196. fejezet

Nem akartam elhinni, hogy megint megtörténik…

- Feltartottak minket a német fiatalok. – vonta meg a vállát Kate mosolyogva.

- Mondja ezt a rangidős… - Taylor elkapta Kate derekát, majd magához vonta, és hosszan megcsókolta az ajkait. – Nagyon csinos vagy. – jegyezte meg, mikor végignézett rajta, majd felénk fordult. – Persze, ti is azok vagytok.

- Mindenkiben a sminkje a legjobb, mert azt én csináltam. – mutatott magára mosolyogva Carrie, miközben az egyik puffra dobta a kabátját, és beoldalazott az asztalok közé, hogy köszönjön a két háttérbe húzódónak…Krisnek és igen…Robnak.

Feléjük sandítottam, majd hírtelen kellemetlenül éreztem magam. Irigyeltem a többieket, hogy képesek ennyire fesztelenül viselkedni.

- Szia. – köszönt rám Kris, aki számomra rejtély, hogy hogyan, de már ott állt előttem.

- Jaj, szia, bocsi elbambultam. – ráztam meg a fejemet, majd automatikus mozdulattal öleltem őt magamhoz fél kézzel.

- Nagyon tetszik a ruhád. Klassz színe van. – mondta mosolyogva, és végighúzta a csillogó masnin a kezét.

- Köszönöm. Nekem pedig tetszik a hajad. Jól megváltoztál, mióta utoljára találkoztunk. – mutattam rá, mire ő összepréselt, mégis mosolygós ajkakkal bólintott.

- Igen, te is változtál azóta. – ettől az ártatlan mondattól az arcomra fagyott a mosoly, Kristen pedig már ott sem volt. Mire feleszméltem, már Carrie-vel beszélgetett, ami számomra meglepetés volt…azt sem tudtam, hogy ismerik egymást. Egy ideig néztem őket, majd megrázkódtam.

- Követsz engem? – fél fordulatot tettem a hang irányába, és egy mosoly átfutott az arcomon, akárcsak az övén.

- Épp ugyanezt akartam kérdezni. – mondtam, mikor újra meg tudtam szólalni. Eszembe jutott, hogy Londonban hogyan köszönt el tőlem, és szinte sóvárogtam azért, hogy megint kartávolságon belül legyen, de most ez nem történt meg. Semmiféle testi kontaktus nem volt kettőnk között, helyette némán hellyel kínált. Savanyú mosollyal ültem le, majd nagyot dobbant a szívem, mikor Rob megkérte Taylort, hogy egy kicsit üljön beljebb, hogy ő is le tudjon ülni…mellém.

Egy ideig idegesen doboltam a földön a lábammal, és szörnyen melegem volt annak ellenére, hogy néhány pillanattal ez előtt még meg akartam fagyni. Figyeltem minden felé…kinéztem az üvegajtón túli tömegre, és vágyakozva néztem a többi felszabadult emberre. Nem tudtam elengedni magam úgy, hogy olyan közel volt, hogy éreztem a belőle áramló parfüm illatát. Annak a parfümnek az illatát, ami mindig is levett a lábamról, és ami mindig az egekbe lökte a pulzusszámomat. Úgy kellett ott ülnöm mellette, mint egy kislány, és közben be kellett vetnem minden színészi tehetségemet, hogy még véletlenül se áruljam el magam, hogy valójában mit szeretnék.

Igyekeztem odakoncentrálni a beszélgetésre Krissel és Carrie-vel, de nem nagyon ment. Mind annyiszor libabőrös lettem, ahányszor Rob jókedvű nevetésben tört ki, és kicsit hátrébb dőlt. Ilyenkor összeértek a karjaink, és a forróság ellenére kirázott a hideg.

Az idegeim pattanásig voltak felszülve, és úgy éreztem, menten szétrobbanok.

- Carrie, azt hiszem Londonban nem pont így csináltuk. Meglátogatnánk a bárpultot? – valami menekülési útnak lennie kellett, és éltem is a legelsővel.

- Csak kérned kell. – bólintott. – Gyertek lányok, egy kicsit hagyjuk magukra a srácokat.

Mikor kimentünk újra a többi ember közé, az első dolgom volt mély lélegzetet venni. Sokkal inkább szívtam magamba a cigarettafüstöt, mint az édes parfüm illatát. Ki kellett szellőztetetnem a fejem.

Kicsit lemaradtam a többiektől, de mire beértem őket, már ott várt a pulton a négy tequila.

- Szép estét lányok! – a koccintás után mind egyszerre hajtottuk fel a pohár tartalmát, és mielőtt a pulton csapódott volna a négy üres pohár, már mind citromba haraptunk. Kate és Kris két kör után feladták, és egy-egy üdítővel a kezükben visszamasíroztak a srácokhoz. Én azonban még mindig minden izmomat megfeszítve álltam a pultnál, így Carrie kérte a következő kört.

- Tudtam, hogy számíthatok rád. – vigyorogtam rá, majd újra koccintottunk.

- Öhm, mindjárt jövök rendben? Vagyis…keresek egy zenegépet, vagy mosdót. Akármit. – hadarta lázasan mosolyogva, majd faképnél hagyott. Értetlenül pislogva fordultam utána. Ugyan mi a fenének keres egy zenegépet, mikor így is szól a zene? És egyáltalán, hogy függ össze a zene automata a mosdóval?

- Szia. – mire visszafordultam, Carrie megüresedett helyén már Rob ült, és ezzel végre mindent megértettem. Nincs semmiféle mosdó, nem pláne zenegép…

- Szia. – köszöntem vissza félszegen, és éreztem, hogy fülig elpirulok a mosolyától.

- Jól mondta Taylor…fantasztikusan nézel ki. – tetőtől talpig végigjártatta rajtam a tekintetét, én pedig már valósággal az olvadáspontom határait teszteltem. Taylor annyit mondott, hogy csinosak vagyunk, nem azt, hogy fantasztikusak.

- Köszönöm. Te is…nagyon jól nézel ki. – összemosolyogtunk, de csak tessék-lássék. Ahogy elfordultunk egymástól, a mosoly lehervadt mindkettőnk arcáról.

A bizonyos kínos csend…

Rob tapogatni kezdte a zsebeit, és egyre bosszúsabb lett.

- Azt hiszem elhagytam a cigimet. – sóhajtott bánatosan. Én csak néztem rá, hisz erre nem tudtam mit reagálni. – Eljössz velem venni? Valahol biztos van egy kisbolt, vagy valami. Persze…megértem, ha semmi kedved. – kissé száraz volt a hangja.

- De…végül is elmehetek. – mondtam félvállról, mintha nem verdesne száz meg száz pillangó a gyomromban attól a ténytől, hogy kettesben megyünk akárhová is. Még ha az egy közeli kisbolt is…

Magamon éreztem Carrie és Kate tekintetét végig, miután visszamentünk a kabátunkért, és bejelentettük, hogy „majd jövünk”.

Fázósan húztam össze magamon a vékony kabátot, mikor kiértünk. Néhány utcát teljes csöndben tettünk meg. Szerettem volna mondani neki száz meg száz dolgot, és legalább ugyanennyi kérdésem lett volna, csakhogy semmiképp nem állt rá a szám ezekre. Ő erősebb volt.

- Reménytelen egy helyzet, nem?

- Tessék? – pillantottam fel rá.

- Hónapokon át, sőt…nem. Soha nem voltunk zavarban egymás előtt egészen idáig. Reménytelen helyzet, de nem kéne így lennie.

- Ami volt, elmúlt.

- Elmúlt… - visszhangozta, de úgy hangzott, mintha kérdezné. Nem reagáltam rá semmit, mert időközben találtunk egy éjjelnappali kisboltot, ahol Rob meg tudta venni a cigijét. Az eladó persze felismerte Robot, és bár egy szót sem tudott angolul, valahogy elmutogatta, hogy szeretne egy közös képet Robbal. Én voltam a fényképész szerepében, de nem is figyeltem, hogy mit csinálok. Belefeledkeztem Rob tekintetébe…

Mikor már visszafelé mentünk, hasonló néma csendben, végre megelégeltem a hallgatást.

- Rendben. Állj meg. – megfogtam a karját a bejárat előtt, és magam felé fordítottam. Érdeklődve nézett rám. – Beszéljünk.

- Talán egy kicsit arrébb. – jegyezte meg jóval halkabban, miközben a fejére húzta a kapucniját, és félutcányit visszasétáltunk. Annyira fáztam, hogy a lábaim remegtek, de nem érdekelt. Ugyan honnan tudhatnám, hogy mikor lesz újra alkalmam beszélni vele?

- Én nem leszek zavarban. Le tudom vetkőzni a gátlásaimat. Hát te?

- Meg tudlak győzni róla, hogy legyőztem, még akkor is, ha ez nem így van. – a szája széle mosolyra rándult.

- Az is jó. – bólintottam, majd felsóhajtottam.

- Hogy vagy? – úgy bukott ki belőle a kérdés, mintha már percek óta fel akarná tenni. A tekintete mohón falta az arcomat, s ebből tudtam, fontos neki a válaszom.

- Jobban. – mondtam kurtán.

- Az…jó. – biccentett.

- Én… - nem tudtam hol kezdjem. – Tanulok. A hibáimból tanulok, és… - feltartotta a kezét, és belém szorult a szó. Megértettem, hogy nem akarja hallani ezt a részét. – Megváltoztam…Iskolába járok. Egyetemre…és mellette dolgozom.

- Őrültség. – motyogta, majd rágyújtott egy szál cigire.

- Csakugyan? – felvontam a szemöldököm, és kivettem a szájából a cigit. Döbbenten nézte végig a mozdulatot, ahogy a számhoz emelem, és mélyen beleszívok. Egy pillanatig elmélázva nézte a számból kiáramló füstöt, majd tétovázva meggyújtott egy újabb szálat, és az előzőt meghagyta nekem. A fél szálat elszívta, és addig csak némán nézett a szemembe.

- Kikészíted magad. Modellkedés, kifutó, gyógyszerek…most meg ez. – mutatott a cigire, mire felnevettem. – A saját károdon nevetsz? Szerintem ez annyira nem szórakoztató.

- Tévedsz. – megráztam a fejem, majd miután kieresztettem a füstöt megválaszoltam a fel nem tett kérdését. – Nem dohányzom. De hozzászoktam, elviselem. Mint mondtam, változtam. És ami a másik három dolgot illeti…már az sem igaz.

- Azt mondtad az imént, hogy dolgozol. – összevonta a szemöldökét.

- Igen, de nem azt, hogy még mindig modellkedem. – mosolyogtam.

- Azt hiszem nem értelek.

- Kiléptem a Renquillertől. Otthagytam Vancouvert, és másfél hónapra Londonba költöztem, majd végleg vissza Los Angelesbe. Tervezőnek tanulok. Visszatértem az eredeti álmomhoz, és a kezdő munkahelyemhez. Olivernél dolgozom félállásban.

- Nahát…erre nem számítottam. – zavartan elmosolyogta magát.

- Rögtön sejtettem. – mondtam kimérten, majd egy utolsót szívtam a cigiből, és elnyomtam. – Menjünk vissza, a többiek már biztos keresnek. – mondtam, majd elindultam, de elkapta a karomat.

- Egy kicsit maradj még, kérlek.

- Rendben. – hevesen verni kezdett a szívem, ahogy a bánatos arcába néztem, a csuklóm pedig forrni kezdett az érintésétől.

- Kérdezd meg, hogy vagyok. – a légzése felületessé vált, mikor visszafordultam hozzá. Kettőnk között alig fél méter volt.

- Hogy vagy? – kérdeztem remegő hangon. A kérdésem után egy feszült pillanatig mélyen a szemembe nézett, majd le az ajkaimra. A döbbenettől nyitva maradt a szám, és hátrálni akartam, de helyettem ő tette meg.

- Rosszul.

- Miért? – küzdöttem a vággyal, hogy megérintsem az elkínzott arcát, de nem tettem. Nem tudtam megtenni.

- Öt hónap hosszú idő…

- Nem akarok erről beszélni. – ráztam meg hevesen a fejem.

- Nora, nem birok másképp a közeledben lenni. Nekem el kell mondanom…

- Nem akarok beszélni róla! – emeltem meg a hangom, de a végén elcsuklott. Sűrűn pislogva felnéztem az égre, miközben erősen ráharaptam az alsó ajkamra.

- De…

- Ha erről van szó…nekem…a beszéd fáj. – a szavaimat a felhőknek mondtam. – A lélegzés is fáj. – összefűztem a karomat a mellkasom előtt, és türelmetlenül doboltam a cipőm sarkával a betonon. A torkom elszorult, és szinte már lehetetlen gyorsan pislogtam.

- Sosem akartalak bántani. De jobb volt így mindkettőnknek…

- Neked mindenképp. – mondtam gúnyosan.

- Csak bocsánatot akartam kérni. Nem volt etikus tőlem, hogy pont akkor hagytalak magadra.

- Hagyd már abba! – a szemem elfáradt, és én lehunytam. A könnyeim abban a pillanatban útnak indultak az arcomon, én pedig reszketve felsóhajtottam. Sarkon akartam fordulni, és egyszerűen ott hagyni őt a lelki válságával együtt, ahogy egykor ő tette velem. Csakhogy neki volt ereje megtenni azt, amit nekem akkor nem volt. Marasztalt.

Mielőtt mozdulhattam volna, a karjaival már szoros ölelésbe zárt, és én már a világért sem mozdultam volna el tőle. Egy fulladozó kétségbeesésével húztam őt magamhoz a kabátja gallérjánál fogva, ő pedig már-már összeroppantott a karjaival, de én mégsem éreztem elég szorosnak az ölelését. Úgy éreztem, bármikor eltűnhet, ugyanolyan hírtelen, mint egy idilli pillanat.

Csakhogy ő nem akart elmenni. Ott álltunk perceken át az utcán, összeölelkezve. Én a könnyeimmel küszködtem, ő a lelkiismeretével, és egyre csak azt hajtogatta, hogy sajnálja.

Egy közös pontja mindkettőnknek volt a bánaton kívül…hiszen örültünk, hogy megismertük egymást, és örültünk, hogy ez a fél év igenis megtörtént.

- Az egészre jobb lenne nem is gondolni.

- Jobb lett volna, ha máshogy alakul. – jegyezte meg tétován.

- Igen, de végül is…örülök, hogy így történt.

- Tehát nem kívánsz a pokol legmélyebb bugyrába?

- Azt nem mondtam. – sírós-csukladozva felnevettem. – Felnyitottad a szememet, és segítettél megváltozni. És ezért hálás leszek neked, bármi történjen.

- Örülök, hogy végre önmagad vagy. Rettentően hiányzott ez az oldalad. Hiányoztál te magad is. – bánatosan elmosolyogtam magam, miközben az arcomat a vállába fúrtam.

- Te is hiányoztál nekem. – mondtam, mire éreztem, hogy az izmai megfeszülnek. Az ölelése lazább, de sokkal merevebb lett. Tétován felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Valami rosszat mondtam?

A hosszú és feszült pillanat megint megtalált minket. Elvesztem a tekintetében, és hírtelen azt sem tudtam, hogy hívnak. Az arca alig néhány centire volt az enyémtől.

Az egyik kezével elengedte a hátamat, s letörölte a könnyeimet. A tekintetét néhány másodpercre az ajkaimon felejtette. Szinte vonzottuk egymást, mint a mágnesek.

Tehetetlenül álltam a tény fölött, miszerint az arca egyre közelebb, és közelebb van az enyémhez. A derekamat szorosan odavonta az övéhez, és a homlokát az enyémnek támasztotta. Mind a ketten csukott szemmel álltunk ott, összeölelkezve, felületesen lélegezve.

Azt a tenyerét, amivel nem a derekamat fogta, az arcomra fektette, és megcirógatta azt.

Végül elhúzta a homlokát, s egy pillanat múlva az ajkait éreztem a homlokomon. Hosszan időzött így, majd mikor elhúzódott, felsóhajtott, én pedig úgy éreztem magam, mintha pofon vágtak volna…megint.

Nem kellek neki…

- Azt hiszem most már tényleg jobb, ha bemegyünk. – hangja alig volt több suttogásnál.

- Igen… - egyeztem bele kelletlenül. A karjaim bénultan hullottak le a mellkasáról, és úgy mentem be mellette vissza a bárba, hogy rá sem néztem.

- Azt hittük már vissza sem jöttök! – ezzel a mondattal fogadtak minket a többiek. Az asztal közepén egy behűtött pezsgő volt, hat behűtött pohárral.

- Ünnepelünk valamit? – igyekeztem felszabadultan viselkedni, nehogy meglátszódjon rajtam az iménti hatalmas csalódás. Ezek után Rob már nem mellém ült, hanem velem szemben. Mikor ezt a többiek meglátták, a mosoly egy pillanat alatt lehervadt az arcukról. Értetlenül méregettek mindkettőnket, ahogy a térdünkre könyökölve, az állunkat megtámasztva meresztjük a szemünket a pezsgősüvegre. Nevetségesen festhettünk.

- Igen. Ünnepeljük az új filmünket! – Kris mentette a menthetőt, de még így is elég átlátszó volt. Nyílván való volt, hogy mit akartak ezzel a pezsgővel megünnepelni. Náluk jobban csak én vágytam ugyanerre…

Az este folyamán igyekeztem mindenkivel fesztelenül beszélgetni. Jókedvűen mosolyogtam a vicceken, és a vicces történeteken, én is meséltem néhány sztorit a suliból, valamint nosztalgiáztunk egy kicsit.

Az igazat megvallva a végére igazán jó kis hangulatot sikerült csalniuk az arcomra. Azonban a mosoly mindannyiszor lehervadt az arcomról, ahányszor Robra néztem. Feszült, néha bús arccal, de mindig engem nézett. Mintha lázasan gondolkozna valamin…

Jóval hajnali kettő után indultunk el a bárból.

Sokkoló meglepetésként ért, hogy Rob, Taylor és Kristen is ugyanabban a hotelben szállnak meg, mint mi. A nyugodt éjszakámnak hivatalosan is lőttek. Azon fogok agyalni, hogy vajon x szobával arrébb mit csinálhat.

- Mi történt, mikor elmentetek…akárhová? – kérdezte Kate csendesen, mikor már a taxiban ültünk. Carrie, Kate és én. A többiek másik taxival jöttek mögöttünk.

- Beszélgettünk…erről-arról. – mondtam, és kibámultam a kocsiból.

- É…s?

- Nem történt köztünk semmi, ha erre voltál kíváncsi. – mondtam színtelen hangon. – Szakítottunk…ennek vége. Már csak egy emlék.

- Na de hogyan tovább?

- Megpróbálunk barátok lenni…gondolom. Én nem tudom. – gondterhelten a kezeimbe temettem az arcomat, mire Carrie az első ülésen türelmetlenül csettintett a szájával. Egy pillanatra felnéztem, és láttam, hogy előveszi a telefonját. Biztos valami kiborító smst kapott…

..:: Rob szemszöge ::..

- Jó este volt. Sőt, egy király nap! – Taylor és Kristen egész úton lelkendeztek, nevetgéltek, és hiába próbáltak belevonni a társalgásba, nem ment nekik.

- Tényleg Rob, mi volt Norával? – ütötte meg Taylor a vállam.

- Töröld le a pajzán vigyort a képedről Taylor. – ennyit szántam válaszképp, de nem tágított, így türelmetlenül odavetettem egy második választ. – Beszélgettünk. El kell engednem valahogy… - csak azt lenne jó tudni, hogy.

Szétfeszített a bánat felülről, miközben bénultan figyeltem az előttünk lévő taxit, amiben ott ült. Egyszerre közel, és rettentő távol. Talán lehetnék önző, és…

Megzavart a telefonom rezgése. Üzenetem jött…Carrie-től.

„Nem tudom mit mondtál neki, de épp most készül eltemetni magát, itt a taxiban. Felejtsd el azt, amit korábban beszéltünk. Kimondom…idióta vagy. Carrie”

Többször átfutottam az üzenetet, majd mire felfogtam, mit akar jelenteni ez az egész, szélesen elmosolyogtam magam. Tehát Carrie azt akarja, hogy önző legyek.

Ha már ketten akarjuk, akkor miért ne?

..:: Nora szemszöge ::..

- Elmegyek fürdeni, rendben? – bánatosan mosolygott, miközben végigsimított a vállamon. Én csak ülten a díványon, mint egy darab kő. Semmi életjel, csak testi jelenlét…

- Elég volt ebből Nora. – mondtam magamnak, majd felálltam és felborzoltam a hajamat, miközben ásítottam egyet. Kibújtam a cipőmből, és megnyomogattam a fájós talpamat. Elszoktam már az ilyen cipőktől.

Épp belekortyoltam a vizembe, amikor három halk kopogtatást hallottam a szobaajtón. Ránéztem az órára. Fél három múlt…Ki az isten kopogtat ilyenkor?

Letettem a pultra a poharat, majd keresztülvágtam az előtéren, és kinyitottam az ajtót.

Senki nem volt ott. Már hallucinálok is, remek. Igazán remek…

Már épp becsuktam az ajtót, mikor a bíborvörös szőnyegen a küszöb előtt megláttam egy kisebb fehér cetlit.

Összevontam a szemöldökömet, és felemeltem a földről.

„Most már tudom mekkora idióta voltam, mikor kiengedtelek a karjaim közül.

  649.

  u.i.: Még mindig nem vagyok túl rajtad.”

*****

Nos, ide is eljutottunk. Mindenki előtt világos végre, hogy mit jelent a cím :) (vagyis remélem, mindenki előtt)

Nagyon szépen köszönöm a leveleket, és a kommentárokat. Kimondjam, amit már egy jó ideje ki akarok? :D Jó, kimondom. IMÁDLAK TITEKET :D Mit szóltok hozzá? :)

Holnap jövök.

delirium@index.hu

xx

p.s.: Ez volt a történet leghosszabb fejezete, sok kommentet érdemel. Nemde? :)

Komment

Eddig 19 komment érkezett

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezo, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.

Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.