enyémre.

Ledermedtem. Nem löktem el, de nem is viszonoztam a csókját…valami megmozdult bennem tudat alatt, ahogy az ajkaink összeértek. Más volt mint az a csók, amit pár napja adott. Ott nem tudtam gondolkozni, most viszont annál inkább.

- Mit…mit csinálsz? – kérdeztem megdöbbenve, mikor kissé elhúzódott.

- Boldoggá teszlek a születésnapodon. Ha csak feleannyira akarod, mint a múltkor, hidd el, oltári lesz. – bizonygatta vigyorogva, majd ezúttal sokkal lényegre törőbben csókolt meg. Automatikusan csókoltam vissza, és az a kellemetlen, sajgó érzés megint rám tört. Nem foglalkoztam vele, inkább csak átkaroltam Dom nyakát, és közelebb húztam magamhoz.

Az ajka rövidesen elhagyta az enyémet, és lecsúszott a nyakamra.

A mozdulataim teljesen automatikusak voltak, de nem volt bennük semmi tűz. Üresek voltak, és én pillanatról pillanatra ábrándultam ki.

Az első akkor történt, mikor megszokásból akartam Dom hajába túrni, de nem ment. Túl rövid volt a haja. Ekkor sajgott másodszorra a lelkem.

Ahogy teltek a percek, a hangulat egyre forróbb lett, legalábbis Dom részéről. Én lassan olyan hideg voltam mint a téli éjszaka. A lábaim elhagyták a talajt, és pillanatokon múlva már az ebédlőasztalon ültem, miközben Dom lelökte a nagy nyakkivágású pólót a vállamról.

Újra sajogtam belülről, és most már tudtam miért. Én erre nem voltam kész. Nem ment…nem tudtam megtenni.

Becsuktam a szemem, hátha jobban el tudom magam engedni, de olyan hírtelen pattantak ki a szemeim, és löktem el magamtól Domot, hogy szinte fel sem fogtam.

Ahogy lecsukódott a szemem, már egész máshol voltam. Időben visszamentem több mint egy évet. A Los Angelesi lakásom konyaasztalán ültem. Ugyanebben a pólóban, ugyanebben a helyzetben…egy teljesen más férfival. Azok a csillogó szemek szinte simogattak engem, míg ezek ahhoz képest csak durván méregettek. Azok a kezek meg akartak érinteni…ezek a kezek csak birtokolni akarnak. Őt érdekeltem hosszútávon…Domot csak ma éjszakára.

- Valami baj van? – kérdezte Dom zavartan, kissé kifulladva.

Szó nélkül lecsusszantam az asztalról, és visszahúztam a vállamra a pólót. Háttal álltam neki, és karba tettem a kezeimet a mellkasom előtt…bezárkóztam előtte.

- Semmi, csak nem megy. Egyedül szeretnék lenni. Menj el, kérlek. – mondtam csendesen. A hangom reszketett. Megijedtem az előbbi emléktől.

- Ugyan már…a születésnapod van. Lazíts egy kicsit…utána itt alszom veled szívesen. Pedig amúgy nem szoktam. Összebújunk, és holnap reggel csinálok neked reggelit. Lásd, milyen kedves vagyok, még abba is belemegyek, hogy te legyél a kiskifli, én meg a nagy. Na?

A szavai hallatán újabb emlék tört rám, és a szám néma sikolyra nyílt.

- Menj el Dom. – nyögtem.

- Rosszat mondtam? – ölelt át hátulról, amitől megrázkódtam.

- Csak…menj…el. – préseltem ki magamból.

- Ahogy akarod. – mondta. – Szia. – pillanatok múlva csukódott mögötte az ajtó, én pedig odasiettem, és elfordítottam minden létező zárat.

Azt hittem, hogyha az ajtót bezárom, és ezzel elzárom magamtól a külvilágot, akkor az emlékeim az ajtón kívül maradnak, de nem.

Olyan voltam, mintha kómából ébredtem volna fel. Most fogtam fel hosszú idő óta először igazán, hogy mi történik körülöttem.

Hosszú idő óta most először fájt.

Jött a fájdalom, amit hónapok óta vártam, miért szinte sóvárogtam, hogy terítsen le, és most megtörtént. Elfulladva kapkodtam a levegőt, a kezeim ökölbe szorultak, és lecsúsztam a fal tövébe, csak úgy, mint akkor, mikor itt hagyott engem.

Nem kellett kérnem, és meg is kaptam rögtön mindent. Az emlékek hírtelen elárasztottak, és én majd megfulladtam bennük. Jöttek jók, rosszak, régiek, és újabbak, boldogak, és szomorúak. Fontos pillanatok, nagy egymásra találások, és az együtt töltött legboldogabb pillanatok.

És én sírtam…zokogtam, mert hónapok után most fogtam fel, hogy mit veszítettem. Eddig nem tűnt fel, mert az érzéketlenségbe menekültem…egy teljesen más közegbe.

Sírtam és zokogtam, mert most tudtam elfogadni, hogy azon az ajtón többször már nem teszi be a lábát.

Sírtam és zokogtam, mert ígértünk egymásnak mindent, még azt is ami lehetetlen, és most rá kellett jönnöm, hogy ezek már csak álmok.

Szenvedtem, mert rájöttem mindenre. Az okra, hogy miért hagyott itt, hogy mit miért mondott, hogy mit miért tett. Őrület, de ettől csak még jobban szerettem.

Erre a gondolatra elakadtak a könnyeim, és megsemmisülten pislogtam magam elé. Lehetséges még ennyi idő után is, hogy azt hiszem szeretem?

*****

Holnap folyt.köv :)

Lányok, eszméletlenek vagytok! Tizenhárom komment...igaz, hogy ez szerencsétlen szám, de én borzasztóan örülök neki! Imádlak titeket <3 :)

delirium@index.hu

xoxo

190. fejezet

Másnap reggel, vagy inkább délben mikor kinyitottam a szemeimet, hírtelen azt sem tudtam hol vagyok. Lendületből felültem, és jobbra balra kapkodtam a fejem az ismerős-ismeretlen szobában. Határozottan nem otthon voltam. Na de akkor, hogy kerültem ide?

Gyanakodva magam mellé néztem, és ijedten és döbbenten nyögtem föl, majd rögtön magamra néztem.

- Basszus. – a hangom elcsuklott, ahogy megállapítottam, hogy nincs rajtam ruha. Próbáltam rájönni, hogy miképp keveredtem ebbe a helyzetbe, hogy hogyan keveredtem fel Dom lakására…de semmire sem emlékeztem. Körbepillantottam a szobában, és a ruháimat kerestem. A fehérneműm szét volt hajigálva szerte a szobában, a ruhám pedig rögtön az ajtó előtt a földön hevert…a cipőm holléte egyenlőre rejtély volt.

- Francba, francba, francba… - suttogtam szitkozódva, majd lecsusszantam az ágyról, körbetekertem magamon a takarót, majd összeszedegettem a cuccaimat.

- Hová készülsz? – kérdezte Dom álmos hangon, mire én halálra rémültem.

- Felöltözök.

- Le is zuhanyozhatsz, ha gondolod.

- Inkább otthon. – motyogtam, miközben felkaptam a földről a melltartómat, és ügyeltem arra, hogy egy pillanatra se nézzek felé.

- Oké, akkor mindjárt kikísérlek.

- Ismerem a járást, kösz. – vágtam rá rögtön, és ekkor végre ránéztem.

- Ahogy gondolod. – megvonta a vállát, majd visszafeküdt az ágyba, és többé egy szavát sem hallottam. Annyira sietni akartam, hogy a fürdőig is lusta voltam elmenni. Mikor láttam, hogy csukva van a szeme, eleresztettem magamon a takarót, és gyorsan minden elérhető ruhadarabot magamra kapkodtam.

- Nem tudod, hol a cipőm?

- A konyhapult körül…ott kezdődött minden, mikor hazaértünk. – mondta csukott szemmel, és beszéd közben kellemesen elmosolyogta magát. Jó neki…ő legalább tudja, hogy mit csinált tegnap este.

- Kösz. – biccentettem, majd visszamentem az ágyhoz, hogy ledobjam rá a takarót.

- Nem maradsz reggelire?

- Viszlát Dom. – mondtam válaszképp, és kisiettem a hálószobából. A konyha felé menet az öklömmel püfföltem a fejemet, hogy mekkora marha vagyok. Gyorsan belebújtam a cipőmbe, és az előszobatükörben szemügyre vettem magam. Meglepő volt megállapítani, hogy a sminkem le van mosva, és ahogy megszagoltam a bőrömet, azt is megállapítottam, hogy nem cigi szagú. Legalább az kiderült, hogy lezuhanyoztam azóta…

Éppen a ruhámat húzogattam föl és le, amikor Dom kijött, immár teljesen felöltözve.

- Hazaviszlek, rendben?

- Nem kell, sétálok. – nyúltam a táskámért, de elkapta a karom.

- Nora…miért menekülsz?

- Nem menekülök. – vontam meg a vállam, és egyszerre kellemetlenül éreztem magam a közelségében.

- Nem beszélünk róla senkinek, ha nem akarod.

- Még szép, hogy nem fogunk róla senkinek beszélni!...Nem mintha tudnék…egy pillanatra sem emlékszem belőle. – mondtam kelletlenül, mire Dom fintorogva nézett rám.

- Ez most komoly?

- Mindig is tudtam, hogy felejthető vagy. – halvány mosolyt megeresztettem felé.

- Érdekes, az éjjel még egészen odavoltál értem. – karba tette a kezeit a mellkasán, és összeszűkített szemmel nézett rám.

- Mennem kell.

- Elviszlek. Komolyan, felesleges mártírnak lenned. Felnőtt emberek vagyunk.

- Nem lehetne, hogy egyszerűen csak ne beszéljünk róla? – kérdeztem türelmetlenül, miközben a lábammal doboltam a földön.

- Persze, ahogy akarod. – tartotta fel megadóan mindkét kezét, és furcsa arcot vágott. – Csak ne viselkedj úgy, mintha ezt az egészet, csak én akartam volna. Légy korrekt.

- Korrekt leszek. Bocsánat. – motyogtam, majd felnéztem rá. Olyan furcsa volt az arca…

- Nincs gond.

- Felhívsz majd?

- A próbán találkozunk. – mondta kurtán, és ebből tudtam, hogy az előbbi fuvar ajánlat már nem él.

- Oké. – mondtam, majd megfordultam, és elindultam hazafelé.

A napok innentől kezdve összefolytak. Rosszabb volt mint valaha, s sokszor úgy éreztem én vagyok a legmagányosabb ember a világon. Egykor mindenem megvolt, most pedig nem volt semmim és senkim.

A születésnapom reggelén anyáék telefonhívására ébredtem. Sokáig aludtam, mert elfáradtam az előző esti bemutatón.

A telefonban eljátszottam, hogy minden a legnagyobb rendben van, az életem király, és minden bizonnyal ez lesz életem legjobb születésnapja.

Mert ugyan milyen lett volna, ha azt mondom, hogy senki nem ünnepel velem a születésnapomon, és minden valószínűség szerint ők az egyedüliek Apával, akik ma felköszöntenek? Ahogy meghallotta volna, hogy terveim szerint egész nap itthon fogok ülni, és pattogatott kukoricát fogok enni, filmet nézek, hogy majd este háromnegyed tizenegykor, amikor egyébként tizenkilenc éve megszülettem, egyszerűen egy tábla diétás csokiba szúrok egy gyertyát, és felköszöntöm magam…nos abban a pillanatban vett volna nekem egy repülőjegyet, és felparancsolt volna az első londoni járatra. Csakhogy nekem nem volt kedvem semmi ilyesmihez.

Mikor letettem a telefont, hosszú ideig csak meredtem a plafonra. Nem gondoltam bele, hogy ezen a napon tényleg ennyire egyedül leszek. És most már Domra sem számíthattam úgy, mint majd’ egy héttel ezelőtt.

Az az éjszaka mindent megváltoztatott kettőnk között. Ő megkapta amit kezdettől fogva akart, és innentől nem voltam számára érdekes. Hiába osztottunk meg egymással annyi mindent, hiába töltöttünk együtt annyi időt, hiába éreztem, hogy a barátom lett…teljesen mindegy volt, mert ő nem így gondolt rám.

A próbák alatt került, vagy ha egy légtérben voltunk, csak flörtölt a többi lánnyal. Némelyiket az orrom előtt húzta magával a raktárba, vagy egyéb helyekre…

A legbosszantóbb az egészben az volt, hogy ez engem zavart. Zavart, mert azt hittem, számítok neki. Azt hittem ér annyit neki is a kettőnk kapcsolata, mint nekem.

Jó…legalább magammal legyek őszinte. Reméltem, hogy neki többet ér mint nekem. Reméltem, hogy megváltoztattam. Ezért villanyozott fel, amikor azt mondta szeret bennem valamit. Mert azt hittem a velem töltött napjai valamit mégis változtattak rajta. Mert ő más volt…a mai napig bízom benne, hogy ő más. Hogy ő nem ilyen. De csak áltatom magam.

El akartam hinni, hogy képes vagyok megváltoztatni őt is. Akartam, hogy változzon, és hogy rántson magával. Rántson el innen…messzire minden emlékemtől. Én tényleg bíztam ebben.

De aztán mikor egyik nap múlt a másik után, és ő már szikrányi érdeklődést sem mutatott felém, akkor jött ez a bizonyos magány. Megint teljesen magamba fordultam, és előjött a maximalista énem. Az éjjel nappali bizonyítási vágy, bármi áron.

Az utóbbi napokban alig aludtam megint…napközben próbáltam, esténként pedig, mivel nem volt soha társaságom, ezért újra elkezdtem tervezgetni. Az estét éjjel váltotta fel, de én egyre csak rajzoltam az újabb ruhákat. Sosem érdekelt igazán, hogy mi lehet holnap.

És tessék. Most itt vagyok egyedül. Magányosabban, és elveszettebben, mint valaha.

Nem tudom hány órán át bámulhattam mereven a plafont, de mindenesetre eléggé megéheztem. Mikor feltápászkodtam az ágyamból, meglepetten kaptam fel a fejemet, mikor meghallottam a csengőt.

Eligazgattam magamon a pizsamámat, felborzoltam a hajamat, hogy valahogy kinézzen, majd leszaladtam a lépcsőn, hogy ajtót nyissak.

- Kellan! – kiáltottam fel, mikor megláttam.

- Rémesen nézel ki. – mondta nevetve, köszönés helyett. Nem is foglalkoztam vele, csak a nyakába ugrottam, és hosszú ideig ölelgettem.

- El sem hiszed mennyire örülök neked. – mondtam, mikor becsuktam magunk mögött az ajtót.

- Nekem általában mindenki nagyon szokott örülni. – vonta meg a vállát lezseren.

- Egyébként mi szél hozott? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Munkaügy. – legyintett, mire én lebiggyesztettem az ajkam. Tehát gőze sincs arról, hogy milyen „nagy” nap van ma.

- Értem. – bólintottam.

- Ráérsz ma délután?

- Végül is semmi dolgom. – vontam vállat nemtörődöm stílusban.

- Reméltem, hogy nem dolgozol. Egyébként a napilapok a tegnapi bemutatótól hangosak.

- Nem olvasok újságot már hónapok óta.

- Nem is azért mondtam… - felsóhajtottam. Kellannal sosem szoktunk a semmiről beszélgetni. Most mégis percek óta azt tesszük.

- Húsz perc és összeszedem magam, rendben? Addig…érezd otthon magad. – intettem a nappali felé, majd felszaladtam, és kapkodva összekészültem.

Mikor leértem Kellan a kanapén terpeszkedett, és valóban otthon érezte magát. Épp nyitottam a számat, hogy szóljak valamit, amikor rezegni kezdett a telefon a kezemben. Új üzenetem jött, és mikor megnyitottam, és elolvastam a szívem össze-vissza kalimpált még hosszú ideig is.

„Sokat gondolkoztam, hogy mit írhatnék neked most, mert történt, ami történt, nem felejtettem el, hogy ez a nap rólad szól. Boldog születésnapot!...”

*****

Nos, itt is az új fejezet. Megdöbbentő, hogy már a 190. :O :)

Remélem tetszett, és sok-sok kommentárt írtok. Egyébként nagyon köszönöm, amiket az előző részhez írtatok. Cinti, neked pedig köszönöm a levelet! :)

Többen kérdeztétek, hogy ez után folytatom-e az írást. 

Nos igen...nem csinálok belőle titkot. Már megvan a következő történet alapja a fejemben. Le is fogom írni, meg is osztom veletek mindenképp. De erről bővebben majd 10 fejezettel később :)

delirium@index.hu

xx

189. fejezet

- Valami gond van? – kérdezte Dom, mikor lehuppant mellém a kanapéra. Túl voltunk a mai próbán is, és már jócskán benne jártunk az estében. A többiekkel azt beszéltük meg, hogy lemegyünk az egyik közeli szórakozóhelyre, hogy beszélgessünk, táncoljunk és kieresszük a gőzt. Csakhogy annyira nem vonzott a program…mostanában túl sokat eresztettük ki a gőzt, és nekem nem volt min rágódnom, csak a saját nyomorúságomon, és ez nem igazán tetszett. Dom és én épp nálam ütöttük el azt a megmaradt egy órát, ami még hátravolt a találkáig.

- Nincs, miért lenne? – pillantottam fel rá.

- Szomorú vagy. – megcirógatta az arcomat, de elfordultam tőle és kinéztem az ablakon. Nehéz szívvel sóhajtottam. Nem éreztem magam szomorúnak, mindössze egy kicsit nyomott volt a kedvem.

- Nincs semmi különös. – vontam meg a vállam.

- Ugyan már szépségem. Tegnapelőtt még nem ilyen voltál. Mi történt Los Angelesben?

- Találkoztam vele… - motyogtam, és közben újra hátradőltem, és a vállára hajtottam a fejem, mire ő készségesen átkarolt, és magához húzott.

- A szupersztárral?

- Igen. – elmosolyogtam magam. Vicces, hogy sosem neveztük Robot a nevén. Dom és köztem ő csak szupersztár volt.

- És? Bemostál neki jobbról balról?

- Hát hogyne Dom. Kétszer is. – bólintottam, a hangom színtelen. Dom erre hangosan felnevetett.

- Látod ezt szeretem benned, hogy ilyen humoros vagy. – megpuszilta a fejem búbját, de valami szöget ütött a fejemben a mondandójában.

- Mit mondtál? – húzódtam el tőle, és szembe fordultam vele. – Azt mondtad, hogy szeretsz bennem valamit?

- Ilyet biztos nem mondtam. – rázta a fejét, és gúnyosan mosolygott…mégsem jött össze neki olyan őszintén, mint máskor.

- De igen, határozottan azt mondtad, hogy szeretsz bennem valamit. Pedig te a lányokat általában csak deréktól nyakig szereted. – mosolyogtam rá.

- Hidd el, némelyiknek a szája is elég meggyőző. – vigyorgott rám, mire játékosan a hasába ütöttem.

- Akkor is…bennem egészen máshogy kedvelsz valamit. – ettől némileg jobb kedvre derültem, és visszadőltem a laza ölelésébe.

- És ez téged ennyire felvillanyoz?

- Szeretem megváltoztatni az emberek véleményét. – rövid ideig hallgattam, és közben a legsikeresebb ilyen esetre gondoltam. – Tudtad, hogy eleinte Ő sem akart engem?

- Komolyan?

- Aha. Túl fiatalnak tartott. – bólintottam, miközben az egyik kezemmel szórakozottan játszottam Dom ujjaival.

- Akkor hogy jöttetek össze?

- Először elcsábítottam. – erre mind a ketten felnevettünk. – Azt hiszem akkor kicsit még olyan voltam mint te.

- Ez mikor volt?

- Kicsit több mint egy éve.

- Még nagykorú sem voltál, de már tudtad, mi a szép az életben. Büszke vagyok rád…Viszont, hogy volt tovább?

- Tényleg azt várod el, hogy erről beszéljek? – fordultam felé keserűen mosolyogva. Így egészen közel voltunk egymáshoz…nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen félreérthető helyzetben beszélgettünk. Sosem voltam zavarban…

- Úgy látom elég könnyen beszélsz róla, és túl vagy rajta. Akkor miért ne? – vonta meg a vállát, mire én felvontam a szemöldököm, és folytattam.

- Mikor elment tőlem először, akkor mondta, hogy szeret. Akkor nagyon tetszett ez a tény, csak később kiderült, hogy taktikázott, mert valójában egyáltalán nem szeretett. Én ez után a születésnapomon már együtt voltam Daniellel…majd öt hónapon át. De egy hónapig Robbal csaltam. Aztán szilveszterkor borult a bili. – felnevettem az emlék miatt.

- Na miért?

- Egy helyen voltunk mind. És újévkor rögtön az első pillanatban Rob megcsókolt. Dan szeme láttára. Pár nap múlva már együtt voltunk. A végét meg már tudod…

- Az életed olyan mint egy szappanopera. – grimaszolt.

- A mellékszálakat még nem is mondtam. – nevettem, de közben arra gondoltam, hogy azokról nem is akarok beszélni. Soha többé, senkinek.

- Összetöröd a férfiak szívét. – csóválta a fejét. – Épp ezért mondom, hogy kezdettől fogva mellettem lenne a helyed.

- Melletted?...Úgy tudtam, nem vetemedsz olyasmire, mint például egy kapcsolat.

- Nem is kapcsolatban kéne mellettem lenned. Hanem az ágyban. – nevette el magát, mire lesöpörtem a kezét, és felálltam.

- Ideje lenne elkezdenem készülni.

- Oké, nézlek. – állt fel ő is, és felém fordult.

- Minden bizonnyal. – simogattam meg az arcát, mire elkapta a derekam és magához húzott akkora lendülettel, hogy a homlokunk összekoccant. Kihívóan nézett rám, miközben a hátamon tűrte fel a pólómat. Szótlanul álltam a tekintetét, és vártam a pillanatra. A szám már mosolyra húzódott a kárörömtől. A csípőjéhez szorította az enyémet, és a tenyerével végigsimított a derekamon. Az ajka már csak egy hajszálnyira volt az enyémtől, és a bolondja komolyan elhitte, hogy csak úgy megcsókolhat. De aztán az utolsó pillanatban elkaptam a fejemet, és kitört belőlem a nevetés, ő pedig az ajkát csak az arcomnak tudta nyomni.

- Megáll tőled az eszem! – csattant fel bosszúsan.

- Neked ez nincs megengedve. – mosolyogtam, majd kitáncoltam az öleléséből, és elindultam a lépcső felé.

- Egyenlőre…. – úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.

- Ja, és addig csinálj valami kaját. Kösz!

Gyorsan lezuhanyoztam, kivasaltam a hajamat, és felvettem egy fűzöld szűkített koktélruhát, egy hozzá illő színű cipőt, majd leültem és kisminkeltem magam. Semmi különös nem volt a kinézetemben…nem ma akartam különösen kitűnni a tömegből, hanem négy nap múlva…a tizenkilencedik születésnapomon.

- Kész vagyok. – mondtam, mikor bementem a konyhába, de rögtön meg is torpantam. – Nem csináltál nekem vacsorát? – biggyesztettem le a számat.

- Nem bizony. – Dom felfújta magát, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. – Nem vagyok egy háziasszony típus.

- Újabb dolog, amin változtatnod kell. – mondtam, miközben kinyitottam a hűtőt. Dom felsóhajtott, és a derekamnál fogva elrángatott onnan. – Héé!

- Majd menet közben eszel egy pizzát, nincs ilyenekre időnk. – mondta, majd az asztalról a kezembe nyomta a táskámat, az ajtó felé fordított, és a fenekemre csapott, hogy induljak rá. Szitkozódva kimasíroztam a lépcsőházba, majd mikor ő is kijött bezártam az ajtót.

- Kifejezetten rosszul tűröm, ha uralkodnak rajtam. – jegyeztem meg, mikor beszálltunk az éppen leintett taxiba.

- Én pedig azt, ha visszautasítanak. – morogta,

- Összetörtem a lelked? – a combjára tettem a kezem, mire felmordult.

- Hagyj már!

Nevetve elhúzódtam tőle, és az út hátralevő részében nem szóltunk egymáshoz.

Mikor bementünk a szórakozóhelyhez közeli pizzázóba, már nyoma sem volt a bosszúságának.

- Nézd csak, milyen csinos az a pincérlány ott jobb oldalt! – súgta lázasan a fülembe.

- Dom. Kérlek…ma este tartsd a nadrágodban azt, ami odavaló.

- Az óvszert a pénztárcámban hordom, de azért kösz, hogy aggódsz. – vigyorgott rám, mire grimaszoltam. – Na mindjárt jövök. – ütögette meg a vállam, és mire méltatlankodva hátrafordultam, hogy itt ne merjen hagyni, már nem volt sehol.

- Pokolba az egésszel. – morogtam, és mikor korogni kezdett a hasam, úgy döntöttem nem foglalkozom tovább Dommal. Beálltam a sorba, és kikértem magamnak kettő szelet sajtos pizzát. Mikor fizettem a kiszolgálólány mellé odacsapódott egy nagyjából velem egykorú srác, egy magazinnal a kezében.

- Nora Bellini?

- Igen? – néztem fel érdeklődve.

- Jesszusom, tényleg te vagy az. – nyúlt meg a képe, mire a hátul dolgozók közül többen is előrejöttek, leginkább férfiak.

- Öhm, igen, én vagyok. – mosolyogtam.

- Aláírnád ezt nekem? – tolta felém a pulton a júniusi magazint, aminek ott feszítettem a címlapján, szinte egy szál semmiben. Fürdőruhaszezon…

- Jesszus, ezt a képet még nem is láttam. – mondtam meglepetten. A kezembe vettem a tollat, és némi hezitálás után lendületes betűkkel odafirkantottam a nevemet a címlapra.

- Tessék. – nyújtottam vissza felé mosolyogva a tollat és a magazint.

- Köszönöm.

- Nagyon szívesen. – zavarba hozott a hálálkodása.

- Aláírod a kötényemet? – kérdezte egy másik fiú, a kollegája példáján felbátorodva.

- Persze. – mondtam nevetve. Pillanatok alatt szinte az összes dolgozó körbetömörült, és mindegyiknek aláírtam valamilyét, majd a végén egy csoportképet készítettünk. Teljesen őrült érzés volt.

- Sziasztok. – köszöntem el tőlük, majd leültem egy szabad asztalhoz, ahonnan annyira nem látszódtam.

- Szép nap ez a mai. – ült le velem szemben Dom négy szelet pizzával. Mikor kérdőn néztem rá, szétnyitotta a szalvétáját, amin egy telefonszám volt.

- Uhh. – forgattam körbe a szemeimet.

- Na te csak ne vágd itt nekem a grimaszokat. Egy tucat srác csorgatja rád a nyálát alig tíz méterre innen.

- Csakhogy amint látod az én szalvétám teljesen tiszta, nincs rajta semmi. – mutattam fel.

- Hát igen…viszont a hátsó hoki csapat szalvétájába már biztos került valami. – nevetett fel.

- Gusztustalan vagy. – próbáltam komoly lenni, de képtelen voltam végül nem vele nevetni…

- Na végre itt vagytok. – kiáltottak fel a többiek, mikor megérkeztünk. Majd’ egy órát késtünk.

- Dom elintézte az aktuális hódítását. – legyintettem, és megöleltem a hozzám legközelebb lévőket. Az említett persze most sem ránk figyelt…a ma esti felhozatalt firtatta a mellette álló srácokkal.

- Rémesek vagytok. – morogtam, mikor elmentem előttük. – Itt van veletek fél tucat öt csillagos lány, és ti másokat néztek.

- Melyikünké leszel mára? – kérdezett vissza David, aki egy különösen szívdöglesztő példány volt a srácok között.

- Tudod mit? Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. – mosolyogtam tartózkodóan, mire David és a többiek felnevettek.

Igazság szerint órákkal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ma akár ennyire jól érezhetem magamat. Dél óta nem vettem be gyógyszert, úgyhogy bártan fogyasztottam alkoholt. Nagyon rég voltam szórakozóhelyen, nagy társasággal pedig főleg. Őrült érzés volt. Mindenképp bekerült életem eddigi legjobb éjszakái közé. Néhány órára elfelejtettem minden rosszat az életben. Néhány órára nem érdekelt semmi a világon, ami ennek a szórakozóhelynek a falain kívül volt. Csak az érdekelt, hogy pokoli jól érezzem magam, hogy elveszítsem a fejem, és féktelenül tombolhassak. Ha lett volna asztal elérhető magasságban, biztos felpattantam volna rá, de így be kellett érnem a táncparkettel, és a kanapéval.

- Érdekesen festesz. – jegyezte meg Dom nevetve, mikor három áttáncolt szám után levetődtem mellé.

- Ne is mondd. – legyintettem bamba mosollyal. – Végem van, mint a botnak…

- Tessék?

- Tök mindegy. – nevezzem, miközben még ültömben is a zene ritmusára mozogtam.

- Mitől vagy így felspannolva? – kérdezte, de nem hallottam belőle semmit a hangos zene miatt.

- Mi? – hajoltam hozzá közelebb, mire mikor nem figyeltem a keze a derekamra csúszott.

- Azt kérdeztem, mitől vagy így felspannolva?

- Tőled. – vágtam rá nevetve, mire felcsillant a szeme. Csúnyán kinevettem. – Azt hitted, mi? – választ sem várva felpattantam és a legközelebbi pulthoz szambáztam.

- Mit adhatok? – mosolygott rám a bárpultos fiú.

- Jaj, de szép kék szemeid vannak. – csúszott ki a számon.

- Kösz. – féloldalasan mosolygott, majd közelebb jött, és velem szemben a pultra könyökölt. – Szóval mit adhatok?

- Hát először is a telefonszámod… - kezdtem, de aztán hírtelen valaki elrontotta a szórakozásomat.

- Nem kér semmit köszönjük. – jegyezte meg Dom majd megragadta a derekamat, és elráncigált a pulttól. Azért még hátrafordultam, és rákacsintottam a pultos fiúra, aki integetett nekem.

- Miért rontod el a kedvem? Miért szólsz bele abba, hogy mit csinálok? – csattantam fel, mikor megállított a fal mellett.

- Csak vigyázok rád.

- Olyan vagy, mint a többi idióta! Meg akarod mondani, mit csináljak! Undorodom ettől. – mondtam, majd otthagytam, és visszamentem a pulthoz.

- Egy ásványvizet kérek. – mondtam morcosan a szépszemű fiúnak, majd mikor széles mosoly mellett a kezembe nyomta, jó sok borravalót adtam neki. Egy perc múlva lehiggadtam annyira, hogy megint jó kedvem legyen, és odamentem Domhoz, aki még mindig ott állt a fal mellett.

- Bocs. – motyogtam, és magamhoz öleltem engesztelésképp.

- Legközelebb szólj, ha kitörik a vulkán, rendben? – mosolygott rám, és megsimogatta az arcom.

- Mmmmhm. – bólintottam, és közben a fejem imbolygott a zenére, jobbra meg balra. Nem is emlékeztem már rá, hogy mi volt a bajom egy perccel ezelőtt.

- Nem gondolod, hogy haza kéne menned?

- Nem gondolod, hogy innod kéne, hogy végre élvezd a bulit? – néztem rá ködös tekintettel, és kinevettem az arcát. – Vagy azért nem iszol, mert rájöttél, hogy szeretsz bennem valamit?

- Összefüggéstelenül beszélsz. – nevetett, majd lehajtotta a fejét, és beszívta az alsó ajkát.

- Do-o-o-om – énekeltem öt szótagban a nevét, és közben azzal a kezemmel, amelyikben nem a víz volt, az ing gombjának vonalán húzogattam az ujjamat föl és le.

- Hagyd abba, mert olyat teszek, amit megbánsz. – mondta mosolyogva, majd a fejem mellett a falnak támaszkodott, és így hírtelen sokkal közelebb került hozzám. A hírtelen mozdulatától hátrahőköltem, és nekidőltem a falnak.

- Te…úriember vagy…és nem használod ki, hogy ennyire el vagyok ázva. Ismerlek már… - legyintettem, és közben bután nevetgéltem.

- Rosszul ismersz. – közelebb hajolt hozzám, majd a vállam mögé tűrte a hajamat, és hosszan megcsókolta a nyakamat. Akaratlanul is lecsukódtak a szemeim, és felemeltem az államat. Észre sem vettem, de a kezeim már a karján voltak…

- Inkább…inkább menjünk táncolni. – mondtam utolsó lehetőségként, jóllehet semmi kedvem nem volt táncolni menni.

- Nem megyünk táncolni. – a hangja diadalittas volt. Nem akartam hallani, de ugyanakkor megmozdulni sem akartam. Annyira közel jött hozzám, amennyire csak lehet. A csípőjét az enyémhez szorította, a mellkasával az enyémhez tapadt, én pedig tökéletes fogságban voltam közte, és a fal között. Nem akartam tovább erős lenni. Gyenge akartam lenni, és nem akartam semminek a következményébe belegondolni. Így is lett.

A vizesüveg kicsúszott a bizonytalan ujjaim közül, és rögtön szét is tört, ahogy találkozott a padlóval. Egyáltalán nem foglalkoztam vele.

Gondolkodás nélkül karoltam át Dom nyakát, és húztam magamhoz közelebb, de erre ő elhúzódott.

- Nocsak, megtört a jég. – csúfondárosan rám mosolygott, mire én mérgesen álltam a tekintetét. – Jó lesz, ne félj.

- Én nem…

Az már nem derült ki, hogy én mit nem, mert az ajka hihetetlen gyorsan csapott le az enyémre, ami mindenféle görcsösség és engedetlenség nélkül nyílt szét pont akkor, amikor ő akarta. Éreztem, hogy mosolyog, és tudtam, hogy pokoli büszke magára…de ennél tovább nem tudtam gondolkozni. Egyszerűen csak elvesztem.

*****

Meglepetés :) Ma korábban lett rész, mert korábban kész lettem vele :)

Nagyon-nagyon köszönöm ismételten a leveleket, és a kommentárokat. Nagyon aranyosak vagytok! <3

delirium@index.hu

xx

188. fejezet

Széles mosollyal álltam a rég nem látott ház előtt, és boldogan néztem fel az emeletre. Hosszú perceken keresztül csak álltam, és néztem a környéket, az elfelejtettnek hitt környezetet. Képes lettem volna könnyekig hatódni, ha még egy órán át itt állok, ebben biztos voltam. Az örömöm és a boldogságom azonban nem tartott sokáig. Megzavart az álmodozásomban a lépcsőházból nyíló ajtó, és az azon kilépő Mrs Harris.

- Elnézést aranyom, keres valakit? – kérdezte a néni.

- Öhm, nem. – mosolyogtam kissé zavartan. – Én vagyok az Mrs Harris. Nora Bellini. Itt…lakom. Elvileg.

Hosszú ideig csak döbbenten pislogott rám, és méregette az arcomat, majd tétován megszólalt.

- Nagyon rég nem járt erre, igaz-e?

- Igen, mert egy kis időre Vancouverbe költöztem. Ott dolgozom.

- Tudom én. Az unokám mesélt magáról sokat.

- Oh, valóban? – kissé zavarba jöttem. Soha nem találkoztam Mrs Harris unokájával, sőt azt sem tudtam, hogy egyáltalán van unokája. Honnan tudhatott volna rólam akármit is?

- Maga lett a példaképe. Minden újságot megvesz, amiben látja a képeket önről kérem.

- Kérem, Mrs Harris, tegezzen. – mosolyogtam, és igyekeztem álcázni a meglepettségemet. Magazinok, és hogy én legyek valakinek a példaképe. Irreális dolgok.

- De én nem szeretem azt, ahogy magára néz a kis unokám. – tette hozzá, és kicsit becsmérlőbb lett. Teljesen meghökkentett. – Magácska olyan vékony. Kimerültnek látszik, és sosincs itthon. Én nem akarom, hogy az unokám ilyen legyen.

- Érthető. – bólintottam, de meglehetősen elszontyolodtam a szavaitól.

- Viszlát Nora. – intett felém, majd a bevásárló szatyorral a kezében elcsoszogott mellettem.

Beszívtam az alsó ajkamat, és rágcsálni kezdtem, miközben a távolodó gondnok néni távolodó alakját néztem. Sehogy sem jutott el a tudatomig az a tény, hogy ezeket a beszólásokat már nem először kaptam meg.

Percek múlva megvontam a vállam, majd kinyitottam az ajtót, és beszálltam a liftbe. Miközben mentem felfelé előkotortam a kulcsomat, majd nem minden izgalom nélkül álltam meg a bejárati ajtó előtt.

Közel öt hónap…ennyi ideje nem léptem át ennek a lakásnak a küszöbét, és most végre megint itt álltam. Tudtam, hogy Kate itthon van, mert az ajtó mögül hallottam a hangját. Nyílván nem volt egyedül.

Nem voltam benne biztos, hogy számít az érkezésemre, nem tudhattam hogy reagál majd rám. Az idegességtől és a bizonytalanságtól a szívem a torkomban dobogott, és a tenyerem izzadni kezdett. Mélyet sóhajtottam, és a zárba tettem a kulcsot. Amint elfordítottam a kulcsot odabenn csönd lett, én pedig magamra öltöttem egy egészséges mosolyt, és lenyomtam a kilincset.

…Aztán kiesett a táska a kezemből. Odabentről mindenki engem nézett, és a légkör egy pillanat alatt megtelt feszültséggel. Kerekre tágult szemekkel néztem végig a jelenlévőkön, akik mind a konyhaasztalt ülték körül. Kate, Taylor, Kellan és Carrie. Összeszorítottam az ajkaimat, mert hírtelen szorongás tört rám. Kate és Carrie szigorúan néztek rám, Taylor némiképp tanácstalanul, és Kellan volt az egyetlen akinek felcsillant a szeme, mikor meglátott. A pillantásokon kívül minden olyan volt, mint fél évvel ezelőtt...úgy éreztem magam, mintha időutazáson vettem volna részt. A lakásban semmi sem változott, de a benne lévő emberek igen. Szerettem volna, ha minden olyan lett volna mint fél éve…

- Hát szóval…sziasztok. – köszöntem félszegen, majd zavartan lehajoltam, és újra a karomra akasztottam a táskámat.

- Szia- jött a válasz.

- Hogy-hogy itt? – kérdezte Carrie furcsa hangon. Mintha óvatos lett volna. Rögtön eszembe jutott az utolsó beszélgetésünk, hetekkel ez előttről.

- Nora, ne csináld, amit csinálsz. Kérlek. – tette a kezét az enyémre, mire dühbe gurultam.

- Ne gyere te is ezzel Carrie. Szeretem a munkámat.

- De az teljesen bekebelez téged. Én csak féltelek!

- Egy frászt féltesz. Ugyanolyan vagy mint a többiek. Olyan vagy mint Kate, Martin, Rob meg a többi idióta! Torkig vagyok azzal,eddig mindenki mondta, hogy menj, csináld, vágj bele, most pedig rángatnátok vissza. Ez nem így működik! Szeretem amit csinálok, rendben? Fárasztó, nehéz, és oltári nagy kihívás, de szeretem.

- De tönkreteszed magad!

- Menj a fenébe Carrie. Törődj a magad dolgával, hátha ahhoz jobban értesz! – kiáltottam, majd felpattantam a kanapéról, és pillanatokkal később bevágtam magam mögött a bejárati ajtót.

Nos, nem túl kellemes emlék.

- Ma van a barátnőm születésnapja. A világért sem hagynám ki. – mondtam, és kissé grimasz szerűen, de Kate-re mosolyogtam, akinek megrándult az arcra a „barátnő” szónál, pontosan úgy, mint mikor az ember a sírásrohamot gyűri le. Ezt is tudtam, miért van így…

- Én nem ezt akartam, Nora. Hinned kell nekem! – nézett rám Kate könyörögve. Szótlanul ültünk egészen idáig a reggelink fölött mind a ketten. Én csak bámultam ki a fejemből, és azon gondolkoztam, hogy tegnap ilyenkor még mennyire rendben volt minden. Volt barátom, és volt barátnőm, akikről azt hittem sosem fordítanak nekem hátat. Mennyi minden változhat huszonnégy óra alatt…

- Hagyjuk Kate. – mondtam kimérten.

- Sosem akartam, hogy szakítson veled.

- Mondom fogd be! – emeltem fel a hangom.

- De… - kezdte, és kijöttem végleg a béketűrésemből.

- Nem érted? Rossz…Nem akarok beszélni. Tudomásul veszem, hogy sajnálod. Kitapétázhatnánk a szobámat a sajnálataiddal. – mondtam undorodva. – Elég hosszú a lista.

- Tessék? – kérdezte elhűlve.

- Elgondolkoztál már rajta, hogy másodszorra álltál közénk? – kérdeztem végül tűnődve. – Szóval nem. – bólintottam az arckifejezése láttán. – Először nagy bánatodban lefeküdtél vele, most pedig óvodás módjára beárulsz nála. Nálad ez valami becsípődés? Nem bírod elviselni, ha boldog vagyok, vagy mi van?

- Én sajnálom ezt Nora… - rázta a fejét, és a szemébe könnyek gyűltek. A legkevésbé sem tudtam sajnálni.

- Igen, ezt már hallottam. – mondtam egykedvűen, majd bekaptam a szendvicsem utolsó falatját. Ráérősen megrágtam, majd mikor végeztem megittam a teám maradékát. – Megyek dolgozni. – mondtam, és felálltam. Felvettem a cipőmet, és már éppen indultam volna, mikor eszembe jutott valami. – Ja, és mire este hazajövök, nem szeretném ha itt lennél…a barátnőmmel megosztottam volna a lakásomat még pár napig…de te már nem vagy az. Viszlát Kate. – mondtam, majd felkaptam a táskámat. Mikor a bejárati ajtóból visszafordultam, még éppen láttam, hogy az asztalra könyököl, és a kezeibe temeti az arcát. Közönyös arcot vágtam, és még mindig nem sajnáltam. Egyáltalán nem sajnáltam…

Ahogy most elnéztem Kate arcát, kellemetlen érzés fogott el. Ez, hogy most idejöttem, talán azt jelentheti neki, hogy mindent elfelejthetünk. Talán tudatnom kéne vele, hogy igazából semmit sem tudok elfelejteni, vagy hagyjam, hogy magától jöjjön rá?

- Miért nem mondtad, hogy jössz? – kérdezte Kate, és egy kicsit elcsuklott a hangja. Nem tudtam észrevenni, hogy Taylor megszorítja Kate kezét, miközben engem nézett.

- Meglepetésnek szántam. – vontam meg a vállam, majd a pultra raktam a táskám, és közelebb mentem hozzájuk.

- Abból lesz még pár nemsokára… - motyogta Taylor, de senki sem foglalkozott vele.

- Hello Carr. – szóltam, mikor megálltam mellette. Vívódott egy kicsit, hogy miképp reagáljon, míg végül hírtelen felállt és megölelt. Nem tudtam magam elengedni…túlságosan élénken élt bennem a kioktató hangneme, úgyhogy némileg görcsös tartásban öleltem őt vissza, de neki ez is elég volt. A következő Kate volt, s a helyzet semmit sem változott, sőt rosszabb lett, mert ölelés közben a kezeim ökölbe szorultak…kezdtem megbánni, hogy visszajöttem.

A meglepetés akkor ért, mikor Taylort öleltem magamhoz. Taylort, aki mindig mosolyog, aki mindig boldog, és mindig van egy kedves szava….ez a Taylor most kimért stílusban nyomott puszit az arcomra, és az ő ölelése volt olyan feszült, mint az imént az enyém. Nyílván minden tudott…cseppet sem hibáztattam a viselkedéséért.

- Kellan. – az első igazán őszinte mosoly ekkor futott az arcomra…ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment.

Épp lendültem volna, hogy igazán boldogan Kellan nyakába ugorjak egy ölelés mellett, amikor szélesre tárult az egykori hálószobám ajtaja, és nekem még a lélegzetem is elakadt.

Ott és akkor megállt az élet. Nem bírtam mozdulni, nem bírtam beszélni, és nem bírtam levegőt venni.

Ő lépett ki a szobámból. A feje lehajtva, lázasan nyomkodta a telefonját. Miután zsebre rakta, végre felnézett, és abban a pillanatban mintha nekiment volna valaminek, megtorpant. Rögtön a szemembe nézett, mintha valami csillogó neonreklám lennék, amit ez ember első pillantásra kiszúr.

- Mint mondtam, lesz ma még pár meglepetés. – motyogta Taylor, de megint nem reagált senki.

Soha életemben nem éltem még meg olyan hosszú pillanatot, mint amilyen az akkori volt. Mintha minden lelassult volna az idő…hírtelen csak ő volt és én. Semmi más nem láttam, csak őt. Az ő arca ugyanúgy rándult meg, mint az enyém, és ugyanúgy megállt a mozdulatban, mint én, sőt mind a ketten ugyanabban a pillanatban kaptuk el a másikról a tekintetünket. Egy-két pillanatig üveges szemmel bámultam a földre, és mély lélegzetet vettem. Ez most sokkal nehezebben ment mint máskor…égett az arcom, és el akartam süllyedni.

- Szóval?...Nekem nem köszönsz? – Kellan törte meg a kínos csendet. Elképesztő, de ahogy Rob jött közelebb, nekem egyre jobban melegem lett. Hiába állt meg a konyha másik végében, úgy égetett még onnan is a jelenléte, mintha csak egy centire lenne tőlem. És hírtelen azt kezdtem kívánni, hogy bárcsak egy centire lenne tőlem…

- De, persze. – visszakormányoztam a gondolataimat a valóságba, és Kellan felé fordultam újra. Mikor megláttam a várakozó, szinte kisfiús arcát örültem, hogy minden erőlködés nélkül őszintén fel tudtam nevetni, és lábujjhegyre ágaskodva megöleltem őt. Kellan jól megszorongatott, majd mikor eleresztett, nevetős hangon ezt kérdezte:

- Hogy-hogy nem hoztad magaddal Domot? Imádja Los Angelest.

- Dolgozik. És egyébként is…nem kell mindig együtt lennünk. Hétköznap reggeltől estig együtt vagyunk. És a mai nap a…barátaimról szól, és nem róla. – válaszoltam, és elmosolyogtam magam. Kellan persze nyilván nagyon jól tudja, hogy mennyire jóban lettünk Dommal. Biztos jól kibeszélték már a meghódításom tervét is… Ettől a gondolattól felhorkantam, de senki nem értette, hogy miért.

- Mennünk kéne srácok. – alig észrevehetően összerándultam a hangjától, de többnyire sikerült közömbösen viselkedtem. Megszokásból rögtön felé kaptam a fejem…több mint fél éven át nem kellett azon aggódnom, hogy vajon félreérti-e, ha ránézek. Most kellett volna, de nem tettem. Nem voltam hajlandó zavarba jönni a jelenlététől. Mindent tudtunk egymásról, ugyan mi szégyenkeznivalóm lenne. Miért én jönnék zavarba tőle, mikor ő hagyott ott engem?

Nem tudta elkerülni a tekintetemet…akarta, de nem tudta. Én egyfolytában őt néztem, és magamban egy egész szép monológot daráltam le, amiben megmondtam neki a magamét. Meg tettem volna személyesen is, csakhogy túl nagy volt a közönségünk. A másik ok az volt, hogy nem akartam vele kettesben lenni. Haragudtam rá. Mérges voltam rá is, mint a szobában jelenlévők majd’ mindegyikére. Ott hagyott…lemondott rólam, és ott hagyott. Nem adott esélyt sem. De nyilván így sokkal egyszerűbb volt. Nem kellett mondania, hogy már nem szeret…

Folyton felém kapta a tekintetét, néha el is merült benne, és biztos voltam benne, hogy ő ugyanúgy nem fog fel semmit a többiek beszélgetéséből, ahogyan én sem. Csak azt vettem észre, hogy hírtelen mozgolódni kezdenek körülöttünk, és elfordítottam a fejem.

- Van hozzá kedved? – fordult felém Kellan mosolyogva.

- Mihez? Bocs, nem figyeltem.

- Úgy terveztük, hogy délután visszaugrunk a lányokért, és együtt megyünk a díjátadóra, ami ma van. Onnan pedig megyünk, és megünnepeljük Kate-et tizenkilencedszerre.

- Igazából még én is csak tizenkettedszerre ünnepelném. És igazán klasszul hangzik, de nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne. – mondtam mosolyogva, mire kínos csend lett.

- Ha miattam nem akarsz menni… - kezdte Rob, de idegesen félbe szakítottam, Rá sem néztem beszéd közben, hanem az asztallapot bámultam.

- Nem miattad nem megyek. Ne legyél gyerekes, az csak nekem áll jól. – a kínos csend újra beállt.

- Akkor akár mehetnénk is. – csapta össze a tenyerét Taylor, és futólag megcsókolta Kate-et, rákacsintott Carrie-re, nekem pedig csak intett. Elég rosszul érintett…

- Biztos nem jössz? – fordult felém Kellan.

- Nem. Sajnálom, de holnap próbálnom kell. Még ma délután visszarepülök.

- Milyen szadista munkahely. – nyúlt meg Kellan képe. Nem tudtam nem meghallani, ahogy Rob dühösen kifújja a levegőt. Majdnem elmosolyogtam magam. Majdnem.

Rövid köszöngetés után a három fiú lelépett, és mi ott maradtunk hárman lányok.

- Tényleg sajnálom Kate, de mindössze néhány órára jöttem. – fordultam felé, ő pedig legyintett.

- Megértem. És már az is sokat jelent, hogy itt vagy. – megszorította a kezemet, nekem pedig sikerült legyűrnöm a késztetést, hogy ne húzzam el a kezemet.

- Jó újra életben látni téged. – jegyezte meg Carrie tűnődve. – Martinék nemsoká jönnek, és elkészülünk a díjátadóra. Három óránk van. – mondta Kate-nek aki bólintott.

Tehát ők elkezdtek készülődni, én pedig csak a jelenlétemmel bizonygattam, hogy ott vagyok. Gondolatban egész máshol jártam.

Mikor odaadtam Kate-nek a nyakláncot, szinte könnyekig hatódott. Biztos voltam benne, hogy nem attól, hogy annyira tetszett neki, hiszen teljesen egyszerű volt.

Ismét elmerengtem, hogy mennyi minden változott…egy évvel ezelőtt egy ruhát terveztem neki, és meglepetés bulit szerveztem neki Londonban a barátaival.

Idény egy vacak nyaklánccal le is tudtuk az egészet, és idén Los Angelesben és díjátadó afterpartyján, az új barátaival, nélkülem fog ünnepelni.

..:: Rob szemszöge ::..

Kedvem lenne a fejemet beleverni a falba. Komolyan, hová gondoltam, mikor szakítottam vele? Hová gondoltam amikor azt hittem, hogy ma nem lesz itt? Hova gondoltam, amikor bementem ma a hálószobájába, teljesen meggondolatlanul? Hova gondoltam, amikor azt hittem könnyű lesz?

Ismét megmutattam, mekkora idióta vagyok valójában.

Felelőtlenség volt nem belegondolni a dolgokba. Amikor ma bementem telefonálni a szobájába, nem is gondolkoztam. Ösztönösen vittek a lábaim afelé a szoba felé. Az a szoba volt a színhelye az utóbbi évem legjobb hónapjainak. Nyilvánvaló, hogy felkavart.

Mintha a hátam mögött egy vetítő lett volna. Ahogy az ágyára néztem, egyből rám törtek az emlékek, de akkora erővel, hogy a falnak tántorodtam. Mikor a tükörre néztem, őt láttam benne, ahogy reggelente készülődött. Mikor a fürdő felé kaptam a tekintetem, eszembe jutottak a reggeli és esti bohóckodásaink. Nem volt menekvés. Ahogy becsuktam a szemeimet, a legidétlenebb emléket idéztem fel. Az nem itt történt, hanem az én lakásomban…amikor takarítás után a konyhakövön ülve dobozból ettük a fagyit. A hivatalos kapcsolatunk első éjszakája. Őrült érzés volt.

Aztán eszembe jutott rögtön ez után az első együttlétünk. Az viszont pontosan itt történt. Szinte beleborzongtam az emlékbe. Odasétáltam az ágyhoz és leültem rá. Nem volt jó…hanyatt dőltem, de még így is hiányzott valami. Valaki…Ő.

Amikor kimentem a szobából megkaptam amit akartam…csak kívánnom kellett. Ott volt Nora, teljes életnagyságban, és élettelenebb volt mint valaha. Annyira megdöbbentett, hogy még soványabb lett, hogy félreérthetően sokáig néztem őt. Mikor sikerült elkapnom a tekintetem akkor persze már kár lett volna mentegetőzni.

Hallani a hangját…pokoli érzés volt. Szörnyű volt ott állni vele szemben, úgy tenni, mintha közömbös lenne. Ugyan, hogy a fenébe lenne az? Több mint egy hónap telt el, de nincs olyan pillanat, hogy ne ő lenne minden gondolatom. Vele fekszem, és vele kelek. Beleőrülök, és mégsem. Nincs hozzá bátorságom, hogy nyissak nála. Nincs hozzá erőm, hogy mellette álljak. Már nem vagyok elég erős.

És aztán jött a legrosszabb rész, amitől a szaporán dobogó szívem elcsendesedett egy nagy dobbanás után. Van valakije!

Teljesen lezserül, talán kicsit kihívóan nézett a szemembe, és egyáltalán nem volt zavarban. Közömbös voltam neki…volt valakije. Erről akkor bizonyosodtam meg, mikor Kellan arról az idióta modellpacsirtáról kérdezte Norát. Az a srác már akkor ráhajtott Norára mikor együtt voltunk, a szakítás után meg nyílván felajánlotta a vállát Norának. Féreg!

Beúszott a lelki szemeim elé egy kép, amint Nora oldalán én állok…a következő pillanatban pedig már Dominic állt mellette. Ő csókolta az ajkait helyettem, ő fogta a kezeit helyettem…

A kelleténél kicsit dühösebben fújtam ki a levegőt.

Mikor eljött az indulás ideje, lopva folyton Őt néztem. Talán beteges, de még így is gyönyörűnek láttam, és pokoli nehéz volt eljönnöm úgy, hogy nem érintettem meg őt.

Ahogy beszálltunk mindhárman a liftbe, a becsukódó fémajtóba csapódott az öklöm. Se Taylor se Kellan nem kommentálták a helyzetet, és hálás voltam nekik.

Elátkozott nap ez a mai…

*****

Nos, itt a beígért hosszú fejezet. Remélem tetszett. :)

Szép nap ez a mai! Hogy miért?

Mert a mai napon niktuka hozzászólásával elég kerek szám jött össze. A leveleitek, és freeblogos kommentárjaitok összeadva a mai napon elérték az eszméletlent...összesen 1000 (azaz EZER) hozzászólásotok volt eddig a történetemhez. Szörnyen hálás vagyok nektek, de komolyan! Nincs arra szó, amit most érzek. Ha így folytatom még könnyekig fogok hatódni :D

Szóval...nagyon-nagyon-nagyon óriási nagy köszönet minden kedves olvasómnak, aki hozzáfűzte mára véleményét akár egyetlen egyszer akár többször!

Arra tudok biztatni mindenkit, hogy ne adjátok fel ezt a rendkívül jó szokásotokat, és a hátralévő tizenkét fejezethez (meg persze ehhez is) írjatok sok-sok kommentárt, hogy a 200. fejezet után is szép kerek számmal zárhassuk ezt a történetet! :)

 Szóval, kommentelésre fel! 

delirium@index.hu

xoxo.

N

187. fejezet

Boldog voltam, rendben? Boldog voltam.

Minden reggel ezt hajtogattam. Minden egyes egyedül ébredés után, sőt minden egyes egyedül elalvás után. Boldog voltam.

Június második hetében megjelentek a cég magazinjánál a legújabb képek rólam, ami újabb kollekciót jelentett, ez által rengeteg munkát is. Fizikailag fáradt voltam, néha kicsit egyedül éreztem magam, de nem számít, mert Boldog voltam. Boldog voltam…

A tipikus fiatalkori allűrök többé nem kerültek el engem sem. Egyre többször maradtam ki éjszaka, idegen lakásokban aludtam egy-egy átbulizott éjszaka után a barátaimmal, és képes voltam bevállalni olyan felelőtlen dolgokat is, mint a másnaposan munkába menés, a gyógyszerre való alkoholfogyasztás – kirobbanó hatása volt mondhatom -, valamint szedtem gyógyszert gyógyszer hátán. De boldog voltam.

Az utóbbi egy hónap olyan volt, mintha a fejemben köd lenne. Ettem, aludtam, buliztam és dolgoztam, mindig más és más sorrendben. Pokolian élveztem, és minden pillanatban azt hajtogattam, hogy szép az élet…mert boldog voltam…

- Mit csinálsz hétvégén? – csusszant mellém az öltöző padon Dom. A legújabb bemutató miatt táncórákra kell járnunk, és mivel mind a ketten kaptunk szerepet, ezért mind a ketten járunk táncolni. Nekem persze ez is jobban ment, mint Domnak…

- Los Angelesbe megyek. – fordultam felé csillogó szemekkel.

- Minek? – kérdezte meghökkenve, és lefagyott a mosolya.

- A bar… - elgondolkoztam rajta, hogy megfelelő-e a szó, amit használni akarok. Végül úgy döntöttem, nem érdekel. – A barátnőm születésnapjára.

- Az klassz. – bólintott, és kaparászni kezdte a padot kettőnk között.

- Miért kérdezed? – rátettem a kézfejére a kezemet, mert szörnyen idegesített a kaparászása.

- Semmi érdekes. – vonta meg a vállát, és a hüvelykujjával megcirógatta a kezemet. Tátott szájjal bámultam a kezeinkre, majd hírtelen elkaptam a sajátomat az övétől. – Bocsáss meg.

- Nem…semmi gond, csak furcsa tőled az efféle gesztus. Mintha megváltoznál. – mosolyogtam rá, mire felhorkantott.

- Én lehet, hogy képes lennék változni, de ő tuti nem. – mutatott a nadrágjára, mire felnevettem.

- Klinikai eset vagy. – ráztam a fejem nevetve, majd felálltam a padról. – Ebédelsz velem?

- Hát…nem bánom. – mondta sietősen, miközben az órájára nézett. – De nekem randim van háromkor, aztán fél hatkor is.

- Uhh, egy nap két lány? – fintorogtam, miközben kifelé mentünk a csarnokból.

- Az egyiknek világbajnok feneke van. Hidd el szépségem, még téged is lealázna. – motyogta, majd menet közben lemaradt, és meglehetősen hosszú ideig méregette a fenekem.

- IQ fighter lehet mindkettő, ha ágyba bújnak egy ilyen fazonnal, mint te. – mosolyogtam rá, majd lassítottam, mert telefonálni kezdett.

- Sajnálom Nora, nem tudok veled ebédelni. – úgy látszott valóban sajnálja. – Közbejött valaki. – tartotta fel a telefonját vigyorogva, mire én színpadiasan körbeforgattam a szemeimet.

- Este találkozunk Natnél? – Nat az egyik kollegánk volt. Ezen a héten ő vállalta magára a házigazda szerepet.

- Tudhatod. – bólintottam, mire Dom féloldalasan mosolygott, közelebb slisszolt hozzám, és lassan közelített felém. Mélyen a szemembe nézett.

- Ne taktikázz. Nem veszel le a lábamról. – mosolyogtam, majd lesöpörtem a kezét a derekamról, és szó nélkül beszálltam a kocsimba. Még akkor is ott nevetgélt egymagában, mikor elhajtottam mellette.

Tanácstalanul járkáltam fel s alá a boltokban egész délután.

Szörnyű érzés az, amikor az ember nem tudja, hogy jelenleg minek örülne igazán a barátnője a születésnapján. És hogy miért nem tudja? Mert nem beszéltek egy hónapja.

Ez tökéletesen igaz volt Kate-re és rám. Haragudtam és mérges voltam rá, de soha nem tettem volna meg vele, hogy nem köszöntöm fel a születésnapján. Tudtam, hogy kisebb bulit tart a barátai körében otthon a közös lakásunkban, úgyhogy úgy éreztem ilyenkor nem elég egy telefon.

Sokat tanakodtam rajta, hogy mit adhatnék Kate-nek, ami igazán engem jellemez, de semmi sem jutott eszembe. Ruhát felesleges vennem neki, és a többi kacatnak sem láttam értelmét.

Az ötlet akkor született, mikor elmentem egy ékszerbolt előtt. Elég közhely, de egy nyakláncot vettem neki, amin a neve kezdőbetűje állt. Igazán nem futotta többre…

Szombat reggel. Los Angeles, repülőtér. Szinte remegő lábakkal léptem ki az ajtón, miközben az orromra biggyesztettem a napszemüvegemet. Nagyot szippantottam az ismerős, otthoni levegőből, mert úgy éreztem, hogy valóban hazajöttem. Leintettem egy taxit, és megkértem, hogy vigyen haza. Szinte semmit nem változott a város. Ugyanolyan otthonos, és barátságos volt, mint mikor itt hagytam. Az ismerős fák eszembe juttatták a legjobb nyarak egyikét, a kedves délutánokat, a legszebb emlékeket. Mikor kiszálltam a taxiból, rögtön felnéztem a háztömbre, és boldog mosoly futott az arcomra.  Üdv újra, napfényes Los Angeles!

*****

Tudom, nyúlfarknyi. Igazából ez nem igaz...a századik fejezetig mindig ilyen hosszúak voltak a fejezetek, csak az utóbbi időben lettem maximalista. Lényeg, hogy holnap tényleg hosszú lesz, mert lesz miről írnom. Ma csak ennyit akartam leírni :)

Köszönöm szépen a fantasztikus véleményeket, leveleket amiket írtatok az előző fejezethez. Ti vagytok a legjobbak! :) (L)

delirium@index.hu

xoxo

Sziasztok.

Tudom, nagyon vártátok a mai új részt, de nem megy. Hajnalba értem haza moziból, suliba voltam, és későn is jöttem haza, most meg egyszerűen képtelen vagyok értelmes mondatokat írni. Holnap jövök új résszel, ígérem. Hosszú lesz. :)

Témán kívül, nektek (aki látta) annak hogy tetszett a New Moon? :)
Mi Katával megvesztünk...incidensbe keveredtünk az elején egy kulturált női társasággal (nem sokszor akarok bokszolni, de tegnap szerettem volna :D), de aztán megnéztük a filmet sikeresen. És és és...OMG. Engem teljesen elvarázsolt (bár tény, hogy a film közepén már a karfán kopogtattam az ujjaimmal, hogy mikor jön már Alice... :D)

De persze a film eleje és vége maximálisan kárpótolt az egyébként kb másfél órányi Jacob Black túladagolásért, úgyhogy mosollyal az arcomon jöttem ki a moziteremből, és meg kellett állapítanom, hogy 2010. június 30. pokoli messze van...

Szóval, nektek hogy tetszett? :)

Holnap jövök. xoxo

 p.s.: Moncsi, holnap szidni foglak. ;) Sikerülni fog! :)

186. fejezet

Teljes csönd volt a lakásban. Csak a falióra mutatója kattogott.

Én még órákkal később is ugyanott ültem, mint ahol akkor, mikor kisétált az ajtón. Azóta jóformán meg sem mozdultam. Csak a fal tövében gubbasztottam, és a falon lévő képre meredtem némán, könnyek nélkül. Próbáltam felfogni, hogy mi változott az utóbbi órákban. Mert valaminek változnia kellett.

Kerestem magamban azt a mérhetetlen és kibírhatatlan fájdalmat, amit néhány röpke percig éreztem akkor, mikor itt hagyott. Kerestem, kutattam, de nem találtam. A szikráját sem.

Szerettem volna felfogni a hiányát…akartam, hogy fájjon. Azt akartam, hogy bénítson le a tudat, hogy elment, és többé nem jön vissza. Többé nem engem fog mosolyogva ébreszteni. Nem engem fog várni esténként. Nem velem tölti a legboldogabb óráit. Nem én leszek a legszerelmesebb gondolata. Nem én leszek az Övé…

Próbáltam sírni, zokogni, vagy egyszerűen csak a földre vetni magam, és addig hisztizni amíg kapok levegőt…De egyetlen könnycseppet sem tudtam hullatni érte.

Nem éreztem semmit. Fájdalom, üresség, magány…boldogság, szeretet, öröm. Egyiket sem. Eltompult minden érzésem, és hiába gondoltam a legjobb pillanatainkra, a legkedvesebb szavaira, a legszerelmesebb csókjaira…nem tört meg a jég. Csak néztem a képünket, de nem is láttam igazán. Folyton két kép lebegett a szemem előtt. Az egyik az ő jövője, a másik az enyém. Az övé boldog volt, és sikeres, egy olyan lánnyal az oldalán, aki egykor én voltam. Aztán láttam a sajátomat…jobban mondva nem láttam semmit. Elképzelni sem tudtam egy olyan életet, egy olyan jövőt, amiben ő nincs benne. Nem volt jövő, amiben ne fogta volna a kezem, és ne óvott volna mindentől…idáig. Innentől csak egyedül mentem az úton, és féltem. Szörnyen féltem.

- Nora! Nora, ébredj! – rázta meg valaki a vállam, mire lassan kinyitottam a szemem. – Na végre. – sóhajtott fel Kate, és a karom alá nyúlt, hogy felhúzzon a földről. Ezek szerint elaludtam. – Nem tudtam elképzelni mi van veled. Mikor megláttalak, kicsit aggódtam… - motyogta, de mikor ránéztem elhallgatott, mert nyilván leolvasott valamit az arcomról.

- Ne törd magad, te áruló! – vetettem neki oda rekedtes hangon, majd kihúztam a kezem az övéből, és egy utolsó gyilkos pillantás után elfordultam tőle.

- Nora… - sóhajtott fáradtan.

- Tetszik amit látsz? – fordultam felé keserűen mosolyogva, és közben a nappaliban lévő üvegasztalra mutattam. A szeme sem rebbent arrafelé.

- Ő hol van? – kérdezte válasz nélkül.

- Elment. – mondtam kurtán.

- És mikor jön vissza? – pislogott, mire én haboztam.

- N… - elcsuklott a hangom, és sóhajtottam egy nagyot. – Nem jön vissza. Szakítottunk. – fordultam el tőle, majd elindultam fel a szobába. Nem volt kedvem beszélgetni…pláne nem vele.

Igazság szerint mélyen elgondolkoztam minden egyes mondatom, amit Rob a fejemhez vágott, de leginkább azon, hogy hol rontottuk el. Sokat szenvedtünk…de a legszebb napjainkat együtt töltöttük el. Ezért nem érte meg? Szerintem mindenképp. Tovább is megérné.

Elővettem a zsebemből a telefonomat, hogy kikeressem a számát, de elakadt a lélegzetem a hátterem láttán. Eddig is magunkat néztem…de ez most más volt. Más volt, mert nem mindegy, hogy a képen csak rám néz, vagy meg is csókol. Márpedig a háttérképemen megcsókolt, s én rögtön a szám elé kaptam a kezem.

Egy pillanat alatt újra mindent érzékeltem. Újra fájt, és újra szerettem. Nem mertem levegőt venni, mert éreztem, hogy a zokogás határán állok. Nem akartam sírni…nem akartam őt elsiratni, mert azzal beismerném, hogy tényleg csak múlt idő az egész. És én ezt nem akartam tudomásul venni.

..:: 1 hónappal később ::..

Az idő múlik, a sebek gyógyulnak. Igazából nagyon megsebzettnek mégsem mondtam volna magamat…az utóbbi néhány hét ellenére sem.

Hozzáállás kérdése volt az egész. Kezdetben azt akartam, hogy fájjon, s terítsen be nyakig a fájdalom. Ma már tudom, hogy ez elég nagy dőreség volt. Örültem, hogy annyira megbénultam Rob döntése miatt, hogy még lélegezni is elfelejtettem. Sokkos állapotban pedig az ember nem igazán képes érezni.

Azt hiszem, túl vagyok ezen…a sokkon és a meg nem történt bánkódáson is.

Az első lépés persze nem volt egyszerű. El kellett tüntetnem a lakásból minden olyan holmit, ami rá emlékeztet. Kidobni nem akartam őket, csak nem akartam, hogy minden nap a szemem előtt legyenek, így hát megkértem Henryt, hogy tegye el náluk valahová azt a dobozt, amibe minden rá emlékeztető dolgot pakoltam.

Carrie és Kate haragudtak rám, de ez engem egy cseppet sem érdekelt. Kate haragja végképp nem. Nem is beszéltem velük majdnem egy hónapja. Jobb ez így mindkettőnknek.

A második lépés már egyszerűbb volt…sokkal egyszerűbb.

Ez alatt a lépés alatt azt értem, hogy amennyire csak tehettem, betábláztam a napjaimat. Egy szabad másodpercet sem akartam hagyni magamnak, nehogy olyasmin kezdjek el rágódni amin nagyon nem kéne. Azt hiszem ez elég jó döntés volt…elvégre semmi olyasmit nem csináltam, amit egy átlagos velem egy idős lány ne tett volna. Nappal a dolgaimat intéztem és este az (új) barátaimmal lógtam valahol. Vagy moziba mentünk, vagy bulizni, vagy egyszerűen csak összegyűltünk és szapultuk a főnökeinket, mert igen…az új barátaim a munkatársaim lettek. Felszínes, és nem sokat érdeklődő barátok voltak ugyan, de nagyjából biztos voltam benne, hogyha rajtakapnának azon, hogy valami helytelen dolgot teszek, nem egyből a barátomat riadóztatnák, aki utána veszekszik velem, és végül kirúg…na de ez már a tabu gondolatok közé tartozott.

Az utóbbi néhány hétben felvettem a kapcsolatot Dannel újra. Semmi hátsó szándékom nem volt vele, mindössze csak Rob kioktató szavai ráébresztettek, hogy mit ígértem neki, amikor a barátságunk elkezdődött. Így mostanában beszélünk telefonon, e-mailezünk…szóval újra megismerjük egymást.

És Dom…nagyon sokat köszönhettem neki. Engedte, hogy kibeszéljem magamból a fájó dolgokat. Azt is engedte volna, hogy sírjak a vállán, még akkor is, ha tudnám, hogy sosem értene meg. Sokat ért, hogy legalább megpróbálta volna.

Majdnem minden este együtt voltunk…sokat bolondoztunk, de a kapcsolatunk egy tollvonásnyit sem változott. Ugyanúgy húztuk egymást…csipkelődtünk a beszólásainkkal, és egyre jobban kötődtünk egymáshoz – barátként.

Nem mondom, hogy Dom nem próbált meg lehetőséget találni arra, hogy becserkésszen. Nem mondom, mert akkor hazudnék. De egy komoly beszélgetés után, ahol elmondtam neki, hogy nem tudnék új dologba kezdeni – pláne nem egy olyanba amit ő kínál – onnantól visszavett az iramból, és megpróbált őszintén csak a barátom lenni.

Sok dolog elgondolkodtatott az utóbbi hetekben, hogy min kéne változtatnom. Sok mindenen kellett volna, de mégsem változtattam semmin. Nem volt értelme…nem volt kiért megtenni. Tovább dolgoztam, továbbra sem vártam meg, hogy kimerüljek, inkább gyorsítottam magamon, és továbbra is folytattam a kimerítő, ámde pokolian élvezetes életemet.

..:: Rob szemszöge – szakítás után néhány nappal. ::..

Egy idióta vagyok. Egy reménytelen eset.

Sokadszorra mondogattam ezt magamban az elmúlt napokban. Leginkább akkor, amikor becsuktam magam mögött Nora lakásának ajtaját.

Nora…

Még a nevének gondolatára is összerándult a gyomrom. De ugyan mit tehettem volna? Felelősséget nem vállalhatok érte. Nem az én feladatom. Még ha magamra is venném…innen New Yorkból aligha segíthetnék rajta.

Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Megint túlságosan elragadtattam magam.

Kifizettem a taxit, ami elvitt ahhoz az étteremhez, ahol Sammel találkoztam. Eljött ide New Yorkba néhány napra, mintha csak tudta volna, hogy szükségem van rá.

Unottan hajtottam a fejemre a kapucnimat, majd zsebre dugott kézzel próbáltam meg észrevétlenül bejutni az étterembe. A taxit amivel jöttem, természetesen tucatnyi fotós követte. Tömeghisztéria a tetőfokon.

Mielőtt igazán belemelegedhettek volna a szokásos „kivel is randizom jelenleg?” kérdésbe, végre csukódott mögöttem az étterem ajtaja, és fellélegeztem. Sam már várt rám a hátsó asztalnál, ahová az egyik pincér kísért hátra, teljesen szükségtelen kedveskedő mosollyal az arcán. Nekem aztán az is mindegy lett volna jelenleg, ha csak odabök valamerre, és hozzám vágja az étlapot, hogy nesze. Nem volt szükségem vigyorra, udvariasságra, és törődésre. Ettől csak még szánalmasabbnak éreztem magam. Egy idegen jobban törődik velem, mint ahogy én törődtem a saját barátnőmmel. Mert kerestem értelmes mentségeket arra, hogy miért lett ilyen, amilyen. Nos találtam is. Ha jobban odafigyeltem volna rá, ha több időt szenteltem volna neki, akkor most nem itt tartanánk. És akkor megint kilyukadtam oda, hogy nem az én felelősségem vigyázni egy felnőtt nőre. Itt akaratlanul is elmosolyogtam magam…még hogy felnőtt nő. Egy éretlen kamasz volt. De az én éretlen kamaszom volt, és nekem olyan könnyű volt vele lenni. Olyan természetes.

- Hello Sam. – köszöntem neki, mikor megérkeztünk a pincérnővel együtt az asztalunkhoz. Sam felállt és magához szorított. Erősen megütögette a hátamat…mintha észhez akarna talán téríteni.

- Rob. – biccentett, majd leült velem szemben. A pincérnő még mindig ott állt mellettünk, és idegesítően barátságos volt. Szó nélkül bámultam a sarokba, kifejezéstelen arccal vártam, hogy végre eltűnjön.

- Mit hozhatok? – Semmit. Rögtön rávágtam magamban.

- Két sört kétünk. – mondta Sam hírtelen, de a lány még mindig nem ment el. – Ennyi. – tette hozzá érdekes hangon, mire felnéztem. A pincérlány valószínűleg most ismert fel. Fáradtan felsóhajtottam, és kaparászni kezdtem az asztallapot. Cipősarkak kopogását hallottam, mire rögtön Samre néztem, mert tudtam hogy most már ketten vagyunk.

- Beszélj. – parancsolt rám, mire kínosan megrángott az arcom.

- Vége. – szűrtem a fogaim között. – Szakítottam vele. – beszéd közben az arcomat a kezeimbe temettem.

- Miért?

- Jó kérdés. Azóta már százszor megbántam. – ráztam meg a fejemet.

- Akkor hívd fel, kérj bocsánatot, és minden el van rendezve. – nyújtotta felém a telefonját. Idegességemben az asztalra csaptam…mintha ennyivel minden el lenne intézve.

- Nem…azt nem lehet. Nem vezetne jóra.

- Mit csesztek el rajtad ennyire? Mit beszélsz? Az a lány meghalna érted, ahogy látom neked sem valami közömbös, akkor mi nem vezetne jóra?

- Nora…nagyon megváltozott. – mondtam, majd elkezdtem neki mesélni arról a rémes délutánról. Hogy miképp fogadtam őt, hogy ő miképp fogadott, és hogy milyen volt az elválás. Sam előtt nem volt számomra tabu. Egy vállrándítással kielemeztem neki, hogy milyen pokoli nehéz volt a végén egyszerűen csak eljönnöm onnan, és nem felrángatni őt a hálószobájába…még utoljára.

Vacsorázni jöttünk, de végül csak néhány korsó sörig jutottunk, amikor úgy döntöttünk elindulunk hazafelé, mert nem voltam valami jó társaság. Sam megpróbált a lelkemre beszélni, hogy esedezzek térden állva Nora ajtaja előtt, de egyben biztos voltam; ez nem fog megtörténni.

Miután elköszöntem Samtől, beültem a taxiba, miután újabb sikeres közelharcot vívtam a fotósokkal és riporterekkel. Csak egy utcán át taxiztam…sétálni akartam és gondolkozni. Napok óta úgysem csináltam mást a forgatások után.

Lehajtott fejjel jártam a kihalt késő esti new yorki utcán, és közben próbáltam rendezni magamban mindazt amit eddig nem sikerült. Már éppen ott tartottam volna, hogy megfordulok, és egyszerűen Samre hallgatva felülök egy repülőre, de aztán bevillant elém a kép, hogy mennyire közönyös arccal hagyta Nora, hogy otthagyjam. Meg sem próbált feltartóztatni. Nem is kért, hogy maradjak…nem is biztos, hogy megérné visszamennem.

Miközben ezen tépelődtem, hangos nevetésre kaptam fel a fejemet. Az utcán szemben egy kisebb csapatnyi lány jött velem szemben, látszólag elég illuminált állapotban. Jobban a fejemre húztam a kapucnit, és lehajtott fejjel gyorsítottam a lépteimen. Már épp fellélegeztem, mikor elmentem mellettük, mikor az egyikük nekem jött a vállával.

- Bocsánat. – motyogtam, mintha én lennék a hibás. Felnéztem…nem kellett volna. Ugyanaz történt ezekkel a lányokkal is, mint nemrég a pincérnővel. Se kép, se hang, csak tátott száj és bamba arc.

- Te jó ég. – nyöszörögte az egyik, és mellé próbált csábítóan mosolyogni, de a legkevésbé sem volt az számomra. Már épp indultam volna tovább amikor utánam szóltak, és megtorpantam. Amíg nem látták, az arcom kínlódó fintorra húzódott, de mikor feléjük fordultam már mosolyogtam.

- Ne haragudj, készíthetnénk veled egy közös képet?

- Persze. – vontam meg a vállam, és megvártam amíg körülállnak. Meg sem próbáltam értelmes fejet vágni, csak bámultam valamerre. Egy perc múlva elnézést kértem tőlük, majd továbbálltam.

Újabb gondolkozni való. Vajon lesz-e még olyan lány, akiből nem ezt a hiszti áradatot váltom ki? Lesz-e még olyan ember aki képes lesz olyannak látni, amilyen valójában vagyok…lesz-e még valaki rajta kívül?

Zsebre tettem a kezem a kezeimet, és a földön magam előtt egy kavicsot rugdostam. A kezem mélyebbre csúszott a nadrágomban, és az ujjaim közé akadt valami kicsi és hideg. Összevontam a szemöldökömet, majd kihúztam a kezemet a zsebemből és abban a pillanatban megtorpantam. Talán még a lélegzetem is elakadt, mikor szemügyre vettem a kezemben lévő kis pengetőt, amit még Tőle kaptam. Megígértem neki, hogy mindig velem lesz, és ezen az ígéreten mit sem változtatnak a történtek.

Mert történhet bármi, és jöhet bárki, ezt a fél évet semmi nem feledtetheti velem, ahogyan őt sem…

*****

Köszönöm szépen a sok-sok kommentárt :) Nagyon aranyosak vagytok! :)

Cinti, neked is nagyon szépen köszönöm a levelet. Megint :)

Holnap jövök

Véleményeket kérek. :D

delirium@index.hu

xoxo

p.s.: Kata, köszi az asszisztálást  :*

sziasztook.

ne utáljatok nagyon, de ma nem tudok új részt írni, mert nagyon fáradt vagyok. De holnap mielőtt megyek moziba (igen-igen New Moon :D) mindenképp felrakok egy új részt! :)

xoxo

185. fejezet

Egy pillanatig, magam sem értem miért, de rendkívül fagyos volt a levegő. A lélegzetem elakadt, miközben végignéztem, hogy Rob lassú mozdulattal, kifejezéstelen arccal hátat fordít a falon lévő képnek, és fáradt tekintetét rám emeli. Ő ugyanolyan hitetlenül nézett rám, mint én őrá.

- Úgy…úgy értem, hogy kerültél ide? És hogy jöttél be? – korrigáltam az előbbi barátságtalan kirohanásomat.

- Van kulcsom. – mondta halkan, és felemelte a kezét, s a tenyerében bizonyítékképp ott lapult a tőlem kapott lakáskulcs. – Talán zavarok?

- Nem. – leheltem, és hírtelen nagyon nevethetnékem lett, de mégsem ment. Csak egy furcsán torz mosolyra futotta. – Egyszerűen csak megleptél. Szó nélkül megjelensz…nem így szokott lenni.

- Nem terveztem, hogy jövök. – rázta meg a fejét, majd lassan letette az asztalra a kulcsot. Mikor felegyenesedett összehúzott szemöldökkel méregetett, és közben kényszeres mozdulattal a hajába túrt. Meg sem mertem mozdulni…egy hónap után most megint itt van, és én olyan idegennek érzem őt.

- Akkor…nem igazán értem ezt most. – alig bírtam kipréselni magamból ezt a mozdulatot. A kezeim remegni kezdtek, így a hátam mögé rejtettem őket.

- Egy hónap hosszú idő…talán lenne mit bepótolnunk. – beszéd közben a szája széle megrándult, mire megkönnyebbült nyögés tört ki belőlem.

- Itt maradsz velem? – csak suttogni tudtam. Még a gondoltba is beleszédültem.

- Nem egészen ezt mondtam. – húzta el kissé a száját. Ezzel a mozdulatával akaratlanul is felhívta a figyelmemet az ajkaira, és én nem bírtam levenni róluk a szemeimet. Egy hónapja nem csókolták azok az ajkak az enyémeket…

Észrevette, hogy mennyire meg vagyok zavarodva, hogy mennyire nem találom a helyemet, és hogy milyen őrült tekintettel nézek rá. Az idegen arc attól kezdve újra a régi volt, és a lábaim szinte maguktól vittek közelebb hozzá.

Ő csak állt ott előttem, nyitottan bármire, de nem mozdult a világért sem. Megálltam előtte, de mindössze csak néhány másodpercig bíztam a szemébe nézni, utána lábujjhegyre ágaskodtam, megragadtam a nyakát és magamhoz húztam. Félőrült lettem a boldogságtól, mikor az ajkaink egymáshoz értek.

Félszegen állt még mindig. A karjával ugyan ölelésbe zárt, és viszonozta a csókot, de ez annyira más volt, mint amilyenre emlékeztem. Olyan volt, mintha csak megszokásból ölelne…nem volt benne erő, sem szenvedély. Csak egy kellék volt a látszathoz. És a csókja…

Az izmai meg voltak feszülve, mint akkor, mikor pokoli ideges. De hát most nem lehet ideges…egy hónap után először csókol meg…nem lehet ilyenkor ideges!

Bosszús lettem a monoton mozdulataitól, és elszántan ostromoltam őt. A nyakáról felcsúsztattam a kezemet, és az ujjaimmal a hajába túrtam. Olyan közel léptem hozzá, amennyire csak lehet, a testem szorosan simult az övéhez, s ha mindez nem lett volna elég, olyan odaadóan, és ki nem adott szenvedéllyel csókoltam az ajkait, aminek egy normális ember semmiképp nem állna ellen.

Először úgy tűnt az egész teljesen felesleges…az álla továbbra is megfeszült, de aztán mikor kissé erőszakosabban csókoltam őt, feladta. A karjai őrült szorongatás közepette fogták közre a derekamat, és ezek után alig tudtam tartani azt az őrült tempót, amit az ajkaival diktált.

Elértem amit akartam, de mégsem voltam elégedett. Egyáltalán nem, ugyanis mikor a kezem a mellkasára csúszott, hogy felhúzzam a pólóját, a kezei nem ölelték többé a derekamat. Bilincsként szorultak a csuklómra, s ezzel megakadályozta, hogy megmozdítsam a kezeimet. Még néhány percig csókolt. A testével elhúzódott, de tovább csókolt, mintha nehezére esne abbahagyni. Lelassított. Ettől kezdve csak finom, szinte becéző mozdulatokkal vette birtokba az ajkaimat. Ezernyi édes apró csók után elhúzódott, a szemei csukva maradtak, az arca kifejezéstelen, majdhogynem fájdalmas, szomorú.

Olyannyira megszédültem a csókjától, hogy észre sem vettem, hogy változtatott a testhelyzetünkön. Most én álltam ott, ahol ez előtt őt, ő pedig közelebb a kijárathoz.

A szemeit lassan kinyitotta, majd óvatos mozdulattal elengedte a kezeimet, és miközben a fejét csóválta jobbra balra, az arckifejezése egyértelműen elkeseredett lett. Hátrálni kezdett, belém pedig szörnyű érzés hasított.

- Ne… - ráztam a fejem, és megindultam felé, hogy visszahúzzam magam felé, de feltartotta a kezét, én pedig megtorpantam, mintha üvegfalnak ütköztem volna. Úgy állt meg, hogy kettőnk között legyen az üvegasztal, majd merően, szinte vádlón nézett rám. Nem értettem semmit.

Aztán egy hirtelen mozdulattal a zsebébe nyúlt, és kő merev arccal előhúzta belőle az Aspirines dobozt.

- Mi ez? – kérdezte színtelen hangon.

- Gyógyszer.

- Na nem mondod? – horkant fel.

- Sokat fáj a fejem mostanában, és…sokat köhögök. – hazudtam, majd a hatás kedvéért köhögtem párat.

- Ne nézz hülyének. – mondta fahangon, majd lecsavarta a dobozról a kupakot, és a szájával lefelé fordította azt. Az asztalra hullott belőle legalább egy tucatnyi doppingoló gyógyszer. Ezzel egy időben a másik zsebéből előhúzott egy zacskót, amiben valóban Aspirin volt. – Ha fáj a fejed, akkor nem a kukába dobálnád a gyógyszert. – mondta megvetően, majd a zacskót is az asztalra dobta.

- Nem fogok erről beszélni veled. – jelentettem ki hideg hangon, s ettől nem csak ő, de én is meglepődtem.

- Mi lett veled Nora? – kérdezte szinte sajnálkozva.

- Semmi. Tökéletesen érzem magam.

- Lecsúszott, munkamániás, csont sovány ostoba kis modellecske lettél mindössze néhány hónap alatt. És tessék…most meg gyógyszerezed magad.

- Fogalmad sincs róla, miken megyek keresztül.

- Megérdemelnéd, hogy azt mondjam, hogy megkaptad amit megérdemeltél. – mondta kimérten. Olyan hatással voltak rám a szavai, mintha minimum pofon vágott volna.

- Ezért jöttél ide? Egy hónap után ennyi a mondanivalód, hogy egy senkiházi lettem? Komolyan ezért jöttél ide? Egyáltalán ki hívott!? – csattantam fel a türelmemet vesztve.

- Reméltem, hogy nem igaz, amit hallok. Meg akartam cáfolni a nővéredet és a legjobb barátnődet, mert azt mondják rád sem ismernek. De hát azt hiszem nem fog sikerülni. Én magam sem tudom már, hogy ki vagy valójában.

- És ezt miből állapítottad meg? Abból, hogy gyógyszert szedek?

- Illegális amit csinálsz!

- Akkor miért nem jöttél segíteni nekem? Miért hagytál magamra? Miért esett nehezedre keresni engem egy hónapon át? Hetek óta nagy ívben teszel arra, hogy mi van velem! Menj a francba a hülye képmutató szövegeddel! – vetettem, oda, majd el akartam menni, de egy ugrással mellettem termett, és elkapta a karomat.

- Vedd észre végre, hogy nem én vagyok mindenért a felelős. Úgy teszed tönkre magad, ahogy akarod. Én nem akarok hozzá asszisztálni.

- Valóban úgy nézek ki, mint aki tönkre van téve. – morogtam cinikusan.

- Nézz magadra! Fal fehér vagy. Kimerült. Csont és bőr. Semmi egészséges nincs a megjelenésedben.

- Mert fáradt vagyok! Fogadd el, hogy ez a helyzet.

- Nora, kérlek, ez a beszélgetés nem vezet sehová.

- Szerinted beszélgetünk? Csak mert nekem eléggé úgy tűnik, hogy éppen szapulsz engem.

- Rendben. – sóhajtott, majd nekiveselkedett. – Lépj ki!

- Eszemben sincs. Szeretem a munkámat.

- És a családodat, a barátaidat? Velük mi van? Hetek óta senkire sem hallgatsz, csak mész a fejed után. A nővéred szavára már nem is adsz egyáltalán?

- A nővérem szavára?...A nővérem elfelejtett engem! Nem áll mellettem amióta a hülye balesete volt! Jól rábeszélt, hogy költözzek ide ki, hogy milyen klassz lesz, és azóta magasról tesz a fejemre! Felfordul a gyomrom, ha rá kell gondolnom.

- Kate viszont igenis aggódik érted.

- Hm, te már csak tudod. – vetettem oda, majd egy pillanatra ledermedtem, és mélyen a szemébe néztem. Igen, tényleg tudta. – Ő hívott ide, igaz?

- Kétségbe van esve. Mind kétségbe vagyunk esve! – nézett rám esdeklően, de innentől nem érdekelt a mondandója. Szörnyen mérges voltam, és csak dühösen tátogni tudtam.

- Szóval…szóval ha Kate hív, akkor neki ugrassz? Ha ő hív, neki felveszed? Ha ő hív ide, rögtön indulsz?

- Ne forgasd ki a helyzetet.

- Cseszd meg! – kiáltottam rá, és kitéptem a karomat a szorításából.

- Nora hallgass meg!

- Nem Rob, te hallgass meg! Ne gyere nekem a kioktató és érett szövegeddel, mert egy másodperccel sem vagy jobb nálam! Azt mondod sokat dolgozom? Te mit csinálsz?...Azt mondod, helytelen amit teszek? Hogy nem foglalkozom a környezetemmel? Hát annyit foglalkozom velük, amennyire én számíthattam rájuk! Azt mondod hiányzom? Akkor miért egy hónap kellett, hogy felülj egy átkozott gépre és ide gyere? Ha én kérlek, nincs szabadidőd? Ha Kate kér, rögtön pattansz?

- Kate azt mondta bajban vagy! – mondta, mire felmordultam. – Önfejű, és igazságtalan vagy.

- A többi kérdésemre nem válaszolsz?

- Nora.

- Ne ismételgesd a nevemet! – csattantam fel ismét. – Nem hiszem el, hogy hiányoltál. – ráztam a fejemet. – Nem úgy néztél ki, mikor megláttál, mint akinek álmatlan éjszakái voltak a hiányom miatt.

- Tudod, hogy ez nem így van.

- Mikor mondtad nekem utoljára, hogy szeretlek? Hm? Mikor? – erre összehúzta a szemöldökét, én pedig kárörvendően felnevettem. – Na pont erről beszélek. Olyan rég volt, hogy nem is emlékszel rá.

- Mindenre van magyarázat.

- Látod? Most sem mentenéd magad, és mondanád, hogy szeretsz, inkább kezded a hegyi beszédet.

- Talán mert nem akarom magam kimenteni! – most már ő is felemelte a hangját, én pedig megszeppentem egy pillanatra.

- Hogyan?

- Egyszerűen…nem bírom ezt! Nem megy Nora. – rázta a fejét, és megadóan feltette a kezeit.

- Mi nem megy?

- Válassz.

- Tessék?

- A karriered, vagy én.

- Nem hiszem el, hogy tényleg kimondtad. – suttogtam elhűlve, ő pedig nagyon is komoly arcot vágott.

- Nem így akartam kimondani, de másképp nekem esel a hülye ürügyeiddel. Kérlek, nem követelem. Gyere velem New Yorkba.

- Nem megyek. Nem adom fel miattad a karrierem. Ne is álmodj róla. – most a saját szavaimon lepődtem meg.

- Ez nem mehet így tovább. Tönkreteszed magad.

- Jól…vagyok. – szűrtem a fogaimon keresztül.

- Frászt.

- Önző alak vagy. – mondtam elgondolkozva. – Talán nem tetszenek a sikereim? Ne aggódj, téged úgysem foglak lepipálni. – gúnyosan ránevettem, de nem vettem észre, hogy már percek óta penge élen táncolok, és most leestem róla.

- Rendben. Legyen ahogy akarod. – sóhajtott fel, majd a kanapén lévő táskájáért nyúlt.

- Most meg hová készülsz?

- A reptérre. – vetette oda.

- De…nem maradsz?

- Tényleg ennyire buta vagy? – vágta a földhöz idegesen a táskáját, majd felém fordult.

- Úgy néz ki. – forgattam körbe nem törődöm stílusban a szemeimet.

- Választás elé állítottalak. Nem engem választottál.

- És te a repteret választottad, nem engem. – jegyeztem meg gúnyosan nevetve.

- Ennyire viccesnek tartod a helyzetet?

- Furcsa, ahogy erőlködsz. – mosolyogtam rá, majd közelebb sétáltam hozzá, és békülésképp meg akartam csókolni, de elhúzódott.

- Szakítok. Vége Nora. – mondta csendesen és zavarodottan nézett rám.

- Ezt egyszer már megbeszéltük. – forgattam körbe a szemeimet, és keresztbe fontam a kezeimet magam előtt.

- Ez úttal komoly. Nem akarom, hogy találkozzunk ezek után. Már nem az vagy akit szerettem. – rázta a fejét, én pedig elkomorodtam. Most valóban máshogy beszélt.

- Szóval csak úgy kidobsz? – kérdeztem hidegen, de a hangom reszketett.

- Nem fog ez tovább működni. Hiába is próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy sikerülne. Már az elején rá kellett volna jönnünk, és Daniellel kellett volna maradnod. Hibát követtünk el mind ketten.

- Hogy merészeled? – kérdeztem síri hangon. Kiment belőlem minden élet. – Hogy merészeled hibának titulálni ezt a majd’ fél évet? Hogy mered nekem azt mondani, hogy Daniellel kellett volna maradnom? Honnan veszed a bátorságot? Összetörtem a szívét miattad, és te most azt mondod, ostoba vagyok, hogy beléd szerettem? Undorító vagy! – felületesen ziháltam, miközben szinte teli torokból kiabáltam. Soha nem voltam annyira mérges mint most, és soha nem éreztem még késztetést arra, hogy valakinek bemossak egy hatalmasat, most mégis megtörtént. Előrelendültem és lendítettem a kezemet, de elkapta, és a hátam mögé szorította mindkettőt, és mielőtt nyikkanhattam volna, az enyémre szorította az ajkát. Bocsánatkérően csókolt, hevesen és úgy, hogy beleremegett a lábam is. Komolyan gondolta a szakítást, és tisztában voltam vele, hogy ez az utolsó csókja, amit nekem szán. Hosszan időzött az ajkával az enyémen. Simogatta, és szinte minden mozdulatával bocsánatot kért tőlem.

- Ez lesz a legjobb. Bocsáss meg. – suttogta rekedten, majd elengedte a kezeimet. A kezei közé vette az arcomat, ami ugyanolyan merev volt, mint az övé. Eldöntöttem, hogy nem sírok. Kínzottan nézett a szemembe, de láttam rajta, hogy már végleg eldöntötte; el fog hagyni.

Végigsimított az arcomon, a vállaimon, az oldalamon és a derekamon, majd a jobb kezemet felemelte, és megcsókolta. – Ég veled.

Nem mondtam semmit. Féltem, ha csak jobban összepréselem a számat, sírógörcsben török ki, így csak mereven néztem magam elé, és elraktároztam magamban ennek a tökéletes félévnek a borzalmas befejezését.

Mozdulatlanul figyeltem, ahogy futó pillantást vet az asztalon lévő kulcsára, majd tétovázás nélkül felkapta a táskáját, és a bejárati ajtó felé indult.

A zár lassan kattant, és az ajtó mögül lassan távolodó lépteinek zaja pillanatokon belül elveszett a csöndben.

Üveges szemmel ültem le, és vetettem a vállamat a falnak. Olyat éreztem, mint még soha. A lelkem kettérepedt, és valósággal vérzett. Kisemmizettnek, és magányosnak éreztem magam.

Órákonát hevertem ott a földön az összetört szívemet siratva, és egyenesen rettegtem a következő napoktól, hetektől, hónapoktól…évektől. Többé nem vigyázott rám senki. Egyedül voltam.

*****

Köszönöm szépen a kommentárokat és a leveleket amiket írtatok :) Remélem most is sokat írtok :)

delirium@index.hu

xx

184. fejezet

Délelőtt a városban mászkáltam, hogy elintézzek minden ügyes bajos dolgot. Később bevásároltam, mert otthon nagyjából egy két napos kiflin és egy doboz joghurton kívül már semmi sem maradt. Meg akartam lepni Kate-et, úgyhogy megcsillogtatni készültem a csodálatos főzőtudományomat, de mindez csak addig terjedt ki, hogy tésztát főztem, amire ráborítottam az előre elkészített, bolti bolognai szószt. Remélem a gesztust azért majd értékeli…

„Főzés” után rendbe raktam a lakást, majd leheveredtem a kanapéra, és kézbe vettem a telefonomat. Még majd’ másfél órám volt addig, hogy Kate megérkezzen, úgyhogy ez idő alatt úgy döntöttem felhívom a szüleimet, és Robot. Anyát hívtam először, mert megsaccoltam, hogy nagyjából Robnak akkor lesz ebédszünete, mire sikerül Anyával újra elhitetnem, hogy az én életem a legcsodásabb.

A szüleim sokat meséltek most is, mint mindig. Úgy döntöttek felújítják a házat, és engedélyt kértek, hogy kimázolják az én szobámat is. Aztán Anya boldogan mesélte, hogy születésnapjára kapott Apától egy spánielt…ez volt a gyerekkori álma, úgyhogy most nagyon örült ennek a váratlan meglepetésnek.

Én is meséltem nekik sok mindenről. A bemutatókról, a felfordulásról, ami jelenleg leginkább jellemezte az életem, és arról, hogy mindezek mellett egy másodpercig sem bántam meg, hogy így döntöttem. Eléggé aggódtak továbbá amiatt, hogy paparazzik szállták meg az életemet, és szinte mindenhová követnek. Rengeteg valótlan cikk jelent meg rólam, amiben a Robbal való kapcsolatomat elemezgetik, a protekcióimat találgatják, és egyszerűen csak haszonlesőnek titulálnak. Ez engem egy cseppet sem érdekelt, hisz nem olvasok újságot, és ismerem Robot is, csakúgy mint magamat. A szüleim viszont nem mindennel voltak tisztában, így sokat kérdeztek Robról és a kapcsolatunkról, hogy még mindig olyan jól megvagyunk-e. Kénytelen kelletlen bevallottam nekik, hogy jelenleg a távkapcsolat fázisban tartunk, mert mindkettőnket szólít a munka, és mikor elmondtam nekik, hogy majd’ egy hónapja nem találkoztunk, nem is értették, hogy bírom ki.

Igazából ez a kérdés engem is eléggé foglalkoztatott. Eddig annyira függtünk egymástól…megfulladtunk a másik nélkül. Legalábbis én így éreztem. Tökéletesen és feltétel nélkül szükségem volt rá ahhoz, hogy teljes életet élhessek, és most tessék. Ott tartunk, hogy egy hónapja nem találkoztunk, csak hébe-hóba telefonálgatunk. Ez elég elkeserítő…

Ugyanakkor viszont annyira lefoglaltak a próbák, fotózások, megjelenések, és a stressz kiengedő baráti összejövetelek, hogy sokszor még hiányolni sem volt időm Őt. Gondoltam rá minden nap…órák hosszat, de sosem jött az a szívet megdobogtató heves sóvárgás iránta, ami akkor volt, mikor együtt laktunk még Los Angelesben.

Viszont most, hogy ennyit beszéltem erről anyámékkal, hírtelen fojtogatni kezdett az a tudat, hogy ennek így nem lesz jó vége. Szűk határidőn belül találkoznunk kell, mert mi van, ha már elfelejtett? Mi van, ha már nem gondol rám?

Bánatosan sóhajtottam, és a falon lógó képre néztem, majd rögtön tárcsázni kezdtem.

Hosszan csörgettem, és némán fohászkodtam, hogy felvegye a telefont. Már rég nem bíztam abban a kijelentésében, hogy „ne hívj, majd én hívlak, ha lesz szabadidőm”, hisz az nem létezik, hogy egy embernek csak háromnaponta van szabadideje.

Amikor bekapcsolt a hangposta, nem adtam fel. Újra tárcsáztam és türelmetlenül vártam, hogy végre megszűnjön a monoton búgás, és meghalljam a hangját a vonal másik végén.

Hiába vártam…

- Kate! – köszöntem boldogan mosolyogva, mikor kinyitottam az ajtót. Rögtön a nyakába borultam, és szoros ölelésben részesítettem. Kate nyöszörögve felnevetett, majd ő is visszaölelt. – Olyan jó, hogy itt vagy!

- Nocsak, ennyire hiányoztam? – kérdezte mosolyogva, de furcsa volt a mosolya. Nem tudtam mire vélni.

- Természetesen igen. – bólintottam, majd elvettem a táskáját, és felvittem a vendégszobába. – És, hogy utaztál?

- Uh, rémesen. Egy nagyon kövér férfi ült mellettem a gépen, és folyton szuszogott meg horkolt. Majdnem sikítottam a vége felé. – nevetett fel, miközben a haját csavarta, és a tekintetével bejárt engem tetőtől talpig.

- Mi az? – kérdeztem faarccal, mikor megrándult az arca.

- Szörnyen sovány vagy. Olyan vagy, mint egy…modell. – fintorgott, mire én felnevettem.

- Lehet, hogy ez most újdonság neked, de az vagyok.

- Lehet egy komoly kérdésem, és megígéred, hogy nem fogsz hazudni?

- Sosem szoktam hazudni neked. – persze most is hazudtam…

- Anorexiás vagy? – kérdezte komoly hangon, mire egy pillanatig haboztam. Nem azért, mert nem tudtam, hogy mit feleljek a kérdésre, hisz a válasz egyértelmű volt. Ugyanakkor gyanakvóvá tett a hanglejtése, a stílusa, és hogy az érkezése után öt perccel már erről faggat.

- Természetesen nem. – mondtam vontatottan. – És hogy ezt be is bizonyítsam, szépen lemegyünk, és megebédelünk. – mondtam, majd sarkon fordultam, és lesiettem a konyhába. Egészen addig dohogtam, amíg megtehettem…

Kate gyanakvása nem hagyott fel a napok múlásával sem. Mindent megkérdezett, hogy mit miért teszek, miért vállalok ennyi munkát, és hogy tényleg megéri-e. Nem tudtam volna elmagyarázni neki, hogy pontosan miért szeretem csinálni amit csinálok, úgyhogy elvittem őt az egyik fotózásra, de a helyzet ha lehet, ez után még rosszabb volt.

Megfeledkeztem róla, hogy fehérnemű fotózás lesz. Kate nem tudhatta, hogy a régi gátlásaimat már réges-rég levetkőztem, így egész nap csak nagyokat pislogott, mikor a legkisebb szégyen nélkül mászkáltam a férfiak és nők között szinte ruha nélkül. Nem tetszett neki, ez látszott rajta…

Valamilyen oknál fogva Kate úgy döntött, hogy inkább egy hétig marad Vancouverben, így ő is tud egy kicsit lazítani. Nekem viszont nem volt ennyi szabadnapom, úgyhogy újra kezdődtek a koránkelések, és újra kénytelen voltam kisebb segítséggel ébren tartani magam. Gyorsan kellett döntenem, hisz Kate minden pillanatomat leste, mint valami szörnyen idegesítő magándetektív. Minden reggel felkelt velem, sőt reggelit is csinált, amit meg is etetett velem. Viszont az orra előtt mégsem vehettem be a kis tasakomból a gyógyszert, úgyhogy egyik este, miközben zuhanyozott, fogtam egy Aspirines gyógyszeres dobozt, és a tartalmát a szemetesbe szórtam, majd gyors mozdulattal beledobáltam a csodabogyóimat.

Innentől kezdve minden nap reggeli után bevehettem Kate orra előtt is akár őket. Hogy miért kellett a titkolózás?...Nos, kötve hiszem, hogy megértő lenne ebben a témában.

Számtalanszor próbált a lelkemre beszélni, hogy lassítsak, hogy nézzek egy percre tükörbe, és lássam, hogy mit műveltem magammal, de ezeket a hegyi beszédeket rendszerint elengedtem a fülem mellett.

Kate a látogatása vége előtt két nappal észbe kapott, hogy szeretne vásárolni magának új ruhákat, de sajnos nem tudtam elkísérni, mert dolgoznom kellett. Kissé furcsa volt, mert amikor én reggel felébredtem, akkor már nem volt a lakásban. Oké, kicsit elaludtam, de még csak kilenc óra volt. Az ember mi a fenét vásárol reggel kilenckor?

Kapkodva készültem össze, mert féltízre kellett a próbán lennem. Csak egy fél kiflit tömtem a számba, és a fárasztó napra való tekintettel két szem gyógyszert a táskámba süllyesztettem, egyet pedig még kutyafuttában lenyeltem, majd mit sem sejtve elindultam dolgozni.

Rémes napom volt. Próba után nem elég, hogy még elzavartak valami hülye táncedzésre, ami szükséges volt a bemutatóhoz, de utána még méreteket is vettek tőlünk. Este hét volt mire hazaértem.

Ez első sokk ekkor fogadott.

A lakópark bejáratánál legalább két tucat újságíró és fotós szobrozott, teljes extázisban. Nem a jelenlétük lepett meg, hanem az, hogy ilyen sokan voltak. Egy-kettő minden nap itt tanyázik, és megpróbál velem beszélgetni, miközben képeket csinál, de semmi több.

Értetlenül hajtottam a parkoló felé, majd mikor kiszálltam, vad villogás kezdődött, és egyszerre letámadtak a fotósok. Ezer meg ezer képet csináltak rólam mindössze néhány másodperc alatt, s közben az ostoba kérdéseikkel bombáztak, amiket most nehezebb volt nem tudomásul venni, mint máskor.

Savanyú és gondterhelt arccal kerestem a kulcsomat az ajtó előtt, majd mikor a zárba tettem a kulcsomat, felszaladt a szemöldököm, ugyanis nem volt bezárva az ajtó. Értetlenség suhant át az arcomon, hisz tisztán emlékezetem, hogy Kate azt mondta, hogy Carrie-éknél lesz, mert meghívtak minket vacsorázni. Kíváncsisággal és egy kis félelemmel nyitottam ki az ajtót. A nappaliból halvány fény szűrődött ki, úgyhogy miután halkan becsuktam magam mögött az ajtót, óvatos léptekkel a nappali ajtóhoz lopakodtam, s mikor megláttam, hogy ki ül a kanapén, a szívemhez kaptam ijedtemben, és felkiáltottam.

- Te meg mit keresel itt!?

*****

Köszönöm szépen a levelet Cintinek, és minden egyes kommentárt is köszönök mindenkinek! :)

delirium@index.hu

xx

183. fejezet

Kellemetlen és ismeretlen szag terjengett a szobában ahol voltam. A saját lassú lélegzetvételem mellett, egy erősebb, sokkal szaporábbat hallottam először. Aztán amikor jobban hegyeztem a fülemet észrevettem az egyenletesen pityegő hangokat.

A szemeimet lassan nyitottam ki, és hunyorogva néztem körbe a hófehérre mázolt szobában, amely annyira jellegtelenül nézett ki, hogyha a kellemetlen szagtól eltekintek, akkor is megmondtam volna, hogy hol vagyok. Az örök talány csak az volt, hogy miképp kerültem ide?

Vastagon nehezedett rám a számomra kellemetlen szagú kórházi paplan, ezért felemeltem a kezemet, hogy lehúzzam magamról, de megdermedtem a mozdulat közben, mert ahogy megemeltem a kezemet, erős fájdalom támadt a könyökhajlatomban.

- A fene… - morogtam panaszosan, és fájdalmas arccal meredtem a karomban lévő tűre. Követtem a tekintetemmel az átlátszóan tekergő csövet, majd megállapodott a tekintetem a fejem fölé felakasztott infúziós zacskón.

- Jól elintézted magad… - szólalt meg mellettem hírtelen egy mély hang, mire én megrezzentem.

- Dom. – állapítottam meg, mikor megfordultam. – Hogy kerültem ide?

- Úgy, hogy behozott ide a mentő.

- Minek?

- Hogy minek? Mondjuk, mert elájultál egy nyilvános rendezvényen, és nem tudtak magadhoz téríteni? Áh, biztos nem ezért… - legyintett fásultan.

- Milyen ürüggyel tartanak itt fogva most? – kérdeztem unott arccal, miközben fél kézzel ülő helyzetbe tornáztam magam.

- Kimerültség. – mondta tömören.

- Ragyogó. – sóhajtottam fel unottan, majd felpillantottam az infúziós zacskóra. A háromnegyede már hiányzott.

- Ez nem játék Nora. Nem eszel, nem alszol, de huszonnégy órából legalább tizenhatot végigdolgozol.

- Én jól megvagyok. – vontam vállat némi füllentéssel. Hírtelen ismerős érzés tört rám. Egyszer már végig rágtam magam egy ilyen beszélgetésen, csak anno azt Robbal tettem meg. Semmi kedvem nem volt erről beszélni Dommal, úgyhogy témát váltottam. – Nem csörgött a telefonom?

- De. Már hívott a lovagod. – előkapta a zsebéből a telefonomat, és felém dobta. Gyors mozdulattal elkaptam, és elszontyolodva vettem tudomásul a négy nem fogadott hívást, és a mindezek mellé mellékelt rövid üzenetet, miszerint „Eltűntél. Kerestelek. Hiányzol. R” Ennél lehetett volna egy kicsit bőbeszédűbb is akár…

- Meddig kell bennmaradnom? – pillantottam fel, miközben pókerarccal titkoltam előle a csalódottságomat.

- Amíg az el nem fogy. – bökött a zacskóra, de közben minden egyes szavából a megvetés tükröződött.

- Most meg mi a fene bajod van? – vetettem oda, és kényelmesen elhelyezkedtem. Szerettem volna felhívni most mindjárt Robot, de egyrészt nem akartam Dom előtt beszélni vele, másrészt pedig szükségem volt egy kis időre egy profi hazugsághoz, miszerint miért nem vettem fel a telefont.

- Semmi. – vágta rá, majd dühösen fúj egyet, és a cinikus tekintetem hatására kitört belőle a nyers vélemény. – Az, hogy nem figyelsz oda magadra! Ez a szakma elég kemény világ, és ha nem figyelsz, kisiklik az életed! Nem zárójelben jegyezném meg, hogy a hülye egészséges életmódoddal rövid úton újra itt fogsz kikötni, de akkor már nem csak néhány órás vendég leszel.

- Mit tehetnék másképp? – kérdeztem vissza dölyfös hangon.

- Dolgozz kevesebbet.

- Hát hogyne…

- Ne legyél ennyire karrier mániás. Magasról lehet a legnagyobbat bukni. Nem vigyázol magadra eléggé, úgyhogy nekem kell. – beszéd közben a zakója belső zsebébe nyúlt, majd a tenyerembe nyomott valamit, és rázárta az ujjaimat.

Értetlenül húztam magamhoz közelebb a kezemet, hogy közelebbről megnézzem, hogy mit nyomott a kezembe.

- Na neeem! – ráztam a fejemet és keserűen felkacagtam. – Nem hinném, hogy úgy kéne vigyáznod rám, hogy egy lendülettel drogost csinálsz belőlem.

- Ettől nem leszel drogos. – rázta a fejét.

- Csak gyógyszerfüggő. – mosolyogtam rá melegen. – Igazad van, sokkal jobb.

- Hülyeség.

- Nos az, vagy nem, nekem erre nincs szükségem. – nyújtottam felé az átlátszó kis tasakot benne nagyjából tíz-tizenöt szem gyógyszerrel.

- Nagyjából hét óra múlva a próbán kell lenned. Jelenleg egy kórház éjszakai ügyeletén várod, hogy erőre kapj. Nagyjából egy óra múlva érsz haza, mire ágyba kerülsz az plusz fél óra. Nagyjából négy órád lesz arra, hogy kialudd magad, és jól teljesíts a délelőtti próbán. – ahogy sorolta az időbeosztásomat. Kelletlenül összeszorult a torkom, és nagyot nyeltem. – Szóval de. Szerintem szükséged van rá. – mondta mosolyogva, majd az irányítása alatt a kezem a takaró alatt végezte…a gyógyszerrel az ujjaim között. Már nem tiltakoztam, csak gondolkoztam, és türelmesen vártam, hogy elfogyjon a maradék infúzió.

Reggel szörnyű fejfájás mellett ébredtem fel a rikácsoló ébresztőórára. Csigalassúsággal zuhanyoztam, és készülődtem, és a reggelimet is nagyjából ugyanakkora kedvvel fogyasztottam el, majd egy erős kávé után a táskámért nyúltam, hogy kivegyem belőle a telefonomat, és felhívjam Robot. Hajnalban mégsem hívtam fel…lehet, megharagudott volna.

Ahogy kotorásztam a táskában, a telefon helyett a gyógyszeres tasak akadt a kezembe. Lassú mozdulattal húztam ki a kezemet a táskából, és mustrálva szemügyre vettem a kis fehér bogyókat. Olyanok voltak mint a tic-tac, a pokol béli tic-tac. Nem volt egészséges…sőt minden bizonnyal káros is, hiszen illegális.

Miközben ezeken gondolkoztam, megállás nélkül forgattam az ujjaim között a tasakot, s úgy éreztem magam ettől a mozdulattól, mint egy igazi függő, aki kiélvezi és elnyújtja azt a pillanatot, amikor újra mámor vár rá az anyagtól. A különbség azonban az volt, hogy én nem voltam függő, nem tudtam milyen érzés bevenni egy ilyet, és majdhogynem a frász kerülgetett a gondolattól, hogy mit tehet mindez a szervezetemmel. Erről bevillant Dom arca, és a mondata… a hülye egészséges életmódoddal rövid úton újra itt fogsz kikötni, de akkor már nem csak néhány órás vendég leszel…

A telefonom csörgése térített magamhoz a merengésből.

- Szia Dee. – szóltam bele kissé rekedt hangon.

- Gyors leszek. Némileg változott a napirended. – mondta köszönés nélkül, majd darálni kezdte a szövegét. – Nyolc órára mész próbálni, ott leszel egészen fél egyig, amikor is csörögni fog a telefonod, és telefonos interjút adsz két magazin számára ebédszünet közben, aztán a délutánod ha eddig foglalt volt, akkor az a szomorú hírem, hogy most még foglaltabb, mert a VF fotózásra hívott. Remek, nem? De.

- Én… - kezdtem.

- Rohannom kell tovább. A holnapi ruhapróbán találkozunk. Ne késs. Szia – a döbbent nyögésemet már nem hallhatta, mert rám csapta a telefont. Egy pillanatig elöntötte az agyamat a lila köd, és komolyan gondolkoztam rajta, hogy kettéfűrészelem magam, hogy mindenhol ott lehessek.

Lecsusszantam a székről, és az előszobába mentem a cipőmért. Miután felvettem, eligazgattam magamon a ruhámat, majd visszasiettem a táskámért. Kinn nagyon meleg volt, és hétágra sütött a nap, úgyhogy magamhoz vettem egy behűtött vizet, és felkaptam a táskámat. A gyors mozdulatnak köszönhetően lesodortam az asztalról a gyógyszeres tasakot, s így az a földön landolt.

- Ilyen nincs… - bosszankodtam, hogy ezt a napot sem tudom ügyetlenkedés nélkül végigcsinálni. Ahogy hírtelen felegyenesedtem, nagyon megszédültem. Az asztal peremébe kapaszkodva igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat, miközben nagyot ásítottam. A tekintetem ekkor megint a gyógyszerekre téved.

Ha beválna, minden olyan könnyű lenne… Lehetne könnyebb az élet, és én vacilálok rajta, hogy elfogadjam-e? Annyi mindenben nem árthat, ha mindenki ezt szedi. – efféle marhaságokkal győzködtem magam, míg végül türelmetlen, sietős mozdulattal lecsavartam az ásványvizes üveg kupakját, és miután a tasak kis száján az asztalra szórtam egy szem gyógyszert, azt gyorsan a számba kaptam, és egy nagy korty vízzel lenyeltem.

Akkor még fogalmam sem volt semmiről…

A napok teltek…egy hét is eltelt, és túl voltam a bemutatón, amire a felkészülést sokkal könnyebben vettem, mint korábban. Sosem éreztem, hogy fáradt lennék, egészen addig, míg haza nem értem, és ágyba nem zuhantam.

Korábban tartottam tőle, hogy valami rossz sül majd ki abból, ha néha beveszek egy-két szemmel abból a gyógyszerből, de erről szó sem volt. Sőt! Pozitív hatásként könyveltem el, hogy mivel nem voltam folyton fáradt, végre megismerhettem a kollegáimat, ugyanis minden harmadik nap valamelyikük lakásán összegyűltünk egy kicsit kiereszteni a gőzt.

Edzőterembe már hetek óta nem járok, mert teljesen felesleges…nem tudok mire izmosodni. Néha észrevettem magamon, hogy milyen szörnyen vékony lettem, de öt perc múlva meg már megint kövérnek láttam magam, és így félretettem minden ehető dolgot a közelemből.

Most ugyan kicsit morcos hangulatomban voltam, de örültem is, mert Kate iderepül hozzám két napra Los Angelesből, mert már nagyon rég találkoztunk.

Remek napok lesznek ezek, mert bár nem találkozunk annyit mint előtte, azért ugyanúgy szeretjük egymást, és ugyanúgy szükségünk van a másikra. Szóval nagyon örültem, hogy jön, de másrészről kissé ideges voltam, mert nem tudtam, hogy mire számíthatok ettől a találkozástól.

Azon a napon, mikor Kate jött hozzám, szokatlan idegességgel, és nyomott hangulattal ébredtem, de mindezt csak a fáradtságnak tudtam be, és annak, hogy már majd fél napja egy szem gyógyszert sem nyeltem le. Az első mozdulatom rögtön egy pohár víz felé tettem, és már nyúltam is a kisszekrényben lévő átlátszó tasakért…úgy dugdostam ezt az átkozott valamit, mintha tilosban járnék. Miután megittam az összes vizet, mosolyogva és fütyörészve indultam el a fürdő irányába, s akkor még nem is sejtettem, hogy nemsokára minden megváltozik majd…

*****

Itt vagyok! :) Nem mondom, hogy feltöltődve, de itt vagyok :D

NAGYON NAGYON KÖSZÖNÖM azt a sok kommentárt, amit az előző fejezethez írtatok. Mindenkinek. Minden egyes betűt :))

És persze ne feledkezzünk meg a levelekről sem. Azokat is nagyon szépen köszönöm lányok <3

Véleményeket most is kérek szépen. :)

delirium@index.hu

xoxo

182. fejezet

A következő napokban újra megindult körülöttem az élet. Fotózásokra jártam, intéztem a dolgaimat, s sosem volt egy pillanatom sem, amikor unatkoztam volna.

A bulit követő napokban Dom folyton folyvást hívogatott, de nem derült fény arra, hogy mit akart megosztani velem, mert egyetlen alkalommal sem vettem fel a telefont.

Nagyjából a negyedik nap után taktikát váltott, és egy fotózásról hazafelé menet ott találtam őt a lakásom bejárata előtt. Hagytam neki, hogy elregélje az „elvesztettem a fejemet, és sajnálom” című monológot, aztán bólintottam, morogtam valami semmi gond félét, de aztán ott is hagytam…

Ez után legközelebb csak akkor találkoztunk, mikor nekem elkezdődtek a bemutatóra a próbák. Igaz neki semmi dolga nem lett volna ott…legalábbis tudomásom szerint.

- Mit keresel megint itt? – kérdeztem bosszúsan, de azért elvettem a kávét amit nekem hozott.

- Bánt az a múltkori eset, és látom rajtad, hogy nagyon felkavart…

- Remek megfigyelő vagy. – bólintottam fáradtan, majd egy ásítást követően beleittam a kávéba. Furcsa íze volt…egészen iható. – Mi van ebbe?

- Nem diétás…sok cukorral és tejszínnel készült, ahogy szereted. – mondta mosolyogva, és láthatóan nagyon büszke volt magára. Én azonban ahelyett, hogy azon kezdjek el gondolkozni, hogy mégis honnan a csudából tudja, hogy hogyan szeretem a kávét, inkább érthetetlen dühös lettem, és a kezébe löktem a kávét.

- Azt akarod, hogy kirúgjanak? – csattantam fel.

- Mi van? – pislogott.

- Az ilyen kávétól elhízok…tönkretenné az alakomat, és a karrieremet is. – szinte hisztérikusan csengett a hangom. Ezt csak a reggel hat órás kelésnek tulajdonítottam be, semmi másnak.

- Meghibbantál? Fantasztikus alakod van…senki nem akar kirúgni a cégből. Te vagy az ász!

- Áh, szóval akkor féltékenységből akarsz ilyennel itatni? Rosszul esik, hogy én vagyok az ász? – kérdezetem szigorúan, mire ő olyan képet vágott, mint aki komolyan kételkedik abban, hogy valóban normális vagyok.

- Valami nincs rendben? – kérdezte és felém nyúlt, de elsöpörtem a kezét.

- Ne érj hozzám! Ne flörtölj! Csak hagyj engem végre békén! – mordultam rá, majd felhúztam az orromat, és hátat fordítottam neki. Dühös léptekkel trappoltam az öltöző felé, miközben tisztában voltam azzal, hogy megbántottam őt, holott egyáltalán nem rá akartam haragudni.

Ahogy így elmélkedtem, én magam sem tudtam megmondani, hogy kire akarok igazán haragudni. Fáradt voltam, nyűgös, és magányos…ilyenkor még a lélegzetvétel is fájdalmas.

És akkor egyszer csak végszóra megcsörrent a telefonom, én pedig mint egy félőrült, úgy vetettem magam a készülékre.

- Szia. – leheltem, ahogy a fülemhez ért a telefon. A következő pillanatban már meg is hallottam az ismerős nevetést, és csukott szemmel lerogytam az öltözőben lévő székre, majd nagyot sóhajtottam.

- Szia. – köszönt vissza mosolygós hangon.

- Nem hívtál már napok óta. – közöltem vele, mire a túloldalt csönd lett.

- Igen, mert nagyon sokat forgattam. – ezt is nevetve mondta, de a háttérzajból ítélve nem a beszélgetésünkön nevetett. – Igazság szerint most is ott vagyok, de most már muszáj volt, hogy felhívjalak.

- Gyere vissza hozzám. – suttogtam a telefonba vágyakozva, és megremegett a szám széle. Két és fél hete nem láttam már…

- Nem lehet Nora…tudod, hogy egy napom sem szabad. – mondta gondterhelt arccal.

- Akárcsak nekem. – mondtam, és a szemeimet forgattam. – És most mi lesz? Egy hónapon át még ezt húzzuk, vonjuk? Vagy esetleg két hónapig szeretnéd?

- Ne légy igazságtalan, én erről nem tehetek. – mondta védekezően, de én ezen is csak felhúztam magam. Mégis akkor ki a pokol tehet róla?

- Hogyne… - morogtam, majd témát váltottam. – Hogy vagy? Milyen a forgatás?

- Nem adhatok ki információt, tudod jól. – emlékeztetett, mire csak egy grimaszt vágtam. – Egyébként remekül vagyok. New York ász, de ezt már mondtam…sok a rajongó, és a fotós. Tényleg, rajtad még mindig ülnek?

- Csak a szokásos hat fő… - legyintettem fásultan, és megjelentek lelki szemeim előtt a minden reggel lesben álló paparazzik.

- És egyébként Emilie is nagyon jó fej. – mondta, mintha igazán nem is érdekelné, hogy mi válaszoltam.

- Háromszoros hurrá Emilienek… - motyogtam alig hallhatóan.

- Tessék?

- Semmi, nem érdekes. – füllentettem, és közben már vártam, hogy megkérdezze, én hogy vagyok. Szerettem volna egy kicsit panaszkodni neki is…

- Mennem kell forgatni. Vigyázz magadra, még hívlak este, szia. – hadarta, aztán már le is tette, mielőtt még annyit mondhattam volna, hogy fapapucs.

- Köszönöm kérdésed, remekül vagyok. – dörmögtem a telefonnak, aztán beledobtam a táskámba, és haragosan az egész világra cipőt cseréltem, majd mentem próbálni…

A napjaim kezdtek szörnyen monotonak és fárasztóak lenni. Nem volt mit tennem…a bemutató egyre csak közeledett, már csak napok voltak hátra, és én kezdtem kidőlni. Testileg és lelkileg egyaránt.

Taktikát váltottam, és rájöttem, hogy nem érdemes Domra haragudnom…sokkal tapasztaltabb a szakmában, mint én, úgyhogy biztos el tud látni néhány tanáccsal. Az utóbbi időben amúgy is ő volt az egyetlen, akire számíthattam.

Carrie maximálisan levette rólam a kezét…többé nem foglalkozott a döntéseimmel, és a testvéri viszonyunk sem a régi volt már. A heti két közös ebédből lett összesen havi három, vagy talán még annyi sem. A C.S. szekere itt Vancouverben is nagyon hamar beindult, úgyhogy se Carrie sem Kate nem tudott rám figyelni. Nem tudták, hogy nekem nagyon is szükségem van a figyelemre, arra, hogy valaki terelgessen.

Éppen ezért történt az, hogy egyik hullafáradt délutánomon, amikor is Dommal hivatalosan voltunk a céges partyra, amit még hetekkel ezelőtt beszéltünk meg, muszáj volt felhívnom.

- Nem fog menni…kimerültem. – sóhajtottam a telefonba fáradtan.

- Muszáj ott lenned Nora. Te, illetve mi képviseljük a céget.

- Amennyiben nem ott alvós buli, én rám ne számíts. – viccelődtem két ásítás között.

- Szedd össze magad. Fél óra és ott vagyok…

Ezt a tanácsot azonban nem tudtam megfogadni, mert elbóbiskoltam a kanapén, és már csak arra riadtam fel, hogy az öklével vadul püföli valaki az ajtómat.

- Megyek már! – nyöszörögtem, majd az ajtóhoz vánszorogtam.

- Nora! – reccsent rám Dom, mikor meglátott melegítő felszerelésben.

- Elaludtam… - sütöttem le a szemem, és félreálltam, hogy bejöhessen.

Elsétált mellettem, majd az asztalra dobott egy fehér tasakot, és rábökött.

- Vedd be, és öltözz.

- Mondtam már, hogy nem vagyok drogos… - ellenkeztem, majd megvető pillantást vetettem rá, és elsiettem készülődni.

Meglehetősen felületes munkát végeztem, de ennyi telt ma tőlem.

- Csinos vagy. – bókolt Dom, mikor már a kocsijában ültünk. Felnevettem.

- Mikor adod már fel? Nem érdekelsz Dominic. – fordultam felé, és belenevettem az arcába.

- Érdekellek, tudom, csak nem mered bevallani magadnak, mert ott a szupersztárod.

- A szupersztárom miatt még hetekig magányosan fogok lefeküdni minden este. – szontyolodtam el, és a körmömet kezdtem kaparászni.

- Veled alszom, ha gondolod.

- Uhh. – nyögtem fel, mire felnevetett.

Az órák teltek, és múltak, de elképesztő lassúsággal. Már alig álltam a lábamon…szó szerint szédelegtem, miközben egy másik cég főnökségével beszélgettem. A fejem egy pillanatra előre bukott, és z a bizarr ötlet jutott eszembe, hogy talán állva elaludtam.

- Dom… - motyogtam magamban, majd szó nélkül ott hagytam a hozzám beszélő férfit, és kétségbeesetten kutattam Dom után.

- Dom… - nyöszörögtem, de szinte senki nem hallotta meg a hangom. Felületesen lélegeztem, szédelegtem jobbra-balra, és heveny hányingerem lett. Ekkor végre meglett Dom.

- Nora, minden rendben? Szörnyen nézel ki. – húzta végig a kezét az arcomon.

- Most legalább nem próbálsz bókolni. – húzódott az ajkam halvány mosolyra, majd közelebb húztam magamhoz. – Nem bírom…nem…megy. – motyogtam neki, ásításokkal megszakítva.

- Tessék?

„Nem vagyok jól” – akartam neki mondani, de ahogy kinyitottam a számat, többé már semmit nem érzékeltem. A talaj kicsúszott a lábaim alól, és én menthetetlenül buktam előre, hogy összecsókolózzak a földdel. A világ még utoljára háromszázhatvan fokos fordulatot vett, aztán elnyelt mélyen a néma sötétség…

*****

Sajnálom, hogy tegnap nem volt új rész, de a netem és a gépem nem igazán úgy működött ahogy én akartam :S :)

Elképzelhető, hogy holnap tudok hozni új részt, de lehet, hogy csak vasárnap jelentkezem újra. Ez még bizonytalan.

Szeretném megköszönni a leveleket és a kommentárokat amiket írtatok nekem. :) Nagyon jól estek, szóval még egyszer köszönöm!

delirium@index.hu

xoxo

181. fejezet

Egész nap csak jöttem és mentem a városban, és mire egy pillanatnyi időm volt, hogy az órára nézzek, rájöttem, hogy már jócskán készülődnöm kéne.

Mivel tippem sem volt róla, hogy merrefelé megyünk, milyen lesz a társaság, ezért úgy öltöztem fel, ahogy majd’ egy évvel ezelőtt. Elmosolyogtam magam a gondolattól, hogy hosszú idő után ez az első éjszakai kiruccanásom úgy, hogy nem kellett szponzorruhát magamra aggatnom, és még az sem lett volna nagy baj, ha a sminkem nem passzol tökéletesen a cipőmön lévő csathoz…

Nagyon egyszerűre vettem a figurát. Egy egyszerű fekete répanadrágot vettem fel egy piros-fehér kockás háromnegyedes ujjú inggel, amit azért persze nem gomboltam be nyakig. Egy egyszerű magas sarkú cipőt választottam az összeállításomhoz, aztán már csak sminkelnem kellett. A hajam egészen tűrhető volt a délelőtti hajvasalásnak köszönhetően, úgyhogy azzal legalább nem kellett foglalkoznom.

Éppen a mikróban melegítettem a mirelit vacsorámat, amikor csöngettek. Ránéztem az órára…még éppen elmúlt negyed tíz.

- Szia. – köszöntem Domnak, mikor kinyitottam az ajtót. Igyekeztem nem belegondolni, hogy vajon miért jött ennyivel korábban.

- Hölgyem. – biccentett, majd mikor félreálltam az útból, bejött. Hanyagul lerúgta a cipőjét, és követett.

- Épp vacsizok, kérsz valamit? – pillantottam hátra. Nem tudta elég gyorsan elkapni a tekintetét, így észrevettem, hogy míg mögöttem jött, végig a fenekemet méregette. Ha nem ő teszi, kifejezetten hízelgőnek találtam volna a jelenetet. Felsóhajtottam, és a szemem a falon lógó kép felé rebbent egy pillanatra.

- Nem, kösz. – motyogta, és ő is a kép felé fordult.

Megvárta, amíg behozom tányéron a vacsorámat, és együtt telepedtünk le a nappaliban. Még mindig a képet nézte.

- Ő nem jön velünk? – intett a kép felé.

- Nem. – mosolyogtam el magam fanyarul.

- Hogy-hogy? Összevesztetek?

- Nincs olyan szerencséd…Egyébként New Yorkban van. Már egy hete… - még nekem is feltűnt mennyire vágyakozva beszélek róla, ezért igyekeztem összeszedni magam.

- Félelmetes vagy…szinte forog a gyomrom. – fintorgott, majd inkább felém fordult, s többet nem is nézett a kép felé.

- Érdekesen bókolsz. – jegyeztem meg mosolyogva, majd a villámra szúrtam egy tökéletesen összefonnyadt, és sápadt színű mirelit brokkolit.

- Mindig is rosszul voltam ettől a „két centivel a föld fölött a boldogságtól” szitutól. – borzongott össze.

- Persze, mivel te sem tudod, hogy mit vársz el egy lánytól. – vontam vállat, és részemről ezzel le is tudtam a témát.

- Hát kapcsolatot biztos nem. – vigyorogta el magát.

- Tulajdonképp hogy működik ez…nem érzed rosszul magad attól, hogy milyen ember vagy? – nem volt semmi irónia vagy gúny a kérdésemben. Tényleg érdekelt a válasza.

- Végül is elég egyszerű. Mindenki túlkomplikálja a férfi és nő viszonyát, holott elég primitív. Ha megvan a kölcsönös vonzalom nem látom be, miért kéne feleslegesen pénz kidobni rózsára, randikra, vacsorákra, és ajándékokra… - a végén jelentőségteljesen a fal felé bökött.

- Az jelképes. Öt hónaposak voltunk. – mosolyogtam büszkén.

- Ez a leghosszabb kapcsolatod mi? – hírtelen szemtelenül vigyorgott.

- Tulajdonképp…de még így is messze túlszárnyallak téged.

- Én menekülök a kapcsolatok elől. Én a lányokat szeretem…a testüket, meg ahogy teszik a dolgokat…a hiszti része nem kell.

- Szóval az elvárásaid a női nem felé annyi, hogy eltöltenek néhány órát az ágyadban, és viszlát?

- Hamar átlátod a helyzetet. – bólintott mosolyogva. – Téged nem eresztenélek olyan hamar.

- Milyen kár, hogy csak álmodozol. – mosolyogtam rá, majd kivittem az üres tányért a konyhába.

- Kellan sokat mesélt nekem rólad a bemutató után. – jött szorosan mögém, én pedig megugrottam az ijedtségtől.

- Valóban? És mit? Elmondta, hogy mik a szokásaim? Érdekes téma…

- Mesélt nekem néhány igen érdekes dolgot…valami Danielről, és a szupersztárodról. Nora, Nora, csak nem megcsaltad mindkettőt?

- Robot nem csaltam meg. – vágtam rá, és hírtelen mérges lettem nagyon Kellanra. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a legutóbbi állításom hazugság.

- A hajlam megvan benned. És az, hogy hónapokon keresztül tetted amit tettél…észre kéne venned, hogy minket egymásnak teremtettek.

- Álmaidban… - morogtam, majd elsurrantam mellette, és felkaptam a vékony tavaszi kabátomat. – Induljunk…

A buli amire mentünk teljesen megdöbbentett. Még csak nem is szórakozóhelyre mentünk, hanem az egyik lány lakására, aki szintén a cégnél dolgozik. Az emberek kilencven százalékát még csak egyszer-kétszer láttam, de egy-kettővel már beszéltem is. Mint kiderült többjükkel is együtt fogok próbálni a következő bemutatóra, Dom pedig őszintén sajnálta, hogy ez csak női ruhabemutató lesz, így ebből a buliból most kimarad.

A teljes megdöbbenés az volt, amikor a házigazda lány, Julie körbesétált a társaságban, és egy fémtálcáról apró fehér bogyókat osztogatott.

- Mi ez?

- A ház ajándéka. – kacsintott rám Dom, majd le is nyelte minden folyadék nélkül a fehér bogyót.

- Holnap mind dolgozunk…elkél az erősítés. – vonta meg a vállát Julie, és továbbra is az orrom alá dugta a tálcát.

- Mi ez? – kérdeztem ismét.

- Gyorsító. – mondta kurtán.

- Nem drogozom! – vágtam rá rögtön, és hirtelen nem is értettem, hogy mi ez a nagy könnyelműség. Az emberek kilószámra nyelték le ezt a gyógyszert ma este…ez teljességgel illegális.

- Ez nem drog. – ült le mellém Julie, és ő is lenyelt egy gyógyszert. – Mindenki ismeri, mindenki használja, de senki sem beszél róla ha feljön a nap.

- Mi ez? – visszatértem a sablonkérdéshez.

- Évekkel ezelőtt az egyik lány találta ki ezt a megoldást. A beteg öccse gyógyszereit sokszor bevette, ha fel akarta magát pörgetni…valljuk be, ő tényleg drogos volt. De ez mit sem változtat azon, hogy a csaj egy zseni! A testvére némiképp hiperaktív volt…és ez a gyógyszer lassított őt.

- De nem azt mondtad, hogy gyorsít?

- Az egészséges szervezetre pont az ellentétes hatást fejti ki. Így mindig ott lehetünk minden megbeszélésen amit kiírnak nekünk. Ráadásul étvágytalanságot okoz, így az elhízástól sem kell félned. – tolta felém megint jóindulattal a tálcát.

- Én…én az alvásra esküszöm. – mosolyogtam félszegen, és feltartottam a kezem, jelezve, hogy nem élnék a lehetőséggel.

- A te karriered bánja. – motyogta jókedvűen, majd vállvonogatva felállt, és ott hagyott minket.

- Ez illegális. – fordultam Dom felé.

- És? Keresünk annyit, hogyha bekaszniznak kipengessük az óvadékot. – mondta lezseren.

- Szép életcél. – morogtam, majd a poharam után nyúltam, amiben valami borzalom volt, de legalább lezsibbasztotta a fejemet annyira, hogy ne kezdjek el gondolkozni értelmetlen dolgokon.

- Eléggé képmutató vagy. – jegyezte meg töprengve Dom, miközben az asztalról elvett egy doboz cigit. – Játszod itt a tökéletest, közben olyan bűnös és sötét vagy belülről, mint ez itt. – mutatott a fekete cigarettára.

- Nem játszok meg semmit. Személyiségem van, ami ha jól látom az itt lévőknek eléggé szegényes… - pillantottam körbe arc húzogatva.

- Rendben…ha nem vagy képmutató, akkor szívd el ezt a szál cigit. – nyújtotta felém, majd a kétkedő tekintetem láttán elnevette magát. – Nem, nincs benne semmi okosság.

Meg akartam neki mutatni, hogy alaposan félreismert, ezért szó nélkül elvettem a cigit a kezéből, és meggyújtottam. Mikor először igazán beleszívtam, vártam a jól ismert köhögés rohamot, és lelkileg fel voltam rá készülve, hogy szénné égek mindenki előtt, ha elkezdek fuldokolni a cigarettától. A hatás azonban elmaradt, és önelégülten vigyorogni kezdtem. Megnyeltem az ajkamat, és enyhén meggyes ízt éreztem rajta. Újult lelkesedéssel szívtam bele a cigibe, ezúttal háromszor gyorsan egymás után úgy, ahogy Rob szokott rágyújtani az együttléteink után. Miközben kifújtam a füstöt, a fejemben a helyére kattant valami…

Hát persze! Rob…

Tudtam, hogy valami hiányzik a napomból. Előkaptam a telefonomat, és ránéztem az órára. Negyed tizenkettő volt, ami azt jelentette, hogy még negyed órája volt, hogy telefonáljon…

- Na mi van? Megy a vonatod, hogy már lassan egy órája a telefonodat bújod? – lökte felém Dom újra a cigarettás dobozt, én pedig nem is figyeltem mit csinálok, csak a számba dugtam egy szállal, és mire feleszméltem, hogy mit teszek, addigra már meg is gyújtottam.

- Hívást várok. – mondtam kurtán, de aztán csalódottan felsóhajtottam. Ez már a második este volt, hogy a hívás kimaradt, és tudtam, hiába hívnám, nem venné fel. Bár sosem indokolta meg, hogy miért nem, egyszerűen azt mondta, majd mindig ő fog hívni, én pedig nem ellenkeztem.

- Gondolj bele miért nem hív…lehet, hogy éppen valamelyik rajongóját döngeti.

- Maradj már magadnak! – dörrentem rá, és mérgesen nagyot kortyoltam a legújabb „koktélomból”

- Miért? Biztos, csak azt teszi, amit minden lány imád.

- Oh, igen, és mi lenne az? – kaptam felé cinikusan a fejemet, de egy pillanatra megszédültem, és érthetetlen okból vihogás csúszott ki a számon. Erre ő is mosolyogni kezdett, és közelebb húzódott hozzám.

- Nem táncolunk?

- Naná, hogy aztán röpke három perc alatt tetőtől talpig letaperolhass? Kösz, kihagyom. – fintorogtam, és közben megsimogattam az arcát.

- Még mindig fájnak a szavaid. Jól jönne egy kis kedvesség.

- Miféle kedvességre vágysz? – pillantottam felé, mire felém fordult, és a hajamat a vállam mögé vetette.

- Megmutassam, mit csinál jelenleg a barátod? – motyogta halkan, egész közel a fülemhez.

- A barátom nyilván alszik, és rólam álmodik. – vágtam rá, és közben szélesen gesztikuláltam…teljesen szükségtelenül. Már nem voltam olyan állapotban, hogy felmérjem, mi szükséges, és mi nem.

- Mmm, én nem egészen erre gondoltam. – motyogta, majd az ajkát a nyakamhoz érintette, és egészen apró, meglepően érzéki csókokat adott rá. Néhány pillanat elteltével megborzongtam és felnevettem.

- Látod, mondom én, hogy ezt szinte minden nő szereti. – mondta szemtelen vigyorral. – De van valami amit még jobban szeretnek. – jegyezte meg, majd egyetlen ujjával maga felé fordította az arcomat. Nagyon közel volt hozzám…az ajkaink csak éppen hogy nem értek össze, és én mégsem éreztem semmit.

- Egyáltalán nem hozol lázba. – közöltem vele mosolyogva, majd el akartam húzódni, de nem engedett.

- Fogadjunk, hogy lázba tudlak hozni… - bizonygatta, majd hírtelen közel hajolt hozzám, és tudtam, hogy mit akar, épp ezért még idejében elfordítottam a fejemet, így az ajka megint csak a nyakamon landolt, ám most kicsit vadabban csókolta meg, mint az előbb. Nem érezte úgy, hogy elbukott volna annak ellenére, hogy nem engedtem neki, hogy megcsókoljon, sőt! A kezét az arcomról lehúzta, végig a karomon, le a derekamon a combomig. Mind eközben még mindig a nyakamat csókolgatta, és én már csukott szemmel tűrtem, miközben azon tűnődtem mennyire jó lenne, ha most Rob itt lenne velem. Elképesztő vagyok…egy majdnem idegen férfi a nyakamat csókolgatta, konkrétan felkínálta magát nekem, és én nem hogy ellenkezek, nem hogy elmennék, csak nyugodtan ülök ott, és hagyom, hogy kényeztessen…egy bizonyos pontig!

Dom már kezdett nagyon belefeledkezni abba, hogy hol van, és kivel van dolga, mert egy hírtelen mozdulttal mindent tönkretett. Nem számított, hogy mennyire voltam fáradt, ittas vagy bekábult, erre rögtön magamhoz tértem, mert tiltott területre lépett.

Egy idő után megunta a derekam, és a combjaim simogatását, és ezért becsúsztatta a kezét a két combom közé…és ez volt az a pont, amikor a szemem kipattant, nagyot ugrottam és visszakézből pofon vágtam őt.

- Nem vagyok a ribancod! – kiáltottam rá, majd felkaptam a táskámat, és egy elköszönést kiáltva kiiramodtam az utcára, és ott vártam meg hazafelé a taximat.

Dom meg sem próbált utánam jönni, és ennek őszintén örültem.

Minden álmosság kiment a szememből, és visszagondolva erre az estére, a hányinger kerülgetett. El sem hiszem hogy miket engedek meg magamnak…

Mire beszálltam a taxiba, már nem csak Domtól, és az elfogyasztott alkoholmennyiségtől volt hányingerem. Undorodtam mindenkitől…magamat is beleértve.

*****

Na megjöttem :) Remélem tetszett, és elhalmoztok e-mailekkel, és kommentárokkal.

Köszönök minden egyéb véleményt, amit az előző fejezethez írtatok <33

Nina: úgy döntöttem hallgatásba burkolózom :) Mostantól nem adok semmire választ, hisz mindjárt vége, mindjárt kiderül minden. Nem szeretnék semmilyen poént vagy csattanót elrontani. (most ne gondoljon mindenki a Dom-Nora párosra, mert általánosságban beszéltem a csattanókról :D)

delirium@index.hu

xoxo

180. fejezet

..:: Egy héttel később ::..

Az élet megy tovább, történjen bármi…most sem volt ez másképp. Egy hetes pihenő után, ma újra munkába álltam…na nem mintha eddig pihentem volna. Mivel jobb dolgom nem volt, ezért minden áldott nap eljártam futni, és edzeni…szinte az egész napomat az edzőteremben töltöttem. Beszélgetnem nem volt kivel, csak a nap bizonyos részeiben, úgyhogy ezt találtam a legcélravezetőbb elfoglaltságnak.

Viszont ennek ma végre vége. Éppen úton voltam be az irodaházba, hogy megtudjam Berger ezúttal milyen ajánlattal rukkol elő nekem. Fogalmam sem volt, hogy mivel érdemeltem ki ezt, hogy ennyire minden munkát nekem ajánl először, de mindenesetre nem kérdezősködtem. Ha csak tettem a dolgomat kérdezés nélkül, azzal általában igencsak jól járt a bankszámlám.

- Hello Marie. – köszöntem a mai napi recepciós lánynak. – Bent van?

- Igen. – bólintott mosolyogva, és felém tolta a mosogatólé kávét, amit még mindig nem sikerült megszeretnem.

Már egyáltalán nem éreztem magam zavarban, ha ide jöttem. Éppen ezért nyitottam ki olyan fesztelenül az ajtót úgy, hogy a fenekemmel belöktem.

- Szép jó reggelt. – köszöntem vidáman, mikor megpillantottam Andyt, és Bergert.

- Neked is. – válaszolták fakó hangon, mire fintorogtam egyet.

- Ülj le, és mindjárt olyat mondok, hogy még a gondolatban is elfáradsz. – sóhajtott Dee, majd leült mellém a másik fotelba. Lassan, dátumról dátumra haladva sorolta fel a teendőket, amik a következő egy hónapban vártak rám. Egy hónap alatt szerepelt két nagy bemutató, igaz csak az egyik volt ilyen nagyszabású, mint a legutóbbi. A bemutatókon kívül egy egész tucatnyi különböző fotózás volt, valamint kötelező jelleggel beszúrt immár kötelező megjelenéseket is.

Itt persze közbe kellett szólnom.

- Öhm…Dee. Megtisztelőnek érzem, hogy velem képviseltetnétek a céget, de az utóbbi időben a média és én nem igazán vagyunk kibékülve egymással. – mondtam keserűen, s talán túlságosan enyhe voltam, mikor a paparazzikhoz való viszonyomat ecseteltem.

Rettenetes nagy káosz volt majd’ egy hete a médiában. Az ország megismerte a nevemet…de aztán gyorsan el is felejtette, és egy szempillantás alatt, egyszerűen csak „A nőcske” lettem.

Ahogy az várható volt, totális felfordulást okozott, hogy kiderült Robbal a kis titkunk. A média valahogy kiszagolta a lakásomat, a munkahelyemet – mondjuk ez nem lehetett valami megerőltető feladat – és minden egyes lépésemet követték.

Sokszor rendkívül dühös tudtam lenni, mikor azért nem tudtam kiállni a parkolóból, mert a lesifotós a kocsim előtt állt, és vadul kattogtatta a gépét, belezoomolva a bosszús arcomba.

Ez még talán elviselhető lett volna, hogyha nincsenek azok az ostoba kérdések, amikhez egyiknek sincs az ég világon semmi, de semmi köze…

A legrosszabb nem is a média reakciója volt…Hiszen a kamucikkek, pletykák, és féligazságok közel sem voltak olyan bosszantóak, és elkeserítők, mint amilyen Rob rajongótáborának reakciója volt. Tisztában voltam vele, hogy akkor sem felelnék meg nekik, hogyha három lábam lenne, de akkor sem, ha én lennék a két lábon járó tökéletesség.

Néha, mikor Carrie-ék új házában portyáztam benn a kertvárosban, kölcsönkértem a nővérem laptopját, és utánanéztem, éppen hol tart a helyzet. Carrie szerint egyáltalán nem kellene foglalkoznom a pletykalapok honlapján megjelent képek alá írt kommentárokkal, ugyanakkor az ember fejében természetesen szöget üt, ha valami megbotránkoztatóan igazságtalant olvas saját magáról. Többször felfedezni véltem a „szánalmas” szót, de igen divatos volt a „számító”, „nem értem mit eszik rajta”, és az „azt hittem, Rob ennél azért jobban választ” variáció.

Persze tudtam én, de még mennyire, hogy ez lesz…de talán én ugyanígy reagálnék fordított esetben. Nem tudhatom.

Robnak is meséltem erről a telefonbeszélgetéseink során…ő kapott hideget, és meleget egyaránt. New Yorkban nem sokat foglalkoztak kettőnkkel. Ott az új szalagcímek már azt mutatták be, hogy Rob tulajdonképp a filmbeli partnernőjével, Emilie de Ravinnal randevúzgat…

- Ugyan, Nora, nem bujkálhatsz örökké az emberek elől.

- Azért megpróbálhatom nem igaz? – villantottam felé egy sovány mosolyt, de egy pillantásával letörölte azt az arcomról.

- Két hét múlva ott a helyed azon a bulin. – nyújtotta át nekem a meghívót.

- Ez kettő.

- Igen, feltételezem lesz párod is. – bólintott Andy.

- Nincs itthon a párom.

- Akkor válassz mást. – sóhajtott Dee türelmetlenül, mire Berger feszengeni kezdett a székében. Eszem ágában sem volt őt hívni magammal…volt egy sokkal jobb ötletem.

Még egy utolsó egyeztetéssel megbeszéltem Andy-vel a holnapi fehérneműs fotózásom részleteit, majd kereket oldottam.

Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, nagy léptekkel elindultam a kocsimhoz. Megígértem Carrie-nek, hogy ma nála ebédelek, és már jócskán benne jártunk a délelőttben, úgyhogy igyekeznem kellett. Menet közben a kocsi kulccsal együtt előhalásztam a mobilomat is, és felhívtam azt a számot, amit eddig még egyszer sem.

Beültem a kocsiba, és idegesen harapdáltam a szám szélét…vártam a választ a vonal másik végéről.

- Mondd… - mordult bele egy fáradt hang.

- Szia, Nora vagyok. – szólaltam meg, majd vártam.

- Képzelődöm, vagy tényleg a te hangodat hallom szépségem? – a hangja rögtön megváltozott...újból kellemes hanglejtéssel beszélt, és próbált rendkívül ellenállhatatlan lenni.

- Nem képzelődsz, nem vagy olyan kreatív. – mosolyogtam, mire halkan felnevetett.

- Minek köszönhetem, hogy több mint egy hónap után felhívtál?

- Azon tépelődtem, mit csinálsz két hét múlva este?

- Gondolom, mindjárt megmondod…

- Nem erőltetek semmit, ezt tudnod kell.

- Pedig úgy sokkal jobban tetszene… - folyton csak sóhajtozott, miközben néha elé furcsa hangokat hallottam a háttérből.

- Figyelj…nem hívtalak rosszkor?

- Nem… - tört ki belőle, de sokkal inkább olyan volt a hangja, mintha azt kiáltaná, hogy igen! Ez valószínű nem csak nekem tűnt fel, mert a háttérben női kuncogást hallottam.

- Na persze. – mondtam cinikusan, majd keményen küzdöttem a kép elől, amit bevizionáltam, hogy Dom milyen helyzetben telefonál. Elég komikus volt…és szörnyen szánalmas.

- Szóval, hová megyünk?

- Céges bulira.

- Rendben. – vágta rá, s már úgy tűnt rendesen tud figyelni rám. – Egy feltétellel.

- Nem hinném, hogy meg kéne fogadnom akár egy feltételedet is… - mondtam hűvösen, mire elnevette magát.

- Gyere el velünk ma bulizni…ez is céges buli lesz, csak egy kicsit…másabb.

- Másabb?

- Kötetlenebb. Megismerheted legalább a kollegáidat.

- Hát nem is tudom… - húztam el a számat.

- Kell a partner két hét múlva, vagy nem?

- Ne zsarolj! – csattantam fel, majd mind a ketten hallgattunk. – Jó, elmegyek. – morogtam, mire őszintén felnevetett.

- Fél tízre érted megyek. – mondta, majd választ sem várva lecsapta a telefont.

- Igen, az nekem is jó lesz… - dünnyögtem a telefonomnak, majd az ülésre dobtam azt. Megdörgöltem az arcomat, és az orromra biggyesztettem a napszemüveget, mert volt egy olyan sejtésem, hogy a mélygarázs bejáratánál még mindig várakoznak azok a fotósok, akik akkor követtek, mikor idefelé jöttem…

*****

Holnap hosszabb lesz, és izgalmasabb. Garantálom. :)

Most pedig, tudom, hogy nem túl kreatí dolog, de ismételni fogom magam. Őrülten köszönöm a véleményeket, és leveleket, amiket írtok nekem, és csak egy dolgot kérek...NE hagyjátok abba :)

Stefi: A végtelenség szimbóluma azért van ott, mert egyikük sem tudja, hogy meddig fog tartani a kapcsolatuk, és egy végtelen jel sokkal bíztatóbb, és barátságosabb, mint mondjuk egy kérdőjel. Szerintem. :)

delirium@index.hu

179. fejezet

Már vagy fél órája álltam az ablak előtt, az arcomra fagyott merev mosollyal, szinte teljesen mozdulatlanul. A kezem még mindig integetésre készen tartottam fel, jóllehet már nem volt kinek integetnem. Nehéz lélekkel néztem az utca vége felé, pontosabban ameddig elláttam…ameddig még Őt is tudtam követni a tekintetemmel.

A másik kezemmel, amivel átfogtam a saját derekamat, szorosan markoltam a pólóm szegélyét, de meg sem éreztem, hogy a körmeimet már a tulajdon tenyerembe vájtam.

Felsóhajtottam, és mintha ettől a sóhajtól újra feléledtem volna…a kezem lassan visszahúztam az ablaküvegtől, és szórakozottan húztam végig az ujjaimat az ajkaimon.

Szinte lehetetlen, hogy nem olyan rég még itt volt velem…hogy engem csókolt, hogy engem ölelt…és most egy csapásra mindez mégis olyan távolinak, olyan idegennek tűnik.

Elképzeltem, hogy mikor legközelebb találkozunk, ugyanolyan ismerősen fog az ajka az enyémre találni. Istenigazából…szerelmesen. Pontosan úgy, ahogy öt hónappal ezelőtt.

Erre a gondolatra lehunytam a szemeimet, és boldogan mosolyogtam el magam. Az újratalálkozás gondolatától akaratlanul is eszembe jutott az utolsó pillanataink egyike.

- Azt hiszem az egy perc már jócskán letelt. – szinte szemtelenül vigyorgott rám, miközben még mindig a karjai között tartott, én pedig kifulladva néztem rá. Mélyen belenézett a szemembe, én pedig képtelen voltam elfordulni tőle…teljesen rabul ejtett most is a mosolygós pillantásával, mint eddig minden alkalommal. Az ujját végighúzta az arcomon, mire ledermedtem.

- Ne menj. – ráztam meg kissé a fejem, és keserűen megráztam a fejem. A mosoly rögvest eltűnt az arcáról, és a szeme sem mosolygott többé.

- Muszáj mennem. Nem maradhatok.

- Akkor vigyél magaddal. – vágtam rá, mire türelmetlenül felsóhajtott.

- Ne légy gyerekes.

- Ha te a folytonos elválásainkat gyerekesnek tartod… - elhúztam a kezemet a mellkasától, és feltartottam mindkettőt vele szemben, mindegy mentegető gesztusként.

- Én nem ezt mondtam. – tiltakozott, és felém nyúlt, de kitáncoltam a kezei elől, mire halkan szitkozódni kezdett. – Komolyan most érzed szükségesnek, hogy veszekedjünk?

- Sosem érzem szükségesnek. – fordultam felé komor arccal.

- Akkor…jó. – mondta végül, holott nagyon jól tudtam, hogy lett volna egy-két megjegyzése még a témához. Mindössze egy percig bírtam ki, hogy szúrós szemmel nézzek rá, aztán megenyhültem, és visszasiettem a karjai közé.

- Gyere, kísérj le az ajtóhoz. – mormolta, majd az ujjait összefűzte az enyémekkel, és elindultunk le a lépcsőn.

Rob táskái már az ajtó előtt hevertek, indulásra készen. Csak egy pillantásra méltattam őket…tovább nem is tudtam volna nézni.

- Csukd be a szemed, kérlek. – mondta, majd megvárta, míg úgy teszek, ahogy mondta. – De ne less.

- Nem fogok. – mosolyogtam el magam.

- Helyes. – motyogta, majd a tippem szerint bevezetett a nappaliba. Egy kicsit fordított a testemen, mintha fontosnak tartaná, hogy egy kifejezett pontot lássak meg, mikor kinyitom majd a szemeimet.

- Oké, kinyithatod. – motyogta, mire lassan kinyitottam a szemeimet, s szinte rögtön a számat is. A nappali falának közepén egy hatalmas kép volt kettőnkről. Csak róla és rólam. Még a hotelben készült több mint egy hónapja, és ez egy nagyon jó kép volt.

Jó kép volt, mert egy eléggé szerelmes pillanat lett elkapva, meghitt volt, és őszintén tükrözte az együtt töltött pillanatainkat. Az ágyban készült. A fehér huzattól tökéletesen elütött mindkettőnk sötétebb haja, Rob fekete pólója, és az én fekete fehérneműm. Cseppet sem volt formális a beállítás, hiszen Rob csak feküdt az ágyban, én pedig rajta, és mélyen néztünk egymás szemébe, miközben Rob egyik keze az arcomon volt.

- Boldog ötödik hónapfordulót. – mondta halkan, és hátulról átölelt. Teljesen elvarázsolódtam a kép láttán, így kicsit megijesztett még ezzel a halk beszéddel is. Szórakozottságom tökéletes jelképe volt ezen kívül, hogy először észre sem vettem, hogy a derekamat ölelő kezében egy szál rózsa van.

- Szeretném, ha tudnád, hogy nem találok jelenleg szavakat. – nyöszörögtem. Alig volt hangom, és a torkomat szorongatta egy láthatatlan kéz, amitől alig kaptam levegőt. Végigfutott a hideg a hátamon, ahogy meghallottam a csendes kis nevetését.

- Várj egy percet. – kértem, és megcirógattam az arcát a tőle kapott rózsával, majd óvatosan leraktam az üvegasztalra, és felszáguldoztam a szobámba az ő ajándékáért. Természetesen én sem felejtettem el.

Feltúrtam a fiókomat, és mikor megtaláltam a kis fekete dobozkát, már rohantam is le. Lázas arccal dugtam az orra alá az ajándékomat, és elduruzsoltam ugyanazt a szöveget, amit az előbb ő suttogott nekem.

- Boldog ötödik hónapfordulót. – Félszegen kivette a kezemből a kis dobozt, majd felpattintotta a tetejét. Mikor meglátta a benne lévő bronz színű gitárpengetőt, amibe a kapcsolatunk kezdetének dátuma, egy kötőjel és a végtelen jelképe volt belegravírozva, a tekintete felragyogott, és többször egymás után megforgatta az ujjai között. Mosolyogva nézett rám, és ugyanúgy mint én az előbb, ő sem talált szavakat. Visszatette az apróságot a dobozba, majd a zsebébe süllyesztette, és kétszer megpaskolta.

- Ez mostantól mindig velem lesz. – mondta a meghatottságtól kissé rekedtes hangon, majd felém nyújtotta az egyik kezét. A másikkal a nyakamon simított végig, aztán az arcomon, és egyre csak közelített felém, kínzó lassúsággal. A szemembe nézett az elnyújtott pillanat alatt, és mikor megszorította az államat tudtam, hogy ez lesz az utolsó csók, mielőtt elmegy.

Az ajkai az enyémhez értek, majd összeszokottan mozogtak együtt. Az arcomról a tarkómra csúsztatta a kezét, beletúrt a hajamba, és egyre csak húzott magához. Én a derekánál kapaszkodtam az ingébe, ami az ökölbe szorított ujjaim között jócskán gyűrődött. Az anyag kinyúlt és recsegett, hisz olyan erővel húztam őt magam felé. Nem akartam elengedni…sem most, sem máskor.

Mikor látom? Mikor csókolhatom meg őt így még egyszer? Mennyi minden fog változni a hetek alatt? Ő mennyit fog változni New Yorkban? És én mennyit fogok változni nélküle?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések cikáztak a fejemben, miközben beleszédültem abba a fordulatba, amit a csókunk vett. Most már nem éreztem azt a mély szenvedélyt, ahogy indult…most pillanatonként találtak egymásra az ajkaink, rendkívüli gyengédséggel.

Elhúzódott egy pillanatra, és a szemembe nézett, A derekamról elemelte a kezét, és megcirógatta vele az arcomat, majd újra az enyémnek nyomta az ajkát, ami szinte azonnal elnyílt az övé alatt, ahogy összeértek.

Egy perccel később végleg véget vetett a csóknak.

- Nagyon vigyázz magadra, kérlek. – motyogta, miközben a karjai lehullottak rólam, és a táskái felé nyúltak.

- Siess vissza hozzám. – a hangom egyértelműen színtelen volt.

Erre nem mondott semmit…nem ígért semmit…csak némán bólintott, s a keze már a kilincsen volt. Még utoljára visszanézett, és azt motyogta „Viszlát”, aztán becsukta maga mögött az ajtót.

Nagy nehezen visszarángattam magam a jelenbe, de a szemeimet nem nyitottam ki. Éreztem, hogy egyetlen árva könnycsepp végiggördül az arcomon, és mélyet sóhajtottam.

Mikor kinyitottam a szememet, az első dolog amit megláttam, az a fénykép volt. Újra mosolyra húzódott a szám, és letöröltem a könnyemet.

Ez után hosszú órákon keresztül csak ültem a nappali kanapéján a legnagyobb csöndben, és mozdulatlanul meredtem a falon lógó képre, miközben azon merengtem, hogy nyugodtan kijelenthetem, hogy életem legboldogabb öt hónapján vagyok túl…

*****

Meglepő, hogy most ilyen korán van rész tudom, és az is, hogy ilyen rövidke lett, de nyakig ülök az élvezetben (értsd: tanulok :D)

Nem ígérem, hogy holnap hosszabb rész, mert elég húzós két hetem lesz. Azt már most meg tudom mondani, hogy  sajnos pénteken, és szombaton nem lesz új rész, mert elutazom. :)

Viszont! 

Megint sikerült meghatnotok teljesen, mikor olvastam a kommentárjaitokat. Tényleg el sem tudjátok képzelni, mennyire őszintén tényleg jól esik, hogy ennyire tetszik nektek amit írok. Nem csak azért éri meg minden este leülni a gép elé, és vadul gépelni, mert én is kikapcsolódhatok, hanem mert tényleg nagy öröm olvasni a visszajelzéseket. Ugyanez vonatkozik természetesen a levelekre is, amiket ugyanúgy minden nap küldtök nekem. Egy szó, mint száz: KÖSZÖNÖM :)

delirium@index.hu

u.i.: Folytatódik 'A tiltott gyümölcs a legédesebb (Cullens)" című történet, a http://twilight234.freeblog.hu/ címen. :)

xoxo, kellemes hetet mindenkinek <3

178. fejezet

- Nora… - jött be az öltözőbe összehúzott szemöldökkel Andy, de feltartottam a kezem és elhallgattattam.

- Velem van. – vágtam rá, mert biztos voltam benne, hogy a mellettem álló Robra gondol.

- Nem-nem. – legyintett, de rá sem nézett Robra. – Odakinn őrültek háza van. Minden sajtós téged akar, te meg bezárkózol az ide?

- Nem akarok beszélni egyikkel sem. – mondtam, majd hátat fordítottam Robnak, és a továbbiakban hozzá beszéltem. – Kapcsold ki hátul a csatokat légy szíves.

- Wow. – nyögte Andy mikor végre Robra nézett, aki most meg sem próbálta hozni az udvarias stílusát, csak kő merev arccal állt mellettem. Ugyanolyan feszült volt mint én.

Megfogtam magam előtt a ruhát, hogy ne hulljon le rólam, majd kiléptem a cipőkből.

- Sejted miről akarnak beszélni velem, nem? – miközben beszéltem Robra sandítottam, Andy pedig csak ide-oda jártatta a szemét kettőnk között.

- Ti… - mutogatott kettőnkre, és némán tátogott.

- Egy pillanat. – motyogtam, és bementem az öltözőbe. Hagytam, hogy a ruha lehulljon rólam, majd gyorsan magamra kaptam a ruhámat, s kisiettem.

- Tudom, hogy nem illik az ilyesmit, de nyakig ülök a pácban. Nem tudok elmenni a fogadásra Dee. Kikészítenek ott. – mondtam bocsánatkérő hangon, mire savanyú képet vágott.

- Ha csak azért nem akarsz jönni, mert a fotósoktól tartasz, őket kizárjuk. Nem engedünk be senkit a fogadásra. – mondta, én pedig kínlódva néztem Robra, aki bólintott.

- Nem ezért repültek ide a szüleid. Engedd nekik, hogy egy kicsit büszkék legyenek rád. Ezen már nem változtathatunk úgysem. – mutatott Rob az ajtóra, Andy pedig értetlenül nézett rá.

- Na jó, elég ebből. Mi történt itt?

- Lefotóztak minket…együtt. Félreérthetetlenül. – mondtam tőmondatokban, miközben pakoltam a cuccaimat.

- Oh, vagy úgy. – Andy arcáról egyből eltűnt az értetlenség, ám ebben a pillanatban kinyílt az öltöző ajtaja, és belépett rajta Dom, és még két modell. Az utóbbiak tudomást sem vettek rólunk, de Dom persze most sem tudta egyszerűen kommentár nélkül hagyni a jelenetet.

- Mi van Dee gyertyát tartasz a szerelmeseknek? – rám vigyorgott a viccesnek szánt mondata után, de aztán lehervadt a mosoly az arcáról. – Megzavartunk valamit? Kimehetek, ha gondoljátok.

- Nem, nem kell kösz. Öltözz csak nyugodtan. Mi már úgyis megyünk. – mondtam, majd a vállamra dobtam a táskámat. – Jó voltál. – bokszoltam a vállába, majd elmentem mellette. Rob szótlanul jött mögöttem.

- A hátsó kijáraton menjünk át a másik épületbe. – motyogtam, de nem mertem ránézni. A hallgatása miatt fojtogató érzés tört rám. Szinte futva tettük meg az utat a hátsó kijáratig, bár lényegesen lassabb voltam a magas sarkú cipőm miatt. Fellélegeztem amikor kiértünk a szabad levegőre, és ahogy mérgesen kifújtam a levegőt, a tekintetem Rob arcára tévedt. Ahogy megláttam a tomboló dühöt rajta, eleredtek a könnyeim, s már alig kaptam levegőt.

Merően nézett rám egy pillanatig mozdulatlanul, majd szétnézett, és végül megvonta a vállát.

- Most már úgyis mindegy. – morogta magának, majd hírtelen magához rántott, és szoros ölelésbe közé zárt. Szinte ringatott a karjaival, miközben az ajkait végig a homlokomra szorította.

- Bocsáss meg nekem. – kérleltem fuldokolva.

- Nem értem miről beszélsz. – tartott el magától, és a hüvelykujjával letörölte a könnyeimet, majd a zsebeiben zsebkendő után kezdett kutatni, és végül a kezembe is nyomott egyet.

- Elfelejtkeztem magamról, és arról, hogy hol vagyunk.

- Akárcsak én. – bólintott, de a szája sarka mosolyra rándult. Hitetlenül néztem rá. – Egyszer úgyis kiderült volna.

- Én nem akartam, hogy így derüljön ki. – ráztam a fejem. Nem tudtam vele együtt mosolyogni.

- Ez most már nem számít. – simított végig az arcomon. – Azok a képek alighanem öt perc múlva már a világhálón lesznek. Nem tehetünk ez ellen semmit. Nem éri meg szomorkodni. Főleg nem ezen a napon.

- Ne csináld ezt, látom, hogy pokoli mérges vagy. – óvatosan megtörölgettem a szemem, hogy ne folyjék el a sminkem.

- Ideges vagyok a helyzet miatt. De egyáltalán nem zavar a következménye. Semmin nem változtat a dolog…

- Tényleg? Szerintem meg elég sok mindent megváltoztat. – morogtam epésen.

- Persze. – nevetett fel keserűen, de aztán valahogy mégis őszintének tűnt a kacaja. – Ezek után bármikor és bárhol megtehetem ezt. – odahajolt hozzám, és egy gyengéd, mégis vigasztaló élű csókot adott. Hosszan időzött az ajka az enyémen, és határozottan igyekezett bebizonyítani nekem, hogy ami az előbb történt, nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. – És hidd el, sokszor meg is fogom tenni. – mondta, majd összemosolyogtunk, és a homlokát az enyémnek támasztotta. – Gyönyörű voltál odafenn. Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem, amikor megláttalak, úgyhogy ne is kérd tőlem.

- Köszönöm. – mondtam szerényen.

- Napról napra szépülsz. – kacsintott rám, mire zavartan összepréseltem az ajkaimat, és hümmögtem egyet.

- Azért ne túlozz…

- Nem szoktam. – az ajkamnak nyomta az övét egy pillanatra, majd megfogta a kezemet. – Ha nekem nem hiszel, hallgasd meg a többieket.

Szerencsére nem találkoztunk a másik épületbe menet, viszont csak egyetlen bejárat volt, ami előtt viszont fotósok hada állt.

- Azt hiszem meg kell itt állnom. – mutattam a félreeső részre a fotósokkal szemben, ahol a szponzorokkal telenyomtatott paraván állt.

- Én is azt hiszem. – bólintott, majd kihúzta a kezét az enyémből. – Ezt talán még nem kéne…Bent várlak. – szomorkásan bólintottam, ő pedig megcirógatta az arcomat, majd fellépett a gyalázatos vörös szőnyegre, és végigsietett. Egy pillanatra sem állt meg és nem is nézett fel. Olyan gyorsan végigsurrant, hogy a fotósoknak nem volt idejük kérdezni semmit.

Nálam bezzeg bőven volt idejük mindenre.

Elővettem a legszebb műmosolyomat, és pár percig pózoltam a szennylapok fotósainak, holott legszívesebben az összes kameráját a földhöz vágtam volna, és páros lábbal ugráltam volna rajtuk.

És aztán jöttek a kérdések…Mióta vagyunk együtt? Egyáltalán együtt vagyunk-e, vagy csak velem csalja Kristent, és ehhez hasonló bizarr variációk. Az összest elengedtem a fülem mellett, majd rövid úton kereket oldottam, és besiettem az épületbe. Rob ott várt az ajtó mellett, majd megint megfogta a kezemet. Megnyugtatott, hogy ott volt mellettem, és jólesett, hogy most neki is ugyanolyan nehéz eleresztenie engem, mint nekem őt.

- Nézzétek csak, kik jönnek! – kiáltott fel Apa, akinek a nagy melegtől szinte paradicsom vörös volt az arca. A barátaim és a családom egy emberként fordultak felénk, és kurjongatva megtapsoltak, és nem győzték ismételni, hogy mennyire borzasztóan büszkék rám. Ez persze nekem nagyon jól esett, és még tucatjára sem éreztem tehernek azt mondani, hogy „nagyon-nagyon köszönöm a dicséretet.

Viszont akármennyire igyekeztem, nem tudtam annyira élvezni az estét, mint amennyire szerettem volna. Percenként fogadtam valaki gratulációját, és közben anyáékkal beszélgettem, de egy pillanatra sem eresztettük egymást Robbal. A közös óráink meg voltak számlálva, és bár szörnyen örültem annak, hogy a szüleim iderepültek miattam, most nem tudtam velük foglalkozni annyira, mint amennyire egyébként akartam, mert egyrészt cseppet sem nyugtatott meg azzal az érvvel Rob, hogy a kettőnk kapcsolata előbb-utóbb amúgy is kiderült volna, másrészt pedig már most hiányzott ő maga tetőtől talpig.

Éppen ezért mikor anyámék indultak vissza a hoteljükbe, Rob és én egy ideig velük tartottunk. A többiektől nem köszöntem el, mert velük még holnap találkozom, de anyáék már reggel, csakúgy mint Rob, már utaznak el a városból.

- Nagyon vigyázz magadra kislányom. – simogatta meg anyám az arcomat, miközben Rob és Apa összeölelkeztek mellettem. Ettől a jelenettől nem tudtam nem mosolyogni…a két legfontosabb férfi az életemben jól kijön egymással…azért ez a gondolat elég sokat dobott a kedvemen.

- Majd ő vigyáz rám. – bújtam hozzá Robhoz, aki nevetve körülölelt a karjaival, majd megpuszilta a fejem búbját.

- Abban biztos lehetsz. – mondta nevetős hangon, anyámék pedig csillogó szemmel méregettek minket. Ők mit sem tudtak arról, hogy milyen problémákkal kell szembenéznünk, hogy együtt lehessünk. Ők csak a „végeredményt látták”

- Örülök, hogy itt voltatok. És igazán jöhetnétek máskor is. – motyogtam, mikor kibújtam Rob öleléséből, és utoljára megpusziltam a szüleimet.

- Ahogy te is jöhetnél haza. – mutatott rá Apa, mire én pironkodva bólintottam.

Utolsó búcsúszavakat motyogtunk egymásnak, majd mind beszálltunk a saját taxinkba, és anyáék elindultak a hoteljükbe, mi pedig hazafelé.

Az odáig vezető utat teljes némaságban tettük meg. Sokáig néztük egymást minden magyarázat nélkül, s beleborzongtam amikor csupán kedvességből végigsimított az arcomon.

Miután kifizettük a taxit, kézen fogva besétáltunk az előkertbe, és kivételesen most fellépcsőztünk a lakásomhoz.

- El sem hiszem, hogy túl vagyok rajta. – ráztam a fejem hitetlenül, és elterültem az ágyon ruhástul.

- Én pedig azt nem hiszem el, hogy milyen pokolian jól állt az a fekete ruha neked. Őrültség, de azóta sem tudom kiverni azt a látványt a fejemből. – rázta meg a fejét, és felém villantotta a féloldalas mosolyát.

- Igen, tényleg nagyon szép volt. – bólintottam mosolyogva, mikor lehuppant mellém az ágyra.

- De nem csak a csomagolás volt rendben. – kacsintott rám, és a tekintete rejtélyesen végigsiklott az arcomon, a nyakamon, és végül elveszett a dekoltázsomban.

- Van egy olyan érzésem, hogy flörtölsz velem.

- Oh, még terveim is vannak. – ugratott.

- El is fogsz csábítani? – incselkedtem.

- Az már megtörtént. – hadarta, majd egy óvatlan pillanatban, mikor felé fordultam, az ajkai rögtön az enyémekre tapadtak, és hosszan, édesen becézgették azokat. Belemosolyogtam a csókba, és remegő lélekkel engedtem, hogy lassan hátradöntsön az ágyon…

- Nora… - szólítgatott valaki, miközben még álmodtam.

Leráztam az arcomról a cirógató kezet, és megpróbáltam visszasüllyedni az álmomba.

- Nora, mennem kell. Itt van egy percen belül a taxim.

Na erre már megtaláltam a hangomat és a szemem is úgy pattant ki, mintha rémálmom lett volna. Pedig a rémálom igazából még csak most fog elkezdődni…

- Micsoda?

- Nemsoká’ dél van. Mind a ketten elaludtunk, de nekem mindjárt indul a gépem.

- Ó, nem, nem, nem…Miért nem ébresztettél fel korábban? – pirítottam rá, és berohantam gyorsan a fürdőbe megmosni az arcomat, fogat mosni, és fésülködni. Mikor mind ezzel megvoltam, rájöttem, hogy most nem is nekem kell mennem akárhová. Belenéztem a tükörbe, és undorodva köszöntöttem a holdkóros arcomat, a karikás szemeimet, és a hajmosás után ismét barnára színeződött hullámos barna hajamat.

- Tényleg menned kell? – kérdeztem mikor kicsoszogtam a fürdőből.

- Éppen jókor kérdezed meg. – nevetett fel, majd megindult felém. Mikor összetalálkoztunk összeölelkeztünk, a lábam elhagyta a talajt, és egyre csak szívtam magamba az illatát.

- Semmi hülyeség, rendben? – mormolta a fülembe, majd belepuszilt.

- Úgy beszélsz, mintha a lányodat hagynád ott első nap az óvodában… - morcoskodtam, de azért az aggódásáért cserébe a nyakába csókoltam.

- Szerencsére nem vagy a lányom…némileg megnehezítené a dolgokat.

- Nem kísérhetlek ki a reptérre?

- Nem tudom megvárni, míg elkészülsz. Időre kell mennem. – kicsit eltartott magától, és az arcomat méregette.

- Már most hiányzol… - motyogtam, és végighúztam a mutatóujjam az ajka vonalán.

- Akárcsak te nekem. – lehajolt, és az ajkával először csak súrolta az enyémeket, majd ahogy a hajába túrtam, hírtelen erőseben tapadt össze a szánk, és egy pillanat alatt ő lett megint minden gondolatom. Nem tudtam olyanra gondolni, amiben nem ő lett volna. Mindegyik gondolat szívszaggatóan édes és mégis keserű volt.

- Hívj. – motyogtam, amint egy pillanatra elváltak az ajkaink, hogy levegő után kapjunk.

- Mindenképp. – vágta rá a következő pillanatnyi szünetkor.

Így ment ez hosszú perceken keresztül…kétségbeesetten csókoltuk a másikat, mert tippünk sem volt arról, hogy mikor látjuk egymást újra. A sok biztos pont között ez egy jelentősen nagy űr volt mindkettőnk jövőjében…

*****

Úristen, nagyon szépen köszönöm a leveleket és kommentárokat amiket írtatok. Nagyon jól esett. Pillangók verdestek a gyomromban az olvasásuk közben :)

Remélem megtartjátok a jó szokásotokat :)

delirium@index.hu

xx

177. fejezet

Rövid időn belül kiszólítottak a színfalak mögé minden bemutatón résztvevőt. Akikre kellett felcsatolták a biztonsági hámokat, Domot és engem „bezsinóroztak”, majd próbaképp felemeltek mindkettőnket.

- Lehet le fog esni a lábamról a cipő. – viccelődtem, mire Andy halálra váltan nézett rám.

- Tisztelt hölgyeim és uraim. Öt perc van hátra kezdésig, kérem, foglalják el helyeiket! – hátrahallatszott az utolsó felszólítás, én pedig szaporán dobogó szívvel daráltam el magamban, hogy mikor merre és mennyit kell mennem.

- Izgulsz? – lépett mellé Dom, és mereven az előttünk lévő paravánt nézte.

- Igen. – mondtam lázasan, mire elmosolyogta magát.

- Ez normális…Nagyot alkotunk rendben? – kacsintott rám, és kitárta mindkét kezét felém. Meg akart ölelni.

- Rendben. – bólintottam, majd habozás nélkül felé léptem, ő pedig erősen körül ölelt a karjaival.

- Azért a végén, az esküvőjelenetnél, ha a kézcsókot felváltanád egy igazira, csak egy szavadba kerül. – suttogta a fülembe, mire a kezeim lehullottak a hátáról, és nevetve eltaszítottam magamtól.

- Ne ezen gondolkozz. Te nyitod meg ezt az egész műsort. Inkább arra figyelj nehogy orra ess, vagy valami.

- Gyakorlat. – morogta, és felhajtotta az inge gallérját.

- Emelhetünk? – bökdöste meg a vállam az egyik srác a személyzetből.

- Persze. – bólintottam kicsit bátortalanul, majd utoljára eligazítottam a fehér hámot a vállamon és a derekamon. Lassan a kötél először feszes lett, majd elkezdett fölfelé emelni.

- Várlak az oltár előtt! – kacsintott rám Dom, majd elindult, hogy beálljon a helyére.

Miközben lassan emeltek felfelé, őt figyeltem, és bár a világért sem vallaná be, látszott rajta, hogy rettentően izgul. Megállás nélkül tördelte az ujjait, és jobbra-balra kapkodta a fejét. Kicsit oldalra fordítottam a fejemet, és megpillantottam a két „koszorúslányomat” akik már fogták a ruhámhoz tartozó uszályt.

- Sok szerencsét lányok. – szóltam hátra nekik, mire lámpalázasan mosolyogtak.

- Neked is. – mondták egyszerre, mire én előre fordultam.

Mikor elértük a maximális magasságot Andy ott várt az emelvény tetején egy fekete fehér virágcsokorral a kezében.

- Ezt mintha elfelejtetted volna. – nyomta a kezembe kimérten, én pedig megköszöntem neki. Nem volt értelme magamra venni a gorombaságát, tudtam, hogy csak ideges.

Innen fentről éppen, hogy kiláttam a kifutóra, ami most már teljesen készen volt. Fekete fehér színekben pompázott, és csakugyan úgy festett, mint egy igazi sakktábla.

Mielőtt elkezdődött volna a show, Berger vonult ki a közönség elé, és egy rövid beszédben összefoglalta, hogy mit láthatnak majd, milyen apropóból, és hogy kinek a tervei az itt látható ruhák. Az egész beszéd nem tartott tovább öt percnél, majd jó szórakozást kívánt mindenkinek, és elfoglalta a helyét az első sorokban.

A Bergernek szóló taps még akkor is visszhangzott, mikor a fények kihunytak a színpad körül. Egy percig teljes volt a sötétség, majd megszólalt a zene, és elkezdődött.

A dobszóló amivel indult, úgy hatott mint a katonáknak szóló ütem. Minden második pillanatban újabb és újabb fehér négyzet villant fel a kifutón, amik mindegyikén ott állt már egy-egy fekete ruhába öltöztetett sakkbábú, félelmetes mozdulatlanságban. A zene kellemes gitárdallamra váltott, és felvillantak a fekete négyzetek, amelyek mindegyikén hófehér ruhás bábúk álltak, derűs nyugalomban. Amikor minden négyzet felvillant, és már minden bábú látható volt, csak hangos és egyre gyorsuló szívdobogást lehetett hallani. A dobok hangja megint hallható volt, s a sötét szín megtette az első lépést, s várt, hogy a világos szín lépjen valamit. És ez így ment mindössze néhány percig. Egy igazi játszma élő bábúkkal, akiknek a ruhájából egyenlőre semmit nem lehetett látni, hisz mindegyik bábúnak volt öltözve.

Aztán végül a fekete bábúk fölénybe kerültek…sakkban tartották a világos szín királyát, azaz Dominicot. Innentől a dob és a lágy gitárhang váltakozása véget ért, és rendes bemutatókra nem való zene indult el, amiben durva dobszólók voltak, és nagy szerepe volt az akusztikus gitárnak. A színjátéknak egyenlőre vége lett, és a zenében lévő jelre a bábúk életre keltek, ledobták magukról a maskarájukat, szabaddá téve az újonnan tervezett ruhákat. Legelsőnek Dom indult meg leghátulról a kifutó vége felé. Ahogy így elnéztem, most már egyáltalán nem látszott izgatottnak. Holt merev arccal, gyors léptekkel menetelt a kifutón, és még a szeme sem rebbent a több tucat villanó vakutól. Innentől minden úgy festett mint egy rendes bemutatón. Minde egyes modell végigvonult kétszer a meghatározott koreográfiájával a kifutón, s a közönség minden egyes munkát meg is tapsolt. Mikor Dom harmadszorra elindult nagyot dobbant a szívem, mert tudtam, hogyha elér a színpad közepére, akkor már én jövök.

- Nagy kalappal. – mosolygott rám Dee, majd lenézett, és intett a lent álldogáló alkalmazottaknak, hogy indítsanak el. Elrendeztem az arcvonásaimat. Eltüntettem róla minden érzelmet, és mélyen koncentráltam. Kívülről álcázhattam ugyan a lámpalázamat, de nagyon sok minden elárult. Nagyon örültem neki, hogy ennyire sápadtnak vagyok maszkírozva, mert így erre foghattam, hogy amúgy is fehér voltam mint a fal, az idegességtől izzadt a tenyerem, és kis híján kicsúszott a kezemből a csokor.

Figyeltem, ahogy Dom megtorpan a kifutó közepén, mikor a zene egy egészen éles váltással szinte túlvilági hangzásúvá változik, és aztán látható voltam én. Egyenlőre még mindegy volt, hogy merre nézek, ezért lopva a színpad körüli tömegre sandítottam, és majdnem elfelejtkeztem a maszkomról. A csarnokban több százan voltak, és mindannyian egy emberként engem néztek. A kezem remegni kezdett, és kapkodtam a levegőt, de erőt tudtam venni magamon. Nem gondoltam semmire, csak arra, hogy mit kell tennem.

A szélgép odalentről nagy erővel fogatta a levegőt, így a hajam vadul lebegett utánam, én pedig úgy repültem lassan Dom felé, mint valami földre szállt angyal. Könnyebb volt összpontosítani, ha csak Domra koncentráltam, és kizártam magam körül a többi embert. Mikor sikeresen földet értem én is, és mögöttem a másik két lány is, Dom színpadiasan, a szerepéhez hűen térdre ereszkedett előttem, és a fejét meghajtotta előttem. Majdnem elnevettem magam, mert eszembe jutottak a próbák, hogy ezeknél a jeleneteknél mindig annyira megalázva érezte magát, és annyiszor hisztizett, hogy sérti a büszkeségét, hogy ő térdel egy nő előtt, és nem fordítva…

Ekkor megint éles váltás következett a zenére…ez sokkal erőszakosabbnak hatott. A színjáték folytatódott. A modellekből újra bábúk lettek, kivéve Domot és engem. Lopva, mikor a jelenetünk szerint összeölelkeztünk rácsatoltam a zsinórt a derekára, majd egy pillanattal később összeölelkezve felemelkedtünk a levegőbe.

Jelenet szerint a világos szín ezzel a lépésével okozta a saját vesztét, és a feketét mattot adtak nekik. Dom és én szétváltunk a levegőben a hírtelen megjelent sötét árnyak miatt. Elérkezett a kedvenc részem.

Kitártam mindkét karom, és az ég felé néztem, az egész testem megfeszült, és megadóan vártam az angyali lét végét. A sötét árnyak először csak körbetáncoltak, és kedveskedve simogattak. Ahogy a zene egyre vadabb és sötétebb lett, úgy durvultak az ő mozdulataik is, míg végül egy utolsó hatásos mozdulattal drámai csend mellett szétnyílt rajtam hátul a gyönyörű fehér ruha, és lehullott rólam. Én még mindig megfeszülve lógtam a levegőbe csukott szemmel, és nem bírtam megállni mosolygás nélkül azt az ovációt, amit az előbukkanó fekete démoni ruha váltott ki. Az árnyak újra kedvesen simogattak, majd olyan hírtelen eltűntek, amilyen hírtelen megjelentek.

Robotmozdulattal oldalra kaptam a fejem, és megpillantottam Dom tetőtől talpig fekete szerelését. Ő hasonló mozdulatot tett, majd gonoszul összemosolyogtunk, és egymás felé nyúltunk, de Dom magamra hagyott.

Aláhullott, és egy pillanattal később a bábúk újra életre keltek. A világos ruhás modellek ruhája ettől kezdve fekete-fehér volt, a rabságot idézve, a sötét ruhások pedig epekedve vonultak végig Dom mögött a kifutón. Aztán hírtelen megdermedtek, és felém kapták a fejüket.

Itt volt az idő, hogy befejezzem a műsort. A remegő lábaim alatt éreztem a talajt, és némán vártam a jelre. Mellettem egyszer csak a kifutó két oldalán futótűz lobbant fel, mire gyors léptekkel, mereven magam lé nézve elindultam. Izgalomnak nyoma sem volt, csak a szokásos érzés maradt, ami mindig akkor fogott el, amikor végigsétáltam a kifutón. A szabadság, és a boldogság érzése. Kétszer körbefordultunk, majd mindenki megállt egy sorban, s utoljára egyesével végigsétáltunk mindannyian. Fülig ért a szám, amikor utolsóként Dommal karöltve mentünk végig a színpadon. Most végre már kinézhettem a közönségre, és viszonylag hamar meg is láttam a kis csapatot, akik miattam jöttek el. Anyám és a nővérem szeme és arca csillogott a könnyeitől, a többiek szája pedig fülig ért. Csak egy pillanatra kaptam feléjük a tekintetem, de sikerült elkapnom Rob büszke tekintetét, és úgy éreztem ennél boldogabb nem lehetnék.

A kifutó végén szembefordultam Dommal, és magamban mosolyogtam, hogy most újra le kell térdelnie előttem, sőt hovatovább kézen is kell csókolnia.

Csakhogy Domnak eszébe nem jutott letérdelni, és hírtelen átírta a befejezést. Az egyik kezét a hátamra tette, a másikkal felhúzta az egyik combomat a derekához, hátradöntött, és az ajkát a nyakamnak nyomta.

Végszóra mellettünk felpattant a közönség és állva tapsoltak meg minket, majd a ruhatervezőt, aki a két koszorúslányom kíséretében vonult ki a színpadra.

Hosszas köszönetnyilvánítás után a hangosbemondóban bemondták, hogy a csarnok B épületében rövid fogadásra várnak minden kedves vendéget, majd halk zene mellett mindenki szállingózni kezdett jobbra-balra.

- Te teljesen hülye vagy. – morogtam Domnak, mikor már a színfalak mögött voltunk.

- Azt hittem szereted a spontán dolgokat. – vigyorgott rám, és a szemöldökét vonogatta.

- Uhh. – morogtam, majd otthagytam egyedül. Kisiettem a közönség közé, mert minél előbb találkozni akartam a többiektől, és hallani akartam a véleményüket. Nem kellett sokat keresgélnem, mert Rob a kordonoknál várakozott rám.

- Ez őrületes volt. – mondta szélesen mosolyogva, mikor még legalább öt méterre voltam tőle.

- Tényleg tetszett? – siettem felé, és menet közben elnevettem magam.

- Annyira nem tetszett, mint amennyire te most tetszel nekem ebben a szerelésben. – motyogta félszegen, és láttam rajta, hogy beszéd közben igyekezett a szemembe nézni, de többször lesiklott a tekintete a dekoltázsomra. – Nem lehet ezt valahogy hazacsempészni, vagy valami? – váltott bizalmasabb hangnemre, és közelebb hajolt hozzám. Attól, amit mondott, ahogy mondta, és ahogyan mosolygott mellé, teljesen elvesztettem az eszem, és megragadtam a nyakát majd magamhoz húztam, és kicsit kapkodva és mohón csókoltam meg őt. Egy pillanatig sem volt rest viszonozni, ugyanolyan lelkesedéssel. Hosszú perceken keresztül csak szorosan ölelkezve álltunk ott, miközben még mindig ugyanolyan hevesen csókolóztunk, mikor hírtelen hangzavar lett, és a csukott szememen keresztül át is láttam a villanást. Először nem is foglalkoztam vele, mert azt hittem, hogy csak a világosítók szerelik a fényeket, de mikor meghallottam a villogás mellé, a félreérthetetlen tompa kattanást, amit általában a fényképezőgép ad ki, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. Elhúzódtam Robtól, majd a következő pillanatban holtra vált arccal néztem először rá, aztán a hozzánk igen közel álló fotóscsoportra, akik nagyjából tízen, tizenöten lehettek, és ugyanolyan meglepetten néztek ránk, ahogy mi rájuk.

Gyorsan kapcsoltam, de nem eléggé. Megragadtam Rob kezét, és a biztonsági embereket félrelökve húztam magammal egy olyan helyre, ahol már nem készíthetnek rólunk több képet, és közben elfulladva kapkodtam a levegőt.

Hónapokon keresztül tökéletesen titkoltunk mindent, hogy nyugalmunk legyen. De mindezt a néhány hónapot tönkretettük egyetlen vacak kis nyilvános csókkal. Borzasztóan dühös voltam a fotósokra, magamra és Robra is…az egész világra megharagudtam, és ott abban a pillanatban rettegtem attól, hogy mit hoz a holnap.

*****

Köszönöm a levelet Áginak és Cininek, valamint nagyon szépen köszönök minden egyes kommentárt. :)

Remélem most is jó sokat írtok :P

delirium@index.hu

176. fejezet

Őrület.

Azt hiszem, ez lenne a legmegfelelőbb szó arra, ha megpróbálnám röviden összefoglalni a csarnokban történteket. A „fő-főpróba” után elkezdődött a lázasnál is lázasabb felkészülés. A fellépő modelleket – köztük természetesen engem is – hátrazavartak öltözni, sminkelni…egyszóval bele kellett bújnunk a szerepünkbe. Elképesztő sürgés-forgás volt, minden lámpából vad színek cikáztak a kifutó körül, mindenkiben dolgozott az adrenalin, néhány ember a kelleténél idegesebb volt, néhányan vigyorogtak, mint a tejbe tök.

Én egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy melyik tábort erősítsem. Egyrészt szörnyen izgatott voltam, és amíg nem került rám a sor sem a sminkszobában, sem a fodrászoknál, addig fel s alá császkáltam a csarnokban. Mindent látni akartam, hiszen ez nekem még teljesen új volt. Körbejártam az egész díszletet, éppen az utolsó hangpróba kellős közepén. Ahogy meghallottam az ismerős taktusokat, reflexből a kifutó felé kaptam a fejem, és elképzeltem, hogy milyen lesz majd az előadás. A szívverésem persze meglódult, és megmosolyogtam a semmit a levegőben.

Mikor a főbejárat felé sétáltam, észrevettem, hogy odakinn már jó páran álldogálnak a kordonok mögött a Renquiller magazinjának e havi kiadványával, vagy épp néhány fiú vagy lány modell poszterével a kezükben, és lázasan kapkodják a fejüket. Mikor egészen közel mentem az üveghez, felém fordult szinte majdnem mindegyikőjük. Egy röpke pillanatig mintha döbbenet suhant volna át az arcukon, amitől én eltöprengtem azon, hogy talán valami nincs rendben rajtam, de aztán hírtelen mintha megvadultak volna a lányok. Azt nem hallhattam, hogy hogyan és mit kiabálnak, de a heves gesztikulációból arra következtettem, hogy felismertek, és a sok sikolyra nyílt száj nekem szól. Ezt igazán nem tudtam mire vélni…nem hittem még a mai napig sem, hogy az ilyesmi járna nekem.

Ahogy szélesen elmosolyogtam magam, hevesen integetni kezdtek, és néhányan valósággal bealéltak, amikor visszaintegettem. Ettől aztán igazán zavarba jöttem, és úgy döntöttem tanácsosabb másfelé araszolnom.

Ahogy el tudtam fordítani a tekintetem a kordon mögötti kisebb tömegről megláttam, hogy a rács előtt széles vörös színű szőnyeg tekereg a feljárótól egészen a bejáratig. A szőnyeg másik oldala szintén el volt zárva, és már itt is álldogált néhány ember. Egytől egyik fotósok és tévések voltak. Könnyű volt megállapítanom, hiszen mindegyikőjük nyakában ott lógott a kis cédula, hogy melyik magazintól, szerkesztőségtől, vagy tévéállomástól jött.

Ebből a néhány képből – rajongók, vörös szőnyeg, és fotósok – nem volt nehéz megállapítani, hogy itt ma valami világot rengetően fergeteges este lesz…

Nem kellett igazán sokat várnom, és máris szólítottak az egyik megüresedett fodrászszékbe. A nő, aki a hajamat csinálta, mindössze csak egy nevet kérdezett, és utána máris úgy jártak a kezei, hogy alig bírtam követni. Végignéztem mindent a szembelévő tükörben, így kicsit meghökkentem, amikor a nő hosszú fekete műhajjal indult meg felém, és erősen belefonta a hajamba. Igen…ekkor még csak meghökkentem. De amikor átültetett egy másik székbe, ahol már nem volt tükör, ráadásul a kezében két flakon hajszínező volt, egyenesen halálra rémültem.

Egy pokolian hosszú negyed óra múlva újra a tükrös székben ültem, és amikor a törölköző lekerült a fejemről, kis híján felsikítottam. Az egész hajam koromfeketére színeződött, és néhány vastagabb tincsem hófehér volt, ettől aztán úgy hatott, mintha félig-meddig őszülnék. Ez után már nem akartam látni, hogy mit tesznek velem, inkább összeszorítottam a szememet és a számat, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy milyen vicces az ábrázatom.

Majd’ egy óra múlva a fodrászhölgy megütögette a vállamat, hogy most már ideje lenne mennem egy szobával arrébb, hogy kisminkeljenek. Mikor kinyitottam a szememet gondosan elkerültem még a tükör környékét is, és átsurrantam a szomszédos helyiségbe.

A sminkes lány – aki némileg kedvesebb volt, mint a fodrász, ő be is mutatkozott, Valerie-nek hívták – rám nézett, és elámult a hajam láttán. Tátott szájjal meredt rám, és lassan forgó nyelvvel utasított, hogy üljek le. Ekkor már kénytelen voltam belenézni a tükörbe…a reakcióm Valerie-éhoz hasonló volt.

A hajam nagyon szépen be volt göndörítve, és rettentő dúsnak tűnt ezzel a póthajjal. Eléggé extrém volt, mert a fehérre festett hajtincseken annyi zselé és hajlakk volt, hogy tippem sem volt, hogy miképp oldották meg ezt, de a hajam egy szabályos koronát formált. Egy szabályos kerek, hajból készült koronát, ami a félig hátratűzött, hátul hosszan leomló hajamra volt illesztve.

- Ez egészen bámulatos. – nyögtem ki elámulva, majd kelletlenül lehunytam a szemeimet, hogy Valerie munkához kezdhessen. Fél óra alatt feldobott nekem egy fekete csillámos, rettentő hangsúlyos, kissé ördögi sminket, az arcomat pedig elefántcsontszínűre halványította. Hibátlan volt az arcom, és mindent összevetve azt hiszem ennyire még sosem voltam megelégedve magammal. És bár szörnyen nehéz volt pislogni, mert a szemhéjamat ellenállhatatlan erővel húzta le a rengeteg mennyiségű, és elképesztő hosszúságú műszempilla, az arcomat most először tartottam igazán szépnek.

Mikor a sminkelésen s túlvoltam átsiettem az öltöztető helyiségbe, ahol Dee már izgatottan várt rám. Éppen Dommal beszélgettek, aki ugyanolyan sápadtra volt maszkírozva mint én, s az ő egészen rövid haját is átfestették feketére. Dee ahogy meglátott engem, bezavarta Domot az öltözőbe, és felém sietett.

- Bámulatosan festesz. Irigykedem. – mosolygott rám, majd a hóna alatt két nagy vállfával elindult egy öltöző felé.

Mivel egyedül nem tudtam felvenni ezeket a ruhákat Andy ott volt, és mindent rám adott. Először a fekete csipkés-extrém menyecskeruhát adta rám, ami elől mindössze alig takart valamit, míg hátul a földet söprő tüllrésze volt, és a derekamnál egy nagy masni volt hátul szintén fekete tüll anyagból. Felül olyan volt mint egy fűző, a derekamat jelentősen elszorította, és olyan elképesztő dekoltázsom volt benne, hogy még én is elpirultam, ahogy a tükörbe ránéztem.

- A cipőd fekete lesz, mert az a fehér szoknya alól úgysem látszik ki. – motyogta, és elém tett egy pár fekete hegyes orrú, magas sarkú lakkcipőt. Nyafogás nélkül belebújtam, és végignéztem magamon.

- Ilyenben akarok férjhez menni. – sóhajtottam vágyakozva, majd mindketten felnevettünk, és Andy folytatta az öltöztetésemet. Belebújtam a tört fehér, selyemből készült rakott szoknyába, majd tovább húztam magamon, és a csillogó fehér gyöngyökkel televarrt vállpántos felsőrészt is eligazgattuk rajtam. A szoknyám hatalmas volt, alig fértünk el a kabinban. Az uszályom egyenlőre még nem tettük fel, félő volt, hogy elhagynám. Legalább tíz méter hosszú volt…

- Valaki hívott anyakönyvvezetőt? Én ma elveszem ezt a lányt. – szólalt meg rögtön Dom, amint meglátott. Dee csak megforgatta a szemeit, és sóhajtva továbbment segíteni a többieknek.

- Tényleg gyönyörű vagy. Bizarr, de gyönyörű. – mondta kedvesen mosolyogva, és megigazította fekete ingjén a fehér nyakkendőjét.

- Te is nagyon fess vagy. – mosolyogtam, majd a falon lévő órára néztem. Máris este félnyolc volt…vagyis fél óra volt kezdésig. Visszaszenvedtem magam a cuccomig – a ruhám elképesztő súllyal húzott – és előhalásztam a telefonomat. Előkerestem Rob számát, és már hívtam is.

Tisztában voltam vele, hogy nem fogják hátraengedni, mert nem volt engedélye, engem pedig innen már nem eresztenek, úgyhogy kénytelen voltam felhívni őt, hogy csillapítsa a lassan beteges izgalmamat. Csakhogy a telefon csak csörgött, és csörgött, de semmi válasz nem volt a vonal másik végéről.

- Megérkezik lassan az összes ember. – nyitott be mosolyogva Berger az öltözőbe, és széles mosollyal nézett szét mindenkin. Magához intette Andyt, és bizalmas hangon kezdett hozzá beszélni, de túl közel voltunk Dommal ahhoz, hogy ne halljuk.

- Nincs elég biztonsági emberünk odakinn, és az előbb telefonált az egyik sofőrünk, hogy nagy kocsival hoz sok embert, és köztük van hat ismertebb ember.

- Ismertebb? Nem mindegy mennyire ismertek Raul… - vonta össze a szemöldökét Andy.

- A C.S. három fejese…plusz három filmsztárocska. A kinti tömeg meg fog őrülni tőlük.

- Küldjetek ki embereket innen. Ide úgysem kell ember. Ide nem jut be senki.

- Vihetem őket? – kérdezett vissza Berger.

- Persze, vidd. – intett hanyagul Andy, és közben feltűzte az egyik lány szoknyájának alját. Berger motyogott valamit a felesleges hisztériákról, majd elviharzott.

- Azt hiszem ezt a galibát én okoztam. – vigyorogtam, és már megértettem, Rob miért nem vette föl a telefonját. Dom csak értetlenül nézett rám, mire bizalmas hangon folytattam. – Amikor mondtam, hogy még sok mindent nem tudsz rólam…nos ez abba a kategóriába tartozik.

- Ugyan szépségem, ne csigázz…

- A C.S. egyik fejese a nővérem. – kezdtem halkan. – A másik kettő a barátom. A három filmsztárocska pedig Kellan, Rob, és Talyor.

- Rob és Taylor. – bólintott, de halvány gőze nem volt arról, hogy kik ezek.

- Pattinson és Lautner. – én is bólintottam, de visszavettem a hangomból mert a mellettünk álló lány a nevek hallatán felkapta a fejét.

Dom mély gondolkodóba esett, én pedig közben távolabb vonszoltam a hallgatózó kollegina mellől.

- Nem ők játszottak Kellannal, abban a vámpíros dologban?

- De.

- Taylor az indiáncsávó, Rob meg a vámpír. Vagy fordítva?

- Nem, jól mondod. – bólintottam egy visszafogott mosollyal.

- Honnan ismered őket?

- Rob a barátom. Vagyis a te megfogalmazásodban…a szupersztár pasim. – vágtam az arcába vigyorogva, mire lehervadt a mosoly az arcáról, amit megdöbbenés váltott fel.

- Hazudsz.

- Nem én. – még mindig vigyorogtam. Élveztem a reakcióját.

- Hogy-hogy nem szednek szét a nők téged?

- Nem publikus a kapcsolatunk. – jegyeztem meg kicsit keserűen.

- Te vagy az első számú közellenség, és ahelyett, hogy paradicsomot dobálnának a fejedhez, itt sikítoznak neked kinn? – nevetett fej fojtott hangon. – Hát tudod ez igazán vicces. – vágott egy grimaszt.

- Vicces? – vontam fel a szemöldököm.

- Azt hittem nehéz lesz, amíg megszerezlek magamnak. De ettől a bájgúnártól egy nap alatt elhódítanálak.

- Fogadjunk, hogy nem.

- Na, fogadjunk, hogy igen. – nyújtotta felém a kezét.

- Nem fogadok veled érzelmekről…távolról sem ismered a szerelem fogalmát. Pláne nem ennek a szerelemnek a fogalmát. – mondtam leereszkedően, és kézfogás helyett pacsit adtam a kezébe, majd eloldalaztam mellette, hiszen ebben a pillanatban szólt be egy férfi fejhallgatóval a fején, hogy tíz perc múlva kezdünk…

*****

Nos itt is vagyok. Remélem tetszett, és sok-sok véleménnyel megleptek péntek alkalmából :D

A címet már tudjátok, de azért leírom :)

delirium@index.hu

xoxo

Sziasztok.

Oké, most eléggé ég az arcom (szó szerint, mert lázas vagyok), de leginkább azért, mert ma (sem) tudok új részt hozni. Tudom, hogy mostanában egyre többször van ilyen, de nem tehetek róla...kimerült vagyok, plusz sokat kell tanulnom.

Az elmaradást holnap ígérem pótlom, és egy jó hosszú fejezettel leplek meg titeket :)

A leveleket és a kommentárokat nagyon szépen köszönöm mindenkinek.

xoxo

175. fejezet

Mikor a bemutató napján felébredtem szörnyen izgultam. A gyomrom öklömnyi nagyságúra zsugorodott, a reggelimből egy falatot sem tudtam megenni, és szörnyen lelakottnak éreztem magam. Akaratlanul is eszembe jutott, hogy a mai estének tétje van. Bizonyítanom kell, hogy meg tudom csinálni, és azt is, hogy egyáltalán nem vállaltam túl magam. Az előbbit Bergernek, az utóbbit Robnak. Robnak, aki holnap kora délután indul New Xorkba hosszú-hosszú hetekre.

- Egyél valamit, kérlek. – ült le velem szemben Rob az asztalhoz, mikor látta, hogy egy ideje már csak mozdulatlanul ülök, és meresztem a szememet a tányéromra.

- Nem…nem vagyok éhes. – halványan rámosolyogtam, és közben igyekeztem nem tudomást venni a kezében lévő ruhákról. Már kora reggel megkezdte a csomagolást.

- A bemutató csak nyolckor kezdődik. Ha addig sztrájkolsz az evéssel, össze fogsz esni éppen a nagy bemutató kellős közepén. – állt fel sóhajtva, majd odalépet hozzám. Nagyokat pislogva felnéztem rá, majd jólesően behunytam a szemeimet, mikor az ujja hegyével megcirógatta az arcomat. – Jó étvágyat. – mormolta, mire kinyitottam a szememet. Az ajkait futólag az enyémnek nyomta, aztán elment fel egyenesen a hálóba, és folytatta a pakolást. Felsóhajtottam, majd étvágytalanul a sonkásszendvicsemre fordítottam a tekintetem, és végül enni kezdtem.

A tegnapi nap óta elég sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mi az a meglepetés, amit Rob nem árult el nekem tegnap, s amikor megtudtam, alig tértem magamhoz a meglepetéstől és az örömtől.

Már majdnem elindultam a csarnokba egy utolsó utáni főpróbára, majd az azt követő előkészületekre, mikor csöngettek.

Az ajtóban Kate, Taylor, Kellan, Emma, Martin, Carrie, Henry, Anya és Apa voltak. Egy kisebb tömeg. Egy percig csak tátott szájjal bámultam rájuk majd szinte sikítozva törtem utat magamnak Kellan és Henry között, hogy odajussak a szüleimhez. Forgott velem a világ, és annyira örültem nekik, hogy eleredtek a könnyeim. Nagyon régen nem találkoztunk, és meg sem fordult a fejemben, hogy éppen most lássam őket. Pláne éppen itt. Anyám eléggé érdekes nézeteket vallott a légi közlekedésről, úgyhogy ez külön csoda volt, hogy most itt voltak. Most először ültek fel mindketten repülőre, és hagyták maguk mögött Londont, hogy itt lehessenek velem ma.

Miközben én lelkesen üdvözöltem a szüleimet, Rob is megérkezett az ajtóhoz, és addig köszöntötte a többieket, mert látta, hogy én jelenleg nem vagyok olyan állapotban, hogy velük is foglalkozzak.

- Hogy kerültök ide? – kérdeztem csuklós-nevetős hangon, mire Anya mosolyogva megpaskolta az arcomat.

- Carrie azt mondta, hogy ezt a bemutatót látnunk kell. – vonta meg a vállát Apa, én pedig félreálltam, hogy bemehessenek a lakásba.

A kis nappalim meghökkentően zsúfoltnak tűnt ettől a néhány embertől. Mindannyian mikor megláttak, mosolyogva néztek rám, s én végre tudtam őket is üdvözölni. Elsőként Carrie-vel kezdtem, aki amióta nem láttam, átfestette a haját néhány árnyalatnyival sötétebbre, s most kivételesen hullámosan hagyta a haját, pedig nem nagyon szerette. Hosszan ölelgettük egymást, csakúgy, mint Henryvel, aki viszont semmit nem változott. Még mindig ugyanolyan mackós rosszfiú volt, mint régen.

- Kedvesem! – szólt Martin nagy hangon, mikor neki köszöntem. Megölelgetett, és finoman hátba veregetett, és elmotyogta, hogy milyen remekül nézek ki. Emmával sosem voltunk annyira bizalmas viszonyban, de őt is nagy öröm volt újra látni. Bár a köszönésünk kicsit formálisra sikeredett, én azért nagyon boldog voltam, hogy ő is itt volt.

Kellannal csak lepacsiztam, és összevigyorogtunk, hiszen már találkoztunk.

Taylor…jesszus Taylort millió éve nem láttam. Rövidebbre nyírta a haját, és ha lehet még izmosabb volt mint ezelőtt. Jólesően öleltem magamhoz, bár már jóformán olyan volt mintha Kellant ölelgetném. Lassan ő is olyan nagydarab lesz.

És Kate…direkt őt hagytam utoljára. Elég volt ránéznem, és máris újra kicsordultak az örömkönnyeim. A mai napig nem tudtam megszokni, hogy már nem élünk együtt, hogy nem láthatom akármikor, és hogy nincs ott velem minden nap, hogy valamiért kiadós fejmosásban részesítsen. A hétköznapok szürkék voltak nélküle, épp ezért örültem annyira, hogy most újra láthattam. Bordaropogtató ölelkezésbe kezdtünk, miközben mindkettőnkből kitört a nevetés.

- Jaj. –szipogtam, mikor elengedtük egymást. Letöröltem a könnyeimet, és mosolyogva néztem végig az egész társaságon. – Nagyon megleptetek.

- Nem tudtad, hogy jövünk? – húzta össze a szemöldökét Martin.

- Nem szóltam neki. – sétált mellém Rob, és a kezeivel átfogta a derekamat. Mikor felnéztem rá, szélesen mosolygott, és láthatóan szörnyen büszke volt magára.

- Nem térek magamhoz. – ráztam a fejem hitetlenül, és a két kezemet megtámasztottam Rob mellkasán, majd a fejemet is ráhajtottam, és csak néztem a családomra, és a barátaimra.

- Nora nem tetszel nekem. – jegyezte meg anyám, mikor csak ketten voltunk fenn a hálószobámban. A többiek lent voltak a nappaliban, én pedig épp öltöztem, hogy elinduljak próbálni.

- Miért? Maszatos az arcom, vagy mi? – fordultam a tükör felé, és vizsgálgatni kezdtem magam.

- Sápadt vagy.

- Ó, hát majd estére hidd el még sápadtabb leszek. – jegyeztem meg mosolyogva, és belebújtam a pólómba.

- És szörnyen sovány. Nagyon fáradtnak látszol és…

- Oh. Anya kérlek. Robbal ezt a kört már lefutottam. Legalább te ne kezdd el! – néztem rá könyörögve.

- Nagyon helyes, hogy ő is észrevette. Szeretem ezt a fiút. Nagyon figyelmes veled, és igazán szép dolog volt tőle ez a meglepetés, hogy elhívott minket.

- Nem azt mondtátok, hogy Carrie szólt? – vontam fel a szemöldökömet, mire Anya legyintett.

- Ő beszélt rá minket, hogy jöjjünk el. De még múlthéten Robert felhívott minket. – mondta mosolyogva.

- És tényleg jól hallottam, hogy azt mondtad „szeretem ezt a fiút”?

- Jól hallottad. – bólintott, és közben hajtogatni kezdte a levetett ruhámat.

- Ennek nagyon örülök. Ez sokat jelent nekem. – mondtam hálásan, majd magamhoz öleltem anyámat.

- Srácok, lányok nekem most el kell indulnom. Este találkozunk, rendben? – szóltam be mosolyogva a nappaliba. A többiek szerencsét kívántak, és azt mondták, szorítanak nekem egész este. Mielőtt kimentem volna, nyomatékosan ránéztem Robra, amiből egyből levette, hogy beszélni szeretnék vele.

Az előszobában felkaptam az egyik kedvenc magas sarkú szandálomat, majd végignéztem magamon a tükörben. Rob megállt a hátam mögött és érdeklődve nézett rám.

Lassan megfordultam, és elszorult torokkal néztem rá. Annyi mindent szerettem volna most egyszerre mondani, de még mindig nem tértem teljesen magamhoz meglepetésemben.

- Köszönöm. – mondtam végül halkan, de hálás hangon. – Nem is tudod, ez most mennyire jól esett.

- Azt hiszem talán azért egy kicsit sejtem. – mondta mosolyogva, én pedig lesütöttem a szemeimet, és birkóztam magammal, nehogy elsírjam magam megint a meghatottságtól. Ez a hírtelen figyelmesség annyira a szívem közepébe talált, hogy tényleg nem is tudtam hová tenni.

A keze után nyúltam, de ő inkább magához húzott, és erős ölelésbe zárt a karjaival.

- Nagyon-nagyon szeretlek. – motyogtam, miközben az arcomat a vállába temettem. Ő erre csak ha lehet még szorosabban ölelt, és simogatta a hátamat. Remegős sóhaj szakadt fel belőlem, amit ő félreértett.

- Akkor ne sírj. – búgta kedves hangon, majd eltartott magától. Hosszan a szemembe nézett, kicsit tétovázott, majd halkan ezt mondta: - Ha a bemutatóig nem találkoznánk, akkor nagyon szorítok neked. És csak, hogy tudd…szörnyen büszke leszek rád, amikor meglátlak majd. Tudnod kell, hogy engem nem érdekel hogyan teljesítesz ma este…engem már meggyőztél azzal, hogy eljutottál idáig.

- Öhm…köszönöm. Azt hiszem. – mosolyogtam rá zavartan, hisz teljesen zavarba jöttem a szavaitól. Nem nagyon tudtam mit mondani, így közelebb hajoltam hozzá, s az ajkamat az övének nyomtam, és egy hosszú búcsúcsókot váltottunk.

- Vigyázz magadra. – eresztett meg egy utolsó mosolyt, majd elengedett, én pedig szédelegve kisétáltam az ajtón.

Lassan vezettem út közben, hiszen a kezeim remegtek, és szörnyen izgatott voltam. Mikor be akartam kanyarodni a csarnok parkolójába, nem engedtek, hanem eltereltek egy másik bejárathoz, mint később kiderült azért, mert a főbejáratot már díszítik. Mikor bementem az épületbe, mindenhol emberek mászkáltak fel s alá, instrukciókkal látták el egymást, pakoltak, rakodtak, szereltek és díszítettek. Az állam is leesett attól, hogy mekkora volt a sürgés-forgás mindenütt, aztán mikor felfogtam, hogy ott vagyok, ahol eddig csak az álmaimban lehettem, boldog mosoly terült el az arcomon, és habozás nélkül elindultam a kifutó felé a többiekhez.

*****

Köszönöm Cintinek a levelet, és a kommentárokat is mindenkinek. Jól esnek nagyon :)

Továbbra is várok szép hosszú véleményeket a delirium@index.hu címre.

xoxo.

174. fejezet

Nincs mese. Nincs bizony…és sajnos még csak nem is álmodom.

Ásítozva ültem fel az ágyban másnap reggel nyolckor, miután lenyomtam az ébresztőórát. Egy pillanatra oldalra kaptam a fejem ijedtemben, mert megmozdult mellettem a takarókupac, s ekkor jutott eszembe, hogy már nem vagyok egyedül. Visszadőltem, és lehajtottam Rob fejéről a takarót, mire álmosan pislogott rám.

- Szia.

- Szia. – köszöntem vissza nevetős hangon. A takaró alól mindössze egyetlen ujját dugta ki, amivel hívogatóan intett felém, hogy menjek hozzá közelebb, hogy meg tudjon csókolni.

Annyira imádtam a reggeleket ilyenkor, mert ez így ment az első, a második, a harmadik, a negyedik, és a sokadik reggelen is…

*1 héttel később*

Egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy valaki tényleg állított valamit az időn. Egyre kevesebb mindenre volt időm egy nap alatt, s azt leszámítva, hogy a napok gyorsabban múltak, ez csak azt jelenthette, hogy a bemutató egyre közelebb és közelebb van, és ettől rettentő izgatott voltam. Viszont afelől egyáltalán nem vártam, hogy tudtam, a bemutató utáni nap Rob indul majd tovább New Yorkba.

Persze mondanom sem kell, hogy szinte semmi nem úgy alakult, ahogy eredetileg terveztük még anno. Mi ketten szépen megbeszéltük, hogy majd annyi időt töltünk együtt, hogy majd talán meg is unjuk egymást…ezzel szemben csak a késő délutánoktól, vagy kora estéktől kezdve lehettünk együtt, és ebbe elég nehéz volt belesűríteni a dolgokat, amiket amúgy egész napra terveztünk.

Robnak ugyan semmi más dolga nem volt, mint az, hogy pihenjen, hiszen ő most szabadságon volt. Viszont én…reggel kilenctől sokszor estig próbáltam.

Holnap este lesz a bemutató, de a lelkesedésem felét elveszítettem. Kezdtem szörnyen kimerült lenni, és már csak annak a gondolatnak éltem, hogy a bemutató után remélhetőleg lesz néhány szabadnapom. A világért sem ismertem volna el, főleg nem Robnak, de egyik nap már megfordult a fejemben, hogy talán tényleg nem tudtam, hogy mibe vágom a fejszém.

Egy előnye volt annak, hogy a bemutató már holnap este lesz…ma nem kellett mennem délelőtt próbálni, csak a délutáni ruhapróbára, és onnan egy egészen rövid „főpróbára”, amit már az új kollekcióban próbálunk el.

Most tehát nem volt semmi dolgom délelőtt, és végre addig aludhattam, ameddig akarok.

Mikor jócskán tizenegy óra után, laposakat pislogva magamhoz tértem, láttam, hogy Rob az ágy szélén ül már felöltözve, és mosolyogva engem néz.

Csak mordultam egyet, és mocorogva hátat fordítottam a vigyorgó ábrázatának.

- Ideje felkelni. – nyúlt át a vállam fölött, és megcirógatta az arcom, mire én ravasz módon elkaptam a kezét, és kicsit megrántottam, majd az arcom alá tettem. Fáradtan sóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet, és rákészültem, hogy visszaalszom.

- Nora… - miközben beszélt az ujjait megmozgatta, és ettől kis híján pattogni kezdett a fejem.

- Naaa… - nyöszörögtem, és két kézzel közre fogtam a kezét. Erre ő halk kacagásba kezdett, de olyan aranyos hangon, hogy mosolyognom kellett.

- Két óra múlva indulnod kell a ruhapróbára, és még itt fekszel az ágyba.

- És milyen jól teszem… - motyogtam.

- Csináltam reggelit. – erre a mondatra egyből felélénkültem, és felé fordultam.

- Mit? – néztem rá esdeklő szemekkel.

- Arra van a zuhanyzó. – mutatott a fürdő felé, mire én kitekeredett testtel addig ficánkoltam, míg sikerült úgy elhelyezkednem, hogy a fejem az ölében legyen. Megint kuncogni kezdett rajtam, majd fel kézzel kisimította a hajamat az arcomból, egyenesen a fülem mögé. Szórakozottan többször is megismételte ezt a mozdulatot.

- Hiába csinálod ilyen kitartóan, nem fogok dorombolni…nem vagyok macska. – mondtam, mikor már kezdtem magam tényleg úgy érezni mint egy háziállat, aki jutalomért telepedik a gazdája ölébe. Nekem semmi szükségem nem volt egy kiadós fülvakargatásra, úgyhogy inkább lemondóan felsóhajtottam, kinyitottam a szememet, és felültem.

- Elbűvölő. – összegeztem mosolyogva, mikor megláttam a kisszekrényen lévő álcát, amin volt narancslé meg pirítós olvasztott sajttal.

- Reméltem, hogy tetszeni fog. – mondta, majd felém nyújtotta a tálcát. Egyből rávetettem magam a narancslére, mert elképesztően szomjas voltam.

- Figyelj…holnap eljössz igaz? Sokat jelentene ha ott lennél mellettem, ha már más nem. – mondtam kicsit elszontyolodva. Ezer éve nem hallottam se Kate-ről, se Carrie-ékről…

- Ha már más nem… - ismételte keserű hangon, és grimaszolni kezdett.

- Tudod, hogy értem. – mondtam türelmetlenül.

- Persze, ott leszek. Hisz megígértem nem?

- De. – bólintottam mosolyogva, és elkezdtem magamba tömni a pirítóst. – Csak…azt hittem nem csábít a gondolat, amiért egyedül leszel, meg minden.

- Nem leszek egyedül. – vonta meg a vállát, mire köhögni kezdtem.

- Mi? – nem válaszolt, én pedig lázas töprengésbe kezdtem. – Várj…jön Kellan?

- Többek között. – bólintott, mire felvontam a szemöldökömet. – Többet nem mondhatok.

- Rob ne húzd már az agyamat… - fortyogtam és a szájába tömtem egy másik pirítóst. Egy pillanatig felháborodva nézett rám, de aztán elnevette magát, és ő is enni kezdett.

- Meglepetés. Azt pedig nem szoktuk elmondani…

- A legutóbbi olyan meglepetés amiben többen benne voltak, az legutóbb ha jól emlékszem Kate és Carrie közös akciója volt a mi közös szilveszterünkről.

- És milyen szép volt az a szilveszter…azóta minden napot megünneplek.

- Mi? – bukott ki belőlem a nevetés, és cinikusan felvontam a szemöldököm.

- Örülök, hogy vagy nekem. Egy magam fajta unalmas srác örül, ha hetekig képes megtartani egy lányt. Idők kérdése, és mindig elbénázok valamit. – vont vállat lezseren.

- Megnyugtatlak…nem vagy unalmas. – kezdtem mélázva, majd szélesen elvigyorogtam magam. – Tulajdonképpen tudsz te elég izgató is lenni. – ettől a mondattól lesütötte a szemét és csak mosolygott. – Szóval?

- Nem mondom el Nora, ne is próbálkozz. – rázta a fejét mosolyogva, majd a fél pirítóst visszadobta tányérra, és nagyot kortyolt a narancsléből.

- Rob, tudod, hogy mennyire utálom a meglepetéseket. – csaptam a combomra türelmetlenül.

- Hm, párszor már említetted, mióta ismerjük egymást…

Durcáskodva befejeztem a reggelit, majd szó nélkül lehuppantam az ágyról, és leporoltam magamról a morzsát. Visszafordítottam felé a fejemet, és összeszűkített szemekkel néztem rá. Ő csak derűsen és angyalian mosolygott rám, s a kezeit felém nyújtotta. Elhúztam a számat, és én is felé nyúltam, hogy a kezemet az övébe tegyem. Azt hittem magához fog húzni, de helyette felállt az ágyról, összekulcsolta az egyik kezünket, majd mikor közel lépett hozzám, a másik kezével az arcomon simított végig.

Hát jó…talán ha kicsit megvesztegetem, akkor elárulja amit tudni akarok, és talán nagyon ki sem lóg a lóláb.

Olyan közel léptem hozzá, hogy a mellkasunk egymásénak simult, és hírtelen lábujjhegyre álltam, s az ajkaimat az övének nyomtam hosszan. Ez után, mikor az ajkai elnyíltak az enyémek alatt követelően, de mégis gyengéden csókoltam meg, miközben most tényleg úgy viselkedtem mint egy macska. Össze-vissza dörgölőztem hozzá, kényeztettem őt, de még ez sem vált be.

- Mint mondtam, semmit nem mondok el. Nem szeded ki belőlem. Ezt a hírtelen érzelemfellángolást pedig nyugodtan folytathatod, mert biztos nem csak azért csináltad mert el akarsz csábítani, igaz? – pillantott le rám sandán mosolyogva.

- Isten ments. – mondtam kicsit csalódottan, de mégis mosolyogva. Inkább megőriztem a maradék méltóságomat, és egy kicsit taszítottam rajta, mire az ágyra dőlt, de rántott magával.

- Jó reggelt…látom végre felébredtél. – jegyezte meg nevetve, majd maga alá gyűrt, és szinte teljesen betemetett a saját testével.

*****

Tudom, hogy vártok már valamire...és igen. Már nemsokára... :D

Nagyon köszi a kommentárokat, és a leveleket amiket írtatok az előző fejezethez.

delirium@index.hu

sziasztok

elment az internetem otthon, es ezert nem tudok ma feltenni uj reszt. Most is telorol írok. Holnap egy extra hosszu fejezetet kaptok karpotlasul!

xx