200+1.

Ideges voltam. Szörnyen ideges.
Órák óta csak fel s alá járkálok, egyik kávét döntöm magamba a másik után, nyugtatom magam, hogy minden rendben lesz, de erre minden elkövetkező pillanat rácáfol.
A hangomat már órákkal ezelőtt elkiabáltam, a kezeim szörnyen remegtek, és úgy éreztem menten bevonulok a sarokba, és egyszerűen csak hisztizek egy sort. Viszont ezt nem tehettem meg több októl kifolyólag.
Egyrészt azért, mert a városi rendezvényközpont legkisebb csarnokában voltam, ami nagy szerencsétlenségemre teljesen ovális alakú volt…nem voltak sarkai. Másrészt pedig azért nem tehettem meg, mert a mai napom arról szólt, hogy idegeskedjek, kiabáljak, rendezkedjek és ugyanezeket percenként ismételve megtegyem.
Éppen a parkolóba robogtam, az orrom előtt egy nagy jegyzetfüzettel, amire már hetekkel ezelőtt felírtam a teendőimet. Hogy miféle teendőket pontosan?
Június közepe van. Ez sok szempontból rettentő jó hír. Az iskolának vége, itt a nyár, a kötelességeknek vége. Ezek a gondolatok engem is eléggé vonzottak, de egyenlőre még egy elég nagy dolgon kellett átesnem.
A terep ismerős ismeretlen volt. Rengetegszer megfordultam már ilyen környezetben, mégis minden teljesen új volt. Eddig a másik oldalon álltam.
A mai napon kerül megrendezésre az év végi bemutató, ami végül is a záróvizsgámat jelenti ebben a tanévben. Hónapok óta erre az alkalomra készülök…több mint fél éve nekiláttam a terveimnek, és néhány hónapja modelleket kerestem magamnak mára. Szörnyen izgatott voltam mind a tizenhét csoporttársammal együtt.
Tudtuk, hogy rengeteg ember meg fog ma itt fordulni. Családtagokon és barátokon kívül természetesen jó néhány szakmabeli jelenlétére is lehetett számítani…és ez volt az a tény, ami nagyon nem volt mindegy.
A magasra törő terveim között – ugyan pont nekem ne lettek volna ilyen nemű terveim? – igenis szerepelt, hogy nagyot dobbantok az iskola után, és valóra váltom az álmaimat. Az ismerőseim szerint erre komoly esélyem volt…de az ő szavukban nem lehettem biztos, hisz ők elfogultak.
Egy szó mint száz, a mai este igenis a jövőről szól, éppen ezért kell mindennek tökéletesnek lennie, és ezért a lehető legtöbbet meg is tettem. Pontosan tudtam, hogy mit és hogyan akarok a mai este folyamán. Mondhatjuk, hogy a többiekhez képest néminemű előnnyel indultam, hiszen az előző állásom révén igencsak belekóstolhattam a szakma legjavába. Könnyű volt megtaláltatnom azt az öt teljesen megbízható modellalanyt, akik kezébe nyugodt szívvel bele mertem tenni a jövőmet, az álmaimat. Három közülük természetesen az iskolából került ki. Két lány, és egy fiú, akik egy évfolyamra jártak velem, csak más szakra. A negyedik modellalanyom Kate volt. Én örültem, hogy elvállalta, neki jól esett, hogy felkértem rá, úgyhogy most mind a ketten boldogok voltunk.
Az utóbbi időben már csak az iskolában, és néhány külön programon találkozunk. Fél éve alatt elég sok minden változott mind a kettőnk életében. Ő és Taylor lassacskán kiérdemelték az „elválaszthatatlanok” jelzőt, úgyhogy Taylor, mikor a városban volt és nem a szüleinél, akkor Kate-nél lakott, a mi régi közös bérlakásunkban.
Na de akkor hol is lakom én jelenleg? Nem, nem lettem hajléktalan, nagyon is van hol aludnom. Még tavaly karácsonykor történt minden…ekkortájt tudtunk ugyanis újra visszarázódni a rendes életünkbe.
A nyilvános csók a premieren, és az, hogy ezzel Rob és én felvállaltuk a kapcsolatunkat, úgynevezett vitalavinát indított el. Ez szabad percünk nem volt onnantól kezdve, hogy kiléptünk a lakásunkból. A fotósok és újságírók naphosszat a nyomunkban voltak, sértő módon nem törődve a magánszféránkkal. A legtöbb bajom nekem volt ebből, mikor valahogy kiderítették Anyáék londoni címét, és egy ideig őket zaklatták. Elkezdtek előkerülni az érdekbarátok és érdekbarátnők szerte az iskolából, akik a hátam mögött gondolatban kést döftek a hátamba akár hányszor iskola után, a kapun kisétálva az utam egy elsötétített üvegű, paparazzikkal körülvett kocsihoz vezetett.
Az életem fenekestül felfordult, és én csak sodródtam az árral, viszont egyetlen pillanatig sem bántam meg semmit. Néha-néha volt egy-két elátkozott pillanat, amikor Robbal akaratunk ellenére veszekedtünk, de sosem vettük ezeket igazán komolyan. Mind a kettőnkön nagy volt a nyomás, és nagyon jól tudtuk, hogy csak egymást féltjük. Mi tűrtünk és tűrtünk hosszú heteken át.
A biztosítékot akkor ütötte ki nálam ez az egész botrány, amikor egyre csak kezdtek előkerülni a hasból megírt újságcikkek, egyre több személyes adat látott napvilágot, és amikor újra találkoztam a médiában a szüleim nevével, és fényképével.
Egy alkalom volt, és nem több. Egy alkalommal voltam hajlandó válaszolni többé kevésbé őszintén az összes kérdésre, amit egy délutánon az újságírók feltettek. Nem mehetett így tovább. Féltettem a családomat, féltettem mindenemet…nem akartam, hogy a világ mindent tudjon rólam, róluk, vagy Robról és rólam. Az ötlet akkor jött, mikor az egyik iskolatársam faggatni kezdett mindenféle dologról, és később kiderült róla, hogy valójában nem az iskolatársam, csak egy jól fizetett fiatal újságíró, aki a cikkeiben némiképp a valóságot eltorzítva mutat be engem a nagyközönségnek.
Nem akartam ezt…szörnyen utáltam, ezért akartam véget vetni mindennek.
Az emberek mára többé-kevésbé lenyugodtak, és tudomásul vették a dolgokat. Persze most is nap mint nap jelent meg cikk kettőnkről, hogy éppen nagyon szeretjük egymást, hogy már a házasságot tervezzük, aztán másnap már szakítottunk, majd újra eljegyeztük egymást. A napi sajtóból értesülhettem volna arról, hogy valójában mi történik a világ szerint velem.
A hetek múlásával a gyűlölködő levelek száma is csökkent, a hangvételük kevésbé volt gyilkos hajlamú. Az elején Rob rettenetesen féltett. Testőrt akart mellém állítani, amikor megjött az első merényletet tervező levél…amit persze legalább több száz követett. Sok lány meg volt róla győződve, hogy zsarolással tartom magam mellett Robot, vagy isten tudja…talán kitalálták, hogy titokban boszorkány lettem. Gondolkozni sem volt érdemes az ilyesmin…
A kedélyek lenyugodtak, mi pedig – ahogy azt a média okosan kiszagolta – nagy elhatározást tettünk. Karácsonyi ajándékként beköltöztünk az első közös lakásunkba, ami mindössze néhány utcányira volt a régi lakástól, így minden közel volt. Kate és Taylor, az iskola, és a C.S.
Boldogabb voltam mint valaha, hisz ez már valamiféle elkötelezettséget jelentett kettőnk között. Tényleg bevált Rob elmélete, mert több időt tölthettünk együtt az után, hogy felvállaltuk a kapcsolatunkat, az után pedig, hogy összeköltöztünk, többé már nem kellett ingáznunk a két lakás között. Két ünnep között természetesen mind a ketten – immár kéz a kézben – hazautaztunk Londonba, és két-két napot töltöttünk mindkettőnk családjánál, amikor is bejelentettük a nagy hírt: összeköltöztünk. Remek volt hosszú idő után újra találkozni nem csak a saját, hanem Rob családjával is.  A szilveszter fantasztikus volt…életem legjobb szilvesztere, amit a saját lakásomban töltöttem, olyan emberekkel, akiket igazán szeretek. Eljöttek hozzánk a barátaink egy amolyan lakásavató és évbúcsúztató bulira. Mindenki ott volt, aki számít…még visszagondolni is félelmetesen jó érzés volt.
Mosoly futott az arcomra, ahogy mindezen újra végiggondoltam, ahogy tettem azt majdnem minden nap. Számomra felfoghatatlan volt, hogy mivel érdemeltem ki a sorstól egy ekkora ajándékot…egy ilyen igazán remek életet. Majd’ húsz évesen rengeteg mindent elértem az életben, és ami mindennél többet ért, volt biztos hátterem.

A telefonom csörgése rángatott vissza a valóságba, s én fáradtan sóhajtva emeltem a fülemhez azt.
- Itt Nora Bellini. – a hangom úgy hallatszott, mintha csak sóhajtanék.
- Szia Szépségem. – jött a nevetős válasz a vonal másik végéről, és én egyből megtorpantam. Néhány pillanatnyi fáziskéséssel ugyan, de ezer wattos mosoly futott az arcomra, majd szinte futni kezdtem a kocsi felé. – Itt vagyok a reptéren.
- De nem úgy volt, hogy negyed órával később érsz ide? – ekkorra már bepattantam a kocsiba, és rögtön el is indítottam a kocsit. – Mindegy. Gyere a bejárathoz, negyed óra és ott vagyok.
- Várlak. – mondta, majd a vonal megszakadt, és én a telefont a jegyzetfüzettel együtt az ülésre dobtam. Ez most csak annyit jelentett, hogy az ebédszünetemet kihagyom, mert el kell mennem Dom elé a reptérre. Amint említettem semmit sem bíztam a véletlenre, s a siker érdekében képes voltam beszervezni Dominic-ot is. Ő persze egyáltalán nem bánta, és az igazat megvallva már nekem is szörnyen hiányzott. Hónapok óta csak e-mailezünk, nem is találkoztunk.
Padlógázzal száguldoztam a reptér felé, s menet közben megszegtem jó néhány közlekedési szabályt, de túlságosan ideges, és izgatott voltam ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak.
Mikor kicsit több, mint tíz perccel később megérkeztem, beálltam az első szabad parkolóhelyre, majd sebtében bezártam a kocsit, és futottam a bejárathoz. Nem feledkeztem meg a napszemüvegről, és az arctakargató baseball sapkáról sem. Ezt a tippet Robtól kaptam, hiszen a júniusi hőségben nem a legjobb megoldás a kapucnis pulóver.
Szükségem volt ezekre a dolgokra, hiszen a LAX legalább annyira tömve volt paparazzikkal a nap minden egyes percében, mintha egy vörös szőnyeges bevonulásra menne az ember.
A gyanúm beigazolódott, mert a kétszárnyú üvegajtó körül ott tanyázott jó pár kamerával felszerelt, rosszul álcázott fotós. Mire ők észrevettek volna, én már rég benn jártam, és futottam fel a lépcsőn, így legfeljebb csak hátulról készíthettek rólam képet…
Mikor felértem szétnéztem jobbra majd balra, de sehol nem találtam Domot. Elindultam először a büfék felé, majd mikor ott sem találtam mentem a mosdók felé. Kezdtem ideges lenni, mert nem volt időm ilyesmire, hiszen szoros volt a napirendem. Szerettem volna felhívni őt, hogy mégis hol a bánatban van, de annyira ügyeltem arra, hogy ne vegyenek észre, és annyira siettem emellett, hogy a telefonom szépen az autóban felejtettem.
Elindultam visszafelé, mikor a jegykezelő pult felé néztem szórakozottan, és megláttam, ahogy Dom lezserül a pultnak támaszkodik, és éppen nyílván valami eszméletlenül szédítő szöveget magyarázott, mert a pult mögötti fiatal nő valósággal leolvadt a székről.
Dühösen fújtam egyet, majd megiramodtam. A kezeimet leszorítottam magam mellett, nehogy valami meggondolatlant tegyek.
- Dominic! – szóltam rá emelt hangon, mire zavartan felpillantott. Megálltam tőle jó öt méterre, és összeszűkített szemmel néztem rá, de közben már mosolyogtam. Az arca egy kicsit sem változott. Még mindig szemtelenül helyes volt, csillogó zöldeskék szemeivel tetőtől talpig bejárt engem, miközben sandán mosolygott, és a kezével a fejét vakarászta, mintha tanácstalan lenne. Aztán újra és újra végignézett rajtam, leginkább az arcomon, a dekoltázsomon és a lábaimon időzve, majd a fejét fogva felszisszent, és az alsó ajkába harapott. Értetlenül végignéztem magamon, majd széttártam a kezeimet, és kérdőn néztem rá.
- Bocs szivi. – szólt hátra hanyagul a háta mögött a csalódott arcú lánynak, majd megindult felém.
- Percről percre szebb vagy. – mondta mosolyogva, majd felkapott, és magához ölelt szorosan. Kitört belőlem a nevetés és önfeledten öleltem magamhoz a széles és izmos vállát.
- Te pedig ahogy látom, semmit nem változtál. – jegyeztem meg, mire rám fintorgott, és lerakott a földre. – De egyébként nagyon jól nézel ki. És köszönöm, hogy eljöttél. – hálásan rámosolyogtam, majd lábujjhegyre állva puszit nyomtam az arcára.
- Ha te hívsz, annak nem tudok ellenállni…egyébként meg valakinek emelnie kell az este színvonalát is. – megvonta a vállát, majd a vállára vetette a táskáját. – Mi a terv?
- Hazaugrunk, mert muszáj ebédelnem, és elhoznom otthonról a ruhámat, amiben este leszek. Utána pedig visszamegyünk a csarnokba, bemutatlak a modelleknek, és hipergyorsasággal megtanulod a lépéseket. Megkapod a ruhádat, végigriszálod a feneked a kifutón, és azt hiszem nagyjából ennyi amit kérek tőled.
- Még jó, hogy nem hosszabb a lista, különben jegyzetelnem kéne.
- Én már megtettem.
- Jézusom. – horkantott. Ekkor már a bejáratnál jártunk, és én újra felkaptam a napszemüveget. – Olvasom az újságokat.
- Jó neked, én nem. Kiről mit olvastál?
- Rólad olvasok november óta minden újságban. És nem hiszlek el… - nevetve megrázta a fejét, majd szétnézett, egyenesen rá a fotósokra.
- Siessünk jó? – most nem volt akkora szerencsém, mint befelé jövet…jó pár kép készült mindkettőnkről. – Egyébként mi hihetetlen? – ekkor már a kocsiban ültünk.
- Az, hogy visszamentél a szuperszár pasidhoz. – erre csak megráztam a fejemet, és felnevettem.
- Mit tehetnék? Szerelmes vagyok. – megvontam a vállam, majd besoroltam a forgalomba. – Ha már itt tartunk, te még mindig lehetetlen életmódot folytatsz?
- Megpróbáltam váltani.
- Nahát, tényleg? – felderült az arcom. Minden részlet érdekelt.
- Igen…úgyhogy az egyik lánnyal nem az első randin, hanem csak a második közepén feküdtem le. – mondta mosolyogva, mire legszívesebben belefejeltem volna a kormányba.
- És te erre büszke vagy? – fintorogtam.
- Héhé! Ez hozzám képest nagy haladás.
- Évek kérdése, és eljutsz a harmadik randiig…

Mikor megérkeztünk hozzám, a lakásban finom illat fogadott, ami egyből mosolyt csalt az arcomra. Még elég friss volt, így gyorsan a konyhába futottam…reméltem, hogy itthon találom, de nem így történt. Csak egy cetli fogadott a hűtőn.
El kellett mennem egy fotózásra. Estig nem végzek, de hétre mindenképp odaérek. Gondolok rád egész nap. Szeretlek. R
Mosolyogva visszatettem egy mágnessel, miután elolvastam. Imádtam az üzeneteit.
- Ó te jó ég, de megható! – hallottam Dom hangját a nappali felől, mire átsétáltam oda a konyhán keresztül. Elfojtottam egy vigyort, mikor megláttam, hogy mit nézeget szkeptikus arccal. Az első dolog, ami ebben a lakásban a helyére került az az a kép volt, amit az ötödik hónapfordulónkra kaptam Robtól…a közös képünk.
- Klassz, nem?
- Mindjárt meghatódok. – színpadiasan letörölte az arcáról a nem létező könnycseppet, majd oldalra nézett.
- Megtanultál gitározni? Ez tök menő. – mutatott az elektromos gitárra, ami az egyik sarokban állt.
- Az nem az enyém. Rob gitározik…elég jól tud. – mondtam büszkén mosolyogva.
- Mit keresnek a te lakásodban az ő cuccai? – vonta föl a szemöldökét, majd mikor nem válaszoltam elképedt. – Ti összebútoroztatok?
- Igen. – bólintottam, majd elindultam vissza a konyhába.
- Valamit tudhat a srác.
- Tud, hidd el. Carbonara spagettit? – kérdeztem, mire bólintott.
- Uhh, forog a belem. – motyogta, mikor elolvasta a hűtőn lévő cetlit.
- Fejezd be a féltékenykedést, és fogd be a szádat ezzel. – mondtam, majd leraktam elé egy tányér spagettit.
Gyorsan kellett ebédelnünk, mert fél órán belül kezdődtek a főpróbák.
Mikor végeztünk összekaptam az esti ruhámat, néhány kelléket, és pillanatok múlva már újra kocsiba szálltunk.
Az előtérben már ott várt a két lány és a fiú az évfolyamomból, valamint Kate. Ők négyen ismerték már egymást a suliból, Annie és Emily több közös órára járt Kate-tel, Kevin pedig elég meghatározó arc volt a suliban, így sokan ismerték őt. Mosolyogva integettem nekik, mikor megláttam őket, és Dom karját megragadva elindultam feléjük.
- Azt tisztázzuk…amíg itt vagy, visszafogod a hormonjaidat. – mondtam menet közben.
- Nora, ami nem megy, azt miért erőltessem?
- Azért mert ennek az estének rólam meg az átkozott vizsgámról kell szólnia, nem pedig a beteg szexuális túltengésedről. Megértetted? – bólintott.
- Elég tiszta.
- Kösz. – biccentettem.
- Sziasztok. – köszöntek a srácok, mikor odaértem hozzájuk.
- Kösz, hogy eljöttetek. Nagyon hálás vagyok mindenkinek. – mosolyogtam rájuk. – Had mutassam be Dominic Sorelt…régi kollégák voltunk. Kate, ti már ugye ismeritek egymást…
- De még mennyire, hogy ismerjük egymást! – motyogta Dom, majd Kate-re kacsintott, és megcsókolta a kezét, mire szegény lány teljesen értetlenül meredt rám. Bocsánatkérően rámosolyogtam.

Az események innentől kezdve ijesztően felgyorsultak. Sorra jöttek a próbák, hiszen senkinek nem okozott nagy nehézséget megtanulni azt, hogy a kifutó végén merre forduljon. Gondolatban mindig megmosolyogtam azokat a pillanatokat, mikor az egyik egyetemi tanár, aki egyben szervező is volt, megmondta Domnak – aki nála százszor tapasztaltabb volt -, hogy tulajdonképp hogyan kell mozogni a kifutón. Dom arca jobb volt, mint egy vicc.
Amíg a próbát néztem nem görcsöltem…
De aztán eljött az öt óra, és el is múlt, a ruháim pedig még mindig nem érkeztek meg a szalonból, pedig Martin megígérte, hogy eljön két órával kezdés előtt, hogy beadja őket.
- Ne haragudj kedvesem, de mindenki most ment érte. – lihegte Martin, mikor megjelent kicsivel fél hat után.
- Semmi gond. – mondtam szorongva, majd összekiabáltam az én saját modelljeimet, és bevezettem őket az öltözőnek kialakított terembe. – Nos srácok…ezek azok a bizonyos ruhák. Ez a vizsgaanyagom. Senki nem nyúl hozzá a kérdezésem nélkül, mert ha ezekben akár egy cérna is elszakad, nekem lőttek? Oké? Oké. – megválaszoltam a saját kérdésemet, majd a terem közepére toltam a gurulós fogast, amire egyesével fel voltak akasztva átlátszó nejlonzsákba téve az elkészült ruhák. – Most még van rá lehetőség, hogy miután felvettétek, és valahol nem jó, egy kicsit átszabjuk, vagy bevegyünk belőle. Éppen ezért, most mindenki felveszi a neki szánt ruhákat. Fontos tudni való, hogy mindegyikőtöknek három ruhát kell felvonultatnia. Kikötés szerint a három közül az egyiknek elegáns ruhának, a másiknak hétköznapi viseletnek, a harmadiknak pedig extrém ruházatnak kell lennie. A terveket mindannyian láttátok előtte…
- Én nem. – kotyogott közbe Dom.
- Igen, de te szereted mutogatni magad, úgyhogy neked ez a téma tárgytalan. – legyintettem, mire elnevette magát. – Szóval, előzetesen már mindannyian láttátok a terveimet, úgyhogy most kérlek ne hozzatok kellemetlen helyzetbe azzal, hogy kijelentitek, nem veszitek fel ezt a darabot. – mindannyian bólintottak, és láttam Domon, hogy valami nagyon szórakoztatja. Kérdőn néztem rá, belőle pedig kitört a jóízű kacagás.
- Bocs, csak eszembe jutott, hogy régen a bemutatók előbb te milyen hisztiket vágtál le. – erre nekem is mosolyra rándult a szám.
- Én megtehettem. – gúnyos grimaszt küldtem felé, majd magukra hagytam őket, hogy felöltözhessenek. Most volt egyedül szabadidőm, úgyhogy én is átvettem a ruhámat, amit szintén én terveztem. Mivel a ruháim nagyjánál a kockás és mintás darabok voltak a jellemzőek, ezért magamnak is hasonlót csináltattam. Mivel nagyon szerettem a pánt nélküli kisruhákat, természetesen ez is olyan volt. Hófehér anyagból készült bő szabású buggyos ruha, amihez egy barna-fehér kockás deréköv tartozott. Pontosan olyan anyagú volt, mint a két díszzseb a ruha két oldalán. Egyáltalán nem illettek oda, de mégis ettől lett annyira egyedi a ruha. Meg sem próbáltam beletartozni a szabályos kategóriába. Múlthéten láttam egy remek cipőt az egyik kirakatba. Barna magas sarkú szandál volt, amit összevissza futó szálak tartottak stabilan a lábamon, egészen a bokámig. Most nem rajtam volt a hangsúly, így nem mentem se fodrászhoz, se máshova. A sminkemről saját magamnak gondoskodtam, ahogy minden másról is.
Mikor elkészültem visszamentem a modelljeimhez, majd megnéztem rajtuk a munkáimat. Ahogy azt előre sejtettem az elegáns ruhákkal baj volt. Néhol ki kellett engedni, néhol be kellett venni belőle, én pedig ahogy közeledett a bemutató kezdete, egyre jobban remegő kézzel igazgattam a fiúkon, lányokon a ruhákat. Félpercenként a kabalanyakláncomhoz kaptam a kezemmel, olyan ideges voltam. Ez a nyaklánc egyébként pontosan ugyanaz, amit még a szüleim esküvője előtt Rob akasztott a nyakamba. Azóta minden nagyobb eseménynél velem volt, és mindig szerencsét hozott. Remélem nem ma este fog cserbenhagyni.
Egy utolsó próbára volt lehetőségünk még kezdés előtt, de aztán vége…
A meghívott vendégek, barátok és hozzátartozók lassanként megérkeztek, és nekünk vissza kellett húzódni a színfalak mögé.
Több dologtól is tartottam ma. Egy: megbukok a vizsgán. Kettő: elszakadnak a ruhák. Három: leszakad a plafon pont az én bemutatóm alatt. Az igazi félelmem oka igazából az volt, hogy ma estére idevártam Carrie-t, Emmát, Martint, Kellant, Taylort és természetesen Robot. Az utóbbi hármat éjjel nappal követi egy-két fotós, és féltem, sőt egyenesen rettegtem, hogy valami média csinnadrattával szétverik a vizsgámat. Éppen ezért voltam attól a pillanattól kezdve még az átlagnál is sokkal idegesebb, mint a nap eddigi részében. Újra és újra megkérdeztem minden fontosabb lépést a modelljeimtől, és bár ők kétségtelenül tudtak mindent, legszívesebben én mentem volna fel helyettük. Féltem, hogy elrontják, hogy rosszul lépnek, vagy akármi gond adódik…holott teljesen megbíztam bennük.
Amikor elérkezett a hét óra, és felszólította egy hang a jelenlévőket, hogy foglalják el a helyüket, úgy éreztem elájulok. A nap folyamán görcsösen markoltam hol Kate, hol pedig Dom karját. Túlnőtt rajtam a bizonyítási vágy, és kezdtem komolyan rosszul lenni.
- Egész zöld vagy Nora, nem kérsz enni valamit? – kérdezte Dom.
- Ne velem foglalkozz, én megleszek. – legyintettem liftező gyomorral.
- Régen nem voltál ennyire izgulós.
- Elszoktam tőle…több mint fél éve kifutót sem láttam. – mondtam savanyú mosollyal.
Pillanatokon belül megjelent a csoportvezetőm, hogy sorakozzunk fel, mert a megnyitó beszéd alatt minden vizsgázót az elején a színpadra szólítanak.
- Jól nézek ki? Nagyon remegnek a kezeim? Jaj istenem, mit csináljak? – ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztam a barátaimat. A csoporttársaim hasonló zöld színben pompáztak, csak ők meg tudták állni, hogy ne beszéljenek.
Egy összefolyó maszlag hallatszott csak a színfalak mögött a megnyitó beszédből, így meglepetten indultam fel a lépcsőn, mikor intett az egyik rendező.
És valóban…mikor kiléptem, pont akkor hangzott el a nevem, ami után felhangzott a formális taps. Végigsétáltam sietve a kifutón, majd a végén meghajoltam, hogy megköszönjem a tapsot. Mikor megfordultam, megláttam az én hozzátartozóimat, és pont elkaptam Rob pillantását, valamint a „Büszke vagyok rád” mondatot véltem leolvasni a szájáról. Hálásan odamosolyogtam nekik, majd elindultam vissza a színfalak mögé.
- Nagyon sokan vannak odakinn. – tájékoztattam a hátul lévőket. – A fények jók, és a zene is jól hallható. Menni fog srácok, igaz? – erre már csak fáradtan bólintottak, hisz megszámolni sem tudom hányszor mondtam el ezt már nekik.

Én voltam a tizenharmadik vizsgázó…az én negyed órám következett.
Természetesen az egészet úgy képzeltem el, hogy egy nagy durranással indul, és majd azzal lesz vége. Ragadt rám valami a Renquillernél töltött hónapokból, így jól fel tudtam építeni az ideális showt. Ha robbanást akartam, mindenképp Domnak kellett nyitnia, hiszen a jelenlévők kilencvenöt százaléka már biztosan találkozott vele valahol. Vagy személyesen, vagy az újságokban.
Örültem neki, hogy Dom legalább olyan komolyan vette ezt a feladatot, mint egy rendes munkát, szóval rendesen hozta a formáját. Ugyanúgy flörtölt a közönséggel, és kis híján szívleállást okozott nekem azzal, hogy csókot dobott az egyik vizsgáztatómnak.
A percek múltak, a modelljeim egymást váltották a kifutón, és nem volt egy hiba sem. Ha kellett mosolyogtak, ha kellett komolyak voltak. Kate számára ez különösen nehéz volt, mert amint kifutóra lépett, Taylor füttyögni kezdett. Én ezen jót nevettem a háttérben, Kate viszont rettentő bosszús lett.
Az utolsó körben, mikor már Dom utoljára visszajött megkönnyebbültem. Tudtam, hogy vége van, hogy túl vagyok rajta, és hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Sajnos túl sok mindent nem láthattam a bemutatóból, mert segítettem átöltözni a modelleknek, de amiket hallottam, mind pozitív volt.
Amikor kint a konferanszié felkérte, hogy köszöntség a tervezőt – azaz engem – hatalmas tapssal, remegő kézzel karoltam bele Domba, hiszen ő felajánlotta, hogy kikísér a végén a kifutóra.
A szívem a torkomban dobogott, és felszabadultság érzés lett úrrá rajtam, ahogy az utolsó lépcsőfokot is magam mögött hagytam. Elképesztő volt, de a jelenlévők állva tapsoltak, teljes tisztelettel. Elnéztem a terem végébe, ahol megláttam a srácokat egymásba kapaszkodva, mint a bulizó huligánok, és egyre csak ugrándozva azt hajtogatták, hogy „Szép volt Nora!” Annyira elmerültem bennük, hogy Domnak kicsit meg kellett löknie a vállam, mikor a virág átadására került sor, amit az egyetem igazgatójától kaptam. Gratulált nekem, megköszönte, hogy tisztességgel felkészültem, és bár még nem tudtam meg, hogy átmentem-e, azt mondta szeptemberben találkozunk. Ez volt a végszó, majd a kezembe nyomott egy nagy csokor orchideát.
Ekkor újra rajtam volt a sor, hogy végigmenjek a kifutón, a mai este folyamán utoljára.
Most, hogy nem volt rajtam nyomás, nem volt miért aggódnom. A lelkem szárnyalt, és én hírtelen úgy éreztem, mintha a világ lelassult volna. Az adrenalin száguldott az ereimben, a remegés tovatűnt a lábaimból, és nem volt más csak a kifutó és én.
Nagy újratalálkozás volt ez, és sohasem hittem volna, hogy tényleg ennyire felszabadít majd ez az érzés. A szívem mind egyre hevesebben dobogott, ahogy a cipőm sarka érintette a kifutót. Teljesen mámoros állapotba kerültem. Fel sem fogtam, hogy hol vagyok, csak szörnyen boldog voltam. A csillogó tekintetemet a földre szegeztem, és néztem, ahogy a kivilágított járólapok felvillannak. Próbáltam elhinni a lehetetlent…a lehetetlent, hogy megcsináltam. Ahogy felnéztem a tömegre, nem tudtam másra nézni csak Robra. Rá néztem, és még inkább dobogott a szívem. A büszke mosolya, és a csillogó szemei még ezt az érzést is képesek voltak felülmúlni. Hiába érzem halhatatlannak magam a kifutón…semmire sem elég ahhoz képest, amit ő adhat nekem a kifutón kívül. Érte megérte mindezt feladni…azt hiszem.

- Tudod, ez nagyon klassz volt. – mondta Dom, mikor már csak ketten voltunk az öltözőben. A többiek kimentek nézni a bemutatót, Kate pedig hátrament a közönséghez.
- Köszönöm. És azt is, hogy eljöttél. Ez tényleg nagyon sokat jelent most nekem. – mondtam meghatottan.
- Ugyan… - legyintett, majd felállt, s engem is felhúzott a padról. Kérdés nélkül borultam a mellkasának, és a vállába fújtam az arcomat. Átölelte a derekamat, és az állát a fejem búbjának támasztotta.
- Rossz, hogy ilyen messze laksz tőlem. Hiányzik az a bolond fejed. – mondta kis szünet után.
- Költözz ide.
- Költözz vissza te Vancouverbe. – vágta rá nevetve, mire belemosolyogtam az ingébe.
- Te is hiányzol nekem. Olyan jókat beszélgettünk régen, és mindig kapható voltál egy kis mókázásra.
- Most is mókázok veled szívesen. – jegyezte meg nevetgélve, mire fáradtan felnyögtem.
- Te tényleg nem változtál. – lefejtettem magamról a karjait, és visszaültem a padra, ő pedig leült a földre velem szemben.
- Gondolom nem bántad meg, hogy eljöttél Vancouverből…
- Nem. Engem oda semmi sem kötött igazán…illetve most már Carrie és te odaköttök, de előtte senki nem volt ott. Londonban a családom várt, itt a barátaim…jól tettem, hogy eljöttem. – bólintottam.
- És most itt élsz, boldogabb vagy, mint valaha, mert azzal vagy, akit szeretsz, és azt csinálod amit szeretsz. – mondta ki az összegzést.
- Nagyjából. – nem tudtam neki hazudni.
- Tessék?
- Hiányzik…a régi életem. Ma még jobban hiányzott, mint máskor.
- Bármikor egy szavadba kerülne, és visszavennének a céghez. Ebben biztos vagyok. – mondta komoly arccal, megértően. Hírtelen úgy éreztem magam, mint azokon a régi estéken hónapokkal ezelőtt, amikor borozgatás közben megvitattuk a kanapén az élet dolgait még Vancouverben.
- Nem érné meg. – legyintettem savanyúan mosolyogva.
- Ha ennyire elgondolkoztál rajta, talán mégsem felesleges. – felemelte az államat.
- Én változtam…de ha oda visszakerülnék, megint valami rosszat tennék. Azok a gyógyszerek nagyon nagy bajt csináltak nekem… - felsóhajtottam.
- Ezekre gondolsz? – húzott ki vigyorogva egy tasakkal a zsebéből.
- Tedd el most azonnal! – kiáltottam rá, mire megvonta a vállát.
- A modellkedéssel nem jár kéz a kézben a gyógyszerszedés.
- Kikészülnék.
- Én sem teszem…évek óta csinálom.
- Dom…nekem annyi minden van az életemben, ami neked nincs. Én nem…nem tudnék meglenni Vancouverben többet. A legtöbbet ott szenvedtem életemben.
- Viszont a legjobb élményeidet is ott szerezted. Például…megismertél engem.
- Igen, ez mindenképp listavezető tény. – bólintottam nevetve…
Nagyon elbeszélgettük az időt, mert már az utolsó bemutatónak is vége lett, mikor kisétáltunk az öltözőből. Majdnem éjfél volt, s az emberek nagy része már haza is ment.
Sajnos Dom sem tudott itt maradni még éjszakára sem, hiszen holnap délután ő próbálni megy…el is felejtettem, milyen az amikor az embernek nincs egy szabad pillanata sem.
Mielőtt elköszöntem volna Domtól, megmondtam Kate-nek, hogy kint várjanak meg, nemsokára utánuk megyek.
- Örültem, hogy eljöttél. – megszorítottam Dom kezét, mire halványan elmosolyogta magát.
- Én pedig örülök, hogy rám gondoltál. Nagyon jó volt látni téged…és nem vicceltem. Tényleg egyre szebb leszel.
- Köszönöm. – végigsimítottam az arcán, majd magamhoz öleltem.
- Te vagy a legjobb barátom Nora. És nem hittem, hogy ilyet fogok mondani, de akár hiszed, akár nem megváltoztattál. Most már meg merem mondani neked, mint legjobb barátomnak, hogy nagyon szeretlek téged. – mondta halkan, mintha félne, hogy bárki más meghalja.
- Én is nagyon szeretlek téged. – megsimogattam a hátát, majd elengedtem.
Mosolyogva a szemeibe néztem, majd két puszit nyomtam az arcára.
- Barátság ide vagy oda, azt tudnod kell, ha csak fele ennyire lennél szerelmes a szupersztárodba, itt helyben megcsókolnálak. – jegyezte meg a végén, majd rám kacsintott.
- Észben tartom. – válaszoltam nevetve.
- A számom tudod… - mindketten felnevettünk. – Vigyázz magadra!
- Te is. – megszorította a kezem, dobott egy puszit, majd a vállára vetette a táskáját, és elindult kifelé.
Felsóhajtottam, és nehéz szívvel elindultam a színfalak mögé a cuccomért. Már csak néhány ember téblábolt itt. A kifutót nem szerelték szét, hiszen a felsőbb évesek vizsgái a következő napokban még folyatódnak ugyanitt.
Megbeszéltem az egyikrendezővel, hogy nyugodtan elmehet, nem kell megvárnia míg összepakolok. Jó éjszakát kívánt, majd fáradtan csoszogva a személyzeti kijárat felé igyekezett.
Tudtam, hogy teljesen egyedül maradtam a sötét csarnokban. Az egyetlen fényforrás a világító kifutó volt. Vonzotta a tekintetem…vonzotta a lelkemet…vonzott engem is.
Teljes csönd volt körülöttem…nyomasztó volt ez is, akár a sejtelmes homály a terem távolabbi végeiben. Nem hallottam semmi mást csak a saját szaporán verő szívemet, a kapkodó lélegzetvételemet, és a cipőm sarkának bátortalan koppanását a padlón.
Őrült erővel tört rám a nosztalgia…a lábaim maguktól vittek föl a lépcsőn, de a kifutó elején megtorpantam. Amit innen láttam, az tökéletesen szimbolizálta volna az életutamat, ha nem térek időben észhez. Ez ideig világos, minden csupa csillogás, és siker…de aztán ez véget ér, és az ember vakon kering az ismeretlen sötétségben, és várja, hogy valaki segítő jobbot nyújtson neki. Egy rémisztő pillanatig vágytam rá…a csillogásra és a sötétségre egyaránt.
Mély lélegzetet vettem, és lassú léptekkel elindultam a hosszú egyenes úton. Döbbenetes, mennyivel másabb volt most végigmenni, mint alig néhány órája. Akkor száguldott az adrenalin bennem, most pedig csak sóvárgok utána. Bánatos és lassú léptekkel sétáltam fenn a kifutón, s az emlékek egyre csak törtek elő. Mindegyik felért egy mellbevágással.
Az első bemutatóm emléke…a rettentő izgatottság, ami úrrávolt rajtam akkor…és a feszítő boldogság, mikor először sétáltam végig élesben a kifutón…ennél az emléknél lefagytam, és lázasan kutatni kezdtem az emlékezetemben. Döbbentem vettem tudomásul, hogy ez volt az a csarnok, és kis szerencsével ez volt az a kifutó is, amin a szárnyaimat bontogattam.
A visszaemlékezés nem várt fájdalommal járt. Meg kellett állnom a kifutó közepén, és le kellett ülnöm. Szótlanul néztem előre a sötétségbe, és elengedtem magam. A könnyek…az emlékező, a boldog és a szomorú könnyek utat törtek maguknak. Annyi minden jó és rossz történt az elmúlt két év alatt…
El akartam sétálni a végéig…ezzel akartam lezárni magamban mindazt, ami régen történt…eddig nem volt rá alkalmam.
Megdörgöltem a könnyektől csíkos arcomat, és talpra álltam. Félszegen tovább sétáltam, és lépésről lépésre jöttek az újabb emlékek.
Az első bakim, hogy idegességemben kis híján a bokámat törtem…a megtisztelő, és mégis végzetes állás a Renquillernél…
Már majdnem a végén voltam, de megint megtorpantam. Eszembe jutott az ott között barátságok nagy része…az ott töltött napok mindegyike. Kedves emlékek voltak ezek még akkor is, ha csúfos vége lett. Igaza volt Dominicnak…a legjobb emlékeim oda fűznek.
Egy lépést tettem, majd lassan térdre ereszkedtem, és az ökölbe szorított kezeimet a szívemhez tettem. Oldalra dőltem, és a lábaimat előre toltam, hogy lelógathassam a kifutóról.
Végigértem…ideje volt búcsúzni.
Mély lélegzetet vettem, és ahogy fújtam ki a levegőt, úgy a könnyeim újra megindultak. Félfordulatot tettem hátrafelé, és végignéztem a kifutón…visszaemlékeztem a megtett útra. A szívem egyszerre sajgott, és volt szörnyen büszke…büszke mindarra amit elértem.
Kapkodtam a levegőt, és alig bírtam visszafogni a kitörő zokogást…csakugyan vége. Ez az álom valóban véget ért. De jön helyette egy másik…mindig jön egy másik.
- Nora…a többieket hazaküldtem hozzánk, és mondtam, hogy majd mi is megyünk. Mit csinálsz itt a sötétben? - ahogy meghallottam a halk, aggódó hangját, már szitkozódtam magamban. Nem akartam, hogy így lásson.
- Öhm…mindjárt megyek, egy pillanat. – válaszoltam remegő hangon, de nem fordultam felé.
- Kicsim, te sírsz? – megijedtem. A hangja most már közvetlen közelről jött, és mikor hozzámért, ijedtemben megugrottam.
- Nem, semmi gond. – motyogtam, és még jobban elfordultam tőle, mert ettől a mondattól csak még inkább eleredtek a könnyeim.
- Nézz rám Nora! – mondta,majd mikor nem tettem, az államnál fogva fordított magához. Tanácstalanul nézett először rám, majd a kifutóra, az ökölbe szorult kezeimre, újra a kifutóra, majd megint rám. Magához akart húzni…vigasztalni akart, de nem engedhettem neki. Az sem lett volna szabad, hogy így meglásson.
- Nem akartam, hogy így láss, sajnálom. – motyogtam, és sebtében megtöröltem az arcomat. A zsebéből előkapott egy zsebkendőt, és a combomra tette, majd szelíden megcirógatta az arcomat, és kikényszeríttette, hogy a szemébe nézzek.
- Mondd el, mi bánt.
- Lényegtelen.
- Nem, nem az. Neked nem az, tehát nekem sem. – mondta, majd mikor nem szóltam semmit, beállt a két lábam közé, kihúzott a kifutó legszélére, és szorosan magához ölelt.
Mohón bújtam az ölelésébe, és egyszerre eleredt a nyelvem…nem tudtam gátat szabni neki.
- Nekem hiányzik…ez az egész. Az érzés…a tudat, amit akkor érzek, amikor végigmegyek egy kifutón…nincs ahhoz fogható érzés. És én ma újra éreztem…sokkal jobb volt mint eddig valaha, és csak…előjöttek az emlékek. Máskor is hiányzott már…de ma szörnyűbb volt, mint valaha.
- Nora, miért nem mondtad, hogy boldogtalan vagy? – kérdezte esdeklő hangon, mire felkaptam a fejem.
- Én boldog vagyok…veled.
- Látom, hogy fáj. Az arcod egy merő fájdalom…itt kuksoltál egyedül a sötétben majd fél órát. Kisírtad a szemeidet, és elbújtál a világ elől…legalább ne mondd, hogy boldog vagy, mikor ordít rólad, hogy nem vagy az. – a hangja megrovó volt, mégis rendkívül gyengéd.
- Hisz ismersz…ilyen vagyok.
- Ha…ha ennyire hiányzik, miért nem kezded újra? – éreztem rajta, hogy mennyire nagy erőfeszítésébe tellett, hogy ezt a kérdést feltegye.
- Hiányzik…de közel sem annyira, mint amennyire te hiányoztál nekem a külön töltött hónapok alatt. Megéri ez az áldozat azt, hogy téged boldoggá tegyelek.
- De velem ne törődj! Ne add fel miattam az álmaidat…
- Majd keresek újakat.
- Nora, ez így nem jó…fáj neked…látom.
- Fáj. – bólintottam. – Fáj, mert búcsúzok. A búcsúzás fáj. Nincs több kifutó…nincs több csillogás. Egyszerű életet akarok…nyugodt körülmények között…veled. Ez minden amire vágyom.
- Az én vágyam addig nem teljesülhet, amíg nem látlak mosolyogni. De igazad van…búcsúzni fáj. Magadra hagyjalak?
- Nem…nem. Menjünk. A cuccom hátul van, idehozom…
- Hagyd csak, majd én. – megcsókolta a homlokomat, és eltűnt a sötétségben.
Lecsusszantam a kifutóról, és a fölről néztem vissza rá. Hallottam Rob közeledő lépteit, s tudtam, hogy mennem kell. Ahogy mellém lépett éreztem, hogy nem maradhatok tovább most már tényleg. Felsóhajtottam, s a fél kezemet rátettem a kifutóra. A másik kezemet Rob kezébe tettem, és ahogy lassan elindultunk a kezem folyamatosan csúszott lejjebb, míg végül már nem értem el a kifutó végét, és a karom bénultam lógott az oldalam mellett.
A kijáratnál mind a ketten megtorpantunk, és visszanéztünk.
- Nagyon büszke vagyok rád Nora. Mindenre, amit az utóbbi időben elértél… nem találok szavakat. Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek.
- Ahogy én szeretlek téged. – bólintottam keserédes mosollyal, majd közelebb léptem hozzá, átöleltem a karommal, és hálásan érintettem az övéhez az ajkamat. Ez volt az utóbbi idők legnehezebb mégis legédesebb csókja. A sokadik, ám legigazibb szerelmes csók.
Mikor elhúzódtunk egymástól, még bánatosan visszanéztem utoljára, majd kéz a kézben Vele indultam útnak hazafelé…a legújabb álmom felé…

*****

Köszönöm…

Eljutottunk ide…tényleg vége. Nincs több utóirat, nincs több potyafejezet, nincs több Nora Bellini. Tudjátok…nagyon nehéz most akármit is mondanom. Ennek a fejezetnek az utolsó negyedét volt a legnehezebb megírni…több mint kétszáz fejezet, több mint kétszáz helyzet…de ez volt a legnehezebb.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy mit is írhatnék most, mert valami tartalmasat mégis illene. Illene, mert meg kell köszönnöm nektek azt a rengeteg támogatást, amit nyújtottatok nekem ez év május 30-ától egészen december 4-ig. Ez a mai fejezet kizárólag nektek szól…ebben minden benne volt. Öröm és bánat…pont az amiket én érzek most.

Amikor ezt a történetet elkezdtem írni, ötletem sem volt meddig húzza majd a történet. Eredetileg az első 30 fejezet után abba akartam hagyni. Ha nincs Kata, akkor abba is hagyom. Ő volt az, aki minden nap rágta a fülemet, hogy ezt nem tehetem meg, hogy folytatnom kell, és igenis megérdemlik a szereplőim is a folytatást.

Így aztán IM-netről átköltöztem ide a freeblogra, és folytattam tovább ott, ahol épp abbahagytam. Tőletek jött a rengeteg reakció, és az én szívem dagadt a büszkeségtől, hogy sikerült valami olyat alkotnom, ami mosolyt csal az arcotokra, ami elgondolkodtat titeket, vagy éppen ami miatt elmorzsolok néhány könnycseppet. Higgyétek el nekem…amikor ezeket olvastam a kommentárjaitokban…madarat lehetett volna fogadni velem.

Voltak hullámvölgyek, de a végére csak eljutottunk ide.

Szeretném megköszönni minden egyes kommentelőnek, hogy itt volt, és hangot adott a véleményének. Különös köszönet azoknak, akik majdnem, vagy minden részhez írtak valami hozzászólást (ebben a maratoni elismerés abszolút Cintié, aki mindössze 200 fejezet alatt ha 10szer nem írt véleményt…Köszönöm neked!) Hálás vagyok mindenkinek…tényleg. Nem szeretnék kiemelni senkit a kommentelők közül, mert ha véletlen valakit kifelejtek, akkor azzal megbántom az illetőt, és ezt nem szeretném. Mindenki biztos magára érez, mikor olvassa ezeket a sorokat, és igen…joggal érzi magáról, hogy ez a köszönet neki is szól.

Szóval tényleg nem tudok mást mondani, mint azt, hogy köszönöm, és, hogy TI vagytok számomra a legjobbak. Sosem fogom ezt elfelejteni. Soha.

Rettentő hálás vagyok azért is, mert miközben én írtam napról napra a részeket, megismerkedtem Veletek. És bár szinte semmi igazi információt nem tudtunk meg egymásról, de azzal hogy kommentárokon keresztül kommunikáltunk hol itt, hol valamelyikőtök blog oldalán…én mégis úgy éreztem, hogy ismerlek titeket, és alig vártam, hogy örömet szerezzek nektek egy-egy új fejezettel.

A csoda megtörtént másodszorra is…az internet, és a blogírás felém sodort egy újabb nagyon kedves ismerőst, aki mára nyugodtan mondhatom, hogy a barátnőm lett. Ha nem alakul így, ha Kata nem beszél rá, hogy folytassam, akkor a mai napig sem ismernénk egymást Moncsival…és azt hiszek az igazán kár lenne.

Szóval két külön nagy köszönet Moncsinak és Katának, akik sokszor hajnalokig virrasztottak velem, és hallgatták a locsogásaimat naphosszat, hogy éppen milyen merényletet tervezek a szereplőim ellen. Remélem ezt a jó szokásotokat nem adjátok fel a következő irományaim alatt sem. :) Szeretlek titeket lányok!

És végezetül…ha még nem írtam volna eleget… :D

Az új történet. Egyenlőre ennyit tudok megadni róla. A többi még az én titkom.

A címe: Won’t you die tonight for love?

Elérhetitek a www.delirium-2.blogspot.com címen.

Egyenlőre az oldal üres teljesen. Az első információkat ezen a héten péntekig felteszem oda. Ide több bejegyzésem a termeim szerint már nem lesz. Búcsúzom a freeblogtól…remélem az olvasóimtól nem. :)

Összefoglalásképp szeretném megköszönni a majd’ 1200 véleményt amit küldtetek…a továbbiakban is sok szeretettel várom a kommentárjaitokat.

A cím nem változott…

delirium@index.hu

Vigyázzatok magatokra, és a héten még találkozunk. Ne feledjétek!
www.delirium-2.blogspot.com

xoxo

Komment

Eddig 7 komment érkezett

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezo, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.

Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.