A keresett kifejezés:

200+1.

Ideges voltam. Szörnyen ideges.
Órák óta csak fel s alá járkálok, egyik kávét döntöm magamba a másik után, nyugtatom magam, hogy minden rendben lesz, de erre minden elkövetkező pillanat rácáfol.
A hangomat már órákkal ezelőtt elkiabáltam, a kezeim szörnyen remegtek, és úgy éreztem menten bevonulok a sarokba, és egyszerűen csak hisztizek egy sort. Viszont ezt nem tehettem meg több októl kifolyólag.
Egyrészt azért, mert a városi rendezvényközpont legkisebb csarnokában voltam, ami nagy szerencsétlenségemre teljesen ovális alakú volt…nem voltak sarkai. Másrészt pedig azért nem tehettem meg, mert a mai napom arról szólt, hogy idegeskedjek, kiabáljak, rendezkedjek és ugyanezeket percenként ismételve megtegyem.
Éppen a parkolóba robogtam, az orrom előtt egy nagy jegyzetfüzettel, amire már hetekkel ezelőtt felírtam a teendőimet. Hogy miféle teendőket pontosan?
Június közepe van. Ez sok szempontból rettentő jó hír. Az iskolának vége, itt a nyár, a kötelességeknek vége. Ezek a gondolatok engem is eléggé vonzottak, de egyenlőre még egy elég nagy dolgon kellett átesnem.
A terep ismerős ismeretlen volt. Rengetegszer megfordultam már ilyen környezetben, mégis minden teljesen új volt. Eddig a másik oldalon álltam.
A mai napon kerül megrendezésre az év végi bemutató, ami végül is a záróvizsgámat jelenti ebben a tanévben. Hónapok óta erre az alkalomra készülök…több mint fél éve nekiláttam a terveimnek, és néhány hónapja modelleket kerestem magamnak mára. Szörnyen izgatott voltam mind a tizenhét csoporttársammal együtt.
Tudtuk, hogy rengeteg ember meg fog ma itt fordulni. Családtagokon és barátokon kívül természetesen jó néhány szakmabeli jelenlétére is lehetett számítani…és ez volt az a tény, ami nagyon nem volt mindegy.
A magasra törő terveim között – ugyan pont nekem ne lettek volna ilyen nemű terveim? – igenis szerepelt, hogy nagyot dobbantok az iskola után, és valóra váltom az álmaimat. Az ismerőseim szerint erre komoly esélyem volt…de az ő szavukban nem lehettem biztos, hisz ők elfogultak.
Egy szó mint száz, a mai este igenis a jövőről szól, éppen ezért kell mindennek tökéletesnek lennie, és ezért a lehető legtöbbet meg is tettem. Pontosan tudtam, hogy mit és hogyan akarok a mai este folyamán. Mondhatjuk, hogy a többiekhez képest néminemű előnnyel indultam, hiszen az előző állásom révén igencsak belekóstolhattam a szakma legjavába. Könnyű volt megtaláltatnom azt az öt teljesen megbízható modellalanyt, akik kezébe nyugodt szívvel bele mertem tenni a jövőmet, az álmaimat. Három közülük természetesen az iskolából került ki. Két lány, és egy fiú, akik egy évfolyamra jártak velem, csak más szakra. A negyedik modellalanyom Kate volt. Én örültem, hogy elvállalta, neki jól esett, hogy felkértem rá, úgyhogy most mind a ketten boldogok voltunk.
Az utóbbi időben már csak az iskolában, és néhány külön programon találkozunk. Fél éve alatt elég sok minden változott mind a kettőnk életében. Ő és Taylor lassacskán kiérdemelték az „elválaszthatatlanok” jelzőt, úgyhogy Taylor, mikor a városban volt és nem a szüleinél, akkor Kate-nél lakott, a mi régi közös bérlakásunkban.
Na de akkor hol is lakom én jelenleg? Nem, nem lettem hajléktalan, nagyon is van hol aludnom. Még tavaly karácsonykor történt minden…ekkortájt tudtunk ugyanis újra visszarázódni a rendes életünkbe.
A nyilvános csók a premieren, és az, hogy ezzel Rob és én felvállaltuk a kapcsolatunkat, úgynevezett vitalavinát indított el. Ez szabad percünk nem volt onnantól kezdve, hogy kiléptünk a lakásunkból. A fotósok és újságírók naphosszat a nyomunkban voltak, sértő módon nem törődve a magánszféránkkal. A legtöbb bajom nekem volt ebből, mikor valahogy kiderítették Anyáék londoni címét, és egy ideig őket zaklatták. Elkezdtek előkerülni az érdekbarátok és érdekbarátnők szerte az iskolából, akik a hátam mögött gondolatban kést döftek a hátamba akár hányszor iskola után, a kapun kisétálva az utam egy elsötétített üvegű, paparazzikkal körülvett kocsihoz vezetett.
Az életem fenekestül felfordult, és én csak sodródtam az árral, viszont egyetlen pillanatig sem bántam meg semmit. Néha-néha volt egy-két elátkozott pillanat, amikor Robbal akaratunk ellenére veszekedtünk, de sosem vettük ezeket igazán komolyan. Mind a kettőnkön nagy volt a nyomás, és nagyon jól tudtuk, hogy csak egymást féltjük. Mi tűrtünk és tűrtünk hosszú heteken át.
A biztosítékot akkor ütötte ki nálam ez az egész botrány, amikor egyre csak kezdtek előkerülni a hasból megírt újságcikkek, egyre több személyes adat látott napvilágot, és amikor újra találkoztam a médiában a szüleim nevével, és fényképével.
Egy alkalom volt, és nem több. Egy alkalommal voltam hajlandó válaszolni többé kevésbé őszintén az összes kérdésre, amit egy délutánon az újságírók feltettek. Nem mehetett így tovább. Féltettem a családomat, féltettem mindenemet…nem akartam, hogy a világ mindent tudjon rólam, róluk, vagy Robról és rólam. Az ötlet akkor jött, mikor az egyik iskolatársam faggatni kezdett mindenféle dologról, és később kiderült róla, hogy valójában nem az iskolatársam, csak egy jól fizetett fiatal újságíró, aki a cikkeiben némiképp a valóságot eltorzítva mutat be engem a nagyközönségnek.
Nem akartam ezt…szörnyen utáltam, ezért akartam véget vetni mindennek.
Az emberek mára többé-kevésbé lenyugodtak, és tudomásul vették a dolgokat. Persze most is nap mint nap jelent meg cikk kettőnkről, hogy éppen nagyon szeretjük egymást, hogy már a házasságot tervezzük, aztán másnap már szakítottunk, majd újra eljegyeztük egymást. A napi sajtóból értesülhettem volna arról, hogy valójában mi történik a világ szerint velem.
A hetek múlásával a gyűlölködő levelek száma is csökkent, a hangvételük kevésbé volt gyilkos hajlamú. Az elején Rob rettenetesen féltett. Testőrt akart mellém állítani, amikor megjött az első merényletet tervező levél…amit persze legalább több száz követett. Sok lány meg volt róla győződve, hogy zsarolással tartom magam mellett Robot, vagy isten tudja…talán kitalálták, hogy titokban boszorkány lettem. Gondolkozni sem volt érdemes az ilyesmin…
A kedélyek lenyugodtak, mi pedig – ahogy azt a média okosan kiszagolta – nagy elhatározást tettünk. Karácsonyi ajándékként beköltöztünk az első közös lakásunkba, ami mindössze néhány utcányira volt a régi lakástól, így minden közel volt. Kate és Taylor, az iskola, és a C.S.
Boldogabb voltam mint valaha, hisz ez már valamiféle elkötelezettséget jelentett kettőnk között. Tényleg bevált Rob elmélete, mert több időt tölthettünk együtt az után, hogy felvállaltuk a kapcsolatunkat, az után pedig, hogy összeköltöztünk, többé már nem kellett ingáznunk a két lakás között. Két ünnep között természetesen mind a ketten – immár kéz a kézben – hazautaztunk Londonba, és két-két napot töltöttünk mindkettőnk családjánál, amikor is bejelentettük a nagy hírt: összeköltöztünk. Remek volt hosszú idő után újra találkozni nem csak a saját, hanem Rob családjával is.  A szilveszter fantasztikus volt…életem legjobb szilvesztere, amit a saját lakásomban töltöttem, olyan emberekkel, akiket igazán szeretek. Eljöttek hozzánk a barátaink egy amolyan lakásavató és évbúcsúztató bulira. Mindenki ott volt, aki számít…még visszagondolni is félelmetesen jó érzés volt.
Mosoly futott az arcomra, ahogy mindezen újra végiggondoltam, ahogy tettem azt majdnem minden nap. Számomra felfoghatatlan volt, hogy mivel érdemeltem ki a sorstól egy ekkora ajándékot…egy ilyen igazán remek életet. Majd’ húsz évesen rengeteg mindent elértem az életben, és ami mindennél többet ért, volt biztos hátterem.

A telefonom csörgése rángatott vissza a valóságba, s én fáradtan sóhajtva emeltem a fülemhez azt.
- Itt Nora Bellini. – a hangom úgy hallatszott, mintha csak sóhajtanék.
- Szia Szépségem. – jött a nevetős válasz a vonal másik végéről, és én egyből megtorpantam. Néhány pillanatnyi fáziskéséssel ugyan, de ezer wattos mosoly futott az arcomra, majd szinte futni kezdtem a kocsi felé. – Itt vagyok a reptéren.
- De nem úgy volt, hogy negyed órával később érsz ide? – ekkorra már bepattantam a kocsiba, és rögtön el is indítottam a kocsit. – Mindegy. Gyere a bejárathoz, negyed óra és ott vagyok.
- Várlak. – mondta, majd a vonal megszakadt, és én a telefont a jegyzetfüzettel együtt az ülésre dobtam. Ez most csak annyit jelentett, hogy az ebédszünetemet kihagyom, mert el kell mennem Dom elé a reptérre. Amint említettem semmit sem bíztam a véletlenre, s a siker érdekében képes voltam beszervezni Dominic-ot is. Ő persze egyáltalán nem bánta, és az igazat megvallva már nekem is szörnyen hiányzott. Hónapok óta csak e-mailezünk, nem is találkoztunk.
Padlógázzal száguldoztam a reptér felé, s menet közben megszegtem jó néhány közlekedési szabályt, de túlságosan ideges, és izgatott voltam ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak.
Mikor kicsit több, mint tíz perccel később megérkeztem, beálltam az első szabad parkolóhelyre, majd sebtében bezártam a kocsit, és futottam a bejárathoz. Nem feledkeztem meg a napszemüvegről, és az arctakargató baseball sapkáról sem. Ezt a tippet Robtól kaptam, hiszen a júniusi hőségben nem a legjobb megoldás a kapucnis pulóver.
Szükségem volt ezekre a dolgokra, hiszen a LAX legalább annyira tömve volt paparazzikkal a nap minden egyes percében, mintha egy vörös szőnyeges bevonulásra menne az ember.
A gyanúm beigazolódott, mert a kétszárnyú üvegajtó körül ott tanyázott jó pár kamerával felszerelt, rosszul álcázott fotós. Mire ők észrevettek volna, én már rég benn jártam, és futottam fel a lépcsőn, így legfeljebb csak hátulról készíthettek rólam képet…
Mikor felértem szétnéztem jobbra majd balra, de sehol nem találtam Domot. Elindultam először a büfék felé, majd mikor ott sem találtam mentem a mosdók felé. Kezdtem ideges lenni, mert nem volt időm ilyesmire, hiszen szoros volt a napirendem. Szerettem volna felhívni őt, hogy mégis hol a bánatban van, de annyira ügyeltem arra, hogy ne vegyenek észre, és annyira siettem emellett, hogy a telefonom szépen az autóban felejtettem.
Elindultam visszafelé, mikor a jegykezelő pult felé néztem szórakozottan, és megláttam, ahogy Dom lezserül a pultnak támaszkodik, és éppen nyílván valami eszméletlenül szédítő szöveget magyarázott, mert a pult mögötti fiatal nő valósággal leolvadt a székről.
Dühösen fújtam egyet, majd megiramodtam. A kezeimet leszorítottam magam mellett, nehogy valami meggondolatlant tegyek.
- Dominic! – szóltam rá emelt hangon, mire zavartan felpillantott. Megálltam tőle jó öt méterre, és összeszűkített szemmel néztem rá, de közben már mosolyogtam. Az arca egy kicsit sem változott. Még mindig szemtelenül helyes volt, csillogó zöldeskék szemeivel tetőtől talpig bejárt engem, miközben sandán mosolygott, és a kezével a fejét vakarászta, mintha tanácstalan lenne. Aztán újra és újra végignézett rajtam, leginkább az arcomon, a dekoltázsomon és a lábaimon időzve, majd a fejét fogva felszisszent, és az alsó ajkába harapott. Értetlenül végignéztem magamon, majd széttártam a kezeimet, és kérdőn néztem rá.
- Bocs szivi. – szólt hátra hanyagul a háta mögött a csalódott arcú lánynak, majd megindult felém.
- Percről percre szebb vagy. – mondta mosolyogva, majd felkapott, és magához ölelt szorosan. Kitört belőlem a nevetés és önfeledten öleltem magamhoz a széles és izmos vállát.
- Te pedig ahogy látom, semmit nem változtál. – jegyeztem meg, mire rám fintorgott, és lerakott a földre. – De egyébként nagyon jól nézel ki. És köszönöm, hogy eljöttél. – hálásan rámosolyogtam, majd lábujjhegyre állva puszit nyomtam az arcára.
- Ha te hívsz, annak nem tudok ellenállni…egyébként meg valakinek emelnie kell az este színvonalát is. – megvonta a vállát, majd a vállára vetette a táskáját. – Mi a terv?
- Hazaugrunk, mert muszáj ebédelnem, és elhoznom otthonról a ruhámat, amiben este leszek. Utána pedig visszamegyünk a csarnokba, bemutatlak a modelleknek, és hipergyorsasággal megtanulod a lépéseket. Megkapod a ruhádat, végigriszálod a feneked a kifutón, és azt hiszem nagyjából ennyi amit kérek tőled.
- Még jó, hogy nem hosszabb a lista, különben jegyzetelnem kéne.
- Én már megtettem.
- Jézusom. – horkantott. Ekkor már a bejáratnál jártunk, és én újra felkaptam a napszemüveget. – Olvasom az újságokat.
- Jó neked, én nem. Kiről mit olvastál?
- Rólad olvasok november óta minden újságban. És nem hiszlek el… - nevetve megrázta a fejét, majd szétnézett, egyenesen rá a fotósokra.
- Siessünk jó? – most nem volt akkora szerencsém, mint befelé jövet…jó pár kép készült mindkettőnkről. – Egyébként mi hihetetlen? – ekkor már a kocsiban ültünk.
- Az, hogy visszamentél a szuperszár pasidhoz. – erre csak megráztam a fejemet, és felnevettem.
- Mit tehetnék? Szerelmes vagyok. – megvontam a vállam, majd besoroltam a forgalomba. – Ha már itt tartunk, te még mindig lehetetlen életmódot folytatsz?
- Megpróbáltam váltani.
- Nahát, tényleg? – felderült az arcom. Minden részlet érdekelt.
- Igen…úgyhogy az egyik lánnyal nem az első randin, hanem csak a második közepén feküdtem le. – mondta mosolyogva, mire legszívesebben belefejeltem volna a kormányba.
- És te erre büszke vagy? – fintorogtam.
- Héhé! Ez hozzám képest nagy haladás.
- Évek kérdése, és eljutsz a harmadik randiig…

Mikor megérkeztünk hozzám, a lakásban finom illat fogadott, ami egyből mosolyt csalt az arcomra. Még elég friss volt, így gyorsan a konyhába futottam…reméltem, hogy itthon találom, de nem így történt. Csak egy cetli fogadott a hűtőn.
El kellett mennem egy fotózásra. Estig nem végzek, de hétre mindenképp odaérek. Gondolok rád egész nap. Szeretlek. R
Mosolyogva visszatettem egy mágnessel, miután elolvastam. Imádtam az üzeneteit.
- Ó te jó ég, de megható! – hallottam Dom hangját a nappali felől, mire átsétáltam oda a konyhán keresztül. Elfojtottam egy vigyort, mikor megláttam, hogy mit nézeget szkeptikus arccal. Az első dolog, ami ebben a lakásban a helyére került az az a kép volt, amit az ötödik hónapfordulónkra kaptam Robtól…a közös képünk.
- Klassz, nem?
- Mindjárt meghatódok. – színpadiasan letörölte az arcáról a nem létező könnycseppet, majd oldalra nézett.
- Megtanultál gitározni? Ez tök menő. – mutatott az elektromos gitárra, ami az egyik sarokban állt.
- Az nem az enyém. Rob gitározik…elég jól tud. – mondtam büszkén mosolyogva.
- Mit keresnek a te lakásodban az ő cuccai? – vonta föl a szemöldökét, majd mikor nem válaszoltam elképedt. – Ti összebútoroztatok?
- Igen. – bólintottam, majd elindultam vissza a konyhába.
- Valamit tudhat a srác.
- Tud, hidd el. Carbonara spagettit? – kérdeztem, mire bólintott.
- Uhh, forog a belem. – motyogta, mikor elolvasta a hűtőn lévő cetlit.
- Fejezd be a féltékenykedést, és fogd be a szádat ezzel. – mondtam, majd leraktam elé egy tányér spagettit.
Gyorsan kellett ebédelnünk, mert fél órán belül kezdődtek a főpróbák.
Mikor végeztünk összekaptam az esti ruhámat, néhány kelléket, és pillanatok múlva már újra kocsiba szálltunk.
Az előtérben már ott várt a két lány és a fiú az évfolyamomból, valamint Kate. Ők négyen ismerték már egymást a suliból, Annie és Emily több közös órára járt Kate-tel, Kevin pedig elég meghatározó arc volt a suliban, így sokan ismerték őt. Mosolyogva integettem nekik, mikor megláttam őket, és Dom karját megragadva elindultam feléjük.
- Azt tisztázzuk…amíg itt vagy, visszafogod a hormonjaidat. – mondtam menet közben.
- Nora, ami nem megy, azt miért erőltessem?
- Azért mert ennek az estének rólam meg az átkozott vizsgámról kell szólnia, nem pedig a beteg szexuális túltengésedről. Megértetted? – bólintott.
- Elég tiszta.
- Kösz. – biccentettem.
- Sziasztok. – köszöntek a srácok, mikor odaértem hozzájuk.
- Kösz, hogy eljöttetek. Nagyon hálás vagyok mindenkinek. – mosolyogtam rájuk. – Had mutassam be Dominic Sorelt…régi kollégák voltunk. Kate, ti már ugye ismeritek egymást…
- De még mennyire, hogy ismerjük egymást! – motyogta Dom, majd Kate-re kacsintott, és megcsókolta a kezét, mire szegény lány teljesen értetlenül meredt rám. Bocsánatkérően rámosolyogtam.

Az események innentől kezdve ijesztően felgyorsultak. Sorra jöttek a próbák, hiszen senkinek nem okozott nagy nehézséget megtanulni azt, hogy a kifutó végén merre forduljon. Gondolatban mindig megmosolyogtam azokat a pillanatokat, mikor az egyik egyetemi tanár, aki egyben szervező is volt, megmondta Domnak – aki nála százszor tapasztaltabb volt -, hogy tulajdonképp hogyan kell mozogni a kifutón. Dom arca jobb volt, mint egy vicc.
Amíg a próbát néztem nem görcsöltem…
De aztán eljött az öt óra, és el is múlt, a ruháim pedig még mindig nem érkeztek meg a szalonból, pedig Martin megígérte, hogy eljön két órával kezdés előtt, hogy beadja őket.
- Ne haragudj kedvesem, de mindenki most ment érte. – lihegte Martin, mikor megjelent kicsivel fél hat után.
- Semmi gond. – mondtam szorongva, majd összekiabáltam az én saját modelljeimet, és bevezettem őket az öltözőnek kialakított terembe. – Nos srácok…ezek azok a bizonyos ruhák. Ez a vizsgaanyagom. Senki nem nyúl hozzá a kérdezésem nélkül, mert ha ezekben akár egy cérna is elszakad, nekem lőttek? Oké? Oké. – megválaszoltam a saját kérdésemet, majd a terem közepére toltam a gurulós fogast, amire egyesével fel voltak akasztva átlátszó nejlonzsákba téve az elkészült ruhák. – Most még van rá lehetőség, hogy miután felvettétek, és valahol nem jó, egy kicsit átszabjuk, vagy bevegyünk belőle. Éppen ezért, most mindenki felveszi a neki szánt ruhákat. Fontos tudni való, hogy mindegyikőtöknek három ruhát kell felvonultatnia. Kikötés szerint a három közül az egyiknek elegáns ruhának, a másiknak hétköznapi viseletnek, a harmadiknak pedig extrém ruházatnak kell lennie. A terveket mindannyian láttátok előtte…
- Én nem. – kotyogott közbe Dom.
- Igen, de te szereted mutogatni magad, úgyhogy neked ez a téma tárgytalan. – legyintettem, mire elnevette magát. – Szóval, előzetesen már mindannyian láttátok a terveimet, úgyhogy most kérlek ne hozzatok kellemetlen helyzetbe azzal, hogy kijelentitek, nem veszitek fel ezt a darabot. – mindannyian bólintottak, és láttam Domon, hogy valami nagyon szórakoztatja. Kérdőn néztem rá, belőle pedig kitört a jóízű kacagás.
- Bocs, csak eszembe jutott, hogy régen a bemutatók előbb te milyen hisztiket vágtál le. – erre nekem is mosolyra rándult a szám.
- Én megtehettem. – gúnyos grimaszt küldtem felé, majd magukra hagytam őket, hogy felöltözhessenek. Most volt egyedül szabadidőm, úgyhogy én is átvettem a ruhámat, amit szintén én terveztem. Mivel a ruháim nagyjánál a kockás és mintás darabok voltak a jellemzőek, ezért magamnak is hasonlót csináltattam. Mivel nagyon szerettem a pánt nélküli kisruhákat, természetesen ez is olyan volt. Hófehér anyagból készült bő szabású buggyos ruha, amihez egy barna-fehér kockás deréköv tartozott. Pontosan olyan anyagú volt, mint a két díszzseb a ruha két oldalán. Egyáltalán nem illettek oda, de mégis ettől lett annyira egyedi a ruha. Meg sem próbáltam beletartozni a szabályos kategóriába. Múlthéten láttam egy remek cipőt az egyik kirakatba. Barna magas sarkú szandál volt, amit összevissza futó szálak tartottak stabilan a lábamon, egészen a bokámig. Most nem rajtam volt a hangsúly, így nem mentem se fodrászhoz, se máshova. A sminkemről saját magamnak gondoskodtam, ahogy minden másról is.
Mikor elkészültem visszamentem a modelljeimhez, majd megnéztem rajtuk a munkáimat. Ahogy azt előre sejtettem az elegáns ruhákkal baj volt. Néhol ki kellett engedni, néhol be kellett venni belőle, én pedig ahogy közeledett a bemutató kezdete, egyre jobban remegő kézzel igazgattam a fiúkon, lányokon a ruhákat. Félpercenként a kabalanyakláncomhoz kaptam a kezemmel, olyan ideges voltam. Ez a nyaklánc egyébként pontosan ugyanaz, amit még a szüleim esküvője előtt Rob akasztott a nyakamba. Azóta minden nagyobb eseménynél velem volt, és mindig szerencsét hozott. Remélem nem ma este fog cserbenhagyni.
Egy utolsó próbára volt lehetőségünk még kezdés előtt, de aztán vége…
A meghívott vendégek, barátok és hozzátartozók lassanként megérkeztek, és nekünk vissza kellett húzódni a színfalak mögé.
Több dologtól is tartottam ma. Egy: megbukok a vizsgán. Kettő: elszakadnak a ruhák. Három: leszakad a plafon pont az én bemutatóm alatt. Az igazi félelmem oka igazából az volt, hogy ma estére idevártam Carrie-t, Emmát, Martint, Kellant, Taylort és természetesen Robot. Az utóbbi hármat éjjel nappal követi egy-két fotós, és féltem, sőt egyenesen rettegtem, hogy valami média csinnadrattával szétverik a vizsgámat. Éppen ezért voltam attól a pillanattól kezdve még az átlagnál is sokkal idegesebb, mint a nap eddigi részében. Újra és újra megkérdeztem minden fontosabb lépést a modelljeimtől, és bár ők kétségtelenül tudtak mindent, legszívesebben én mentem volna fel helyettük. Féltem, hogy elrontják, hogy rosszul lépnek, vagy akármi gond adódik…holott teljesen megbíztam bennük.
Amikor elérkezett a hét óra, és felszólította egy hang a jelenlévőket, hogy foglalják el a helyüket, úgy éreztem elájulok. A nap folyamán görcsösen markoltam hol Kate, hol pedig Dom karját. Túlnőtt rajtam a bizonyítási vágy, és kezdtem komolyan rosszul lenni.
- Egész zöld vagy Nora, nem kérsz enni valamit? – kérdezte Dom.
- Ne velem foglalkozz, én megleszek. – legyintettem liftező gyomorral.
- Régen nem voltál ennyire izgulós.
- Elszoktam tőle…több mint fél éve kifutót sem láttam. – mondtam savanyú mosollyal.
Pillanatokon belül megjelent a csoportvezetőm, hogy sorakozzunk fel, mert a megnyitó beszéd alatt minden vizsgázót az elején a színpadra szólítanak.
- Jól nézek ki? Nagyon remegnek a kezeim? Jaj istenem, mit csináljak? – ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztam a barátaimat. A csoporttársaim hasonló zöld színben pompáztak, csak ők meg tudták állni, hogy ne beszéljenek.
Egy összefolyó maszlag hallatszott csak a színfalak mögött a megnyitó beszédből, így meglepetten indultam fel a lépcsőn, mikor intett az egyik rendező.
És valóban…mikor kiléptem, pont akkor hangzott el a nevem, ami után felhangzott a formális taps. Végigsétáltam sietve a kifutón, majd a végén meghajoltam, hogy megköszönjem a tapsot. Mikor megfordultam, megláttam az én hozzátartozóimat, és pont elkaptam Rob pillantását, valamint a „Büszke vagyok rád” mondatot véltem leolvasni a szájáról. Hálásan odamosolyogtam nekik, majd elindultam vissza a színfalak mögé.
- Nagyon sokan vannak odakinn. – tájékoztattam a hátul lévőket. – A fények jók, és a zene is jól hallható. Menni fog srácok, igaz? – erre már csak fáradtan bólintottak, hisz megszámolni sem tudom hányszor mondtam el ezt már nekik.

Én voltam a tizenharmadik vizsgázó…az én negyed órám következett.
Természetesen az egészet úgy képzeltem el, hogy egy nagy durranással indul, és majd azzal lesz vége. Ragadt rám valami a Renquillernél töltött hónapokból, így jól fel tudtam építeni az ideális showt. Ha robbanást akartam, mindenképp Domnak kellett nyitnia, hiszen a jelenlévők kilencvenöt százaléka már biztosan találkozott vele valahol. Vagy személyesen, vagy az újságokban.
Örültem neki, hogy Dom legalább olyan komolyan vette ezt a feladatot, mint egy rendes munkát, szóval rendesen hozta a formáját. Ugyanúgy flörtölt a közönséggel, és kis híján szívleállást okozott nekem azzal, hogy csókot dobott az egyik vizsgáztatómnak.
A percek múltak, a modelljeim egymást váltották a kifutón, és nem volt egy hiba sem. Ha kellett mosolyogtak, ha kellett komolyak voltak. Kate számára ez különösen nehéz volt, mert amint kifutóra lépett, Taylor füttyögni kezdett. Én ezen jót nevettem a háttérben, Kate viszont rettentő bosszús lett.
Az utolsó körben, mikor már Dom utoljára visszajött megkönnyebbültem. Tudtam, hogy vége van, hogy túl vagyok rajta, és hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Sajnos túl sok mindent nem láthattam a bemutatóból, mert segítettem átöltözni a modelleknek, de amiket hallottam, mind pozitív volt.
Amikor kint a konferanszié felkérte, hogy köszöntség a tervezőt – azaz engem – hatalmas tapssal, remegő kézzel karoltam bele Domba, hiszen ő felajánlotta, hogy kikísér a végén a kifutóra.
A szívem a torkomban dobogott, és felszabadultság érzés lett úrrá rajtam, ahogy az utolsó lépcsőfokot is magam mögött hagytam. Elképesztő volt, de a jelenlévők állva tapsoltak, teljes tisztelettel. Elnéztem a terem végébe, ahol megláttam a srácokat egymásba kapaszkodva, mint a bulizó huligánok, és egyre csak ugrándozva azt hajtogatták, hogy „Szép volt Nora!” Annyira elmerültem bennük, hogy Domnak kicsit meg kellett löknie a vállam, mikor a virág átadására került sor, amit az egyetem igazgatójától kaptam. Gratulált nekem, megköszönte, hogy tisztességgel felkészültem, és bár még nem tudtam meg, hogy átmentem-e, azt mondta szeptemberben találkozunk. Ez volt a végszó, majd a kezembe nyomott egy nagy csokor orchideát.
Ekkor újra rajtam volt a sor, hogy végigmenjek a kifutón, a mai este folyamán utoljára.
Most, hogy nem volt rajtam nyomás, nem volt miért aggódnom. A lelkem szárnyalt, és én hírtelen úgy éreztem, mintha a világ lelassult volna. Az adrenalin száguldott az ereimben, a remegés tovatűnt a lábaimból, és nem volt más csak a kifutó és én.
Nagy újratalálkozás volt ez, és sohasem hittem volna, hogy tényleg ennyire felszabadít majd ez az érzés. A szívem mind egyre hevesebben dobogott, ahogy a cipőm sarka érintette a kifutót. Teljesen mámoros állapotba kerültem. Fel sem fogtam, hogy hol vagyok, csak szörnyen boldog voltam. A csillogó tekintetemet a földre szegeztem, és néztem, ahogy a kivilágított járólapok felvillannak. Próbáltam elhinni a lehetetlent…a lehetetlent, hogy megcsináltam. Ahogy felnéztem a tömegre, nem tudtam másra nézni csak Robra. Rá néztem, és még inkább dobogott a szívem. A büszke mosolya, és a csillogó szemei még ezt az érzést is képesek voltak felülmúlni. Hiába érzem halhatatlannak magam a kifutón…semmire sem elég ahhoz képest, amit ő adhat nekem a kifutón kívül. Érte megérte mindezt feladni…azt hiszem.

- Tudod, ez nagyon klassz volt. – mondta Dom, mikor már csak ketten voltunk az öltözőben. A többiek kimentek nézni a bemutatót, Kate pedig hátrament a közönséghez.
- Köszönöm. És azt is, hogy eljöttél. Ez tényleg nagyon sokat jelent most nekem. – mondtam meghatottan.
- Ugyan… - legyintett, majd felállt, s engem is felhúzott a padról. Kérdés nélkül borultam a mellkasának, és a vállába fújtam az arcomat. Átölelte a derekamat, és az állát a fejem búbjának támasztotta.
- Rossz, hogy ilyen messze laksz tőlem. Hiányzik az a bolond fejed. – mondta kis szünet után.
- Költözz ide.
- Költözz vissza te Vancouverbe. – vágta rá nevetve, mire belemosolyogtam az ingébe.
- Te is hiányzol nekem. Olyan jókat beszélgettünk régen, és mindig kapható voltál egy kis mókázásra.
- Most is mókázok veled szívesen. – jegyezte meg nevetgélve, mire fáradtan felnyögtem.
- Te tényleg nem változtál. – lefejtettem magamról a karjait, és visszaültem a padra, ő pedig leült a földre velem szemben.
- Gondolom nem bántad meg, hogy eljöttél Vancouverből…
- Nem. Engem oda semmi sem kötött igazán…illetve most már Carrie és te odaköttök, de előtte senki nem volt ott. Londonban a családom várt, itt a barátaim…jól tettem, hogy eljöttem. – bólintottam.
- És most itt élsz, boldogabb vagy, mint valaha, mert azzal vagy, akit szeretsz, és azt csinálod amit szeretsz. – mondta ki az összegzést.
- Nagyjából. – nem tudtam neki hazudni.
- Tessék?
- Hiányzik…a régi életem. Ma még jobban hiányzott, mint máskor.
- Bármikor egy szavadba kerülne, és visszavennének a céghez. Ebben biztos vagyok. – mondta komoly arccal, megértően. Hírtelen úgy éreztem magam, mint azokon a régi estéken hónapokkal ezelőtt, amikor borozgatás közben megvitattuk a kanapén az élet dolgait még Vancouverben.
- Nem érné meg. – legyintettem savanyúan mosolyogva.
- Ha ennyire elgondolkoztál rajta, talán mégsem felesleges. – felemelte az államat.
- Én változtam…de ha oda visszakerülnék, megint valami rosszat tennék. Azok a gyógyszerek nagyon nagy bajt csináltak nekem… - felsóhajtottam.
- Ezekre gondolsz? – húzott ki vigyorogva egy tasakkal a zsebéből.
- Tedd el most azonnal! – kiáltottam rá, mire megvonta a vállát.
- A modellkedéssel nem jár kéz a kézben a gyógyszerszedés.
- Kikészülnék.
- Én sem teszem…évek óta csinálom.
- Dom…nekem annyi minden van az életemben, ami neked nincs. Én nem…nem tudnék meglenni Vancouverben többet. A legtöbbet ott szenvedtem életemben.
- Viszont a legjobb élményeidet is ott szerezted. Például…megismertél engem.
- Igen, ez mindenképp listavezető tény. – bólintottam nevetve…
Nagyon elbeszélgettük az időt, mert már az utolsó bemutatónak is vége lett, mikor kisétáltunk az öltözőből. Majdnem éjfél volt, s az emberek nagy része már haza is ment.
Sajnos Dom sem tudott itt maradni még éjszakára sem, hiszen holnap délután ő próbálni megy…el is felejtettem, milyen az amikor az embernek nincs egy szabad pillanata sem.
Mielőtt elköszöntem volna Domtól, megmondtam Kate-nek, hogy kint várjanak meg, nemsokára utánuk megyek.
- Örültem, hogy eljöttél. – megszorítottam Dom kezét, mire halványan elmosolyogta magát.
- Én pedig örülök, hogy rám gondoltál. Nagyon jó volt látni téged…és nem vicceltem. Tényleg egyre szebb leszel.
- Köszönöm. – végigsimítottam az arcán, majd magamhoz öleltem.
- Te vagy a legjobb barátom Nora. És nem hittem, hogy ilyet fogok mondani, de akár hiszed, akár nem megváltoztattál. Most már meg merem mondani neked, mint legjobb barátomnak, hogy nagyon szeretlek téged. – mondta halkan, mintha félne, hogy bárki más meghalja.
- Én is nagyon szeretlek téged. – megsimogattam a hátát, majd elengedtem.
Mosolyogva a szemeibe néztem, majd két puszit nyomtam az arcára.
- Barátság ide vagy oda, azt tudnod kell, ha csak fele ennyire lennél szerelmes a szupersztárodba, itt helyben megcsókolnálak. – jegyezte meg a végén, majd rám kacsintott.
- Észben tartom. – válaszoltam nevetve.
- A számom tudod… - mindketten felnevettünk. – Vigyázz magadra!
- Te is. – megszorította a kezem, dobott egy puszit, majd a vállára vetette a táskáját, és elindult kifelé.
Felsóhajtottam, és nehéz szívvel elindultam a színfalak mögé a cuccomért. Már csak néhány ember téblábolt itt. A kifutót nem szerelték szét, hiszen a felsőbb évesek vizsgái a következő napokban még folyatódnak ugyanitt.
Megbeszéltem az egyikrendezővel, hogy nyugodtan elmehet, nem kell megvárnia míg összepakolok. Jó éjszakát kívánt, majd fáradtan csoszogva a személyzeti kijárat felé igyekezett.
Tudtam, hogy teljesen egyedül maradtam a sötét csarnokban. Az egyetlen fényforrás a világító kifutó volt. Vonzotta a tekintetem…vonzotta a lelkemet…vonzott engem is.
Teljes csönd volt körülöttem…nyomasztó volt ez is, akár a sejtelmes homály a terem távolabbi végeiben. Nem hallottam semmi mást csak a saját szaporán verő szívemet, a kapkodó lélegzetvételemet, és a cipőm sarkának bátortalan koppanását a padlón.
Őrült erővel tört rám a nosztalgia…a lábaim maguktól vittek föl a lépcsőn, de a kifutó elején megtorpantam. Amit innen láttam, az tökéletesen szimbolizálta volna az életutamat, ha nem térek időben észhez. Ez ideig világos, minden csupa csillogás, és siker…de aztán ez véget ér, és az ember vakon kering az ismeretlen sötétségben, és várja, hogy valaki segítő jobbot nyújtson neki. Egy rémisztő pillanatig vágytam rá…a csillogásra és a sötétségre egyaránt.
Mély lélegzetet vettem, és lassú léptekkel elindultam a hosszú egyenes úton. Döbbenetes, mennyivel másabb volt most végigmenni, mint alig néhány órája. Akkor száguldott az adrenalin bennem, most pedig csak sóvárgok utána. Bánatos és lassú léptekkel sétáltam fenn a kifutón, s az emlékek egyre csak törtek elő. Mindegyik felért egy mellbevágással.
Az első bemutatóm emléke…a rettentő izgatottság, ami úrrávolt rajtam akkor…és a feszítő boldogság, mikor először sétáltam végig élesben a kifutón…ennél az emléknél lefagytam, és lázasan kutatni kezdtem az emlékezetemben. Döbbentem vettem tudomásul, hogy ez volt az a csarnok, és kis szerencsével ez volt az a kifutó is, amin a szárnyaimat bontogattam.
A visszaemlékezés nem várt fájdalommal járt. Meg kellett állnom a kifutó közepén, és le kellett ülnöm. Szótlanul néztem előre a sötétségbe, és elengedtem magam. A könnyek…az emlékező, a boldog és a szomorú könnyek utat törtek maguknak. Annyi minden jó és rossz történt az elmúlt két év alatt…
El akartam sétálni a végéig…ezzel akartam lezárni magamban mindazt, ami régen történt…eddig nem volt rá alkalmam.
Megdörgöltem a könnyektől csíkos arcomat, és talpra álltam. Félszegen tovább sétáltam, és lépésről lépésre jöttek az újabb emlékek.
Az első bakim, hogy idegességemben kis híján a bokámat törtem…a megtisztelő, és mégis végzetes állás a Renquillernél…
Már majdnem a végén voltam, de megint megtorpantam. Eszembe jutott az ott között barátságok nagy része…az ott töltött napok mindegyike. Kedves emlékek voltak ezek még akkor is, ha csúfos vége lett. Igaza volt Dominicnak…a legjobb emlékeim oda fűznek.
Egy lépést tettem, majd lassan térdre ereszkedtem, és az ökölbe szorított kezeimet a szívemhez tettem. Oldalra dőltem, és a lábaimat előre toltam, hogy lelógathassam a kifutóról.
Végigértem…ideje volt búcsúzni.
Mély lélegzetet vettem, és ahogy fújtam ki a levegőt, úgy a könnyeim újra megindultak. Félfordulatot tettem hátrafelé, és végignéztem a kifutón…visszaemlékeztem a megtett útra. A szívem egyszerre sajgott, és volt szörnyen büszke…büszke mindarra amit elértem.
Kapkodtam a levegőt, és alig bírtam visszafogni a kitörő zokogást…csakugyan vége. Ez az álom valóban véget ért. De jön helyette egy másik…mindig jön egy másik.
- Nora…a többieket hazaküldtem hozzánk, és mondtam, hogy majd mi is megyünk. Mit csinálsz itt a sötétben? - ahogy meghallottam a halk, aggódó hangját, már szitkozódtam magamban. Nem akartam, hogy így lásson.
- Öhm…mindjárt megyek, egy pillanat. – válaszoltam remegő hangon, de nem fordultam felé.
- Kicsim, te sírsz? – megijedtem. A hangja most már közvetlen közelről jött, és mikor hozzámért, ijedtemben megugrottam.
- Nem, semmi gond. – motyogtam, és még jobban elfordultam tőle, mert ettől a mondattól csak még inkább eleredtek a könnyeim.
- Nézz rám Nora! – mondta,majd mikor nem tettem, az államnál fogva fordított magához. Tanácstalanul nézett először rám, majd a kifutóra, az ökölbe szorult kezeimre, újra a kifutóra, majd megint rám. Magához akart húzni…vigasztalni akart, de nem engedhettem neki. Az sem lett volna szabad, hogy így meglásson.
- Nem akartam, hogy így láss, sajnálom. – motyogtam, és sebtében megtöröltem az arcomat. A zsebéből előkapott egy zsebkendőt, és a combomra tette, majd szelíden megcirógatta az arcomat, és kikényszeríttette, hogy a szemébe nézzek.
- Mondd el, mi bánt.
- Lényegtelen.
- Nem, nem az. Neked nem az, tehát nekem sem. – mondta, majd mikor nem szóltam semmit, beállt a két lábam közé, kihúzott a kifutó legszélére, és szorosan magához ölelt.
Mohón bújtam az ölelésébe, és egyszerre eleredt a nyelvem…nem tudtam gátat szabni neki.
- Nekem hiányzik…ez az egész. Az érzés…a tudat, amit akkor érzek, amikor végigmegyek egy kifutón…nincs ahhoz fogható érzés. És én ma újra éreztem…sokkal jobb volt mint eddig valaha, és csak…előjöttek az emlékek. Máskor is hiányzott már…de ma szörnyűbb volt, mint valaha.
- Nora, miért nem mondtad, hogy boldogtalan vagy? – kérdezte esdeklő hangon, mire felkaptam a fejem.
- Én boldog vagyok…veled.
- Látom, hogy fáj. Az arcod egy merő fájdalom…itt kuksoltál egyedül a sötétben majd fél órát. Kisírtad a szemeidet, és elbújtál a világ elől…legalább ne mondd, hogy boldog vagy, mikor ordít rólad, hogy nem vagy az. – a hangja megrovó volt, mégis rendkívül gyengéd.
- Hisz ismersz…ilyen vagyok.
- Ha…ha ennyire hiányzik, miért nem kezded újra? – éreztem rajta, hogy mennyire nagy erőfeszítésébe tellett, hogy ezt a kérdést feltegye.
- Hiányzik…de közel sem annyira, mint amennyire te hiányoztál nekem a külön töltött hónapok alatt. Megéri ez az áldozat azt, hogy téged boldoggá tegyelek.
- De velem ne törődj! Ne add fel miattam az álmaidat…
- Majd keresek újakat.
- Nora, ez így nem jó…fáj neked…látom.
- Fáj. – bólintottam. – Fáj, mert búcsúzok. A búcsúzás fáj. Nincs több kifutó…nincs több csillogás. Egyszerű életet akarok…nyugodt körülmények között…veled. Ez minden amire vágyom.
- Az én vágyam addig nem teljesülhet, amíg nem látlak mosolyogni. De igazad van…búcsúzni fáj. Magadra hagyjalak?
- Nem…nem. Menjünk. A cuccom hátul van, idehozom…
- Hagyd csak, majd én. – megcsókolta a homlokomat, és eltűnt a sötétségben.
Lecsusszantam a kifutóról, és a fölről néztem vissza rá. Hallottam Rob közeledő lépteit, s tudtam, hogy mennem kell. Ahogy mellém lépett éreztem, hogy nem maradhatok tovább most már tényleg. Felsóhajtottam, s a fél kezemet rátettem a kifutóra. A másik kezemet Rob kezébe tettem, és ahogy lassan elindultunk a kezem folyamatosan csúszott lejjebb, míg végül már nem értem el a kifutó végét, és a karom bénultam lógott az oldalam mellett.
A kijáratnál mind a ketten megtorpantunk, és visszanéztünk.
- Nagyon büszke vagyok rád Nora. Mindenre, amit az utóbbi időben elértél… nem találok szavakat. Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek.
- Ahogy én szeretlek téged. – bólintottam keserédes mosollyal, majd közelebb léptem hozzá, átöleltem a karommal, és hálásan érintettem az övéhez az ajkamat. Ez volt az utóbbi idők legnehezebb mégis legédesebb csókja. A sokadik, ám legigazibb szerelmes csók.
Mikor elhúzódtunk egymástól, még bánatosan visszanéztem utoljára, majd kéz a kézben Vele indultam útnak hazafelé…a legújabb álmom felé…

*****

Köszönöm…

Eljutottunk ide…tényleg vége. Nincs több utóirat, nincs több potyafejezet, nincs több Nora Bellini. Tudjátok…nagyon nehéz most akármit is mondanom. Ennek a fejezetnek az utolsó negyedét volt a legnehezebb megírni…több mint kétszáz fejezet, több mint kétszáz helyzet…de ez volt a legnehezebb.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy mit is írhatnék most, mert valami tartalmasat mégis illene. Illene, mert meg kell köszönnöm nektek azt a rengeteg támogatást, amit nyújtottatok nekem ez év május 30-ától egészen december 4-ig. Ez a mai fejezet kizárólag nektek szól…ebben minden benne volt. Öröm és bánat…pont az amiket én érzek most.

Amikor ezt a történetet elkezdtem írni, ötletem sem volt meddig húzza majd a történet. Eredetileg az első 30 fejezet után abba akartam hagyni. Ha nincs Kata, akkor abba is hagyom. Ő volt az, aki minden nap rágta a fülemet, hogy ezt nem tehetem meg, hogy folytatnom kell, és igenis megérdemlik a szereplőim is a folytatást.

Így aztán IM-netről átköltöztem ide a freeblogra, és folytattam tovább ott, ahol épp abbahagytam. Tőletek jött a rengeteg reakció, és az én szívem dagadt a büszkeségtől, hogy sikerült valami olyat alkotnom, ami mosolyt csal az arcotokra, ami elgondolkodtat titeket, vagy éppen ami miatt elmorzsolok néhány könnycseppet. Higgyétek el nekem…amikor ezeket olvastam a kommentárjaitokban…madarat lehetett volna fogadni velem.

Voltak hullámvölgyek, de a végére csak eljutottunk ide.

Szeretném megköszönni minden egyes kommentelőnek, hogy itt volt, és hangot adott a véleményének. Különös köszönet azoknak, akik majdnem, vagy minden részhez írtak valami hozzászólást (ebben a maratoni elismerés abszolút Cintié, aki mindössze 200 fejezet alatt ha 10szer nem írt véleményt…Köszönöm neked!) Hálás vagyok mindenkinek…tényleg. Nem szeretnék kiemelni senkit a kommentelők közül, mert ha véletlen valakit kifelejtek, akkor azzal megbántom az illetőt, és ezt nem szeretném. Mindenki biztos magára érez, mikor olvassa ezeket a sorokat, és igen…joggal érzi magáról, hogy ez a köszönet neki is szól.

Szóval tényleg nem tudok mást mondani, mint azt, hogy köszönöm, és, hogy TI vagytok számomra a legjobbak. Sosem fogom ezt elfelejteni. Soha.

Rettentő hálás vagyok azért is, mert miközben én írtam napról napra a részeket, megismerkedtem Veletek. És bár szinte semmi igazi információt nem tudtunk meg egymásról, de azzal hogy kommentárokon keresztül kommunikáltunk hol itt, hol valamelyikőtök blog oldalán…én mégis úgy éreztem, hogy ismerlek titeket, és alig vártam, hogy örömet szerezzek nektek egy-egy új fejezettel.

A csoda megtörtént másodszorra is…az internet, és a blogírás felém sodort egy újabb nagyon kedves ismerőst, aki mára nyugodtan mondhatom, hogy a barátnőm lett. Ha nem alakul így, ha Kata nem beszél rá, hogy folytassam, akkor a mai napig sem ismernénk egymást Moncsival…és azt hiszek az igazán kár lenne.

Szóval két külön nagy köszönet Moncsinak és Katának, akik sokszor hajnalokig virrasztottak velem, és hallgatták a locsogásaimat naphosszat, hogy éppen milyen merényletet tervezek a szereplőim ellen. Remélem ezt a jó szokásotokat nem adjátok fel a következő irományaim alatt sem. :) Szeretlek titeket lányok!

És végezetül…ha még nem írtam volna eleget… :D

Az új történet. Egyenlőre ennyit tudok megadni róla. A többi még az én titkom.

A címe: Won’t you die tonight for love?

Elérhetitek a www.delirium-2.blogspot.com címen.

Egyenlőre az oldal üres teljesen. Az első információkat ezen a héten péntekig felteszem oda. Ide több bejegyzésem a termeim szerint már nem lesz. Búcsúzom a freeblogtól…remélem az olvasóimtól nem. :)

Összefoglalásképp szeretném megköszönni a majd’ 1200 véleményt amit küldtetek…a továbbiakban is sok szeretettel várom a kommentárjaitokat.

A cím nem változott…

delirium@index.hu

Vigyázzatok magatokra, és a héten még találkozunk. Ne feledjétek!
www.delirium-2.blogspot.com

xoxo

200. fejezet

Görcsös testtartásban ültem a sötétített üvegű luxusautó hátsó ülésén Robbal a bal oldalamon.
- Minden rendben lesz. – mondta lágy hangon, és felemelte az összekulcsolt kezeinket, hogy megcsókolja a kézfejem. Kényszeredetten elmosolyogtam, majd elfordítottam a tekintetem. Egyre csak igazgattam magamon a ruhát, és igyekeztem nem figyelembe venni az idegességtől felfordult gyomromat. Kinéztem a sötét ablakon keresztül az immár kivilágított sötét utcára, és próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mivel csavarta el ennyire a fejem, hogy ebbe belemenjek…
- Jó reggelt srácok. – köszöntem, mikor reggel kikóvályogtam a szobámból. Eddigre már Kate, Taylor és Rob is az étkezőasztalnál ültek.
- Jó reggelt. – válaszoltak kórusba. Mikor odaértem az asztalhoz, kommentár nélkül kivettem Rob kezéből a kávésbögrét, és nagyot kortyoltam belőle, így a maradék kávéja fele eltűnt.
- Nagyon szívesen… - motyogta szomorkásan, mikor belenézett a bögrébe. Fáradtam elmosolyogtam magam, és megpusziltam a homlokát.
- Köszönöm. – leültem az utolsó szabad székre, és unottan forgatni kezdtem a kezeim között egy üres zsömlét.
- Min gondolkozol? – kérdezte Taylor, mikor egy ideje már üveges tekintettel bámultam a vajtartót.
- A ma estén. – ügyeltem az arcomra, nehogy eláruljon, mennyire ódzkodom mindettől.
- Szóval jössz te is? Látod szívem, mondtam, hogy nem leszel egyedül. – mosolygott Taylor Kate-re, akinek egyből felderült az arca. Egyenlőre még nem voltam eléggé felébredve ahhoz, hogy reagáljak a szavaira, pedig lett volna pár hozzáfűznivalóm.
- Rob, én… - kezdtem hírtelen, mert kitört rajtam a hiszti. – Nekem még ruhám sincs, és én…
- Elintéztem…vajat? – tartotta felém, mire cinikusan felvontam a szemöldökömet. – Nem…nem kérsz vajat.
- Ez most sokkal másabb lesz, mint egy évvel ezelőtt volt. Nagyobb a rajongótábor is.
- Vajon miért? – horkant fel Kate, majd megrázta a fejét.
- Taylor megkeresi nekünk a gázsit a testével, amit a film ötven százalékában elfelejt eltakarni. – nevetett fel Rob, s talán mintha az asztal alatt valakinek a lába elsuhant volna az enyém mellett, hogy aztán tompa puffanással Rob sípcsontján végezze.
- Ha jól emlékszem nem miattam hívták ki a rendőrséget Olaszországban csak azért, mert levettem az ingemet, és a fél város megvadult. – vágott vissza Taylor, mire Kate és én felnevettünk.
- Ami jó az jó. – zártam le a témát, mire Rob hálásan rám mosolygott, és az asztal alatt megsimogatta a combomat. Rögtön kiugrott az álom a szememből.
- Látok mindent. Ez itt egy ebédlőasztal. Ne itt kérlek… - szúrta közbe Kate.
- Örülök, hogy látod, legalább tudjuk, hogy jó a szemed. – morogtam, de velem egy időben Rob is beszélni kezdett.
- Ha ez az asztal mesélni tudna…
- Lenne pár sztorija… - tette hozzá Taylor, miközben erősen a sótartóra koncentrált, de az arca mindent elárult arról, hogy min gondolkozik.
- Oké, ennyi elég volt a témából. – jelentette ki Kate hírtelen, majd meglökte Taylort, aki csak szemtelenül vigyorgott rá.
- Nos. Jelenleg tizenegy óra lesz. Taylor nekünk van egy kis dolgunk még a stúdióban, addig is…Martin egykor vár titeket – mutatott Kate-re és rám – a szalonban, ahol kaptok tőle valami ruhát ma estére. Különleges nap lesz a mai… - jelentőségteljesen rám nézett, mire én rámosolyogtam.
- Persze, az lesz. – bólintottam.
- A sminketekről és a frizurátokról nem tudok gondoskodni, úgyhogy ezt ti oldjátok meg. A lényeg az, hogy nyolcra itt leszek érted. – a végét már csak nekem mondta, és megfogta a kezem, mire nagyot nyeltem, és bólintottam.
- Oké, furák vagytok. Mi folyik itt? – kérdezte Taylor.
- Ne üsd bele mindenbe az orrod. Inkább gyere, induljunk, mert még az öltönyömért el kell mennem. – jegyezte meg Rob Taylor felé fordulva, majd elégedetten megütögette a hasát, és felállt az asztaltól.
- Este találkozunk. – hüvelykujjával megcirógatta az arcomat, majd lehajolt, és megcsókolta az ajkamat, de mindössze csak néhány pillanatig. Mikor elhúzódott, elkaptam a pólója nyakát, és visszahúztam magamhoz, és az előbbinél kicsit nagyobb hévvel csókoltam meg. Megragadta a derekam, felhúzott a székből, és szorosan ölelt magához miközben az ajkai az enyémekkel együtt mozogtak.
- Most már mehetsz. – mondtam, mikor elhúzódott. Felnevetett, majd egy pillanatra újra megcsókolt.
- Szeretlek.
- Akárcsak én. – lábujjhegyre ágaskodtam, és utoljára rövid időre az övéhez érintettem az ajkamat.

- Martin nekem erről miért nem szóltál, hogy el akar cipelni magával a premierre? – sziszegtem halkan, miközben Kate öltözött.
- Ugyan már Kedvesem. Más kiugrana a bőréből, hogyha a barátja az lenne, aki neked. És biztos vagyok benne, hogy a fél karjukat feláldoznák egy olyan pillanatért, amilyet ő tervez…veled. – a mondat végén a citromsárga körömreszelő hegye pontosan felém nézett.
- Csakhogy én nem olyan vagyok, mint más.
- Minden bizonnyal ezzel ő is tisztában van. Egyébként meg, ha ennyire ellenedre van a dolog, miért nem mondtál az ötletére nemet?
- Mert nincs ellenemre…csak korainak tartom. Most békültünk ki, és…
- Szóval ellenedre van.
- De nincs! Szeretem őt, és más nem számít.
- Tudod mit? Inkább menj, öltözz fel. – mutatott a paraván felé, ahonnan épp Kate lépett ki.
Duzzogva dobáltam le magamról a ruhadarabokat, és később már óvatos mozdulattal bújtam bele a combig szűkített, fekete anyagú, pánt nélküli ruhába, aminek az ajkán vajszínű csíkok futottak, s ez a szoknyarész a térdemig tartott. Belebújtam az odakészített magas sarkú cipőkbe, majd a tükör elé sétáltam.
- Egész jó ízlése van tulajdonképp. – motyogta Martin tűnődve.
- Tessék?
- A lovagod választotta a ruhádat. Tegnap este mielőtt hozzád ment, beugrott hozzám, hogy kiválasszuk a ruhádat mára.
- Szóval kész tervei voltak? – összefűztem a karom a mellem előtt.
- Nora Bellini, ezt most hagyd abba, vagy én nem adok neked többet egy ruhát sem! – csattant fel, mire megadóan feltartottam a kezeimet, és inkább a ruhát vizsgálgattam. Ez volt Martin, és valami sosem változik…

Délutánra a lakást csatatérré változtattuk Kate-tel. Fel s alá rohangáltunk, miközben a kezünket ráztuk, hogy száradjon rajta a körömlakk, különböző sminkecsetek után kutattunk a leglehetetlenebb helyeken, míg végül fél nyolc után pár perccel mindketten puccparádéban ültünk a kanapén. Ez után csak néhány szót beszéltünk…mind a ketten a gondolatainkba mélyedtünk.
Éppen a nyitott fekete esernyőt ábrázoló gyűrűt kapargattam, mikor rezegni kezdett a telefonom.
- Megjött Rob. – motyogtam, majd felpattantam.
- Oké, akkor majd ott találkozunk. Pár perc és mi is megyünk utánatok. – mosolygott Kate, majd dobtam egy puszit neki az ajtóból, és hevesen dobogó szívvel beszálltam a liftbe…

- Itt már elég sok ember van…szerintem mindjárt megérkezünk. – motyogta Rob, s ezzel visszarángatott a valóságba. Kicsit megráztam a fejemet, mikor újra felfogtam, hogy mi történik körülöttem.
Mélyeket lélegeztem, miközben azt mondogattam magamban, „Ez csak egy filmpremier. Néhány ember összegyűlik, és megnézik együtt a filmet. Ez igazán nem nagy dolog…”
Csakhogy semmiképp sem tudtam megnyugodni, pont a néhány ember miatt.
Ahogy közeledtünk valóban egyre több és több ember volt az utcákon.

Némán ültünk szinte végig az úton…éreztem rajta, hogy ő is ideges. Az ujjai túl görcsösen fogták közre az enyémeket, s ettől, hogy ő is bizonytalan, hírtelen őrültségnek találtam azt, amire készültünk.
- Még nem késő, nem kell megcsinálnunk, ha nem akarod. – szólaltam meg halkan, hogy a sofőr ne hallja.
- De igen. Egyszeri alkalomról van szó. Több ilyen úgysem lesz…minden sokkal könnyebb lesz.

Hírtelen a gyéren megvilágított utcákat felváltotta a reflektorokkal kivilágított tér. Mintha átautóztunk volna egy másik világba.
A hangerő, ahogy a nagy fekete kocsi begördült, nagyjából ötször akkora lett, s még az autóban ülve is bántotta a fülemet.
- Azt hiszem ezek az utolsó nyugodt perceink. Engem mindjárt szétszednek. – motyogta, és kihúzta a kezét az enyémből, hogy megigazítsa az örökösen bozontos frizuráját, s végigsimított a nyakkendőjén.
- Nagyon elegáns vagy ma. – néztem végig rajta mosolyogva, mire felém fordult. – Nézd, tudom, hogy nem szabad ilyesmit előre mondani, hisz nem tudhatom, nem láttam a filmet…de szeretném, ha tudnád, hogy mennyire szörnyen büszke vagyok rád ezekben a pillanatokban.

- Köszönöm. – megcirógatta az arcomat, majd végigfuttatta a tekintetét rajtam tetőtől talpig, oda-vissza. – Te is gyönyörű vagy…mint általában mindig.
- Ugyan. – legyintettem pironkodva.
- Hogy is mondtad? „Ami jó, az jó”? – rám kacsintott, s nemsokára kinyílt az ő oldalán az ajtó. Abban a pillanatban a hangorkán utat tört magának a dobhártyámba, és én a büszkeségtől könnybe lábadt szemekkel figyeltem, ahogy Rob kiszáll, s mikor üdvözlésképp körbeinteget, az összes lány a kordonok mögött érte könyörög. Minden lánynak szerepelt az álmaiban.

Ilyenkor, mikor találkozom az ő rajongóival, mindig eszembe jut, hogy akár én is állhatnék ott, és ugyanúgy könyörögnék egy pillantásáért.

Megint sikerült gondolatban elkalandoznom, mert Rob már visszafordult felém a rajongói felől, és hívogatóan mosolyogva nyújtotta felém a kezét, hogy kisegítsen a kocsiból.
Átmásztam az ülés másik oldalára, és a kezébe tettem a sajátomat. Egy mélyet lélegeztem, és igyekeztem kizárni a fülemből az örökös ováció hangját. Belegondolni sem mertem, hogy hány ezer ember lehet most itt.
És aztán megtettem…kiszálltam.
Mikor megálltam a puha vörös szőnyegen, egy pillanatig úgy éreztem, hogy enyém az egész világ. Rettentő nagy adrenalin lökéssel járt az, hogy a kordonon belül lehettem, méghozzá nem is akárkivel. Mire kettőt pisloghattam volna, addigra a hátunk mögül az autó már eltűnt, és fényképezőgépek ezrei örökítették meg azt a pillanatot, ahogy belekarolok Rob felkínált karjába.

A tömeg teljesen megőrült. Szinte megveszve skandálták Rob nevét újra és újra, mintha beakadt volna a lejátszóba a lemez. Nem akartam én lenni minden jó elrontója…elég ha csak az álmaikat fogom pillanatok alatt szétzúzni.
- Menj oda a rajongóidhoz nyugodtan. – szóltam oda neki.

- Majd később, most dolgom van.
- Nem…Rob. Kérlek, menj oda hozzájuk. Én megvárlak. Látok itt ismerősöket, addig köszönök nekik. – rámosolyogtam, és kihúztam a kezem a karjából. Már megszokásból hajolt felém, de egy pillantásommal megfagyasztottam őt a mozdulata közben.
- Oh, hát persze. – bólintott, mikor leesett neki a tantusz, és nevetgélni kezdett. Két biztonsági őrrel a nyomában elindult a rajongói felé, mire az elválasztó kordon vészesen meghajolt.
- Elnézést, mondja csak…ez a kordon biztonságos?
- Majd most kiderül. – válaszolt nevetgélve az egyik rendező, mire fanyarul visszamosolyogtam.
- Ez tényleg nagyon vicces volt. – motyogtam rosszmájúan, majd műmosolyt öltve végigsétáltam a vörös szőnyegen.

A televízióstábok és újságírók előtt megállítottak, és feltettek nekem néhány kérdést az új filmről, majd amikor arról kérdeztek, hogy nem kellemetlen-e nekem most itt lenni, a volt barátom filmjének premierjén, a kérdést visszadobtam, és elnézést kérve, jól nevelten távoztam.
- Kellan! – kiáltottam nevetve, mikor szó nélkül elment mellettem a széles szőnyegen.
- A mindenit, Nora! – nagyon megörült, mikor meglátott. Felkapott és megpörgetett, persze a kamerák ezt fel is vették. – Ezer éve nem láttalak! Hol voltál idáig? És…és hogy kerülsz ide?
- Szerinted, hogyan kerülhettem ide?
- Csak nem? – rövid tanakodás rájött, és hálával adóztam neki, hogy csak ennyit kérdezett.
- De…de igen. – bólintottam mosolyogva.
- Én megmondtam az elején, hogy ez így lesz. – mondta, és úgy tett, mint aki meg sem lepődött.
- Hát persze. – nevettem.
- Nézd, nekem most mennem kell teljesíteni néhány nő vágyát, akik csak engem akarnak – mosolyogva odaintett a rajongóinak. – Örültem, hogy összefutottunk, és örülök mindennek amit mondtál. Fel a fejjel, csak így tovább…Szia. – azzal már ott sem volt.

Robnak pont akkor sikerült beérnie engem, amikor a premiert támogató cégek és márkák paravánja előtt sétáltam el. Remek, pont ahogy terveztük…
Ahogy megjelent, a vakuk egyből villogni kezdtek, és most rajongók helyett fotósok akarták magukra vonni Rob figyelmét…gyalázatosan kevés sikerrel.

Belenéztem az izgatottan csillogó szemeibe, s láttam, hogy teljesen biztos abban, hogy meg akarja tenni. Eddig minden úgy alakult, ahogy azt tegnap este, a kérése felvetése után megtippeltünk, és én egyre inkább kezdtem elfogadni a helyzetet, és belátni, hogy így talán könnyebb lesz.
- Először a közös képek. Szabad hölgyem? – formálisan felém nyújtotta a karját, majd mikor nevetve bólintottam, körülölelte a derekamat. Egy pillanattal később a fotósok hada felé fordított, és együtt hunyorogtunk a felvillanó fehér fényektől.
Közel voltunk…nagyon közel. A szívem szabálytalanul, őrült tempóban dobogott a mellkasomban, és szörnyen ideges voltam, ugyanakkor vártam is a pillanatot.

Majd két percig mosolyogtunk a több száz kamerába, s ez alatt a idegesség jelei még inkább kijöttek rajtam. Igyekeztem úrrá lenni a lábaim remegésén, miközben a tenyeremmel a ruhámat tologattam lefelé, és észrevétlenül beletöröltem a tenyeremből a nedvességet.
Rob elkapta a kezemet, és én rögtön felé kaptam a tekintetemet.
Ahogy az ujjainkat összefűzte, olyan érzésem volt, mintha a szívemet zárná börtönbe ezzel a mozdulattal. Az élet körülöttem lelassult, és már nem volt körülöttünk semmi, ahogy ez általában lenni szokott ezeknél a pillanatoknál.
Elfulladva próbáltam levegőt venni, mikor féloldalasan rám mosolygott, és várakozásteljesen a fotósokra pillantott. Mikor visszafordult felém, a mosolya kiteljesedett, és megszorította a kezemet.
- Emlékszel, mit mondtam tegnap? Hogy miért lesz jobb ez után? – kérdezte édes hangon, mire én félszegen bólintottam. Kezdtem valóban felfogni, hogy mit tesz meg értem, és még a tudat is elnémított.
- És…készen állsz?
- Erre kész lehet állni? – kérdeztem vissza kissé reszkető hangon, mire elmosolyogta magát.
- Igazad van, buta kérdés… - felém fordult, és elengedte a kezemet, s helyette a derekamra csúsztatta a kezét. Ahogy magához húzott, és a testünk összeért, már egyáltalán nem féltem, mindössze szörnyen vakmerőnek találtam a döntésünket. Az egyik kezem megállapodott a mellkasán, míg a másikkal átöleltem a nyakát. Az egész egy pillanat alatt történt meg…
A kezével végigsimított az arcomon, és egyre csak közelített felém. A hangzavar újra óriási lett, így már nem tudtam kizárni a fejemből, s újra érzékeltem a külvilágot.
- Ennyi ember előtt még sosem csókoltalak meg… - akartam mondani, de csak az első szavakig jutottam el, mert elszántan felizzott a tekintete, az arcomról a nyakamon át a kezét a tarkómra csúsztatta, és egy érzéki mozdulattal a hajamba túrt. Ugyanebben az időben az ajkaink félúton összetalálkoztak, s egy szívszaggatóan hosszú és szenvedélyes csókot váltottunk ott, ország-világ szeme láttára.
Mosoly futott az arcomra, miközben vágyakozva csókoltam őt újra és újra, mert amint elkezdtük ezt az egész, gondosan megtervezett műsort, elszabadult a pokol.
Biztos voltam benne, hogy több ezer fényképezővel zoomoltak ránk abban a pillanatban, és már az első másodpercekről tengernyi kép készült.
Boldog voltam, mert most azt egyszer nem kellett semmivel törődnöm. Igaz a vakuk úgy villogtak körülöttünk, mintha legalább valami robbanás lenne, de nem érdekelt, mert végre nem érdekelt a következménye.
Voltak akiknek tetszett, voltak, akiknek kevésbé. Mindenki hangot adott a véleményének, de nem érdekelt, mert a boldogság mellé abban a pillanatban, ahogy mindkét kezével közrefogta az arcomat, és még mélyebben, még őszintébben csókolt, istenigazából, mintha soha nem akarná abbahagyni, akkor az öröm mellé felszabadultság érzés párosult.
Felszabadultam, mert mától kezdve megtudta a világ, hogy ő az enyém, és én az övé vagyok. Jelenleg ez volt a legfontosabb.
Ő kezdte a csókot, neki is kellett befejezni. A végén sóvárgó tekintettel néztünk a másik szemébe, és egyszerre jött mindkettőnk szájára a varázsszó; szereltek.
Újra a fotósok felé fordultunk, és most már őszintén mosolyogtam az összes kamerába. Egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen cikkek fognak rólunk ezek után megjelenni, nem érdekelt, hogy melyik újság mit fog összekombinálni, egy dolog számított.
Összetartoztunk…és ez mostantól egy teljesen hivatalos tény volt
Ő…meg Én…boldogabbak voltunk mint valaha, s ami a legfontosabb: hivatalosan boldogok.

Vége...

*****

Megtörtént. 200 fejezet...hihetetlen.

Szeretném megköszönni mindenki támogatását, és kommentálását, nem csak az előző, hanem az összes fejezetre vonatkozóan. :)Ti adtátok nekem az ihletet, napról napra, fejezetről fejezetre.
Hosszabb köszönetnyílvánítással készültem, de azt nem most olvashatjátok, bizonyos okok miatt.

Hogy mi az ok? ... Nem szerettem olvasni a "nem fair" kommentárokat, mert kihatottak a lelkiismeretemre, és elkezdtem gondolkozni a lehetőségeken. Elmondom, hogy mire jutottam. :)

Nem folytatom tovább ezt a történetet. Nem ötlethiány miatt, hanem mert nem szeretném nyújtani, mint a rétestésztát. Egyszer mindennek vége van. Imádtam Nora fejével gondolkozni, szerelembe estem vele együtt, és csalódtam vele együtt. Nekem sokkal jobban fáj abbahagyni, mint hinnétek...

Éppen ezért, mert ilyen nehéz, úgy döntöttem, hogy hétfőn (azaz december 7-én) új fejezettel jövök. Nevezzük bónuszfejezetnek. Hosszabb lesz mint az átlag fejezetek voltak...de azzal vége. Azok a sorok lesznek az én utóirataim.

Szóval köszönöm a figyelmet, az olvasást, és a támogatást.
Hétfőn késő este (reményeim szerint még éjfél előtt) várlak titeket a bónusz fejezettel.

Addig is egy utolsó szíveség...belefér?
Szeretném, ha megbombáznátok szép hosszú levelekkel (inkább levelekkel, mint kommentárokkal) a történettel kapcsolatban. Most már egészben látjátok az egészet...nincs folytatás. Kerek véleményt lehet alkotni :) Nagyon érdekelnek az építő kritikák.

delirium@index.hu

u.i.: A következő történetről az információkat szintén hétfőn mondom el :)

xoxo <3

199. fejezet

Miután úgy éreztük, hogy több mint eleget lustálkodtunk, elmentünk zuhanyozni – külön-külön a biztonság kedvéért. Rob ment elsőként, addig én még tovább merengtem…
Időnként a párnába fojtottam a boldog nevetésemet…valósággal a föld fölött lebegtem.
- Tied a pálya. – jött ki a vizes haját törölgetve Rob a fürdőből egy szál gatyában, de mikor rám nézett megtorpant. Én még mindig az ágyban feküdtem, a hajam szanaszét, és alig takart belőlem valamit a fehér ágynemű.
- Mi az? – vontam fel a szemöldököm, de nem válaszolt, csak mosolyogva közelebb jött, és leült az ágy szélére.
- Nincs semmi. – mondta, majd a fülem mögé tűrte a hajam. Továbbra is némán nézett.
- Bökd már ki, mi van. Zavar ez a helyzet. – felkönyököltem, mire ő megint elmosolyogta magát. Hívogatóan intettem felé a mutatóujjammal, majd mikor már elég közel hajolt hozzám megcsókoltam az ajkait, és megcirógattam a nyakát.
- Szeretem látni, hogy az én ágyamban heverészel. Ez minden. – mondta végül, majd megvárta míg felülök, aztán az ölébe húzott és szorosan megölelt.
- Már majdnem elfelejtettem, hogy mennyire jó veled… - motyogtam közel a füléhez, ő pedig felsóhajtott.
- Még jó, hogy csak majdnem.
- Tudod… - szórakozottan a vizes hajába túrtam, mire felém fordította az arcát, s összeért az orrunk hegye. Összemosolyogtunk, s csak aztán folytattam. - …még mindig nehéz elhinni azt, ami tegnap…illetve már ma történt.
- De nem lehetetlen. – mondta bizakodva, majd egy pillanatra az enyémhez érintette az ajkát.
- Persze, csak… - tétovázva elhallgattam, és mélyen belenéztem a vidáman csillogó szemeibe. Még sokáig akartam, hogy így csillogjanak, úgyhogy elvetettem, amit eredetileg mondani akartam, és félszegen rámosolyogtam. Egyszer úgyis beszélünk róla…mindenképp beszélnünk kell róla. – Hagyjuk, nem lényeges.
Megvontam a vállam, hogy elhitessem vele, csakugyan nem az. Inkább futólag az övének nyomtam az ajkaimat, majd kiugrottam az öleléséből, és mielőtt bármi hangulatrombolót mondhattam volna, beálltam a zuhany alá.
Míg én odabenn pepecseltem, ő összepakolta a ruháit. Éppen az utolsó sporttáskáját zárta be, mikor törölközőbe csavarva kiléptem a fürdőből. Sosem szerettem ezt a mozdulatot látni.
- Oké…azt hiszem minden rendben. A gép négy óra múlva indul, úgyhogy neked is van még bőven időd bepakolni.
- Öhm…Rob?
- Tessék?
- Utálom, hogy tönkre kell tennem a jókedved…de te promóciós turnén vagy.
- Igen, és? – értetlenül megvonta a vállát.
- És…én Los Angelesbe utazom ma.
- Akárcsak én. – bólintott rá gyorsan, mire most már én álltam teljes értetlenségben. – Holnap lesz a Los Angelesi premier. A premier, csupa nagybetűvel. A sors furcsa fintora, hogy ott kell lennem. – szerényen elnevette magát, majd a derekam után nyúlt, és magához húzott. Hosszú perceken át álltunk így, mikor kissé dideregni kezdtem.
- Azt hiszem át kéne mennem a ruháimért. – jegyeztem meg, mire felhorkant.
- Így? – végignéztem magamon.
- Hát, igazad van a cipőt fel kéne vennem, nehogy valamibe belelépjek odakinn, vagy ilyesmi. – hangosan gondolkoztam, miközben kislattyogtam a szobából. Menet közben felkaptam a földről a korábban széthajigált ruháimat.
Méltatlankodva, nagy léptekkel pillanatok alatt a nyomomban volt.
- Így…nem mehetsz ki így a folyosóra Nora! Bárki megláthat.
- És?
- Nem egy kirakat vagy, akit mindenki kénye kedve szerint nézegethet. Mindjárt kerítek neked…valamit. – motyogta, majd a fejét vakarászva körbenézett.
- Mi lenne, ha velem jönnél? Akkor legalább tudnák, hogy a kirakatban lévő árú már el van adva.
- Igazán szellemes hasonlat… - mosolygott rám néhány pillanatig, majd hírtelen újra szigorú lett az arca, és kijelentette: - Nem.
- Jaj, Rob ne csináld már… - sóhajtottam, és elindultam az ajtó felé.
- Nem hiszem el… - némán szitkozódott, majd zsebre vágta a telefonját, és követett.
- Látod, nincs itt senki. – mosolyogtam, mikor beléptünk a liftbe.
- Csak egy biztonsági kamera a fejünk fölött. – ránézett a telefonján lévő órára, majd szarkasztikusan megjegyezte. – Épp ebédidő van…aki ma ezt a kamerát felügyeli, annak biztos jó étvágya lesz.
- Ilyenkor szörnyen édes vagy. – közelebb húzódtam hozzá, s befészkeltem magam a karjai közé.
- Te pedig szörnyen önfejű. – húzta el a száját, ahogy újra és újra végignézett rajtam. Felnevettem az arckifejezésén, majd átkaroltam a nyakát, és lábujjhegyre álltam.
Pillanatokon belül az ajka már az enyémeket becézgette finom gyengédséggel.
- Az már valami! – rikkantotta Carrie, mikor meglátott minket a folyosóról. Észre sem vettük, hogy időközben megérkeztünk, és kinyílt a lift ajtaja.
- Még hogy nincs itt senki… - morogta Rob, durcásan a félbehagyott csók miatt, hisz mikor meghallottuk Carr hangját, rögtön szétrebbentünk. Beharaptam az ajkamat, hogy elrejtsem a mosolyomat, majd összekulcsoltam a kezemet Rob kezével, és elindultunk a szobaajtóm felé.
- Épp most akartam menni hozzád, hogy felkeltél-e már…
- Felkeltem, amint látod. – vigyorogtam rá, majd megálltunk az ajtónál. Bekopogtattam, mivel nem tudtam bemenni a szobakulcs nélkül. Míg vártuk, hogy Kate ajtót nyisson, Rob elengedte a kezemet, és magához ölelt. Egy pillanatig sem tétováztam, egyik kezemmel átkaroltam a derekát, míg a másikat a hasára tettem, és felnéztem rá. Lehajolt és megpróbálta ott folytatni az előbbi csókunkat, ahol abbamaradt, de Carrie megint közbekotyogott.
- Ó, hát azt látom. Gondolom nehéz volt az éjszaka után felébredni. Úgy értem nem vagytok…kimerültek?
- Ne is foglalkozz vele. – motyogtam, mikor egy pillanatra elhúzódtam tőle, hogy utána újra megcsókoljam.
- Hálátlanok vagytok. – jegyezte meg Carrie nevetve, s ebben a pillanatban kinyílt végre a szobaajtó.
- Helló fiatalok. – mosolygott Kate elégedetten, mikor meglátta az ajtó előtt álldogáló kettősünket. Eddigre Carrie már eltűnt a mellettünk lévő szobában…
- Később látlak? – pillantottam fel Robra.
- Percek kérdése. – nevetett fel, majd rám kacsintott, futólag csókot nyomott a homlokomra, majd Kate felé dobott egy sugárzó mosolyt, és visszasétált a lifthez. Felsóhajtottam mikor becsukódott a liftajtó, és Kate felé fordultam.
- Rád sem ismerek. – rázta a fejét nevetve, mikor bementem mellette a szobába. A cipőket azonnal lerúgtam a lábamról, és a tegnapi ruhámat a kanapéra tettem.
- Ne kérdezd meg, hogy vagyok, úgysem találnék rá szavakat. – fordultam felé nevetve.
- Szóval mindent megbeszéltetek? – lehervadt a mosolyom.
- A múltról megbeszéltünk mindent. – bólintottam. – De a jövőről semmit…
- Tehát akkor még…?
- Nem. Nem tudom, hogy ez után mi lesz velünk.
- Szerintem nem kell tartanod, hogy magadra hagy. Szeret téged, ez látszik rajta.
- Mondta is. – mosolyra rándult a szám széle. – De mint tudjuk ez sokszor nem elég.
- Miért nem mondod meg neki, hogy beszélni akarsz vele erről?
- Túl boldognak tűnik. Nem tudom lelombozni őt az egyik pillanatról a másikra. Előbb utóbb úgy is beszélnünk kell róla…

Hamar összecsomagoltam minden cuccomat, hisz nem igazán pakoltam szét egy nap alatt. Semmit nem láttam Münchenből, pedig terveztem egy városnézést a lányokkal, de hát közbejött egy sokkal jobb program.
Éppen a ruhazsákot cipzároztam be, mikor kinyílt a szobaajtóm.
- Gyere. – mondtam mosolyogva, mikor megláttam, hogy bekukucskál az ajtórésen.
- Carrie azt mondta, hogy fél óra múlva indulhatunk. Addig ő mindenkinek beszerez valami ebédet.
- Ez igazán kedves tőle. – leültem az ágyamra, és megpaskoltam magam mellett a helyet, jelezve, hogy jöjjön ide hozzám.
- Bepakoltál? – leült, és az ölébe vont. Nem volt elég egyikünknek sem, hogy kettesben voltunk, muszáj volt érintetünk a másikat.
- Igen, minden kész. – válaszoltam, majd a vállába temettem az arcomat. Pont úgy fordítottam, hogy akkor csókolhattam meg a nyakát, amikor kedvem volt.
Feszített belülről az a téma, ami leginkább érdekelt, de nem tudtam, miképp kezdhetnék neki…
- És…és mondd csak, hová mész majd, ha visszaértünk Los Angelesbe?
- Haza…gondolom. – szórakozottan rajzolgatott a combomra mindenféle krix-kraxokat az ujjával.
- És az mennyire nyeri el a tetszésedet, hogyha azt mondom, hogy ma…aludj nálam? – kérdeztem, majd hogy kicsit rávezessem a dolgokra megcsókoltam a nyakát.
- Maximálisan. – halkan felnevetett, majd az állam alá nyúlt, s megemelve azt az enyémnek nyomta az ajkait.

Az indulásig hátralévő időben mindenféle éppen felvetődő dologról beszéltünk. Mindketten hanyatt dőltünk az ágyon, de a lábaink össze voltak keresztezve. Tényleg mindenről beszéltünk. Munkáról, barátokról, tervekről, az érzésekről, a jelenről…csak kettőnk jövőjéről nem, és engem egyre jobban feszített a kétség. Nem tudtam megfogadni Kate tanácsát, miszerint felesleges aggódnom, hisz ahogy ő is mondta, szeret engem…de tudnom kellett, hogy szerepelek-e a távolabbi jövőjében, vagy esetleg változott valami…

A reptérre együtt indultunk el, Martin, Emma, Carrie, Kristen, Taylor, Kate, Rob és én.
Az önfeledt boldogságom közben megfeledkeztem néhány elég fontos dologról…például, hogy Carrie nem jön vissza velünk Los Angelesbe, mert hazamegy Vancouverbe, valamint Emma Londonba repül.
Emmától könnyebb volt elköszönnöm, mert tudtam, hogy néhány nap, és újra Los Angelesben lesz, viszont Carrie…
Ő mindig más volt. Hiszen a nővérem. Hogyan lehetnék tőle távol igazán sokáig? Annyi mindenért tartozom neki köszönettel. Elsősorban jelenleg azért, mert a kínaiból a kedvencemet rendelte nekem ebédre, de ennél persze voltak sokkal nagyobb dolgok.
A mai napig nem tudtam megszokni, hogy ilyen messze lakik tőlem…hogy most már nem elég egyszerűen kocsiba ülnöm, és néhány percet autózni ahhoz, hogy láthassam. Mindig ott volt, mindig támaszkodhattam rá, és most olyan messze lesz…
Sosem felejtettem el azokat a dolgokat, amiket ő tett értem. Hogy akkor is mellettem állt, mikor senki, összekanalazott a földről, mikor én már nem voltam képes talpra állni, és hiába vitáztam vele rengetegszer, hogy szálljon ki az életemből, ő mindig csak azért is rendezgette a szálakat…és mindig kiderült, hogy úgy, hogy az nekem jó legyen.
Most sem volt ez másképp…az orromnál fogva vezettek Robbal egyetemben, és én cseppet sem voltam rá mérges…értem tette. Értünk, kettőnkért.
- Mikor jössz meglátogatni? – kérdezte, mikor már be kellett szállnia. Az ő gépe huszonöt perccel előbb indult, mint a miénk.
- December közepe körül. – mondtam fahangon. Az még egy hónap…
- Addig e-mailezünk, és telefonálunk.
- Egyébként te sem halnál bele, ha repülőre ülnél. – morcoskodtam, mire felnevetett, és szorosan magához ölelt.
- Vigyázz magadra Hugi. – mondta halkan, hogy csak én halljam. – Ne halljak rólad semmi rosszat. – halkan felnevetett, mire nekem könnybe lábadt a szemem.
- Annyira köszönök mindent Carr. Nincsenek rá szavak…annyi mindent tettél értem. – kitörtek belőlem a szavak. – Nagyon-nagyon szeretlek! Te vagy a legjobb nővér a világon!
- Én is szeretlek te bolond. – mondta, majd megdörzsölte a hátamat, és eltartott magától. Mind a ketten szipogunk egy sort, és láttam, hogy Carrie lopva letörli a könnyeit.
- Vigyázz a Húgomra. Megtudom ha nem…megértetted? – fordult fenyegető hangon Rob felé, aki felszabadultan elnevette magát, és megölelte Carrie-t. Az ő szájából tisztán lehetett hallani, ahogy akárcsak én, ő is köszönetet mond mindenért a nővéremnek. Hosszú búcsúzkodás után Carrie engem még egyszer megölelt és megpuszilt, utoljára elhadartuk egymásnak, hogy „Szeretlek, és máris hiányzol!”, majd a tömeggel együtt hömpölyögve eltűnt a szemünk elől…

A hazafelé vezető út elég hosszú volt. Kate-tel, Kris-sel és Taylorral beszélgettem egész úton, mert Rob teljesen elmerült valami hihetetlen érdekfeszítő témában Martinnal. Emma már nem volt velünk…ő tőle már a reptéren elbúcsúztunk, s tudtuk, hogy nemsokára úgyis találkozunk.

- Te jó ég, ezer éve nem jártam itt. – ez volt Rob első reakciója, mikor estefelé ajtót nyitottam neki. Ahogy korábban megbeszéltük, ma este nálam alszik. Nem is tudtam már visszaemlékezni, hogy mióta várom ezt a pillanatot.
Taylor ugyanúgy itt volt nálunk, de akárcsak Rob és én, Ő és Kate is bezárkóztak a hálószobába.
Hosszú órákon keresztül megint csak beszélgettünk, próbáltuk pótolni a kiesett beszélgetéseinket. Az első órákban még könnyen tereltem el a gondolataimat az aggasztó témáról, de később szinte lehetetlennek tűnt…
- Rob… - kezdtem, mire a merengését félbehagyva felém fordította a fejét. Az ágyon feküdtünk egymás mellett, a karja a derekam körül. Oldalra fordultam, és felkönyököltem, hogy láthassam az arcát. – Majd szétfeszít belülről ez a kérdés, úgyhogy nem tudom magamban tartani tovább…
- Nyugodtan kérdezz bármit. – bíztatott.
- Most mi lesz…velünk? Egyáltalán, lesz olyan, hogy mi? Vagy ha én értettem félre valamit, akkor azt is me… - nem tudtam befejezni, mert két keze közé fogta az arcom, és közel húzott magához, hogy egy csókkal belém fojtsa a szót.
- Nem lesz olyan, hogy mi….már van. – halványan rám mosolygott, és végigsimított a gerincemen. A homlokomat a mellkasának támasztottam.
- Akkor minden kezdődik elölről? Hetekig nem látjuk egymást, mint rég?
- Tudsz jobbat?
- Nincs jobb sajnos… - motyogtam, de közben örültem, hogy nem látja a hírtelen felderülő arcomat. Velem fog maradni!
- Jobb nincs, de könnyebb lesz, mint legutóbb. Ha szüneted van, utazhatsz velem, és egyébként én is sokat járok Los Angelesbe…
- Öröm az ürömben…
- De még ezt is megkönnyíthetnénk…
- Persze, ha egyikünk sem dolgozna. – vágtam rá könnyelműen.
- Tegnap este ezen gondolkozom, úgyhogy kérlek, vegyél komolyan. – félbehagyta a mondandóját, mintha habozna. – Komolyak a szándékaim veled Nora. Nem fordult meg a fejemben egy pillanatig sem, hogy ezek után itt hagyjalak…Itt leszek…itt maradok veled. – egész ígéretfélének hangzott, amit a végén egy rövid csókkal pecsételt meg. – Viszont lehet könnyebb…
- Na hallgatom a zseniális elméletet.
- Nem tudom, hogyan kezdjek neki…eddig még egy kapcsolatban sem jutottam el, úgyhogy a helyzet ugyanolyan új nekem is, mint neked. Már fél évvel ezelőtt is eljátszottam a gondolattal, az öt hónapos fordulónk után…
- Megöl a kíváncsiság, remélem tudod. – jegyeztem meg gyanakvó hangon. Nem értettem hová akar kilyukadni.
- Lenne számodra egy fontos ajánlatom…bár inkább kérdésnek mondanám… - megemelte a kezemet, és összekulcsolta az ujjainkat, majd hosszan, fürkésző tekintettel kutatott némi ihlet után a szemeimben…

*****

Nos itt lenne az utolsó előtti fejezet. Gondolom kiderült számotokra, hogy egy-két szereplő már egészen biztosan nem fog szerepelni a következő részben. :)
Ma kifejezetten Carrie-től vettünk búcsút, aki nekem talán az egyik személyes kedvencem volt...mindenképp hiányozni fog a mindennapjaimból. :( :)

A kommentárjaitokat és a leveleiteket nagyon szépen köszönöm. Tudom, majdnem kétszázadszorra írom ugyanezt, de másképp nem tudom kifejezni, hogy mennyire jól esik a támogatásotok! :)

delirium@index.hu
Holnap jövök! xoxo

198. fejezet

Hónapok után nem hittem, hogy képes leszek ilyesmit érezni. Teljesen elcsavarta a fejemet.

Mindenre emlékezett…pontosan tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy levegyen a lábamról.

Az ítélőképességem hamar odalett, teljesen ráhagytam magam. A vérem száguldozott az ereimben, és minden egyes érintése nyomán szinte felizzott a bőröm. A szívem ijesztően hangosan és rettentő gyorsan dobogott, és egy-egy nem várt mozdulatnál azt hittem egy utolsó nagy dobbanással elhallgat.

Rob nem bízott semmit a véletlenre. Nem próbált meggyőzni, nem próbálta megmutatni mennyire szeret, vagy mennyire hiányoztam neki, helyette csak csábított minden egyes csókjával, mozdulatával és érintésével.

Ingatag lábakon álltam vele szemben, a testünk szinte eggyé olvadt. Miközben szünet nélkül ostromolt az ajkaival, a kezeivel a hátamat kényeztette egy ideig, majd mikor érezte, hogy el akarok húzódni, nem engedte.

Hírtelen ledermedtem, mikor a hideg falnak ütközött a hátam, és kifulladva oldalra kaptam a fejem. Kapkodtam a levegő után, miközben egyre jobban kezdtem elhagyni magam.

Minden bizonnyal eldöntötte magában, hogy túl akarja szárnyalni önmagát. Teljes odaadással kezdte kényeztetni a nyakamat, miközben igyekeztem elegendő levegőhöz jutni. Minden egyes alkalommal, ahogy az ajkai a bőrömhöz értek, úgy éreztem, mintha tüzes vassal égetnének, mégis olyan pokoli jól esett, hogy nem bírtam magamban tartani az elégedett sóhajaimat, amik hol halkra, hol kissé hangosabbra sikerültek.

A kezeimmel öntudatlanul nyúltam felé, és egyre csak húztam magamhoz. Addig helyezkedett, míg sikerült beállnia a két lábam közé, majd erősen nekem nyomta a csípőjét. A derekamról lassan felcsúsztatta a kezeit, majd közrefogta velük az arcomat, és miután egy röpke pillanatig lángoló tekintetét az enyémbe fúrta, újra megcsókolt. Megint változott…lassú és érzéki csókot váltottunk, miközben én már vakon kutatva gomboltam volna ki az ingjét, csakhogy a kezem szörnyen remegett. Jelenleg egyáltalán nem volt türelmem semmihez, így egyszerűen szétfeszítettem a mellkasán a ruhadarabot, mire a gombok lassanként a földre potyogtak mellettünk. Belemosolyogtunk a csókba, majd hírtelen elszakadtunk egymástól. Zihálva néztünk egymás szemébe, ami meg kell hagyni elég nehéz feladat volt, tekintve, hogy a meztelen mellkasa mágnesként vonzotta a tekintetemet. Nem akartam totojázni…ahhoz már túlságosan messzire mentünk.

Kicsit ellöktem magam a faltól, és most én kezdeményeztem a csókot, a nevem tetsző formában. Most én akartam elcsábítani őt. Az ajkam rövid úton az állára siklott, majd onnan le a nyakára. Mindkét karjával nekitámaszkodott a falnak, s ezzel tökéletes börtönbe zárt…nem mintha akárhova is készültem volna.

Miközben hol lágyan, hol kissé követelőbben csókoltam az ajkait, a kezeimet föl-le húzogattam a mellkasán, kisebb karmolás nyomokat hagyva a hasfalán. Határozottan tetszett neki a dolog, mert rövidesen kicsalogattam belőle az első jóleső elfojtott nyögéseket. Mikor újra az ajkait csókoltam, újra a falnak préselődtem. Miközben egyre szenvedélyesebben csókolta az ajkaimat a kezei felfedezték a testemet, hosszú idő után először. Kínzó lassúsággal húzta végig a kezét a kulcscsontomon, a melleimen, végig a derekam vonalán, majd megállapodott a combomon. Újra megszakadt kettőnk között a csók, és én kontroll nélkül ziháltam, oldalra fordítottam a fejem, és csukott szemmel élveztem minden egyes pillanatot.

A lábam megbicsaklott, és jobbnak láttam, ha lerúgom a cipőt a lábamról. Ahogy felemeltem őket, Rob gyorsan el is kapta mindkét lábamat, és felhúzta őket a csípőjéhez. Újból lecsapott a nyakamra, miközben a csípőjét szorosan az enyémnek nyomta, és az ujjaival oda-vissza cirógatta a combjaimat. Ott öleltem, ahol tudtam, mert úgy éreztem menten meghalok, vagy ha az nem, valami határvonalat átlépek, és olyat teszek, amit ezelőtt még sosem.

Amikor a cirógatása hírtelen kacér karmolás lett végleg elveszítettem a fejem. Sóhaj helyett egy nyögés tört ki belőlem, és meg sem próbáltam visszafogni.

- Te jó ég… - suttogtam. Teljesen elnémultam az élvezettől. A kezem az álla alá tettem, és magam felé fordítottam, hogy nyomatékosan megcsókoljam, s ezzel jelezzem, hogy nem bírom tovább.

Rekordidő alatt a hálószobájában voltunk, s pillanatokon belül már lazult a hátamon a ruha, majd mikor engedékenyen hátrált tőlem egy lépést a ruha lehullott rólam, s én átléptem a belőle lett kupacot. Mikor közelebb léptem hozzá, ő abban a pillanatban hátrált.

Ott álltam előtte majdnem teljesen meztelenül, ő pedig csak hosszú pillanatokon át a fejét ingatva, csillogó, diadalittas szemekkel mért végig tetőtől talpig. A számára kedvezőbb helyeken tovább időzött a tekintetével, és vágyakozva az alsó ajkába harapott.

Nem engedtem neki túl sok időt arra, hogy a szemeivel újra feltérképezzen. Türelmetlenül léptem oda hozzá, és kissé már nehézkesen ugyan, de sikerült kikapcsolnom, és letolnom a nadrágját.

Mikor felegyenesedtem, elkapta az arcomat, és rögtön magához húzott. Az ajka rögtön elnyílt, ahogy találkozott az enyémmel. Újra és újra forrón megcsókolt, miközben egy félfordulatot tett, és ledöntött az ágyra. Miután feljebb kúsztam, jött utánam egy szál ruha nélkül. Most rajtam volt a sor hogy kacérkodva végigmérjem őt, amit ő egy hasonló vigyorral párosított.

Kéretve magamat az összezárt lábaimat felfelé kinyújtottam, ő pedig torokhangon felnevetett. A kezei a derekamra siklottak, és két oldalról megragadták a fehérneműmet. Megemeltem a csípőmet, hogy segítsek neki, s néhány pillanat múlva már a kezei parancsára megadóan nyíltak szét a lábaim.

Lassan haladva csókolta végig a mellkasomat, egészen alulról indulva. Mikor elérte a melleimet a hátam homorú ívbe került, és nem tudtam mást tenni, akaratlanul is megvonaglottam alatta.

Mikor kiéhezve az ajkai újra lecsaptak az enyémre, a kezeivel végigrajzolta a karom ívét, majd a végén összekulcsolta az ujjainkat, és a fejem fölött a párnába szorította azokat.

Kicsivel később, mikor a teste az enyémre nehezedett, s a lábaim már megadóan tekeredtek a csípője köré, hírtelen mindkettőnkből elégedett sóhaj tört ki…

Ziháltunk…olyanok voltak mint akik éppen most futották le a maratoni távot. Próbáltam szavakat keresni, amikkel leírhatnám az érzéseimet, de ezek a szavak nem léteznek.

Nincs szó arra a mérhetetlen felszabadultság érzetre, ami a Vele való együttlét közben fogott el…ami sebesen pumpálta bennem az adrenalint. Nincs szó arra a boldogságra, amit akkor éreztem, mikor újra és újra a fülembe búgta sejtelmes hangon, hogy szeret, hogy köszöni, hogy vele vagyok, és hogy „soha többé külön”.

Mikor úgy ahogy lenyugodtam, mikor a testem már nem több ezer, csak több száz fokon lángolt, akkor voltam képes ránézni. A szívem rögtön nagyot dobbant, ahogy láttam, hogy vágyakozva engem néz.

A keze elindult, és először még tétovázva, majd kedveskedve simított végig az arcomon. Nem mondott semmit…csak mosolygott, és nézett. Itt volt velem…többet aligha kérhettem volna.

Szerettem volna vele beszélni. Az érzéseimről, az elmúlt időszakról. Tudnia kellett mindent. Készen álltam neki elmondani töviről hegyire mindent egy ilyen éjszaka után. Csakhogy mielőtt rászánhattam volna magam, mindketten elaludtunk.

Délben az ébredés újra mesés volt. Mintha rémálomból ébredtem volna fel, vagy épp a kedvenc tündérmesém főhőse vált volna hírtelen belőlem. A herceg ott feküdt mellettem, ki tudja mennyi ideje ébren, és fürkésző tekintettel engem nézett.

- Szia. – köszöntem, majd megköszörültem a torkom. Nem válaszolt, csak felkönyökölt, majd közelebb hajolt, és lágyan, kissé talán vigyázva csókolt meg.

- Kellett valami bizonyíték arra, hogy nem álmodtam. – szerényen megvonta a vállát, mikor meglátta a kérdő tekintetem.

- Ilyet még te sem tudsz álmodni. – motyogtam, és mosolyogva nyújtózni kezdtem, majd oldalra fordultam, és bebújtam a karjai közé. Megcsókolta a fejem búbját, majd felsóhajtott.

- Tartozol nekem még valamivel. – emlékeztetett.

- Te is nekem…

- Hölgyeké az elsőbbség.

- Rendben. – sóhajtottam fel, majd kicsit feljebb húztam a takarót, mert fáztam. Rob fél kezével szórakozottan cirógatta az oldalamat a takaró alatt, amitől folyamatosan kirázott a hideg. - Mit akarsz tudni?

- Mi történt veled öt hónap alatt azon kívül, hogy nem szedsz több gyógyszert, iskolába jársz, és máshol dolgozol?

- Tizenkilenc éves lettem…a születésnapomon jöttem rá, hogy mennyit érsz nekem igazán…

- És előtte másfél hónapig…?

- Elhitettem magammal, hogy minden rendben. Nem éreztem semmit. Összevesztem Carrie-vel, és Kate-tel, a szüleimnek pedig azt hazudtam, hogy messze fogatsz, és nem mondtam meg, hogy szakítottunk. Féltem tőle, hogyha tudomásul veszem a fájdalmat, akkor elfogadom azt is, hogy többé nem kellek neked. És ezt nem bírtam megtenni.

- Hogyan jöttél rá…a dolgokra?

- Elhitettem magammal, hogy képes vagyok fájdalom nélkül továbblépni. Flörtölgettem Dominiccal…sokat buliztunk, és egyszer…egyszer lefeküdtem vele, még hónapokkal ezelőtt, de esküszöm nem emlékszem rá.

- Nem kell mentegetőznöd. Nem te vagy a hülye kettőnk közül.

- Nem szeretem, mikor így beszélsz magadról…

- Folytasd, kérlek. – zárta le a témát.

- A születésnapomon nem ittam szinte semmit. A buli végén Dom ott maradt, segített nekem. Bizonyítani akarta, hogy kell nekem, és ezért megcsókolt. Máshogy csókolt, mint te…őt nem érdekeltem, csak trófea lettem volna. De mégis…a mozdulatairól, a gesztusairól…te jutottál eszembe. És hírtelen…pokolian elkezdett fájni. Magával rántott a veszteség fájdalma, és nem tudtam szabadulni tőle. A következő napok pokoli nehezek voltak. Hírtelen kellett mindenen változtatnom. Carrie tanácsát követve összecsomagoltam, és otthagytam Vancouvert, noha tudtam, hogy a szívem szakad meg, hogy pont akkor megyek el, mikor te jössz forgatni.

- Az nem Carrie tanácsa volt… - jegyezte meg csendesen, én pedig először fel sem fogtam, hogy mit beszél, és folytattam. De aztán…

- Tessék? Hogy érted ezt?

- Úgy értem, hogy nem Carrie mondta, hogy hagyd el Vancouvert. Tartottam a kapcsolatot Kate-tel és Carrie-vel is.

- De…minek? – emeltem fel a fejem, hisz látni akartam az arcát.

- Nora, én egy pillanatig sem szünetelek meg szeretni. Szerinted akár egyetlen percre is felügyelet nélkül mertelek volna hagyni? Tovább nem volt jogom feletted, és tudtam, hogy komoly helyzetekben leginkább Carrie-re hallgatsz, így adtam egy tippet Carrie-nek. A nővéred elmondott nekem mindent Nora…mindent tudtam, amit most elmondtál, csak a te szádból akartam hallani. Az én tanácsomra hagytad el Vancouvert, és mentél vissza Londonba. Carrie csak közvetített.

- Várj csak. – hírtelen eszembe jutott valami. – Carrie azt mondta beszélt veled rólam.

- Így van, tényleg beszéltünk. – bólintott.

- De mit?

- Azt, hogy ki kell, hogy verjelek a fejemből. Idáig próbáltam…úgy látszik csődöt mondtam.

- Én egyáltalán nem bánom. – jegyeztem meg, majd felnyújtózkodtam az ajkaihoz, és hosszan megcsókoltam.

- Nézd…tudom, hogy ez most egy nagy törés volt mindkettőnk életében. És semmiképp sem lesz egyszerű visszarázódnunk, de szerintem menni fog. Soha semmiben nem voltam még annyira biztos, mint az irántad táplált érzéseimben. Fél évnyi távollét sem változtatott semmit.

- Köszönöm, ez sokat jelent. – mosolyogtam rá, és szórakozottan egy szívecskét rajzoltam a mellkasára, amit ő megmosolygott.

- Mindent meg fogok tenni, hogy ezt a fél évet bepótoljuk, és hogy elfelejtessem veled a szenvedéseidet. Mindenképp.

- Már alig várom, hogy elkezdjük a pótlást. – felnéztem, majd összemosolyogtunk.

Egy pillanattal később már az ujjaival a hajamba túrt, és elhalmozott szerelmes csókok tucatjával.

*****

Köszönöm szépen lányok a kommentárokat! Nagyon jól esik mindegyik. <3

delirium@index.hu

u.i.: már csak 2 fejezet... :|

197. fejezet

Még mindig nem vagyok túl rajtad…még mindig nem vagyok túl rajtad…

Egyre csak ez visszhangzott a fejemben. Lebénulva álltam az ajtófélfába kapaszkodva, miközben a cetli lassan kicsúszott a mozdulatlan ujjaim közül.

Olyan volt az egész, mint egy borzalmas vicc, vagy mint a leglehetetlenebb véletlenek találkozása.

Értetlenül megráztam a fejem, miközben gondolatok ezrei cikáztak át az agyamon. Menjek?...Ne menjek?

Mert bár Ő az…nem titok, hogy Ő az aki kell nekem, még most is…nem tudom mit kéne tennem. Sokszor nem mindig az a legjobb megoldás, ami a vágyainknak megfelelő. Meg kellett gondolnom, hogy kilépjek-e az ajtón.

Mi van, ha csak játszik velem? Ha éppen őt is ugyanúgy felkavarta ez a két legutóbbi találkozás, mint engem, csak őt épp a nosztalgia heve kapta el, és az érzései már nem a régiek? Akkor sem hibáztathatnám, hisz ő is csak ember.

Féltem…féltem attól, hogy mit tehet velem, hogyha az elképzeléseink mégsem egyeznek. A hibáimból tanulok…az ember nem szeret kétszer egymás után üvegfalnak rohanni, márpedig a bár előtti lehetőség kihagyása után, nem értem, hogy mi változhatott.

Ott voltam vele…ha akart volna valamit, miért nem tette meg? Lehetséges lenne ennyit tépelődni? Hisz én nem ugyanezt teszem hónapok óta?

Az utóbbi időben megtanultam viszonylag, hogyan kell élni a számomra „biztonságos” oldalon. Nem engedtem magamhoz senkit közel igazán, így senki nem tudott fájdalmat okozni nekem…de ő mégis. Egyetlen pillantásával képes volt lerombolni a gondosan meghúzott határaimat, és azzal, hogy ott és akkor nem kellettem neki, az olyan volt, mintha feltépte volna a régi sebeimet.

A szívemet több létező módon már nem tudja összetörni. Ugyan akkor mi veszteni valóm lenne?

A következő pillanatban nagyot dobbant a szívem, mikor elképzeltem, hogy milyen lett volna, ha a bár előtt nem húzódik el. Éreztem…hónapok után megdobbant a szívem újra, és újra.

Éreztem!

Sokat őrlődtem azon, hogy hogyan tovább, s mikor már eldöntöttem, nem volt visszaút. Lehajoltam a földön lévő cetliért, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Felületesen lélegeztem, miközben a pulthoz sétáltam. Egyből megittam az egész pohár vizet, amit az imént meg sem akartam inni.

- Feldúlt az arcod. – jegyezte meg Kate, mikor kijött mellém fürdőköpenyben.

- Nahát, valóban? – rá sem hederített a válaszomra, helyette Rob rövid üzenetét olvasta, és elmosolyogta magát, de hírtelen meg is dermedt az arca.

- Mit keresel még itt?

- Nem gondolod, hogy rögtön átfutok hozzá, igaz? Öt hónapot vártam rá. Ötöt. Öt percbe nem hal bele még… - kifejezéstelen arccal kezdtem a mondatot, de a végére mosoly futott az arcomra.

- Nem is te lennél, ha ez nem így történne. – rázta meg a fejét. – Gondolom nem jössz vissza éjszakára.

- Annyira ne éld bele magad.

Ez után hosszú-hosszú perceken át farkasszemet néztünk egymással.

- Nora, indulj már! – kiáltott rám hírtelen nevetve, mire lecsusszantam a magas székről, és szép lassan visszabújtam a cipőmbe. Az arcom fájdalmasan megrándult, mikor újra tíz centis sarkakon jártam.

- Majd jövök. – mondtam, majd felkaptam a cetlit, és kisétáltam.

Úgy terveztem lesz bennem méltóság, ahogy bekopogtatok hozzá. Elhatároztam, hogy nem adom könnyen magam, és kitartok az elveim mellett.

Ez az elmélet körülbelül addig volt érvényben, amíg ki nem szálltam a liftből, mert onnantól szinte futni kezdtem a szobájához.

A szálloda folyosói teljesen kihaltak voltak, és a világítás is már csak félhomállyá változtatta a sötétséget.

647…648…és igen. 649.

Izgultam…pokolian izgultam. Elszorult torkomban éreztem minden egyes szívdobbanásomat, a gyomrom öklömnyi nagyságú lett, és remegett a kezem.

Mély lélegzetet vettem magamon, és utoljára eligazítottam magamon a ruhámat, és felborzoltam a hajam. Mikor mindennel kész voltam, megtettem.

Háromszor csendesen rákoppintottam az ajtóra, és vártam.

Eltelt öt másodperc…tíz…aztán egy perc is.

Az ájulás határán voltam, mikor hallottam, hogy kattant a zár, s lassan nyílt az ajtó. A csípőmre tettem az egyik kezemet, és igyekeztem sejtelmesen, mégis haragosan nézni rá. Csak hogy tudja…nem teljesen tetszik ez a helyzet.

Mikor meglátott, az arca egy pillanatra felengedett, de szinte rögtön újra merev maszkot vett fel.

Egyetlen szó sem hagyta el a szánkat…csak kinyitotta az ajtót, félreállt, én pedig az összes méltóságomat bevetve besétáltam hozzá. Mikor elmentem mellette az ingujja súrolta a karomat. Rögtön lecsukódtak a szemeim, és el kellett fojtanom egy kitörni készülő sóhajt.

Hallottam, hogy becsukja az ajtót, hallottam, ahogy a drága padlószőnyegre nehezedő cipője súrlódó hangot ad egyre közelebbről és közelebbről.

Megállt mögöttem nagyjából egy méterre, és várt. Szembefordultam vele, és hideg hangon elkezdtem.

- Az ajtód előtt hagytam minden gátlásomat, és köntörfalazni sem fogok. Belefáradtam a színjátékba. Többet nem kérek bocsánatot semmiért. Gyógyszerért…munkáért…semmiért. Miért hívtál ide? Miért pont most? Ennyi idő után.

- Adtam esélyt…neked és nekem. Adtam időt és adtam ultimátumot. Azt hittem minden lapot kijátszottunk, és nem működik kettőnk között.

- Ezért egyszerűen otthagytál. – jegyeztem meg csendesen. A kimért hangomtól az arca megvonaglott.

- Megértem, ha dühös vagy rám.

- Dühös? Mondtam már, hogy nem vagyok dühös. Hálás vagyok neked…de erről akkor sem tudok beszélni. Főleg nem veled…most még nem.

- És később?

- Lesz később? – felvontam a szemöldökömet.

- Rajtad múlik.

- Rajtam?

- Mikor…ma megkérdezted, hogy vagyok… - szünetet tartott, és kínosan felnevetett. – én ott megpróbáltam…mondani neked valamit. De ott és akkor meggyőztem magam, hogy már úgysem számít. De aztán… - nehezen jöttek ki belőle a szavak, és az arca egyre csak fájdalmasabb lett.  – ott voltál mellettem. A közelemben, és…pokoli érzés Nora. – tehetetlen kétségbeesésében durva mozdulattal a hajába túrt. Megszakadt érte a szívem. – Te csak…egész este figyeltelek. Fel sem kavart a jelenlétem, és én kétségbeestem, hogy késő.

- Mihez van késő? – kérdeztem remegő hangon, a suttogásnál alig hangosabban.

Hosszan, felszülten nézett a szemembe, és én hittem neki. Elhittem, hogy ma már akarta ezt nekem mondani…harmadszorra nézett így rám.

- Azóta is…még mindig… - annyira szenvedett, annyira elgyötört volt az arca. Nem sok választott el tőle, hogy odamenjek hozzá, de hallanom kellett a mondandóját. – szeretlek.

És aztán elsírtam magam. Ahogy könyörögve nézett rám, hogy szinte esdeklően nézett rám, és a tudat, hogy ő is szeret…túl sok volt egyszerre. Némán folytak le a könnycseppek az arcomon, miközben mélyen néztünk egymás szemébe.

Úgy éreztem a világ mindjárt összeomlik körülöttem, de engem az sem fog érdekelni. Most már valóban nem számított semmi, ami kettőnkön kívül volt.

- Szeretsz? – visszhangoztam egy sóhajjal, mire bólintott, és közelebb lépett hozzám. Így már elérte az arcomat, és egy finom mozdulattal letörölte a könnyeimet. Ma este már másodszor.

Az érintésétől újra égni kezdett a bőröm, és lehunytam a szemeimet.

- Szólj, ha elkéstem. Tudomásul fogom venni. – mondta halkan, mire kipattantak a szemeim. Micsoda képtelenség…

Az arcomon átfutott egy hitetlenkedő mosoly, miközben kirázott a hideg, ahogy végighúzta a kezét a nyakamon.

- A mai napon jutottam el oda, hogy elengedlek. Hogy bármilyen nehéz lesz, és ha a szívem szakad meg, akkor is kiverlek a fejemből. Nem akartam emlékezni arra, hogy milyen, mikor megölelsz, nem akartam emlékezni arra, hogy milyen amikor így nézel rám. Csak arra akartam emlékezni, hogy valaha voltál nekem. – szünetet tartottam, és újabb bizonytalan mosoly futott az arcomra. – Úgy látszik megőrültem…hogyan tudnám ezt elfelejteni? – kérdeztem, de sokkal inkább magamtól, mint tőle. Beszéd közben végigsimítottam az arcán. – Visszavonok mindent…mindenre emlékezni akarok…tegyél róla, hogy emlékezhessek rá!

Beállt kettőnk között a csend, és a szívem már majdnem kiugrott a helyéről, mert tudtam, hogy ez a mozdulatlan csend mit vezet föl.

- Többször nem is kell kérned. – finoman megrázta a fejét, és kis mosolyt küldött felém. A keze a nyakamról hírtelen felcsúszott, és hátulról a hajamba túrt. A homlokát az enyémnek támasztotta, s a helyzet majdnem ugyanolyan volt, mint néhány órája. A másik keze a derekamra csúszott és magához vont, mire én a mellkasára tettem mindkét kezemet.

Mind a kettőnk lélegzete felgyorsult, a pulzusunk a dupláját járta…szinte sóvárogtam utána.

A hajam meghúzódott, ahogy a keze ökölbe szorult a tarkómon, majd finoman oldalra billentette a fejét, és óvatosan végre az enyémhez érintette az ajkát.

Egyenlőre nem jött az a felszabadult érzés, amit vártam.

Az ajkaink lassan ismerték meg újra a másikét…nagyon komoly csók volt. A keze egyre csak szorult a derekam körül, ahogy mélyedtünk jobban és jobban a sokadik első csókunkban.

Kétségbeestem…semmit nem éreztem. Semmit nem éreztem abból a csodából amire vártam…amit hiányoltam.

Hosszan csókolt, automatikusan…mintha ez lenne a dolga. De aztán minden megváltozott.

Az óvatos, komoly és lágy, szörnyen formális csók hírtelen átcsapott eszméletlenbe.

Az ajkai ettől kezdve sokkal ismerősebb módon kényeztették az enyémeket, és nekem mosolyognom kellett. Mosolyogtam, mert egy újabb fal leomlott, amit ellene állítottam fel. Most már nem volt akadály kettőnk között. Felszabadultam.

Jött a régen várt borzongás, a gyomorfájdító vágyakozás, és a gondolat, miszerint minden rendben lesz.

Megrészegülten a boldogságtól a kezeim végre nem csak kellékként pihentek a mellkasán, hanem külön életre keltek. Mindkét oldalról a hajába túrtam, mire követelőbben kezdett csókolni, őrült iramot diktálva.

Nem csak az én korlátjaim szakadtak át. Az ujjai már nem voltak görcsösek, s a hajamat is elengedte. Aztán csak szorított magához…

Szorított, mintha soha többé nem akarna elengedni…

*****

Nagyon-nagyon-nagyon sok köszönet jár nektek. Kata jól gondoltad, megőrültem :D

El sem hiszem, hogy ennyi komment jött :) Köszönöm szépen! (L)

 El sem hiszem, hogy tényleg mindjárt vége. Még én sem...

 delirium@index.hu